Gosztonyi János

A BECSÜLETES MEGTALÁLÓ

1996 január

A BECSÜLETES MEGTALÁLÓ

Január elsején, este tíz óra felé, özv. Merz Gusztávné elveszítette hallókészülékét. Előzőleg egyik barátnőjénél a televíziót nézte. Pós Lajos énekelt, az ország mámorban úszott. Özv. M. G.-né nem értette az országos mámort. Őt Pós egy közepes hallású borbélylegényre emlékeztette. Dalai ócskábbnak tűntek ifjúsága minden ócskaságánál.

A hallókészülék pedig így veszett el: barátnőjével közösen fizették elő a 168 óra lapot, s ő aznap este a hallókészülék mellé szatyrába dugta a decemberi példányokat. A fogás kényelmetlen volt, a Vígszínház előtt mindent átrakott. Akkor csúszhatott ki fehér tokjában a készülék. (Bizsut kapott ebben a tokban pár éve New York-i unokahúgától. E néhány szó állt rajta: Blanka néninek, szeretettel: Aliz.)

Özv. Merzné élete egész limlomját átkutatta a készülékért. Egy-egy helyre többször is visszatért. Réges-régi üdvözletek, képeslapok kerültek a kezébe, minden világtájról, mindkét világháborúból. Megőrzött tejfogak, maslival átkötött hajpamatok, harisnyakötő gumik rózsaszínűen s mégis oxidáltan, százával. Egymásba görbülő hajtű-erdők, pamutgombolyagocskák, spulnik, főleg a nevéhez illő fehér színben, ódivatú cipők, különös szerkezetű, kemény és fényes sámfák. Foltok, a negyvenes évek rég elrongyolódott szoknyáihoz. Fél selyemblúzok, asztalterítők, közepük kikopott már. Molyette függönyszárnyak, mokett, plüss és brokát töredékek. Egy strucctoll, hosszú, kopasz szárán. Felgöngyölt vászonredőnyök rég nem létező ablakkeretekből; kilónyi zsinór és bojt. A karácsonyfadíszek dobozát sem hagyta ki. Néhány fakult fényű gömb a puszta érintéstől elporlott. Néhai Merz Gusztáv ruhadarabjai is sorra kerültek. A síbakancs orrában motozott, beletúrt a kirándulásaik néhány ételmorzsáját még őrző, belappadt hátizsákba. Gótbetűs könyveket s poros képkereteket mozgatott meg. Horpadt pléhdobozokban értéktelen fémpénz zörgött. Egyikben Merz Gusztáv folyamúszásban szerzett érmei. A kislánykori préseltkép-gyűjtemény csokisdobozát is megnyitotta: cikornyás meserészletek, egzotikus állatok, virágok, ósdi versenyautók, valószínűtlen tarkaságban.

A hallókészülék nem volt sehol. Ott maradt a Körút újévi sarában. Fehér tokjában valakinek meg kellett látnia. Ám az Akácfa utcai talált tárgyak osztályán sajnálattal közölték, hogy nincs leadott hallókészülékük. A műszaki boltokról pedig kiderült, hogy nem is vásárolnak ilyesmit. Barátnője segítségével özv. Merzné elérte, hogy az adatok a rádió egyik délutáni műsorában elhangozzanak.

Albérlőjét, az ifjú villamosmérnököt kérte meg: maradna odahaza az adás idejére. Bizonyos volt benne, hogy a megtaláló az ő megadott számán nyomban felhívja majd. Nem akart egymagában lenni, mert tartott tőle, hogy nem hallaná pontosan, amit okvetlenül hallania kell. A rádió zenét, kis riportokat sugárzott, az öregasszony jókedvű és felvillanyozott volt.

– Ennyire biztos benne Blanka néni, hogy a megtaláló hallgatja a műsort? – kiáltotta Gyuszi, az albérlő, aki kedvelte az öregasszony reménykedő természetét, bár gyakran csipkelődött is emiatt. – Azt hiszi, visszakapja? Hisz egy ilyen kis masina ezreket ér.

– Ha aranydózni volna… talán kísértésbe hozna valakit. De ki tart meg egy mankót?

– Ó – mondta Gyuszi –, nálunk manapság mindent lopnak.

– Mit csinálnak?

– Lop-nak! Evőeszközt, szappant, kapucsengőt, vak koldus kalapjából a pénzt, s utána magát a kalapot is! És olyat is hallottam már… most mondják!

– No mi az? – suttogott az öregasszony. – Bemondták?

– E pillanatban.

A telefon megszólalt. A bemondás és csengetés között csupán a tárcsázás ideje múlhatott el. Gyuszi felvette a kagylót, s hallózott.

– Igen – mondta egy rokonszenves női hang –, ne is tessék tovább nyugtalankodni. Megvan a készülék… ugye, önök mondatták be az előbb…

– Igen, igen! – Gyuszi biztatóan az öregasszonyra kacsintott. – Köszönjük a hívását, kedves…

– Mezei – mondta a nő a drót túlsó végén, és ismételte – Mezei, negyedik kerület, Pozsonyi út 6/D, második emelet huszonhat.

Gyuszi mindent felírt, aztán visszaolvasta.

– És mikor nem volnánk alkalmatlanok?

– Jöhetnek bármikor.

– Bármikor kimehet érte, Blanka néni! – kiáltotta a kagylót lefogva Gyuszi.

Fél öt volt.

– Rögtön indulok – üzente özv. Merzné, s az örömtől szaporán járt a feje. – Addig is nagyon, nagyon köszönöm!

Gyuszi továbbította a köszönetét, s a sikeres ügyintézéstől pirosló füllel helyére tette a kagylót.

– Miért kell rögtön indulnia? Ez ám az újpesti Pozsonyi út. Csúcsforgalom van.

– Még vásárolnom is kell valamit. Azt hiszem, készpénzzel megbántanám az ilyen becsületes embereket.

– Menjen legalább busszal!

– A busztól félek, hisz tudod. Majd inkább villanyoson.

– A Visegrádi utcától?

– Csakis. Az a kedves lélek is biztosan arra közlekedik… ott szedte fel a közelben a tokot.

Föltette parókáját. Gyér hajú, gömbölyű hátú kis néni volt, mókusmozgású és -pillantású, élénk és riadt egyszerre. Mindig félt kicsikét. Hogy megjelennek, s mindenéből kiforgatják az ,,adóemberek”, mint 33-ban, amikor Merz Gusztáv kalapüzlete csődbe jutott. Félt a nehéz ételektől, a boltokban attól, hogy becsapják, de mindennél jobban az emberi durvaságtól, amit – öregedvén – egyre sűrűbben tapasztalt.

– Ne kísérjem el? – kérdezte Gyuszi csekély meggyőződéssel, mert le kellett volna mondania esti randevúját. Az öregasszony, ha a szavakat nem is, a tartalom árnyalatait jól érzékelte.

– Nem kívánom, hogy fáradj. Magam is boldogulok.

Zöld hasú bankót vett elő a kredenc fiókjából. Kissé dugva tette, amit elszégyellt, hisz mindenét a fiúra bízta volna. Aztán, még mindig szégyenkezve, a kulcsot is lehúzta. Hiába: a megszokás…

Cserép cikláment s egy üveg olasz vermutot vásárolt. Mindkettőt szatyrába helyezte. S mert kisgyereket is képzelt Mezeiék otthonába, hát egy tábla csokoládét is tett hozzá.

Valóban csúcsforgalom volt, s ő rég nem villanyosozott ilyenkor. Néhány megjegyzés röppent felé, hogy az ő korában már más időpontot választhatna az utazásra. Az útban lévők bizonytalan fintorával válaszolt.

A Dózsa György útnál ülőhelyhez jutott, s tulajdon csendjébe burkolózva örült a sok ezer forintnak, amit nem kell kiadnia. S a kedves embereknek, akikkel találkozik majd. Igen szerette a társaságot. Mindig, mindenütt, mindenkivel szóba elegyedett. Bevált vicceit, történeteit kimondhatatlan örömmel szedte elő. Mezeiék máris számíthattak két politikai s egy úgynevezett „disznó” viccre, amivel az elmúlt időkben mindig nagy sikere volt, noha csattanóját maga sem értette pontosan.

A villanyosról, mint kiderült, egy megállóval hamarabb szállt le. Jól sejtette. Már a D jelzés is erre utalt: új lakótelep volt. Egy gyermekes anyát szólított meg, mert tapasztalatból tudta: azok a legtürelmesebbek.

– Itt kezdődnek a kettes számú épületek, ott következnek a négyesek. A hatos egy megállóval feljebb van. Érdemes újból felszállnia.

– Igen, köszönöm – mondta Merzné, s a rövid megállót gyalog tette meg. A 6/A jelzésű házat szaporán megkerülte, elhaladt a 6/B mellett, majd elérte a 6/C kapuját. Ott megállt. Több ház nem volt a telepen.

– Nem számít – gondolta. – Ott az a két kisebb, modern épület, közülük lesz az valamelyik. Kérem, kérem! Melyik itt a 6/D?

– 6/D? – állt meg s gondolkodott el egy piros kötött sapkás fiatal nő. – Olyan nincs.

Az öregasszonyt ingerültség fogta el. Mindig dühítette, ha valaki járatlannak bizonyult saját környezetében.

– S az a kettő ott micsoda?

– Egyik az óvoda, a másik az iskola. Nekem elhiheti a néni, én óvónő vagyok ott. A telepen van 2/D, 4/D – de 6/D nincsen.

A lány halk szavú volt, alig értette.

– Milyen szép maga fiacskám – ámult el, mert a lány csakugyan meghatóan szép és törékeny volt. Így hát azt is elmondta neki, miért keresi a Pozsonyi út 6/D-t.

– Negyedik kerületi Pozsonyi utat mondtak? Mert a tizenharmadik kerületben is van egy…

– Negyedik hát! Föl van írva! – az öregasszony bosszankodott, amiért nem hozta el a cédulát.

– Nem Bé-t hallott a néni? Dé helyett a legjobb füllel is könnyen hall ám Bé-t az ember. Itt lesz az, akit keresni tetszik, a 6/B-ben.

Özv. M. G.-né megköszönte a kis óvónő tanácsát, s visszaballagott a közeli Bé épülethez. A kapu alatt figyelmesen böngészte a lakók névsorát. Hatalmas ház volt, mint később megtudta, 130 lakásos. Rosszabbik szemüvegével sokáig kínlódott a gyér világításban. Egy bőrzekés taxis érkezett a segítségére.

– Itt nem boldogul az ember – mondta –, ezt a lakótelepet már ismerem. Minden második házban van csak gondnok. Frászt kapok, ha a környékre hívnak.

A gondnoki lakás szerencsére abban a házban volt, mindjárt a kapu alatt, jobbra. Középkorú, szemüveges nő nyitott ajtót. Sajnálkozva rázta fejét.

– Téved, asszonyom. Itt nem laknak és nem is laktak semmiféle Mezeiék.

Már csukta volna az ajtót, de az öregasszony neki is elmondta, milyen ügyben jár. Erre egy fokkal szívesebb lett. Türelmet kért, míg egy másik épület gondnokának telefonál.

Özv. M. G.-né letette a szatyrot maga mellé s úgy várakozott.

– Igen – nyitotta a gondnoknő kisvártatva az ajtót – megvan! A 6/C-ben, a harmadik emelet tizenötben lakik egy Mezei Lajos.

– Mezei Lajos – ismételte áhítatosan az öregasszony, s megigazította szatyrában az italt, amely a ciklámenre dőlt. – Gyuszi félrehallotta. A Dé-t Bé-vel, de éppúgy a Cé-vel is összekeverheti az ember.

– Igen – mondta a gondnoknő kissé bizonytalanul –, az bizony lehetséges. Balra az első épület.

Özv. M. G.-né azonnal észrevette, hogy az emelet s az ajtószám se stimmel, de kezdett kissé kevésbé bízni az emlékezetében, s így e különbséget szándékosan elhanyagolta.

Ez a ház sem volt messze. Egy tucat ifjú ember ácsorgott a kapujában. Merzné várta, hogy megjegyzést tesznek rá. (így csoportban rendszerint tesznek megjegyzést.) De csak megbámulták. Ebben a házban egyébként is rögtön mellé szegődött a szerencse. Enyhén illuminált, hatalmas férfi nyitotta éppen a liftet.

– Jöjjön csak, mamuska – invitálta nagy hangon, érzelmesen –, felviszem én magát akár a mennyországba is!

– Egyelőre csak a harmadik emeletig szeretnék – szabadkozott az öregasszony.

– No persze, persze – kapcsolt a behemót. – Arra még bőven ráér, amilyen frissecske. Engem addigra rég a föld alá mos a pia.

– Hát ne igyál annyit, fiam.

– Ha az olyan egyszerű volna, mami! Hányas szám?

– Hetvennyolc.

– Olyan nincs.

– Csak fiatalabbnak látszom.

– Nem az éveit kérdeztem, hanem az ajtószámot, amit keres.

– Mert én nem ittam soha! És Gusztim se… nem bizony.

Merzné szaporán a 15-ös ajtóhoz tipegett.

– Mezei Lajos – olvasta.

Lerakta a szatyrot, kivette belőle a cikláment és megnyomta a csengőt.

Harangjáték.

Kis zömök, fekete ember rántotta fel bentről az ajtót. A szobából meleg, füst és félbeszakadt társalgás levegője csapott ki. Az ajtónyíláson át festett szőke nő látszott (a szeme jól és gyorsan rajzolt), kalapkában ült és likőrt szopogatott. Mezei Lajos atlétatrikóban volt és mérgesen nézett.

– Mi? – mondta aztán, amikor Merz Gusztávné a telefonhívásra utalt. – Mi a csoda?

Az öregasszony most már riadtan s kicsit zavarosabban kezdte újra.

– Értem, értem. Valaki telefonált magának a hallókészüléke ügyében. De kérdem én: mi közöm van ehhez?

– Ezt a címet adta meg s az ön nevét!

– Az enyémet? Hogy a jó istenbe? Miért adta volna meg az én nevem? – pattogott Mezei. – Én nem találtam semmit.

– Női hang volt – próbálkozott még Merzné –, talán a kedves lánya vagy neje…

– Tessék szíves békémet hagyni – mondta udvariasabb fogalmazásban, mint hangnemben Mezei, s furamód úgy tűnt, mintha az idős asszony kezében tartott virág ingerelné a legjobban. – És ez ráadásul nem is a második emelet huszonhat!

Özv. M. G.-né érezte, hogy az ajtót nemsokára az orrára csapják s bocsánatkérő mosollyal hátrálni kezdett. Ez, úgy látszik, a mord Mezeit is megzavarta, mert sokkal enyhébben utána szólt:

– Van ám a telepen még másik Mezei is. Azt hiszem, a 4/D-ben… igen, a 4/D-ben!

Az öregasszony megörült a Dé jelzésnek s annak, hogy egy ember megenyhült a környéken, s lelkendezve köszönte az útbaigazítást. Vigyázva visszatette a virágot az ital mellé, megemelte a szatyrot s lebandukolt.

A kapualjban a fiatalok megint elhallgattak. Ezt úgy magyarázta, hogy biztosan felfogtak valamit az ő bajából.

– A 4/D-hez mennék, kedveskéim… merre találom?

Ketten-hárman mintha mosolyogtak volna a ,,kedveskéim”-en, de egy suttyomban dohányzó fiúcska azt mondta, elkíséri.

– Ne vigyem a néni szatyrát? – kérdezte.

– Nem! – tiltakozott sértő ijedtséggel Merzné, amit rettentően szégyellt, de vissza már nem vonhatott. Ez a ház valamivel messzebb volt, s míg odaértek, megint elmondta az esetét.

– Biztosan a néni albérlője tévedett. Én is gyakran írok hatost négyes helyett – érvelt a fiúcska –, igaz, hogy matekból idén hazavágtak. Itt vagyunk.

Merzné megköszönte a kíséretet s indult a másodikra. Már tudta, merre kell fordulnia, ha ezekben a házakban a 26-os ajtót keresi. Odaért. Megtorpant.

– Messinger – betűzte a névtáblán.

Időközben magyarosított név, régi névtábla? – töprengett. – Mi is sokszor gondoltunk rá Gusztimmal. Csak mi Mányokira szerettük volna, ami védett név s így…

Icipicit csöngetett.

Ismét atlétatrikós férfi nyitott. (De jól fűthetnek itt, gondolta némi nosztalgiával, nem úgy, mint nálunk.) Az ajtónyíláson át a képernyőt látta: lobogó hajú, trikós legények poroszkáltak egy labda nyomában. A férfi mögül fekete szemű, tíz év körüli kislány ágaskodott.

Messinger nyugodt volt és barátságos. Türelmesen hallgatta az immár gördülékeny, összefogott előadást. Csak azért nem tessékelte beljebb, mert érezte özv. Merznén, mennyire hajszolja a célja.

– Én ismerem, akit a néni keres – mondta a kislány a háttérből váratlanul. – Itt lakik a szemközti folyosón.

A trikósok éppen összeölelkeztek. Egyikük barbár ugrálásba kezdett, mint valami hatalmas, föllelkesült majom.

Özv. M. G.-né szíve nagyot dobbant.

– Hát mégis? Tetszik látni? Köszönöm.

Átbaktattak a szemközti folyosóra. A kislány egy ajtóra mutatott.

– Pásztor – olvasta az öregasszony csaknem sírósan.

– Ők az albérlői. Egy fiatal házaspár. A Körútra járnak dolgozni. Pincérek.

Özv. M. G.-nében ismét magasra csapott a remény. Határozottan, szinte diadalmasan csöngetett. Harangjáték. A lakásban semmi sem mozdult.

– Megbeszéltük, hogy idehaza lesznek, de az bizony jó régen volt már. Nem leshettek egész este.

A kislány nem tudta őt teljesen követni, de bólogatott.

– Holnap, valamivel korábban, újra kijövök kicsikém… volnál szíves és esetleg beszólnál Mezeiékhez, hogy…

– Eszenyiékhez!

– Hogyan? Szóval ezek nem… jaj istenem… Eszenyiék?

A remény eldőlt, de mint valami keljfeljancsi máris talpra állt benne. Kis noteszt kotort elő. Beírta Pásztorék nevét. Érezte, hogy más feljegyzéseket is kell majd készítenie. Minden a ,,Mezei”-hez hasonló hangzású név számba jöhetett.

Fogta a szatyrot, lejött a harmadik emeletről. A kapu alatt egy pillanatig a falnak dőlt. Fáradt volt, de nem akarta feladni.

– Vissza kell mennem a 6/C-hez – szuggerálta magának –, és kezdem összeírni a Mezeivel rokon hangzású neveket. S aztán mindazoknak, akik esélyesek… talán levlapot írok…

– Te ki vagy?

Aprócska kisfiú állt előtte, bámészkodott föl rá. Futotta erejéből, hogy rámosolyogjon.

– Hát te ki vagy?

– Bala-bala… – mondta az emberke igyekvően.

– Sajnos nem értelek.

– Bala-bala! – kiáltotta a kicsi feldühödve, amiért nem értik.

– Hagyd a nénit, Balázs – szólalt meg a háttérből egy anyai hang. – Gyere azonnal fogat mosni!

Özv. M. G.-né mosolya kihűlt és arcára dermedt. Most elhagyta bizalma. Önmagát, tulajdon élhetetlenségét okolta, hogy a drága portéka, amely már-már ismét a kezében volt, most íme, mégis kisiklik onnan. Többet kellett volna kérdezni. Vagy jobban! Ó az a rémséges tapintat! De hát ki elég leleményes ahhoz, hogy mindig megtalálja a szükséges kérdéseket?

Ismét megemelte egyre súlyosuló szatyrát, s a villanyos felé botorkált. Az pedig éppen jött, hát felkapaszkodott rá, az ülésre rogyott, egy percig úgy érezte: vereséget szenvedett. Ám kisvártatva eszébe jutott a lehetőség, hogy Mezeiék telefonja már várja odahaza: merre járt, hol késett, hiszen számítottak rá… ettől kissé megnyugodva elaludt.

A Visegrádi utcai végállomáson felkeltették.

– Rosszul van, néni?

– Semmi bajom.

– Biztos?

– Én csak tudom.

Este fél tíz volt. Gyuszi várta.

– Mi van magával Blanka néni?

– Kicsit elfáradtam.

Az öregasszony egészen sárga volt a kimerültségtől. De nem tudott addig lepihenni, míg el nem mondta kálváriáját.

– Világos, mint a nap – bólintott Gyuszi. – Valaki a bolondját járatta velünk.

– Lehetetlen.

– Már miért volna lehetetlen?

– Mert ember ilyesmire nem képes. Nem Eszenyit mondott véletlenül?

– Mezeit. Kétszer.

– Vagy Weszelyt? Vagy Keszeit? Vagy Szebenit? Vagy…

– Feküdjön le, Blanka néni, hisz alig áll a lábán. Kér egy forró teát?

– A telefont kérem, ide mellém. Jaj de restellem, hogy nem találtam őket.

Másnap kora délelőtt megszólal a telefon. Özv. Merz Gusztávné felkapja a kagylót. Barátságos, kellemes férfihangot hall.

– Az elveszett hallókészülék ügyében… Mezei Merz Péter beszélek.

– Hogyan? Ne haragudjon… gyenge a vonal…

– Pedig jól érti. Nem vagyunk rokonok, de Merznek én is Merz voltam. És megtaláltam a hallókészüléket. Hol tetszett késni tegnap az éji homályban? Nem győztük várni.

Az öregasszony most kicsivel bizalmatlanabb lesz.

– Miféle hallókészüléket találtak önök?

– Amit a rádió mondott. A Körúton, fehér dobozban.

– Tokban.

– Doboz, tok, ahogy vesszük. Lehet tok is.

Az öregasszonynak most először rémlik fel, hogy Gyuszinak igaza lehet. Mégsem hajlandó e feltevésig süllyedni.

– Kitől és hol kaphatom meg a készüléket?

– Tőlem, kedves névrokon. Ma jóval közelebb, a VII. ker. Hársfa utca hétben talál. Albérletben lakom itt, de mindenki ismer.

Az öregasszony gondosan körmöl, ismétel, s megígéri, hogy estefelé ott lesz.

Aznap este szakad az eső. Merzné, Gyuszi rábeszélésére, otthon hagyja az ajándékot. Majd ráér eljuttatni Merz Péterhez, ha csakugyan megvan a készülék. A mozgólépcsőtől fél, metró helyett inkább villanyosozik. A Wesselényi utcától egy megállónyit gyalogolnia kell. Váltig mondja magának, hogy csupán azért jött el, hogy megbizonyosodjék. Ám a Hársfa utca 15-ös számú ház táján már újra megszállja a hit. Bánja, hogy otthon hagyta ajándékait, s mentegetőzést fogalmaz.

A 11-es számú sarokház után átmegy az úttesten, s amikor a következő kapun az 5-ös számot olvassa, olyan keserveset rúg a szíve, hogy meg kell támaszkodnia.

Erőre kapva visszatér a 11-es számú házhoz s becsönget.

– Hányas számú ház ez kérem?

– A kilenc.

– Tizenegy van kiírva.

– Akkor is kilenc.

– Én a hetest keresem.

– Túlsó sarok.

– Azon ötös áll… nem hét! Hát hogy van ez?

A házmester válasz helyett becsukja az ajtót.

Özv. M. G.-né visszamegy az 5-ös számú házhoz, s becsönget. Idősebb, pirospozsgás asszony a házfelügyelő.

– Hányas szám ez, kérem?

– Ami a kapun áll.

– Az ötös? De akkor melyik a hét?!

– A túlsó sarok.

– Onnan jövök. Ott azt mondták… kérem, nagyon kérem, hallgasson végig.

– Hajat mostam éppen. Elnézést, kicsit szűkebbre csukom az ajtót.

Özv. M. G.-né előadja a történet szűk ajtóra szabott változatát. A házmesterné elgondolkodik.

– Az a helyzet, hogy a hetedik kerületi Hársfa utcában tulajdonképpen nincs hetes szám. De Pesten, tetszik tudni, több Hársfa utca van. Tessék a postán utánanézni.

A postai jegyzék valóban több Hársfa utcát említ Nagybudapest területén. Szám szerint négyet. Különös, de Merznét éppen ez a négyes szám töri össze. Kilátástalannak érzi a négyfelé rohanást, és önmagának is váratlanul sírni kezd.

– Itt nem lehet sírni! – szólal meg egy postai alkalmazott. – Mi pénzzel dolgozunk.

Özv. Merz Gusztávné megtörten indul hazafelé. Az esőben megfázik, gyöngélkedik. Gyuszi azt tanácsolja: bárki telefonál, kérdezze meg, mi áll a tokon? S ha az illető nem tudja pontosan, küldje őt az édes jó… szóval zúdítson rá mindent, ami eszébe jut.

Aznap délelőtt nem szól a telefon.

Délután, amikor egy órácskára fölkel, egyik régi pongyolája zsebében megtalálja az elveszett hallókészüléket.

Este kibontják a megtalálónak szánt italt, s koccintanak Gyuszival.

Még ki sem itták az első pohárkát, szól a telefon.

Gyuszi ugrana, de az öregasszony leinti, s maga veszi fel a kagylót.

– Köszönöm, ne fáradjon – mondja reszketeg udvariassággal –, egy becsületes ember már megtalálta a készüléket.

A vonal túlsó végén valaki röhögni kezd. És röhög, röhög, röhög – kibírhatatlanul.

kép | fortepan.hu