Földényi F. László

A BÁRKÁBÓL KISZORULTAK

1991 tél

A BÁRKÁBÓL KISZORULTAK

Énókh nemzette Methuséláht, Metuséláh Lámekhet, Lámekh Noét, akit az Úr érdemesnek tartott, hogy megszólítson s kifürkészhetetlen tervébe beavasson. Noé, mint dédapja, állítólag maga is járt az Istennél. Egy rövid elszólásból értesülünk arról, hogy ő is elragadtatott; ám hogy ezt követően miként élt és vélekedett, arról alig tudunk valamit. Igaz és tökéletes férfiúnak mondták, de szótlan alakja azt sejteti, hogy erről ő éppúgy nem tehetett, mint a többiek, a vele egykorúak arról, hogy az ő szívük gondolatának minden alkotása viszont szüntelenül csak gonosz volt. Azok a gonoszt pártolták, ő pedig az Urat. De az Úr pártolt bárkit is?
Noé utódai
Noé történetében a túlélők, vagyis Noé utódai, azaz valamennyien, akik azóta éltünk és élünk, a megmenekülést s Isten irgalmát csodáljuk. De vajon hogyan vélekednének róla a kirekesztettek, akiket az özönvíz hullámai elsodortak, s a Bárka szélébe csimpaszkodó kétségbeesett halálraítéltek, akiknek kezére Noé talán még az evező lapjával is rásújtott? Állítólag Noé volt az egyetlen, aki óvakodott a Gonosztól. Ám ha felidézzük, hogy az Isten fiai, a fellázadt angyalok, Azazellel az élükön ekkoriban vettek maguknak feleséget a földön, hogy ezek óriásokat szüljenek nekik, akkor Noéban egy kisemmizettet is láthatunk. Lehet, hogy istenfélő és jámbor volt; de az sem kizárt, hogy csak azért, mert az angyalok őt nem méltatták, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljenek vele. Egyedül ő nem került rokonságba az angyalokkal s közvetve az Úrral. Egyedül ő maradt meg pusztán embernek — s egyedül ő volt igaz és tökéletes. Ez önmagában is elgondolkodtató. A többiek többre vágynak annál, hogy emberek legyenek; s mi egyéb lehetne ez a ,,több”, mint részesülés az isteniből? Az lenne tehát igaz és jámbor, aki nem vágyik erre? Vagy akinek nem adatott meg, hogy átlépje önnön természetesnek vélt határait, s belefeledkezzen a határtalanba?

Ami az embert szétfeszíti s óriássá teszi, azt hajlamos isteninek tartani. Ám az Isten féltékenyen őrzi a hatalmát; sohasem volt hajlandó megosztani önmagát. Az embert szétfeszítő ismeretlen, nem-emberi természetet, csakhogy az embert elrémítse tőle, inkább gonosznak nevezi. Pedig ez az ismeretlen nem támadna életre az emberben, ha nem Isten alkotása lenne: hiszen mi egyéb az emberben ott lappangó nem-emberi, mint az ő isteni öröksége? S Isten — legalábbis az Ószövetség Istene — éppen ezt az örökséget próbálja a gonosz zálogának feltüntetni. Mintha bujkálni támadna kedve: inkább a Gonosz álarcát is magára ölti, csak az ember nehogy a közelébe férkőzhessen. Ahelyett hogy a felnövő embert magához emelné, előbb megbélyegzi — elhiteti vele, hogy gonosz, s ezzel kétségek közé kergeti —, majd elpusztítja.

Egyedül Noénak kegyelmez meg, mivel ő nem közösködött az angyalokkal, s őt nem kísértette meg az emberen-túli. Beérte önmagával, ezért élhet szabadon. Szabadságának ára a kirekesztettség: az isteniben való közvetlen osztozásból kizárták. Szabadsága a körülötte kószáló, egyelőre még zavartan szemlélődő óriások szemében aligha különbözhetett a rabságtól. Feltehetően szánakozva figyelték ezt a „kiválasztottat”: nem tudott alámerülni abba az ismeretlenbe, amely minden földi lényt vonzott, s amelyet egyedül az Úr nevezett gonosznak. Úgy menekült meg, hogy közben azt sem tudta, miről mondott le. Értetlenül szemléli a föld pusztulását is; az Úr parancsait mintegy kábán, félálomban hajtja végre, a legcsekélyebb zokszó nélkül. Nemhogy nem szenved, mint majd késői utódja, Jób, még csak meg sem kérdezi, mivégre e rettenetes, Istenhez méltatlan kegyetlenség. Mintha nem is lenne köze a földhöz, amelynek porából ő is vétetett.

foldenyi2

Edward Hicks: Noé bárkája

De ha szólásra nyílna szája, akkor sem kapna megnyugtató választ. Mintha maga Isten is elbizonytalanodott volna. Megbánhatta-e az egész teremtést, ő, akinek mindent tudnia és sejtenie kellett volna előre? Úgy rémlik, amilyen arányban elszaporodott a „gonoszság” a földön (vagyis az angyalok felfedezték a földi nők szépségét, s velük együtt háltak, úgy, mint gyakorta a görög istenek is), olyan arányban csökkent Isten türelme. A „lentiek” az angyalokkal közösülve nemcsak jól érezték magukat, hanem az isteni természettel is feltöltekeztek; Isten pedig, mint akit megcsapoltak, egyre emberibbé vált: dühöngött, átkozódott, s bánkódott az ő szívében. Érzelmileg kiszolgáltatott lett azoknak, akik végtelenül kisebbek nála. Tárgyalhatna velük; eltöprenghetne azon is, hogy nem csinált-e valamit rosszul, hogy minden ide fajult; odafigyelhetne magára. De ő, ahelyett, hogy megszólítaná őket, s velük együtt keresne gyógyírt erre a teremtésben bekövetkezett balesetre, szinte gyerekes dühvel mindent el akar pusztítani. Saját zilált és nem éppen egységes isteni természetéért az emberi természeten áll bosszút. Nem kézen fog és nevel, hanem pusztít és tönkretesz.
békésen megvoltak
Tervébe egyvalakit avat csak be: Noét, ezt az érintetlen és naiv öregembert, aki később (talán a döbbenettől, hogy micsoda szörnyűséges, Istenhez nem méltó, inkább pokoli pusztítás bűnrészese volt?) részeges lesz, s akit az istenné válás gondolata sohasem kísértett meg. Háza népét a Bárkára parancsolja — hogy azután fiainak nemzetségei újfent szörnyűségeket szörnyűségekre halmozzanak, a kedélybeteg Úr további, soha nem csillapodó bánatára —, s melléjük tereli az állatokat is. És százötven napig békésen megvoltak: az emberek nem ették meg az állatokat, s ezek sem falták fel ellenségeiket. Talán még örültek is egymásnak. Úgy éltek, mint a Paradicsomban.

Vagy mint egy búvárharangban, amit az iszonyat mélyére lebocsátottak. Mert ha az első Paradicsom belépést jelentett a teremtésbe, akkor ez a Bárka már kétségbeesett menekülés belőle. Az Úr nem tudta megakadályozni, hogy ne romoljon el minden, s ezért, mint akinek semmihez semmi köze, szedi a sátorfáját: egy öregemberre bíz mindent, aki, ahelyett hogy védelmébe venné embertársait vagy egyáltalán kérdezne, vakon végrehajt mindent. Alighanem örül, hogy a nagy vizek közepette legalább ő megúszhatja szárazon.

Egy új teremtésnek kellene kezdetét vennie. Egy hibátlannak, amelyben az angyalok hiába is lázadnának, hiszen az új ember úgysem állna szóba velük: lemondott arról, hogy isteni akarjon lenni. Egy olyan teremtés van készülőben, amelyben az ember beéri önmagával, s belenyugszik, hogy, ami hozzá képest ismeretlen, egy idegen és távoli Istennek nevezze, s ne kísérletezzen azzal, hogy ezt az ismeretlent a saját szívében is felfedezze; egy áttekinthető teremtés, amelyben az ember és az isteni közötti határ nemcsak nyilvánvaló, de áthághatatlan is. Egyszóval egy középszerű teremtés, amelyben — mint ezt az Isten jó előre le is szögezi — az Úr lelke többé nem marad örökké az emberben, hanem legfeljebb százhúsz esztendőig, s amelyben az ember óriássá sem válhat: fejét nem fúrja át a felhőkön, inkább a csúszómászókéhoz közelíti. Ebben a teremtésben élünk azóta is; s bár nemzedékről nemzedékre akadnak, akik lázadni próbálnak, alapjában mégis tehetetlenek vagyunk. Sorsunk meg lett pecsételve.

E teremtés felé kormányozza a Bárkát Noé — pontosabban az Úr. Hátha lesz egy kikötő, ahol az emberek nem ágaskodnak és nem szegülnek szembe a megismerhetetlennel, hanem minden figyelmüket az e világi lehetőségek beteljesítésére fordítják. A Bárka, tudjuk, a hetedik hónap tizenhetedik napján megfeneklett; Noé és családja az állatokkal együtt lelépett róla, és lassan újra benépesítette a földet. Valamennyien az ő utódaik vagyunk. Közöttünk már nincsenek óriások; nem élünk örökké, sőt, még az engedélyezett százhúsz évvel sem tudunk gazdálkodni; nem áldozunk a lehetetlennek, nem csalogatjuk ágyainkba az angyalokat. Az Úr, úgy sejlik, elérte a célját: megjavította a teremtést.

Egyvalamire mégsem volt képes: a törpévé nyomorított embert a rosszérzésétől nem tudta megszabadítani. Amióta Noé kikötött, nincsen olyan nemzedék, amelynek ne jutott volna eszébe, hogy az Úr részéről talán mégsem a Bárka és az Özönvíz gondolata volt a legszerencsésebb választás. Valóban pusztulásra érett meg annak idején mindenki? S valóban csak a gonoszok haltak meg? S ha az Úr képes ennyire elveszíteni a türelmét, ennyire kijönni a sodrából s ennyire kibillenni az isteni egyensúlyból, akkor várható-e, hogy éppen egy pusztító, vérszomjas cselekedet gyógyítaná ki őt a saját teremtését illető mély bizonytalanságból?

Jacopo Bassano: Az állatok bemennek Noé bárkájába

Jacopo Bassano: Az állatok bemennek Noé bárkájába

A Bárkára feltehetően nemcsak Noé, a családja és a kiszemelt állatsereglet lépett fel, hanem az őket tehetetlen bábuként mozgató isteni akarat is. Vagy lehet, hogy ez a szeszélyes akarat maga a Bárka? Hiszen ami az Özönvíz megszűntével kiáradt belőle, azóta is magán hordozza a kiszámíthatatlan szeszélynek, az önkénynek, a veszedelmes egyensúlyzavarnak a nyomait. Ez pedig fölveti annak gyanúját, hogy bár Isten volt az erősebb és az életképesebb, mégsem ő lehetett a boldogabb, hanem az áldozatai. Életüknek hamar vége szakadt ugyan, de azzal, hogy magát az Istent is kétségek közé sodorták, arról adtak tanúbizonyságot, hogy félig-meddig maguk is isteni lények voltak. A Bárkában valóban nem lett volna számukra hely. Nemcsak azért, mert Isten eleve azt szólította meg, aki nem dacolt vele, hanem mert ők maguk sem lettek volna hajlandóak fellépni a fedélzetére. Akit egyszer megérintett a határtalan (s mi egyébtől válna óriássá az ember?), az aligha fogja kívül-belül megszurkolt rekesztékekbe préselni magát. Aki szembeszegül és dacol velünk, azt első lélegzetvételünkkel hajlamosak vagyunk gonosznak nevezni. A nagyvonalúságnak ugyanilyen hiánya áradhatott az Úrból is, amikor letekintett a földre. Isteni pártatlanság helyett emberi elfogultsággal figyelte azokat, akik az angyalokkal szövetkezve emberi természetüket istenivé kezdték tágítani. Azok sejthették, mi vár rájuk; azt is láthatták, hogy Noé építkezni kezd, s hangyaszorgalommal teszi a dolgát. Mégsem tolongtak, hogy beszállhassanak; s arról sincsen hír, hogy egyáltalán meg akartak-e menekülni. Lehet, hogy ettől kezdve még felszabadultabban éltek; az ítélet közeledtét látva felbuzgott bennük az életerő, s addigi énjüket is felülmúlták. A zuhogó esőben, amely elmosta otthonaikat, s előbb földönfutóvá tette őket, majd lassan a halál szélére szorította valamennyiüket, alighanem végre a maga valójában pillantották meg Istent. Szemtől szembe kerültek Vele, s ettől talán valóban istenekké váltak.

Ha ezek után feltennénk nekik a kérdést, hogy mit vinnének a legszívesebben magukkal a Bárkára, bizonyára megvetéssel hátat fordítanának nekünk. Lehetséges, hogy meg sem értenék a kérdést. Nem hallanák meg, amire alighanem csak egy csökkent értékű világnak van füle. Mert vajon beérné-e morzsákkal az, aki egy időre már magáénak tudhatta a mindenséget?

felső kép | Simon de Myle: Noé bárkája az Ararát hegyen
Az összeállításban megjelent többi írás:
Nagy Ilona | NOÉRÓL ÉS A VILÁG ÚJRATEREMTÉSÉNEK MÍTOSZÁRÓL
S. Nagy Katalin | FÖLD-HAJÓ
Sándor Iván | A KELEPCE GENEZISE ÉS A TAMIL CSÓNAKOS