Simon Balázs

A BARÁT NEVE

1995 november

A BARÁT NEVE

A szerzetes, aki csak másol,
Neve nem jut túl a cellája
Falán, sem ő, a kerti gyümölcsfa
Se közelibb neki ama Távolinál,
Az örök varjúval a csúcsán.
Tervezte, hogy egyszer megnézi
Magának, a margóra lefesti,
A patakon túli mezőbe, ahonnan – ha
Igaz – idejött egyszer, nyomában a
Fű lehajolt, és volt az a sarjúbb
Zöld, amit fölfedtek a háta mögött,
Szálanként, hasmánt, az a nedves és
Fehérebb szín, ahogy a növésük hersen,
Mint a hüvelyből húzott penge, aztán
Bólogatva rúgták vissza, föl maguk,
Hüvelybe ejtve, heggyel, markolattal
Föl?, titok marad, a fűbe járt rendet,
Nyomát nem látta, ment tovább, színhangját
Nem hallotta meg, mikor csapást vágott,
Mezítláb kardon járt, párát hagyott,
Szeszélyes rajzú harmatot, útja itt
Jeltelen – írom – kódexbe vész, amit a
Másoló barát rajzol, mint szérűbe a
Vakon nyomtató lovak, régi, saját nevét,
Amit a küszöbön kívül hagyott, keresve
Szüntelen, az egyetlent, amit az
Idegen jelek között felismerne.

kép | Sheena Bizarre, flickr.com