28 500 FORINT ÉS AZ EMBERI JOG A LÉTEZÉSRE

Levendel László szociálpolitikai témájú munkáinak egyik hangsúlyos motívuma a jótékonyság, és ezen belül az „államosított karitász” kritikája. Írásaiban a jótékonyság az emberi méltóság és a szolidaritás értékeivel, valamint az emberi jogokra – a léthez való jogra – épülő, azt érvényre juttató társadalompolitikával szembeállítva jelenik meg. „A korszerű szociálpolitika erkölcsi alapja nem a jótékonyság, hanem az emberi jog a létezésre” – írta egy eredetileg 1993-ban megjelent cikkében.^[1]

Az emberi jog a létezésre

A léthez való emberi jog biztosítása valójában igen szerény – minimális – elvárás. Igen kevéssé ambiciózus társadalompolitikai cél, hogy senki se fagyjon halálra az utcán vagy fűtetlen lakásában; hogy senki ne éhezzen vagy kényszerüljön arra, hogy mások szemetéből egyen – hogy az állam mindenki számára garantálja legalább az emberi lét legalapvetőbb feltételeihez szükséges jövedelmet.

alagsori szint

A második világháború után kiépült jóléti államoknak – és ezt megelőzően a szociáldemokrata jóléti törekvéseknek – nem a léthez való jog biztosítása vagy a szélsőséges szegénység felszámolása volt a céljuk. A jóléti államok előtörténetének időszakában a szociálpolitika valóban arra irányult, hogy – T. H. Marshall szép hasonlatát idézve – valamelyest megemelje a társadalmi felépítmény legalsó, alagsori szintjét – anélkül, hogy ez a felsőbb emeleteket érintette volna.^[2] A nyomor felszámolása azonban részben éppen azért vált lehetségessé ott, ahol az lehetségessé vált, mert a társadalompolitika nem ezt, hanem – univerzális és magas színvonalú szolgáltatásokkal és ellátásokkal – a társadalmi felépítmény egészének átformálását: a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését tűzte ki célul.

A szociális minimum kérdése azonban az egyenlőség szempontjából is alapvető jelentőségű. Az egyenlőtlenség elsősorban a javaktól megfosztottság egy szintjén válik mennyiségi kérdésből minőségi kérdéssé – nem függetlenül attól, ahogyan a nyomor kiszolgáltatja a nyomorban élőket a nyomor enyhítését célzó intézményeknek, a könyöradományoknak, a jótékonykodásnak és az „államosított karitásznak”, és ahogyan az – mint Adam Smith klasszikus gondolatmenetében a bőrcipő hiánya^[3] – ellehetetleníti a társadalmi részvételt.

A „létezéshez való emberi jog” esetében két külön kérdés, hogy mi az emberi jogként biztosítandó „létezés” vagy létminimum tartalma vagy szintje, és hogy a jövedelem – vagy általában a szükségletek kielégítésének – adott szintjét mennyiben biztosítja jogként egy állam jog- és intézményrendszere. Ez utóbbi probléma a pénzbeli ellátások esetében is felmerül, ha – mint Magyarországon – még a minimumra való jogosultság is csak különböző viselkedési feltételek teljesítése esetén áll fenn, vagy ha a jogszabályba foglalt jogosultsági feltételek csak a támogatás lehetőségének feltételeit határozzák meg, az ellátás megállapítása viszont nem normatív, hanem egy polgármester vagy bizottság diszkrecionális döntésétől függ. Az állástalanság esetén igénybe vehető ellátásokkal kapcsolatban a léthez való jog szempontjából az ellátások színvonalához hasonló súlyú problémát vet fel az azokhoz való hozzáférés. Hivatalos adatok szerint a regisztrált álláskeresőknek is csak alig fele részesül bármilyen jövedelempótló ellátásban.^[4]

A jogosultság hiányának problémája a szociális szolgáltatások esetében is felmerül, például – és kiemelkedően élesen – a hajléktalanná vált gyermekes családok elhelyezésével kapcsolatban. A hatályos magyar jogszabályok ugyanis úgy írják elő a családok átmeneti otthonainak biztosítását kötelező állami (önkormányzati) feladatként, hogy jogot nem biztosítanak az elhelyezésre ilyen intézményben.

kegyetlen gyakorlat

Az önkormányzatoknak bizonyos lakosságszám felett kötelező biztosítania a családok átmeneti otthona típusú szolgáltatást, de ettől még egy hajléktalanná vált családnak vagy van lehetősége ilyen elhelyezésre (ha éppen van szabad férőhely), vagy nincs. Utóbbi esetben a család nem hajléktalan marad, hanem nem marad család. A magyar állam ugyanis annak ellenére is rutinszerűen szakít el gyermekeket a szüleiktől kizárólag anyagi okokból és ezen belül lakhatási problémák – a lakhatás hiánya vagy nem megfelelő lakáskörülmények – miatt, hogy ezt a kegyetlen gyakorlatot a gyermekvédelmi törvény kifejezetten tiltja. A gyermekek szüleiktől való – akár jogsértő – elválasztásának a gyakorlatban nincsen a családok átmeneti otthonaiban való elhelyezéshez hasonló kapacitás-korlátja. Az állam jellegével kapcsolatban érdemes megjegyezni továbbá, hogy szemben egy hajléktalanná vált gyermekes család elhelyezésével, egy lakásfoglaló – a szabálysértési joganyag nyelvén: „önkényes beköltöző” – család előállítását, rabosítását és elzárását sem akadályozhatják vagy akadályozzák a kapacitások hasonló korlátai.

A biztosítandó minimum szintje alapjogi – alkotmányjogi – kérdés is, és a rendszerváltást követő szociálpolitika-történetben is elsősorban így merült fel. Arra ugyanis (amint azt később látni fogjuk) az elmúlt három évtizedben soha semmilyen kísérlet nem történt, hogy a pénzbeli ellátások színvonalát – bármelyik pénzbeli ellátás színvonalát! – a vonatkozó törvények valamilyen létminimum-értékhez kössék.

Az Alkotmánybíróság – a néhai köztársasági alkotmány által még elismert szociális biztonsághoz való jog értelmezésekor – a szociális ellátások összessége által nyújtandó olyan megélhetési minimum állami biztosítását tekintette alapjogi követelménynek, „amely elengedhetetlen az emberi méltósághoz való jog megvalósulásához”.^[5] Ez helyes alapvetés volt, amennyiben nem a puszta léthez, hanem az „emberi élethez és méltósághoz” való, egymástól nem elválasztható jogból származtatta az állam által biztosítandó minimum szintjét.

A méltóság szép szavai azonban üresnek bizonyultak, amennyiben az Alkotmánybíróság – szemben például a német alkotmánybírósággal – végül nem vállalta magára, hogy állást foglaljon abban a konkrét kérdésben, hogy az állam által ténylegesen biztosított ellátások színvonala megfelelt-e a fenti követelménynek, vagyis elégséges volt-e a méltósághoz való jog megvalósulásához. Sőt, amikor a szociális biztonsághoz való jog egyik – logikus, bár a köztársasági alkotmányban sem nevesített – „részjoga”, a lakhatáshoz való jog létéről – nemlétéről – döntött, az Alkotmánybíróság már csak az „emberi lét alapvető feltételeinek”, tehát nem a méltóságteljes élet feltételeinek biztosítását tekintette kötelező állami feladatnak, és még a szállás biztosítására vonatkozó kötelezettséget is csak az „életet közvetlenül fenyegető veszélyhelyzetek” esetében ismerte el.^[6]

Huszonnyolcezerötszáz forint

A fentebb hivatkozott alkotmánybírósági határozat – 1998-ban – olyan indítvány tárgyában született, amely a rendszeres szociális segélyre jogosultság jövedelmi határának és összegének az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 80–100 százalékában meghatározott jogszerűségét vitatta. Az azóta eltelt bő két évtizedben sok minden változott a magyarországi szociálpolitikában (a rendszeres szociális segély is megszűnt már), az öregségi nyugdíjminimum meghatározó szerepe a pénzbeli ellátásokra való jogosultság és azok összegének meghatározásában azonban változatlan.

teljesen önkényes

Az öregségi nyugdíjminimum ráadásul nem csupán azt határozza meg számos pénzbeli ellátás esetében, hogy az kinek jár és a jogosultak mekkora támogatásra jogosultak; a végrehajtási törvény vonatkozó rendelkezései szerint azt is, hogy kitől mennyit lehet elvenni, ha a jövedelme végrehajtás alá kerül; de számos – például bírósági – illeték alóli mentesség esetében is az öregségi nyugdíjminimum, illetve annak egy adott szorzata az irányadó. Ez a szociálpolitikai szempontból teljesen önkényes, semmilyen – bármilyen – létminimum-értékhez vagy szegénységi küszöbhöz nem kapcsolódó összeg évtizedek óta a magyar állam legfontosabb implicit válasza a léthez való jog kérdésére.

A probléma tehát évtizedes, viszont egyre súlyosabb. Súlyosabb, mivel az öregségi nyugdíjminimum immár nemcsak önkényes és elégtelen minimuma a rászorultságelvű támogatások összegének, hanem a törvény által előírt maximuma is. A szociális törvény egyik kiemelkedően antiszociális szabálya 2015 óta ugyanis kimondja, hogy az önkormányzatok által havi rendszerességgel nyújtott települési támogatások havi összegét „úgy kell szabályozni, hogy az nem haladhatja meg az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegét”.^[7] A parlament tehát megtiltotta a helyi önkormányzatoknak, hogy – a jövedelmüktől, a szegénységüktől vagy a szükségleteiktől függetlenül – bármelyik lakosuknak több mint 28 500 forintos rendszeres támogatást adjanak, akár teljes egészében a saját forrásaikból.

folyamatos leépülés

Az öregségi nyugdíjminimum „indexálása”, vagyis az infláció miatt egyébként bekövetkező értékvesztésének a kompenzálása – a bázisértékhez hasonlóan – korábban is önkényes volt, és korábban is rendre elmaradt az árak vagy a létminimum-érték emelkedésétől. Az öregségi nyugdíjminimum reálérték-vesztése a rendszerváltás óta folyamatos: ez számos pénzbeli ellátásra jogosultság szűkülését, számos pénzbeli ellátás összegének csökkenését és ezáltal a léthez való jog egyik legfontosabb intézményes garanciájának – a minimális jövedelembiztonság – folyamatos leépülését vonta maga után. Az öregségi nyugdíjminimum összegének relatív értékvesztése, annak a magyarországi szociálpolitikai rendszerben betöltött – messze önmagán túlmutató – jelentősége miatt egyúttal a jóléti megszorítások egyik legkövetkezetesebben (kormányokon átívelően) alkalmazott bújtatott eszköze volt és maradt.

Az öregségi nyugdíjminimum és a létminimum összege, 1990–2018.

Forrás | KSH | a 2018-as létminimum érték esetében: Policy Agenda.

Míg 1990-ben az öregségi nyugdíjminimum a létminimum valamivel több mint 60 százalékának felelt meg, és még 1995-ben is elérte annak a felét, 2018-ra már csak a létminimum 30 százalékát, azóta pedig értelemszerűen annál is kisebb részét fedezte. Ráadásul, mivel egyes – a minimális jövedelembiztonság szempontjából kulcsfontosságú – pénzbeli ellátások, így különösen a tartós munkanélküliek számára hozzáférhető foglalkoztatást helyettesítő támogatásnak és az időskorúak járadékának összege az öregségi nyugdíjminimum egy részeként – annak 80–85 százalékában – meghatározott, ezeknek a jövedelempótló támogatásoknak az összege már 2018-ban sem érte el annak a létminimum-érték kiszámítás alapjául szolgáló élelmiszerkosárnak az értékét sem, ami közepes fizikai igénybevétel esetén az egészségügyi és táplálkozástudományi követelményeknek megfelelő tápanyag-szükségletet fedezi.

A pénzbeli ellátások színvonalán túl alapvető jelentőségű a szociális szolgáltatások minősége, az azokhoz való hozzáférés, továbbá – amint azt Levendel László visszatérően hangsúlyozta – az is, hogy azok működése a függést és az önfeladást, vagy, ha „megviseltségében, megalázottságában is tiszteli az embert”, az előre jutást szolgálja.^[8] A léthez való jog, illetve az emberi élethez és méltósághoz való jog társadalompolitikai követelményei szerteágazóak, és messze túlmutatnak a minimális jövedelembiztonság meglétének és szintjének kérdésén.

A léthez való jogból következő állami kötelezettségek pontos mibenléte és terjedelme – és ezen belül a mindenki számára a lét jogán vagy az állampolgári mivoltából fakadóan biztosítandó megélhetés és jövedelem pontos szintje – a politikai közösség jószándékú tagjai között is jóhiszemű vita tárgya lehet. Az viszont nem lehet kérdés, hogy a fent leírt állapot szociálpolitikai, alapjogi és erkölcsi szempontból is tarthatatlan.

1. Levendel László (1993): A hajléktalanok tele. Népszabadság. 51. évf. 10. szám, 11. o. Utánközlésben: A hajléktalan ember. Budapest: Országos Alkohológiai Intézet, 55. o. ↑

2. T. H. Marshall (1964): Citizenship and Social Class. In. Class, Citizenship, and Social Development: Essays by T. H. Marshall. New York: Doubleday, 95. o. ↑

3. Adam Smith (2004): Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól. Budapest: Napvilág Kiadó, II. V. könyv, II. fejezet. ↑

4. L. a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat adatait: 2020 februárjában (a koronavírus-járványt megelőzően) 281 ezer regisztrált álláskereső közül 130 ezer fő, 2020 júniusában 376 ezer regisztrált álláskereső közül 176 ezer fő volt „ellátás nélkül”. A helyzet ennél súlyosabb, amennyiben az állástalanok jelentős része a regisztrált álláskeresők nyilvántartásában sem szerepel. ↑

5. 48/1998. (XI. 23.) AB határozat. ↑

6. 42/2000. (XI. 8.) AB határozat. ↑

7. A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény 45. § (7) bekezdése. ↑

8. Levendel László, i. m. ↑

kép | Steve Johnson, unsplash.com

 

Levendel100 | levendel.xyz ↑

A 2020. március 18-ra tervezett és járvány miatt elmaradt konferencia-előadások írásos változatait folyamatosan közöljük – lásd:

Bíró Judit: UTÁNKÖVETÉS

Kapitány-Fövény Máté: LEHET-E ÉLMÉNY A PREVENCIÓ?

Jávor Benedek: AZ EGÉSZSÉGES EMBERTŐL AZ EGÉSZSÉGES BOLYGÓIG

Krámer Lili–Bacsák Dániel: BOLONDOK BÖRTÖNE

Körner Anna: AZ ORVOS LÁTÓHATÁRA