Levendel Júlia

LÁNC VOLNA, KARIKA

1984 – PÁR-SOR 6.

LÁNC VOLNA, KARIKA
„olly társaság, amelly egy kis karikát csinál a legjobb szívű emberekből”
[KAZINCZY]

A pultnál még ketten állnak előttem, de ahogy odalépek, a hentes barátságosan üdvözöl. Évek óta nála vásárolok, tudom, hogy a fia autószerelő iparitanuló s hogy kis kertjük-házuk van a Pilisben. Sohasem próbáltam megvásárolni a jóindulatát, így aztán büszkén gondolhattam, hogy lám, elegendő a természetes kedvesség, a minimális érdeklődés, no meg a vásárlói hűség, és az ember megmenekül az otthontalan téblábolástól, a megalázó beszerzési küzdelmektől. Tudom, hogy szerteágazó, hasonló kapcsolataim csak jobb közérzethez juttatnak s nem kézzelfogható kiváltságokhoz, de nekem ez elég, ehhez meg régimódian ragaszkodom. A hentes mosolyogva, szinte cinkosan biccent a karajszeletek, combok, felsáldarabok fölött. A hűtőpulton máj, tarja, dagadó, lábszár – viszonylag bő a választék. Az alumíniumtálcák púpozottak. A készlet persze nem versenyezhet egy barcelonai, athéni vagy kölni üzlet kínálatával, a húsokat nem díszítik narancs- és citromszeletek, ellenállhatatlan, halványzöld salátalevelek, nincsenek véres különlegességek, végtére is ez nem ínyenc-csalogató kiállítás, itt nincs helye az esztétikai élvezkedésnek, de láthatom: egy jól feltöltött ABC hentespultja előtt állok, és örülhetek, hogy gond nélkül megvehetem az ebédrevalót. Örülök. A hentes majd felemel két-három húsdarabot, mielőtt „rátalálna” a nekem szántra, a semmiben sem különb „Schlussra” például, én majd elégedetten-hálásan bólintok, s máris kész a szertartás. Középkorú férfi vásárol – lapockát, vesepecsenyét, rostélyost, utoljára zsírszalonnát, és a hentes neki is buzgón válogat, a gyors szeletelés, mérés, blokkolás közben még mesél is, a saját anyósáról valamit, biztatóan-együttérzően szól a magakorú férfihoz, mindketten teleszájjal nevetnek, erős állú, vastag nyakú, pocakos férfiak, talán egymás nevét sem tudják, s mégis közel vannak egymáshoz, a bizalom, a pillanat szülte meghittség jogán a hentes kezében tartja a visszajáró aprópénzt, felemelt karját egy félpercre megállítja: „hát azt a viccet hallotta, hogy hányán férnek egy Trabantba? Nem? Nos, ha Varsóban leállítja a kocsit és a hátsó ülésre egy sonkát tesz, megláthatja, hányán férnek el”. És nevetnek, még harsányabban-összetartozóbban nevetnek. A forintok csörögnek, csilingelnek, pörögnek az üvegpulton.

Később azt gondoltam, azért maradt elviselhetetlenül nyomasztó számomra a jelenet, mert természetellenesen megpróbáltam átsiklani rajta, mert tehetetlennek éreztem magam és nem csináltam semmit – azaz csináltam: kértem, bólintottam, fizettem, s meglehet, inkább ordítani, ütni vagy prédikálni kellett volna; én ezeket az utólag hatásosnak tűnő beavatkozásokat sem éreztem – és azóta sem érzem – helyénvalónak. De nem is rólam van szó. A jelenet egyáltalán nem volt drámai és meglepetést is csak az okozhatott, hogy miképpen hahotázhatnak ezen a százszor (már a televízióban is!) elsütött bárgyúságon. Nem volt váratlan fordulat, nem volt új kihívás, nem pattant ki itt semmi szörnyűség, nevetésükben nem acsargott a gonosz; az egész olyan langyos-egyszerű volt, mint a hűtőpult kínálata. De azért kísértetiesen emlékeztetett a zsidó- vagy cigány-anekdotákra, a kedélyes röhögés – hiába hát, gettófalakat emelt.

Az utolsó tíz-tizenöt esztendőben, a tollasodással bizonyára egyenes arányban, elburjánzott, most pedig már folyamatosan, leplezetlenül megmutatkozik a görcsös vagyonféltés és a megszerzett anyagi javakra épülő torz nemzeti öntudat. Mert a „nekünk van”, a „nekünk sikerült”, a „mi megtehetjük”, a „nekünk szabad” kiszólások nem rejtenek igazi büszkeséget és nem segítenek nemzeti összetartozáshoz, valamiféle erőt és tartást adó közösségi érzéshez sem. A viszonylagos jólét, a szocialista táboron belüli magasabb, mindenesetre megkülönböztetett életszínvonal inkább az elzárkózást, a szomszédos népek lenézését, a hagyományos úri fölényt ébresztgeti. A kiváltság végül is mindig, minden helyzetben ártó, hiszen éppen azért kiváltság, mert egy sereg tisztázatlan és tisztátalan dolog kíséri. A kiváltságos feladata például, hogy ne kérdezzen, ne értelmezzen, mindössze fogadja el a környezetéhez képest előnyösebb körülményeket. A meglevőért lelkesedni-lobogni nem kell, csak reálisan látni, hogy másutt rosszabb, s a nyilvánvaló különbséget értékelni. S persze értékeljük is mindannyian. Minden egész lépésnél fontolgatni illik, nem biztonságosabb-e a féllépés, minden épnek induló gondolatot lefokoz a hatásától riadozó óvatosság. Az aggodalmaskodó ember – az aggodalmaskodó nemzet is – eleve bizalmatlan, rosszhiszemű, pusztítóan szorong és folyvást védekezik. Hagyja, hogy megfosszák legelemibb emberi szükségleteitől, például a szolidaritástól, és hajlamos megfeledkezni arról, hogy mindennek ára van.

282-b1216-vajda

A szolidaritás, a cselekvő összetartozás, azt hiszem, édestestvére a szeretetnek, s valójában egy-egy lelki képesség működtetését jelenti. Képességnek gondolom és meggyőződésem, hogy a szolidaritásra kész ember szolidáris a házastársával és a kollégájával, szolidáris más népekkel, minden megalázottal és megszomorítottal; szolidaritása a világ legparányibb dolgaitól a kozmoszig mindenre irányulhat. A szolidaritás szóban én közvetlenül hallom a latin solido (sűrítek, szilárddá teszek) igét is, és a solidus (tömött, erős, kemény) melléknevet, amely az egészet, a teljeset, az épet is kifejezheti. A szolidaritásban hősiesség lángol, romantikus és fenséges megpróbáltatások emlékét gyújtja fel – a szó hallatán nekem inkább szemérmes mozdulatok jutnak eszembe, a tolakodástól irtózó, félszeg kinyúlások és a meg-megújuló igyekvés, hogy dacolva a „fősodorral”, a magánypózokkal s az igazi, dzsinnként gomolygó, mindent elsötétítő közönnyel, az ember mégis társas lény maradhasson.

József Attila bizonyára kétkedve-szomorúan állította, hogy a költő sohasem magányos, mert aki teljesen magányosnak érzi magát, s még a többi magányoshoz sem köti semmi, az nem ír verset. Igaza volt, nyilatkozata a törvénytudó emberé, csakhogy a szigorú lelki törvények olykor pimaszul fittyet hánynak saját törvényszerűségüknek és kegyetlenül rászedik éppen a legjámborabbakat. Milyen dideregve, mekkora makacssággal és dacossággal fogalmazhatta szavait. Mert az űr-magányt, a számtalanszor kiteregetett és szégyellt nincstelenséget persze megélte-szenvedte közben. S anélkül is: az írók magányos emberek, és nemcsak úgy, hogy munkájukban önmagukra utaltak, hogy tetszik-nem tetszik, önmaguk körül forognak – magányosak azért is, mert az átlagosnál talán nagyobb a szeretet- és kötődésvágyuk, jobban sóvárognak a másik ember felé, erősebb a szolidaritásérzékük – hiszen azért írnak –, s ez a nagyobb vágy mindig kielégítetlen marad. De a régi és új alakban ólálkodó-csábító ábránd is marad, és hát itt-ott hallható a dünnyögő hívogató.

Abban a több mint két évtizedben, amióta mi az írói pályán botolgunk, minden körülmény a társulások ellen szövetkezett, s mára jobbára csakugyan erőtlen sóhajokká, nosztalgikus pepecseléssé, afféle szűzlány-várakozássá züllött az írók eredendően nagy szolidaritásigénye. Milyen silány, hányszor alakoskodó még az egymásra figyelés is; címkékkel eltolni, leszólni, értetlenül és ismeretlenül elutasítani egymást mennyire könnyű lett. Az elhallgatott viták, az elharapott indulatok, a magányba szorítottság vagy a magányba menekülés most bosszulja meg magát – néha úgy rémlik, mindannyian kelletlenül, de öntudatlan buzgalommal játsszuk a kiváltságvédő, aggodalmaskodó, gyanakvóan begubózó, kisszerűségben fuldokló-lubickoló savanykás szerepét.

Fancsalitónak tűnhet a kísérlet, hogy a szolidaritásról szóló eszmecserére hívunk társakat – s éppen a magánkiadású Pár-sorba. De hisz kezdettől fogva ez a vágy élteti. Testes és megformált vágy, hogy ki-ki magányos töprengése közben érezhesse a feléje nyújtott kezet, a kíváncsiságot, olykor talán a kaján figyelmet is: hát te hogyan próbálod.

A Pár-sor (Levendel Júlia-Horgas Béla magánkiadásban megjelent műhelynapló, 1983–1985) az író-szerkesztők számtalan folyóiratteremtési próbálkozásainak egyike; a Liget közvetlen előzménye. A 6. szám témája: a szolidaritás. A Lánc volna, karika című összeállításban Levendel Júlia felvezető jegyzetéhez Csoóri Sándor, Békés Pál, Mándy Iván és Nemes Nagy Ágnes írása társult. (a szerk.)
kép | Vajda Lajos művei