VÉGTELEN MENETOSZLOP

Alkonyi utca. Ablakok cellafényei, kutyák. A falakból mégis valami tompa zúgást hallani. Harmincegynehány éve, hogy bennem lép fel a feltorlódott menet. Átvérzett arcok, sapkarózsák. Hová, ti elhagyottak? Sivatag éveken át tenger csöndjében, hová? Emléktelen az alkonyi utca, fekete szárnyak alatt gazdátlan a varjúváros. A ködből kiállnak mégis a zászlók, a vállak. Hiába a szorongató álom, a korom és méz üledéke: ígéret. Hiába a visszafojtott szavak jégkorszaka, a sarkvidéki szél meg a korbács. Fakó diákok, lázasak, kalauzok és utcaseprők vonulnak a pincebűzben, a lombok résein átvillanó fejszefényben. Álltában lép a sokezernyi névtelen, és kering felettük egy megfagyott kiáltás. Lépnek a senki földjén, a senki idejében – életre ítélő hűtlenek –, éveken és álmokon át, az ötödik évszakon át, csontra-vetkezők: fejetlen és lábatlan tolonganak. Vonul velem és nélkülem, gyerekkorom felől a férfikoron át a véget-nem-érő menetoszlop.

kép | wikipedia.org