EROTIKA ÜRÜGYÉN
Szubjektív adalékok motívum és jelentés kapcsolatához [1995 április]
Általában magánügy, hogy bizonyos dolgok kapcsán miképpen lesz valaki Saulusból Paulusszá, de ezúttal mindaz, amiről szólni szeretnék, kifejezetten igényli a személyes bevezetőt.
táj és erotikum
A nyolcvanas évek elején Szabolcsi Miklós József Attila-szemináriumán egy alkalommal a költő erotikus versszövegeivel foglalkoztunk. A kérdéskör természetesen csak ott kíván elemzést, ahol nem a szavak egyértelműségével („eleven ágy, fogadj magadba”), hanem a költői képalkotás ravasz ötletességével áramlik a versekbe az erotikus tartalom. Példaként akkor a Ritkás erdő alatt… irodalomtörténet-írói figyelemre alig méltatott verset elemeztük, kimutatva táj és erotikum képileg következetesen felépített és mind a négy strófában jelen lévő kapcsolatát. Erre Szigeti Lajos – egyébként kiváló – tanulmánya1 is felhívja a figyelmet az érett, őszi táj és a szoptató/fésülködő nő közti képi párhuzamok kiemelésével. Megkerüli azonban a versnyitó két sor „lefordításának” kérdését, és mindvégig kizárólag táj-elemként értelmezi. Pedig elég félreérthetetlenül a coitusra és annak „attribútumaira” utal2: „Ritkás erdő alatt a langy tó / Lukba búvik piros bogárka…” [Vö. a Nagyon fáj még félreérthetetlenebb kezdősoraival: Kivül-belől / leselkedő halál elől / (mint lukba megriadt egérke) / amíg hevülsz, / az asszonyhoz úgy menekülsz, / hogy óvjon karja, öle, térde.] Jócskán idézhetnénk további részleteket, amelyeket a legprűdebb elemző sem értelmezhet másként – de egy is elég lesz. „Nézd: meggy, nézd: fennakadt a kórón! / Ölelj meg, hozzája hasonlón. / Ringass, terhelj, gyökig hajoljál, / mikéntha termésem te volnál” (Meggy a kórón). A jelenség azonban önmagában csak színes adalék a kifejezésgazdagság és az eufémizmus problémaköréhez.
A valódi kérdés az, hogy meddig lehet létjogosultsága az erotikus értelmezéseknek? Hol van az a pont, amikor már nem engedik meg a szövegek? És meddig lehet mégis plauzibilis?
A Szabolcsi-szemináriumon – anno – a vita a Munkások utolsó strófájának két során robbant ki („Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! / És búvunk érte, mint az üldözött”). Jómagam – eléggé türelmetlenül, a túlhajtottnak érzett pszichoanalitikus interpretációk iránti fiatalos ellenszenvtől is tüzelve – kikeltem az ellen, hogy ebbe a képbe is coitust „magyarázzunk bele”, a fallikus szimbólum és a búvás jól ismert motívumának összekapcsolásával. Mások az erotikasemleges kontextustól eltekintve itt is elfogadhatónak tartották a megfeleltetést. Megoldás nem született, de a vita hevessége megkérdőjelezte az implicit szimbólumvilág rekonstrukciójának szükségességét, mondván, hogy enélkül is adható teljes értékű elemzés, hiányérzet nélkül megteremthető a befogadói élmény varázsa.
Az akkori résztvevők szétszéledtek, a kérdés azonban – természetesen nemcsak az erotikus részek kapcsán – továbbra is megoldatlan maradt, akárcsak a részben megfejtett versek és motívumok sora a József Attila-kötetben. Évek teltek : el és egyszer csak beütött az „intellektuális krach”.
pikáns célzások
Antikváriumban akadt kezembe Bernáth Béla kötete3, amelyben a pécsi tudós hallatlan bizonyító anyaggal mutatja ki különböző folklórszövegek – elsősorban szólások – motívumainak erotikus gyökereit. A meggyőző fejtegetések országosan elterjedt és számtalan különböző, teljesen erotikamentes jelentéssel ismert szólásról mutatják ki, hogy valamikor közvetlen szexuális tartalommal születtek meg, terjedtek el és maradtak használatban. Eredeti értelmük kopásával viszont már csak azok érthették meg a szólásba bújtatott pikáns célzásokat, akik tisztában voltak a szavak szimbolikus jelentésével. Szimbolikus jelentést pedig szinte minden természeti jelenség, tevékenység és használati tárgy kaphatott, ami a legkisebb hasonlóságot is mutatta a nemi szervekkel vagy a nemi aktussal. A derű pajzán kíváncsisága jó ideig rányomta a bélyegét az olvasásra; ennek helyét egyre inkább a tudományos teljesítmény feletti tisztelet vette át. A figyelem ilyenkor tompul… az ember egyre több bekezdést ugrik át… az apróbetűs idézetek összefolynak a lámpafényben… hogy aztán villámcsapásként érkezzen meg a legváratlanabb helyen a megvilágosodás értékű felismerés. Ebben az esetben a villám a XXII., „A száraz szóval alakult és más, fenyegetést tartalmazó szólások” című fejezetbe csapott. A „száraz” jelentésbokra Bernáth gyűjtéséből igazolhatóan a „szűz, érintetlen”, de még inkább „a szexuális életből kiöregedett”, „impotens”, vagy időlegesen impotens, a nemi életre aktuálisan nem alkalmas, vagy attól megvont személyre is vonatkozhatott – ellentétben a lé, leves, nedv, nedves szavakkal, amelyek minden esetben az aktív nemiség tartományába utalják a gondolatot. Ehhez a részhez érve minden előzmény nélkül egyszer csak „beúszott a képbe” az a József Attila-vers, amelynek megfejtése évek óta a legtöbb gondot okozta.
Száradok, törődöm,
korán elöregszem.
A sivatag földön
álmatlanul fekszem.
Éltető, friss nedvek
nagy eres husomba
nem öntenek kedvet
s epedek busongva.
Az erotikus értelmezés, amit süldő egyetemistaként magabiztosan utasítottam volna el – ha egyáltalán felmerül! –, egy pillanat alatt szilárd meggyőződéssé vált. Az (időleges) impotencia, az asszony nélküliség keserű sivatagi rezignációjának „könnyes bölcsességével” a Nagyon fáj kiáltása/panasza köszön vissza.4 S hogy valóban erről van szó, azt a záró strófa teszi kétségbevonhatatlanná.
Nehéz ez a bánat,
nem bírja az elme.
Ifjíts meg, bocsánat!
Flóra szép szerelme!
S ha valaki még mindig kételkedne a költői szándékban, az lapozza fel Stoll Béla kritikai kiadásának jegyzeteit.5 A záró strófa kéziratban maradt variációi között teljesen egyértelmű impotencia-eufémizmust találunk: „Ölelni jót, forrót, / velem már nehéz lesz – a kedvesem (kihagyva) az én rózsám (áthúzva) gyönge szépem (áthúzva) A szép Flóra kórót / szorít a szívéhez. A kéziratos változat lemondó jellegű ugyan, de egy kiskaput nyitva hagy (ha nehéz is lesz ölelni, mégsem teljesen lehetetlen), a végleges változat látszatra mozgósítóbb erejű, mert a szerelemtől a „megifjulást”, a férfierő visszatérését várja (megifjulás a. m. coitus). A verskörnyezet és az életrajz ismeretében tudjuk: a valóságban nem adatott esély.
Ami miatt az „aha-élmény” személyességén túlmutat mindez, hogy a megfelelő jelentéskontextus ismeretének hiánya ebben az esetben már a megértés korlátjaként működött. Hogy kerül ide ez a zavaró hús szó? – próbáltam korábban a megfejtéshez fogni. Bizonyára a testről van szó, metonimikusan … De miért öntenének a testbe kedvet a nedvek? Talán a rímpár keresettsége miatt kerülnek így elő? Az öregedés még csak-csak, de miért a száradás? Talán mert az öregséghez hozzátartozik? Jó, jó, de nem elég erős magyarázat. Nem ezt szoktuk meg az 1937-es versek között.
Az impotencia-értelmezéssel (még pontosabban az erekció hiányával) minden a helyére kerül. Bernáth hosszan sorolja az impotens férfi = száraz kóró típusú megfeleltetéseket, másutt aztán megtaláljuk a hús = hímtag (tényleg metonimikus, csak fordított) párosát is – ami után a versben használt jelzők (nagy, eres) is azonnal érthetővé válnak.6
vérszemet kapva
Mármost kaptunk-e kulcsot evvel a megfejtéssel máshova? Hiába találunk például ilyen mondatot a régiségben: „Száraz ág vagy, ha ismét zöldellsz, gyere hozzám? (Majd akkor térj vissza, ha alkalmas vagy az aktusra) – badarság volna az impotencia-magyarázatot erőltetni a Talán eltűnök hirtelen… záró sorainál is, mivel ugyanazok a szavak más szimbólum-együttest is felépíthetnek (Ifjuságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek / és most könnyezve hallgatom / a száraz ágak hogy zörögnek. ) Ha viszont vérszemet kapva végigpásztázunk a Száradok, törődömmel (Stollnál 536. sz.) nagyjából egy időben született verseken, hirtelen további motívumok kerülnek elő az árnyékból. Itt van például a Ha nem leszel… (541.) című, még elkeseredettebb és még rövidebb költemény négy sora.
Ölj öledbe, ha kellek.
Vagy fölkél s falhoz veti a harag,
mint a részeg a poharat,
e szesztelen szerelmet.
Bernáth nagyívű áttekintésében mind a részegségnek, mind az ivóedény összetörésének kiterjedt szexuális jelentéstartalma van, most mégis egyedül a szesztelen jelzőre figyeljünk. Vajon miért választotta a kézirat korábbi „esztelen” változata helyett némi bizonytalankodás után éppen ezt a költő? Talán nemcsak azért, hogy kiegészítse a részeg-motívumot – hiszen annak a szesztelenség éppen ellentmondana! A jelentés inkább itt is a száraz, vagyis aktusig nem jutó mivoltot erősíti (nota bene Bernáthnál a bor a férfierő gyakorlásának egyik megtestesítője a sok közül – a bor /szesz/ hiánya ennek ellentétére utal). Teljesen tisztán áll előttünk ez az értelmezés, ha az „Ölj öledbe, ha kellek” tételmondatához viszonyítjuk.
De menjünk tovább. Rögtön a következő vers (542.) a Ha nem szoritsz… A téma, a kedves megszólítása, a feltételes mód és a fenyegetés atmoszférája ugyanaz.
Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
hogy gyötör a magány s a félsz
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.
Ha nem ölelsz, falsz…
A cérna meg a férc mindig is gondokat okozott. Az világosnak tűnt, hogy a szerelemért esdeklő elkeseredés a majdan egyedül maradó öregasszony képével próbálja „rábeszélni” az ölelésre a kedvest. Egyedül lesz, félni fog (talán varrogat), de miért ne lenne cérnája a… nem is a varráshoz, a szerelemhez. Szerelemhez cérna? A költői képet persze nem lehet „lefordítani”, mint idegen nyelvű szöveget, na de a kontextus… Amint azonban figyelembe vesszük, hogy a „cérna befűzése a tűbe” az egyik legkedveltebb népi körülírása a nemi aktusnak, előbukkan a lappangó értelmezés. Férfi (cérna) nélkül nincs coitus (ergo most vagy soha).
Mit jelentsenek ezek után az említett esetek? Hogyan értelmezzük e motívumok megjelenését József Attila lírájában? Az, hogy ebben az életszakaszban a lélek megbillenő egyensúlya miatt a szexualitás jelentősége kórosan megsokszorozódik, s a beteljesületlenség miatt még inkább destabilizáló elemmé válik, közismert.7 De hogy a választott képi világba az imént bemutatott virágnyelven egyúttal a coitus kínzó hiányát is több alkalommal belecsempészi, az a képek megfejtése nélkül csak közvetett módon hámozható ki.
Honnan hát végül is ez a technika? Arról lenne szó vajon, hogy József Attila – ismervén a folklórszövegek másodlagos erotikus jelentéseit – egyszerűen alkalmazza azokat, ugyanúgy, mint mondjuk egy népdal vagy műdal ritmusát, esetleg a népköltészet tipikus versformáit? Az öcsödi, szabadszállási, monori, ferencvárosi, makói környezetben „ragadtak rá” ezek a fordulatok? Ha igen, kimutatásuk a szövegben egyszerű filológusi teljesítmény volna.8 Véleményem szerint azonban két – egyéb úton nem megfejthető – előforduláson kívül9 mindenütt más az egyezés oka. Ennek az oknak a magyarázata írásom tulajdonképpeni célja.
költői újrateremtés
József Attila nemcsak Bernáth Béla könyvét, hanem – meggyőződésem – az abban elemzett erotikus szólások nagyobbik részét sem ismerte. Hogy ennek ellenére némelyiket alkalmazta, azt az érintett metaforák és hasonlatok szuverén költői újrateremtésének kell tartanunk. Nincs ebben semmi különös: még a biológiai evolúció során is szép számmal előfordultak olyan esetek, hogy eltérő körülmények között élő (sőt, néha más fajhoz tartozó) élőlények ugyanolyan szervet, szaganyagot stb. „fejlesztettek” ki. Ugyanez a kultúrában még nagyobb eséllyel következik be. Mivel a nyelv hangkészlete korlátozott, szép számmal jönnek létre homonim szerkezetek (azonossá váló alak, más jelentés).
A szexualitáshoz és a szerelemhez fűződő verbális konstrukciók normaszerűen kitermeltek tabu és eufémizmus típusú szerkezeteket, szinte mindenütt a világban. A Bernáth-féle gyűjtés tanúsága szerint – mint korábban utaltam rá – ebből a szempontból a magyar nép jelentésteremtő fantáziája is kimeríthetetlen gazdagsággal működött. (Talán még érdekesebb probléma azonban a jelentésátalakulás: elsősorban az a fázis, amikor az, aki a mondást hallja, egyszerre van tisztában az eredeti, ősi erotikus tartalommal és az újabb keletű csúfoló, szidalmazó vagy egyéb mondanivaló aktuális értelmével is.) Szintén említettem már, hogy a felhasznált motívumok a természet és a tárgyi környezet képeiből táplálkoznak, a felhasználás alapja pedig az a hasonlóság, amely miatt asszociatív kapcsolat teremthető a nemiség biológiai-fizikai világával.
az abdukció
A költő képteremtő fantáziája is pontosan ekképpen működik. A szavak kiválogatása és a képpé formált gondolat, illetve érzelem egyedisége miatt jóval talányosabban, mint az állandó motívumokat variáló folklór-alkotásoknál, az érzelem és a gondolat ugyanúgy a legalkalmasabb utat keresi a kifejezéshez. Ezért lehet közös az asszociáció alapjául szolgáló valóságelem, és találhatnak rá egymástól függetlenül a kifejezéshez segítségül hívott motívumra. És ezen a ponton lép be a befogadó is. A folklórban az alkotás (előadás) és befogadás csak néhány esetben (pl. „hivatásos” mesemondó) válik szét, egyébként a motívumok mindenki által birtokolt „közkincsek”.10 A műköltészeti alkotások befogadójának azonban a motívumok megértéséhez már nem elégséges a környezetnek a költőével nagyjából azonos ismerete: a teljes értékű kódoláshoz elvileg a gondolkodás, a memóriában rögzített társadalmi-kulturális ismeretek és a közös tapasztalatanyag valamiféle minimuma szükséges. És még ha teljesen egy tőről is szakasztották volna a költőt és olvasóját, személyes vonatkozású motívum esetén mindig marad egy titok-tartomány, aminek a megfejtéséhez nyomozásra van szükség – ha létezik megfejtés egyáltalán. Hogyan lehetséges mégis, hogy az elmélyült olvasó olyan nagy százalékkal képes behatolni e titok-tartományba – sokszor mindenfajta külső segítség nélkül? Vajon a tudat és a lélek Jung nyomán megfogalmazott „örök archetípusaira” vagy a térbeli-időbeli azonosságokat az emberi lélektartalmak öntörvényű egybeeséseivel és változásaival magyarázó szellemtörténeti módszerre11 építsünk? Kinek-kinek melyik vonzóbb… Az azonban tény, hogy a nagyjából közös valóságháttér birtokában a befogadás újra-felépítéssé (rekonstrukcióvá), gyakorlatilag alkotásértékűvé válik.12 Emögött pedig nemcsak annak kell állnia, hogy költő és olvasó valóságleképzése nagyjából hasonló legyen, hanem annak is, hogy gondolkodásuk és képalkotásuk szerkezetének valamiképpen találkoznia kell magának a valóságnak a logikájával is. Ez az a momentum, amit Charles S. Peirce (többek között a szemiotika atyja) abdukciónak nevez. Az abdukció Peirce-nél olyan megismerési mód, amely (ellentétben az indukcióval és a dedukcióval) nem racionális és nem kauzális. Működéstörvényei szinte teljesen ismeretlenek, létezése azonban kétségbevonhatatlan tény. Az abduktív választás és döntés bizonyos szituációkban előbb „ráérez” a helyes megoldásra, mint bármilyen hagyományos technika: ekképpen működik többek között a mesterdetektív logikája.13 Mesterdetektív a vers befogadója is: értelmezések valószínűsítője, hipotézisek megerősítője vagy cáfolója, motívummozaikok összerakója.
Nyomozás és irodalom… ugyan már! – sorakoznak az érvek a másik oldalon. Minél egyértelműbb egy megfeleltetés, minél konkrétabb egy megfejtés, annál inkább összeszűkül egy mű értelmezési tartománya! Hiszen ha korábban a művészi hatást éppen az eredményezte, hogy a befogadó önálló asszociációkkal és hangulattal kódolt, a motívum „etimológiájának” rekonstrukciója egyfajta értelmezési terrort hoz magával, ami silányítja, színteleníti, automatizálja a befogadást és ezen keresztül magát a művet.
A megoldást – mint annyi más esetben – itt is a helyes középút megtalálása adhatja. A konkrét képi kiindulópontig eljutó „motívumnyomozás” eredményeként tálcán kínált értelmezésnek nem a befogadás, hanem szinte kizárólag az elemzés során – tehát racionális szinten – lehet szerepe. Ott azonban, ahol a motívum disszonanciát teremt, mivel különböző okoknál fogva nem található hozzá értelmezési kulcs, a befogadói teljesség érzetének megteremtéséhez elkerülhetetlen a lehetséges asszociációs tartományok külsődleges megjelenítése.
mélyebb szerkezet
Az erotikus tartalmú szimbólumok rövid vizsgálata egy másik dilemmának az eldöntéséhez is hozzásegít. Régóta folyik az irodalomelméleti vita arról, hogy mekkora egy műalkotás szuverenitás-foka: egyedisége megengedi-e, hogy motívumainak értelmezésekor az adott motívum más előfordulásainak tapasztalataiból „kivont” jelentésszegmenseket felhasználjuk. A vita valójában látszólagos, mert bármilyen erősen szólalnak meg néha a „zárt”, „inherens logikájú”, „öntörvényű” stb. megközelítés létjogosultsága mellett érvelők, szinte nincsen elemzés motívumkitekintés nélkül. És nem véletlenül. Az erotikus szólások másodlagos értelmének versbe lopódzása ugyanis jól jelzi: a strófákban feltűnő motívumok mögött egy mélyebb szerkezet is létezik. Oppozíciós párokból, rokon értelmű motívumokból álló televény ez, amelyből hol ebben, hol abban a versben sarjad (szó)virág. Gyönyörködünk a szirmokban, de az elemzéshez a szemnek láthatatlan gyökérzethez kell nyúlnunk. Ugyanez a helyzet a folklór alkotások esetében is, csak itt a szimbólum- és motívumkincs közös gyökérzetéből a különböző műfajok bújnak ki. A közmondás, a szóláshasonlat, a szállóige, a ráolvasás, a rigmus, a csúfoló ugyanabból a kútból merít. (Kútból merítés: a. m. coitus. L. „jobb más kútjából meríteni.”)
JEGYZETEK
- Ritkás erdő alatt. A tűnődés és eszmélet verse In: József Attila-versek elemzése. Szerk. Szabolcsi Miklós Bp., 1980. 72-99. Vö. még 2. bek. „odvas dorong, a hasán gomba”.
- A Szabad-ötletek jegyzékében (közzéteszi Stoll Béla, Atlantisz, 1990) az „első nővel” való találkozás-ihlette versként szerepel (33–34. o.); a szöveg első sorait Szigeti idézi is. Csakhogy egészen naturálisan folytatódik: a vagina említése cseppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy milyen konkrétsági szintről indul az asszociáció.
- A szerelem titkos nyelvén. Erotikus szólások és folklórszövegek magyarázata. (Gondolat, 1986. 5–350. o.) Megjelenésekor nagy siker lehetett, és valószínűleg nagy vihart kavart – azért kell utalnom a feltételezett gazdag recepcióra, nehogy úgy tűnjön, mintha több év után lelkesen „felfedezném” a könyvet.
- Ne feledkezzünk meg a Nagyon fáj alábbi motívumáról sem: Lovak, bikák (a hím princípium megtestesítői) / kiket, hogy huzzatok igát, / herélnek, ríjjátok: Nagyon fáj…
- József Attila összes versei. 2. kritikai kiadás, Akadémiai, 1984. 384–385. o.
- Akinek ez valóságtól elrugaszkodott magyarázatnak tűnik, olvassa el a Szabad-ötletek jegyzékét, hogyan ír a költő saját hímtagjáról (Stoll uo. 35. o.) Ugyanott a téma puszta említésével jelzi, hogy foglalkoztatja a probléma („Hát hogy is lehet, hogy valaki impotens legyen?” és 15. o. „impotencia / túl az ópotencián...”) Biztos, hogy ezek a vonatkozások még gazdagabban dokumentálhatóak lennének (például Szántó Judit erre vonatkozó és több barát által is feljegyzett megjegyzéseivel), de most ennyi is bőven elég.
- Hosszabb eszmefuttatás helyett a Szabad-ötletek mértéktelenül túlfokozott és ellentmondásos, az anya-motívummal és homoszexualitással is terhelt nemiségére utalunk. („Dögölj meg” – kezdődik, talán Gyömrői Editre utalva – „coito ergo sum”, a Descartes-parafrázis a második sorban, majd megint: Minden nő dögöljön meg stb. stb. Stoll uo. 10. és 14. o.)
- Nem hiszem, hogy e megfejtéseknél a felfedező dicsősége az enyém volna (bár jólesne). Noha nem került a kezembe, de elképzelhető, hogy mások már régen megfogalmaztak hasonló magyarázatokat (de talán akkor sem minden idézett esetre). Viszont nem is a megfejtés ténye, hanem a megfejtéshez eljutás módja és értelmezése miatt volt érdemes a cikkbe fogni.
- „Szól a szellő, szól a víz / elpirulsz, ha megérted” (521. Flóra. Rejtelmek) A szél a férfi, a víz a női princípium, a szél fújja a vizet – coitus (Mi mástól is pirulna el a szerelmes versben megszólított leány, megértvén a képet? A hosszabb Dörmögő (380.) c. versben találjuk az alábbi sorokat: (te hajadon)… „tapadó bőröd, majd ha meglohad / … Fortyos fazekad gőgben szenvedő? / Megnyugszik minden csapkodó fedő…” A fazék (mint minden más, tárolásra alkalmas edény) az egyik leggyakoribb cunnus-szimbólum. A versrészlet értelmezése az alkalmazott motívum megfejtése után: ha majd megöregszel, a hímtag elfáradásával együtt a múlté lesz cunnusod hetykesége is. Bernáthnál mindkét szófejtés gazdagon dokumentált. A szellő/víz, illetve a fazék/fedő oppozíciók azok közé tartoznak, amelyeknek a jelentése sokáig megőrződött, széles körben elterjedt, így van rá esély, hogy a költő azonnal a másodlagos tartalommal ismerte meg és alkalmazta őket.
- Egyébként éppen ez a japán kultúra páratlan homogenitásának kulcsa: a motívumkészletet egyfajta „nyelvként” tanulja meg mindenki, s pusztán a motívumok megjelenése elég a művészi hatás kiváltásához, mert átugorható az értelmezési fázis. Ekképpen megszűnik ugyan a poliszémia, a jelentések burjánzása, de a motívumok félelmetes állandóságra tesznek szert.
- L. Falus Róbert: ’A „szimbólum” fogalom kialakulása’. Magyar Filozófiai Szemle 1983/1.
- Ez a felismerés persze nem új – egész irodalomelméleti iskolák épülnek rá, még ha nem is motívum-alapú kiindulóponttal.
- Peirce-re és az abdukcióra l. a Sebeok-házaspár szellemesen tartalmas könyvecskéjét: Ismeri a módszeremet? avagy: a mesterdetektív logikája. Gondolat, 1990.