Vidor Ferenc

AZ ARCHITEKTÚRÁTÓL AZ URBANISZTIKÁIG

1990 tavasz

AZ ARCHITEKTÚRÁTÓL AZ URBANISZTIKÁIG

Táguló építészet

Fülep Lajos szerint az eklektikával és a szecesszióval az építészet egyik hosszú korszaka ért végéhez: tulajdonképpen az architektúra „meghalt”, hogy a modernizmussal mintegy újjászülessék. Ez a modernizmus csupán funkcionalizmusában, a dekoratív elemek elvetésében az embernek azt az ősi korszakát idézi, amikor kijött a barlangból (vagy lemászott a fáról), és képességei még csak primer létfeltételeinek kielégítésére voltak alkalmasak. Az építészeti (dekoratív) formák megjelenése e „sterilen” egzisztenciális időszak sikeres túlélése után teremtődött csak meg, hogy — egészen a modern építészet megjelenéséig — az architektúra egész történetében szerves rész, elengedhetetlen és nélkülözhetetlen vonás legyen.
forma és funkció
Az architektúrának ez a jelképes „halála”, hogy a modernizmussal egyben újjászületésének ideológiáját is kifejezésre juttassa, sok tekintetben analóg azoknak a huszadik századi művészeknek a szándékaival, akik az emberiség legősibb formakincsét kívánták feltárni. A forma és a funkció nyers elválasztása, a dekoratív elemek leválása, szinte teljes elvetése jellemezte ezt a századunk 60-as, 70-es évéig tartó építészeti korszakot, hogy aztán lassan-lassan ez is történelemmé válva napjaink viharos posztmodern útkereséseinek adjon helyet.

Mindennapi tapasztalataink szerint a külső világgal való kapcsolatainkban, érintkezéseinkben számos olyan réteget különböztethetünk meg, amelyek elválasztanak, de össze is kapcsolnak bennünket a külső világgal. A legközvetlenebb-intimebb réteg saját bőrfelületünk, melyet — mivel éppen emberré válásunk során váltunk alkalmatlanná a hőingadozások „természetes” kivédésére — „művi” bőrfelület, a ruházat követ. Az újabb réteg az előzőekhez képest már áttételesen valósítja meg az elválasztó-összekapcsoló funkciókat; ez az architektúra világa.

wolf1

Elemei egyéni mozgásunkról leválva, testünktől térben eltávolodva, a külvilág fenyegető természeti-társadalmi erői ellen védőfelületekként, egyben amolyan helyhez is kötött „labirintus-orientációs” bázisokként szolgálják igényeink kielégítését. Az architektúra belső és külső tereinek problémavilágát a városépítészet terveivel együtt akár az embert környező szférák egy közbenső típusaként említhetjük, hogy egy további kibontás: a regionális, majd országos és kontinentális léptékek után végül a kozmikus térségek nagyságrendjei felé haladjunk tovább. A ruházat és az architektúra között mintegy átmeneti szféraként foghatjuk fel a járművek kategóriáját, amelyek esetében legalább olyan joggal állíthatjuk, hogy „azok” hordanak bennünket, mint ahogy mi „azokat”. Ezek is mozgó védőburkok, melyeket elkorcsosult vagy kellően ki nem fejlődött érzékszerveink meghosszabbításának vagy pótlásának tekinthetünk.
az anyaméh
A rétegek egymásutániságában — az architektúra produktumai esetében — a védelemre szoruló emberi lény tehát elkülönült közvetlen burkától, amely az évszakok változásainak kiküszöbölésére, művi-mesterséges klíma megteremtésére adott alkalmat. Az architektúrának így a természeti-társadalmi fenyegetettségéből fakadó sajátosságai mellé sorolhatjuk azt a szimbolikusnak is tekinthető funkcióját, hogy a hőmérséklet nivellálásával mintegy a születés előtti környezetnek, az anyaméhnek az egyenletes melegét szeretné visszavarázsolni. Noha ez túlságosan is előre vagy visszamutató jelképes vonására utal az építészetnek, tény, hogy ma már nemcsak a pszichológusok körében elfogadott a háznak — tágabb értelemben az egész architektúrának — a feminin (befogadó) szimbolikája; a mítoszok korszerű értelmezései ugyancsak ezt bizonyítják.

*

A nyugati nyelvekben és a magyarban egyaránt elválasztjuk a lakás vagy a ház kifejezést a használó embertől. A táguló térbeli nagyságrendek sorában a város az az első, mondhatjuk klasszikus jellegű fogalom, ahol a művi keretet és az ebben a keretben élő embereket együttesen fejezzük ki, és csupán utóbb jelöljük meg, hogy a város művi létesítményeire vagy lakosságára gondolunk. Úgy tűnik, az épület (legfeljebb épületeknek egy kisebb- nagyobb csoportja) az a legkiterjedtebb emberi alkotás térben és időben, amit még — névvel is jelezhető — személyes alkotásként foghatunk fel. A város túllép ezen, a tovább növekedésben az anonim vonások erősödnek fel, korunkban azonban céhmesterek, patríciusok és építőmesterek spontán harmóniát teremtő „progresszív” anonimitásával szemben egy „regresszíven” anonim burjánzás jellemző a fejlett és a fejlődő országokban egyaránt. Jóllehet e burjánzás „nívói” és sajátos jellegzetességei nagymértékben térnek el a világ különböző országaiban, ez is csak azt jelzi, hogy a mai kor városai mégsem engedik magukat egyetlen, mégoly tökéletesnek tűnő tervezési elgondolás Prokrusztész-ágyába szorítani. Előre nem látható újabb és újabb vonásokkal is gyarapodva meghaladják az emberi (meg)tervezhetőség korlátait.

wolf2

Míg házunkat, szűkebb otthonunkat esetleg többször is felépíthetjük vagy összerakhatjuk életünk során, és az architektúra tér és időléptéke még mintegy a határán van a megragadhatóságnak vagy áttekinthetőségnek, városaink nemcsak túllépnek mindezen, többnyire készebbnek, teljesebbnek is éljük meg őket. Olykor hatalmas változásoknak lehetünk tanúi két-három emberöltőt kitevő földi pályafutásunk során, az egyes ember számára a városok élete, ennek sokszorosát kitevő emberöltőivel, úgy tűnik, mintha „öröktől fogva”, vagy „ősi idők óta”, mintegy az idők homályából előbukkanva létezne. Ilyesfajta emóciók, nemegyszer a történeti tényeknek is ellentmondva, a csupán egy-két generációval korábban alapított városban is elfogják az embert. Tegyük hozzá, függetlenül attól, hogy a szorosabban vett építészetnek „additív” karakterét hangsúlyozzuk, avagy teljesség-princípiumokat itt is felfedezve, ezekből „redukálunk”, az építészet és a városépítészet, illetve a még tágabban értelmezhető urbanisztika között igen szoros affinitás van.

Kérdés: mondhatjuk-e, hogy az urbanisztika is építészet vagy legalábbis ennek olyan különleges esete, amely úgy határozható meg, hogy az urbanisztika a ma építészete?
térbeli tervezés
Arthur Glikson egyik írásában a legközvetlenebb napi tervezési praxisból vezeti le, mondván, hogy az építész építészeti problémáit csakis akkor tudja megoldani, ha túllép az egyedi épületek tervezésének szűk korlátain, és a nagyságrendben ezt követő térbeli tervezésre: az utca, a városnegyed, a város vagy a régió tervezésére is figyel. „Itt aztán kétségtelenül beleütközik — állapítja meg — társadalmi, gazdasági, környezeti tényezők problémáiba, amint arra még a múlt században Le Play és századunk tizes éveiben Patrick Geddes is rámutatott. Az egyszerű építészeti probléma így az építész számára túlnő az építészet konvencionális keretein, és centrifugálisan először urbanisztikai témává, később regionális problematikává is fejlődhet”.

Granasztói Pál is az architektonikus vonást húzta alá az átfogó tágulásban, amikor több mint tíz évvel ezelőtt megjelent könyvében leszögezte, hogy „a modern urbanisztika — hatalmas, spirálban táguló, felfelé tartó körön — visszatérhet bizonyos értelemben az építészethez, melyből még az ókorban elindult. Egy olyan építészethez azonban, építészeti értelmezéshez, mely egyrészt semmi esetre sem diploma, szakképzettség kérdése, s amely másrészt évezredek során is leginkább az elmúlt évszázadokban az emberi tudás, tapasztalás hatalmas ismeretanyagával gazdagodott. Szemlélete egy rohamosan táguló világban roppant méretűvé tágult. A társadalmi és technikai haladás pedig még ennél is nagyobb távlatokat nyit meg számára. Éppen ezért kell megmaradnia az építés, az építő közösségek szilárd talaján az urbanisztika szó klasszikus és lényegi értelmezésénél — hogy ezt a kiteljesedő, kitáguló hivatást a valóságban betölthesse.”

wolf3

Városok — építés és rombolás

A Granasztói Pál által „spirálisan felfelé tartó körrel” jelzett fejlődésnek a városok kezdeteit jellemző sajátosságai közül emeljük ki most azt a néhányat, melyek — úgy véljük — az urbanisztika mai problematikájának megvilágításában is aktuálisnak és hasznosnak bizonyulhatnak.

Az egyik sajátosság a városnak a korabeli többé-kevésbé egyenletes eloszlású földművelő közösségek között kialakuló áramlásrendszerek kritikus pontjaiban való elhelyezkedését jelzi. A második az ősi városok szentélyközpontúságára mutat. A harmadik szempont a városok teljességszimbolikája mellé „hermafrodita” vonásaikat helyezi, míg egy negyedik keretében a ,,teremtő” építés ellentétpárjaként ennek „inverzére”, a rombolás gondolatára térünk ki.

  1. Ami az áramlásrendszereket illeti, Mezei Árpád a mai városnak is egyik legaktuálisabb, legdinamikusabb kritériumcsoportját vetíti vissza a régmúlt időkre, és meglepően érdekes megjegyzései, melyekkel az örvénylések hidrodinamikáját használja metaforaként a városok térbeli elhelyezkedésének megértéséhez, alapos megfontolásra késztetnek. ,,Az áramlás analizálódik, azonos mederben, évszakok szerinti ingadozásokkal ugyan, de viszonylagos egyenletességgel halad — írja Mezei —, és benne hidrodinamikai karakterű örvények keletkeznek”. Mezei az örvénynek végtelenül stabil, sőt egyenesen megmásíthatatlan alakzat-jellegével érvel. A nagyobb dinamika — szerinte — nem kisebb, hanem nagyobb létbizonyosságot jelent, és lett nyilván az egyik oka, hogy a sok más szempontból ideálisabb falusi településformával szemben a város bizonyult erősebbnek. A város így lehet egyszerű, kettős, hármas vagy akár többszörös áramlásban fellépő egyszerű vagy összetett örvény, aszerint, hogy hány áramlás metszéspontjában jön létre. Mezopotámiában repülőgépről jól láthatók a kiszáradt öntözőcsatornák, és amikor az archeológusok a metszéspontokban ásatásokat kezdeményeztek, ezeken a helyeken rendszerint egy város került elő a föld mélyéből.

áramlások-örvények
Nem hallgathatjuk el, hogy a csatornarendszerek metszéspontjaiban lévő városok sematikus képet is nyújtanak; a mezopotámiai csatornákat emberek építették és a javak, valamint az emberek áramlásai feltehetően az ókorban is összetettebbek voltak annál, hogy csak a vízi utakra szorítkozzanak. A metafora azonban tetszetős és hasznos, hiszen ezúttal az áramlások-örvények gondolati ,,transzfer”-je az érdekes. Ez pedig — kellő áttételekkel — a modern városok hiperbonyolult rendszereinek megítélésére, a szállítások és utazások korabeli szisztémáira is érvényesnek tűnik.

  1. A szentélyközpontúság mintegy ellentéte az áramlások, az örvények örökmozgó dinamikájának – a fix pontot, a statikus biztonságot, a centrum stabilitását szimbolizálja. „Már a legősibb sumér városok is szentélyközpontúak voltak — írja Huszár Tibor —, nemcsak Urukban, de Eriduban, Urban, Lagasban is, az ősi Babilónia minden városában a város a szentély köré szerveződött. A templomvárosok centrumát egy sajátos, minden sumér város romjai között fellelhető építmény: lépcsős piramis, az ún. zikkurát díszítette”. A zikkurát magasabb volt a városfalnál, és azt hirdette, hogy „az emberek felülmúlják a természet alkotásait, téglából és büszkeségből olyasmit hoznak létre, ami még sohasem létezett: a várost”. (Schneider) A hegyek illúzióját kialakító mesterséges domb tetején istenek trónoltak: a lépcsőkön az istenek szállhattak alá az emberekhez, vagy szolgáik közelíthették meg isteneiket. A zikkurátok építészeti szempontból tökéletesen kifejezték és szolgálták a transzcendens gondolatot.

a barázda
A centrum(ok) szimbolikája azonban nemcsak a közel-keleti kultúrák építészetében jelent meg. Az indonéziai Borobudur templomegyüttes — a zikkurátokhoz hasonlóan — ugyancsak mesterséges hegyre épült, és a papok vagy a zarándokok, az alsóbb régiók profán térségeit elhagyva a legfelsőbb szinten a tisztaság birodalmába léptek, hogy jelképesen a világ közepéhez közelítsenek. Babilon, nevének eredeti értelmezése szerint azt a helyet jelentette, ahol az istenek a földre szálltak. A várost az ún. „Bab-Apsi”, az „apsu” kapuja fölött építették, ahol apsu a káosznak a teremtés előtti, a szétáradó vizekkel szimbolizált állapotát jelentette. Hasonló hagyományokat találunk az indoeurópai világban is. A rómaiaknál például a „mundus”, vagyis a barázda, amelyet a létesítendő település (város) határai mentén meghúztak, ugyancsak az alsó régióknak és a földi világnak a találkozását szimbolizálja. Eredetileg a római mundus is olyan kör alakú barázda (árok) volt, amely a közrefogott területet négy részre osztva, a „földi” szférának vagy világnak (a mundus szó latinul a világot is jelenti) olyan sematikus leképezését adta, melyet egyben az emberi települések ősibb és általánosabb modelljének tekinthetünk. A várost a régi Egyiptomban olyan hieroglifa ábrázolta, amely egy körből és benne egy tengely keresztből áll. Meggyesi Tamás is a városnak erre az általánosabb, szimbolikus jelzésére mutat. Míg a kör szerinte „ősidők óta a nőiség szimbóluma: a védettségé, az anyaságé, de a hiúságé és paráznaságé is, a tengely kereszt a férfiak szimbóluma: az erő, az összpontosítás, a rend és a szervezettség jelképe”.

wolf4

  1. A teljességprincípium gondolata tehát már az architektúra szintjén is megjelenik, hogy a város szintjén aztán — a szó szoros értelmében — még nyilvánvalóbban teljesedjék ki. Ez a teljességkarakter azonban — a történelem sok évezredes tanúsága szerint — meglehetősen felemásnak bizonyult, hiszen a város ősi szimbóluma hermafrodita jelkép is, és a teljesség-gondolatnak ez a természetellenes formája egyben azokra a negatív erőkre is utal, amelyek a városi létformával szinte kibogozhatatlanul fonódtak össze, annak csíráitól egészen napjainkig. Fellini „Rómája” hermafrodita főhősével, a nézőt szimbólumok sokaságával elárasztó, megrendítő képsoraival egyik legmagasabb rendű művészi kifejezője nemcsak a korabeli, de a mai városi lét félelmetes kettőségének is. S ha már Fellini filmjét említettem: az „urbs” megjelölés annak idején egyedül csak Róma városát illette meg. A szó gyökerére — így közvetve magának az urbanisztika szónak az (ős)eredetére is — érdekes módon az a spanyol, helyesebben katalán barcelonai főépítész: Ildefonso Cerda mutatott rá már a múlt század hatvanas éveiben, akiről alig tudunk, és akinek az urbanisztika modern szemléletének kialakulására gyakorolt hatását is alig ismerjük. A napjainkban újra felfedezett Cerda azt bizonyítja, hogy a latin urbs szónak az eredete az „urbum”-ra nyúlik vissza, ami ekét, vagyis azt a szerszámot jelentette, amivel a rómaiak városaik helykijelölésekor barázdát — ‘mundus’-t — húztak. A városalapítás természetesen a rómaiaknál is kultikus cselekmény volt, az ekét igába fogott szent ökrök húzták, és voltaképpen egy-egy természeti tájnak (szabad területnek, mezőnek) emberi településsé formálása, azaz a szó szoros értelmében vett „urbanizálása” ennek a szent cselekménynek a nyomán jött létre.

pusztító erők
A kezdeti „szent” cselekmények azonban — legalábbis ami Rómát illeti —, különösen a császárkor idején, nagymértékben vesztettek szakrális tartalmukból, fokozatosan puszta formákká váltak, hogy barbár hódítók nyomán ezek a formák is történeti emlékké merevedjenek. Az olyan hatalmas világbirodalmak — és városok — pusztulása, mint Rómáé, nem kevésbé korábbi és későbbi sorstársaiké, figyelmünket magának az építésnek és rombolásnak sokkal mélyebben gyökerező ősi dialektikájára irányítják. A városok „teljessége” iránti igény, amely vágyként ugyan ott lebegett a mindenkori alapítók, uralkodók és a későbbi irányítók előtt, történelmünk eddigi tanúsága szerint nem bizonyult kielégíthetőnek, hiszen a hermafroditizmus szimbolikája azoknak a pusztító erőknek a jelenlétét is megmutatja, amelyeknek csírái ott rejtőztek már a születéskor és a felemelkedések időszakában is.

  1. Róma korábbi sorstársának, Babilonnak dicsőségét és bukását összefoglalva Valló István ezt írja: „Ha felocsúdunk az ámulatból, amit az adatok keltenek, már nem tűnik üres dicsekvésnek Nabukodonozor királynak ez a felirata, amit az East India Office-ban őrzött kőlapon olvashatunk: ‘Én, Nabukodonozor, Babilónia királya, Marduk isten kegyence, folyton gondolok Babilon és Borzippa iránti kegyeire… Hogy csatazaj ne érhesse, Babilont hatalmas fallal vettem körül. Oldalán árkokat ástam, s azok lejtőjét téglával és szurokkal raktam ki. Partján hegy magasságú hatalmas falat építettem, s széles kapukat illesztettem bele. Hogy a rosszat akaró ellenség Babilon falait ne szorongathassa, a várost hatalmas árral vettem körül, a tenger hullámzásához hasonlóan, melynek átkelése olyan nehéz, mint a sós víznek átkelése. Az egész erődítményt mesterien megerősítettem és Babilon városát erősséggé tettem'”.

a városépítő
„Lehet-e rossz néven venni tőle és szabad-e megtagadni érte az elismerést — kérdi Valló István —, hogy a felirat utolsó soraiban önmagát magasztalja fel és a városrendezői címet adja magának?” A felirat ugyanis így fejeződik be: „Én vagyok a király, a rendező, aki felvidámítja szívedet, a bölcs helytartó, aki összes városaidat berendezi”. Íme, egy olyan korban, amikor az uralkodók és hadvezérek inkább pusztították a városokat, akadt egy király, aki büszkeséggel vallotta magát városépítőnek. Nabukodonozor rá is szolgált a címre, hiszen uralkodása valóban Babilon fénykorát jelentette, a mintegy 100 évvel korábban elpusztított várost nemcsak újjáépítette, hanem világvárossá fejlesztette. Pedig az elszenvedett pusztulás szörnyű, majdnem teljes volt, amiről a krónikák ma is megütközve szólnak. Szanherib, Ninive királya az első félőrült uralkodó idézte elő, aki i. e. 689-ben elfoglalta Babilont, s fékevesztett dühében annak minden lakóját leölette, minden házát leromboltatta.

Szanherib felirata, amelyet Babilon teljes lerombolása alkalmából helyezett el, azt mondja: „A várost és épületeit, az alapoktól a háztetőig leromboltam, megsemmisítettem, tűzzel felégettem. A falakat és a külső falat, a templomokat és az isteneket, a téglából és földből emelt templomtornyokat, melyek számosak valának, a földdel tettem egyenlővé és behordattam az Arakhtu csatornába. E város központján át csatornákat ásattam, a várost vízzel árasztottam el, és még a puszta alapokat is szétromboltam. Mindezzel alaposabban elpusztítottam, mint valamely árvíz”.

wolf5

Maga a tett és az abban rejlő morál — állapítja meg Mumford — előrevetítette a mi atomkorunk vérengző szertelenségét; Szanherib csupán villámgyors tudományos készségünkkel nem rendelkezett, és hiányzott belőle az a nagyfokú képmutatás, amellyel mi még saját magunk előtt is leplezzük szándékainkat. Noha Patrick Geddes már régen rávilágított, hogy minden történelmi civilizáció egy-egy eleven városi maggal véve kezdetét, tűz emésztette romokkal, összedűlt épületekkel, üresen kongó műhelyekkel, értelmét vesztett hulladékdombokkal, lemészárolt vagy rabszolgasorba döntött, elhurcolt lakossággal közös temetőként, Nekropoliszként, a holtak városaként ér véget; az együttműködés és az érzelmi kapcsolat pozitív erői újra meg újra arra késztették az embereket, hogy visszatérjenek az elpusztított városok helyére, „újjáépítsék a lerombolt városokat, és jóvátegyék sok nemzedék kipusztulását”. A sors iróniája — s ez egyben vigaszul is szolgálhat —, hogy a városok gyakorta túlélték azokat a katona-birodalmakat, amelyek látszólag egyszer s mindenkorra elpusztították őket. Damaszkusz, Bagdad, Jeruzsálem, Athén, Róma mindmáig eredeti helyükön állnak, és jóllehet ókori alapjaikból csupán töredékek látszanak, ma is eleven életet élő városok.
ősi értékek
És ha nemcsak megérteni, de formálni szeretnénk városainkat, ősi értékeket őrizni s egyben új értékeket teremtően beavatkozni sorsukba, végül is Mumford nyomán igyekszünk járni, hiszen vele együtt valljuk, hogy „korunk további városfejlődésének egyik legfontosabb feltétele azoknak a lényeges tevékenységeknek és értékeknek a felelevenítése, amelyeket elsőként a kezdeti, majd a görög városok testesítettek meg”.

Az egész?

Rendszerteoretikusok és urbanisták egyaránt nagy entitásokat igyekeznek megragadni; míg az urbanisták mint amolyan ösztönös megszállottjai a rendezésnek, az embernek elsősorban művi környezetét formáló, változtató attitűdjét hangsúlyozzák, a rendszerelmélet a maga filozófiai-biológiai, kibernetikai-információelméleti gyökereivel napjaink tudományára-technikájára építve, a megismerés legáltalánosabb, egyben lehető legegységesebb — vagy legalábbis legegyöntetűbbé tehető — módszereit igyekszik megtalálni. Az urbanisztika szakemberei hagyományos orientációjuknak megfelelő „szakmai” elfogultsággal, nem ritkán az ebből is adódó felületességgel figyelik a rendszerelmélet tudományos-módszertani megközelítéseit. A vezető rendszerteoretikusok azonban immár sokkal szigorúbb megfontolások alapján igyekeznek a formai (művészi) következményeket is megfelelően integrálni. Míg az urbanisták nagy többsége — alighanem architektonikus szemléletük jegyében — a maguk legtermészetesebb módján veszik tudomásul, hogy tudományukhoz és akár szűkén értelmezett technikájukhoz a művészi ambiciók is a legszorosabban kapcsolódnak, és ez nem okoz számukra különösebb terminológiai fejtörést, a tudós rendszerteoretikusnak — mint Ashby kifejti — végül a rendszerek amolyan metatudósává kell lennie, olyan személyiséget kell felöltenie, aki nemcsak a fekete doboznak, hanem a fekete dobozból és magából a kutatóból álló nagyobb rendszernek a vizsgálatát tűzi ki célul. Az ilyen metatudósok bizonyára tisztában vannak azzal, hogy — lévén a kutató nemcsak sterilen racionális, hanem érzésekkel teli emberi lény — magának a tudománynak a határait feszegetik, és alighanem sejtik, hogy igazából már nem sok választja el őket a művésztől, az olyasfajta művésztől, aki — idézzük ehelyütt Gropiust — igazából „az egész ember prototípusa”.
minta és tanulság
A tudományosnak és művészinek az együttes megközelítései természetesen ma sem kiforrottak — az architektúrának és az urbanisztikának a különféle szakterületek megmerevedett határait oldani és áttörni igyekvő attitűdje azonban számos diszciplinának, különösen napjaink növekvő interdiszciplináris problematikájának átfogóbb, korszerűbb és a szó szoros értelmében vett emberibb számbavételére adhat értékes ösztönzést. És a városok, sőt immár városrégiók, nem utolsósorban a legutóbbi száz-százötven esztendő során bekövetkezett robbanásszerű, látható és rejtett változásaikkal egyaránt, ugyancsak alkalmat adnak a jövőben arra, hogy ehhez ne csak színtérként, hanem mintaként és tanulságként is szolgáljanak. Noha a tanulságokat, amelyek a történelem során a városokból áradtak, illetve áradnak ma is, csak töredékesen tudjuk felfogni, és korlátaink avagy hibaforrásaink teljes kiküszöbölése eleve reménytelen vállalkozás, azzal vigasztalhatjuk magunkat — és olvasóinkat —, hogy a nagy és „teljes” témában bőven marad még kifejteni való. Hogy a saját tudományos-művészi képességek felismerésének, nem kevésbé a materiális-szellemi külvilág feltételrendszerének helyes felmérésén alapuló — mai divatos szóhasználatunkkal — kreatív magatartás végül is az építészet és urbanisztika bármely metszetében teremthet a technének egy egyszerre ősi és nagyon korszerű értelmezhetőségére épülő, széles körű praxist.

wolf6

S hogyan állunk mindezen szép elvekkel idehaza, az építészet és az urbanisztika, avagy a közelebbről vagy távolabbról érdekelt egyéb szakmák művelői hogyan „viszonyulnak” ilyesfajta megoldásokhoz? Sajnos — s itt elsősorban a „szakmát” művelő építészekre és városépítészekre gondolok —, mivel rabjai évtizedes beidegződéseiknek, „kondicionáltságaiknak”, s ugyanakkor a jelenlegi praxis ezer és egy megkötöttségeinek, elenyészően csekély azoknak a száma, akik tudnak, mernek vagy akarnak tágabb összefüggés-rendszerben gondolkodni. Ami a későbbi szakmai horizontot körvonalazó egyetemi képzést illeti: például a Budapesti Műszaki Egyetem városépítészeti oktatásában több mint három évtizeden keresztül az urbanisztikai problémavilág társadalmi, gazdasági, stb. kapcsolódó komponenseit legfeljebb úgynevezett „segédtudományként” elfogadó szemlélet lett uralkodó, amely a végletekig kerülte a ,,valódi” szakmai dialógust. A „klasszikus” építészeti-urbanisztikai megközelítés presztízse nagymértékben süllyedt, és immár egyre nehezebbnek bizonyul e gondolatvilág nívós képviselőit megtalálni. Annak a ténynek azonban, hogy a korábbi elmaradáshoz képest a geográfusok, a közgazdászok, egyebek között a nagy nemzetközi karriert is befutott „Regional Science” hazai reprezentánsai is teret nyertek, kétségkívül örülnünk kell.
újabb szaktudományok
Sikerként kell elkönyvelnünk, hogy a tématerület komplex megragadását segíti elő a városszociológia erőteljesebb hazai térnyerése is; a tág urbanisztikai spektrumon belüli elmozdulások azonban nem feledtethetik, hogy nagy többségükben ezek legfeljebb a konvencionális tudományok határszféráit túllépő újabb szaktudományokat teremtettek, míg magát a tudományt is meghaladni igyekvő, az architektúra immár metaforikus (tehát tudományos, technikai és művészi, sőt szakrális) jellegével is operáló, természeti és műszaki környezetünk együttes világát megélő, megismerő, és megérző vagy megtervező és előrelátó, tudott ismereteiket és bizonytalanságaikat egyaránt vállaló urbanisztikai szakemberekben nem bővelkedünk.

Nem mindentudó polihisztorokra gondolok, és nem is állítom, hogy a szintézis fontosabb az analízisnél, a szintézist azonban — mint erre Gutkind amerikai építész már jó néhány évtizeddel ezelőtt is rámutatott — „vészesen elhanyagoljuk az analízis kedvéért, olyannyira, hogy ma már ott tartunk, hogy mint hajthatatlan idealisták veszedelmes szórakozását, amolyan ‘irreálisként’ szinte teljes egészében elvetjük”.

wolf7

Egy további megállapítása — bár ez is az imént idézett ötvenes években kiadott műből való — úgy tűnik, ma is nagyon aktuális: „Az elemzés egyoldalú túlbecsülése alighanem éretlen vagy zavaros gondolkodás következménye. Ha egy analitikus vagy induktív módszer megelégszik a részletek megfigyelésével, ez kétségkívül jogosult eljárás. Ha azonban a részletek megfigyeléséből anélkül jut általános következtetésekre, hogy tudná, vajon minden releváns vizsgálódásra sor került-e, és hogy ezek a vizsgálódások kellőképpen figyelembe vették-e a kölcsönhatások teljes skáláját, az ilyen elemzés hibás eredményekre, emberi-társadalmi viszonylatokban pedig veszélyes döntésekre és cselekedetekre vezethet”.

Bizonyára nem az urbanisztika tématerülete az egyetlen, ahol komplex szemléletű, szintetikus érdeklődésű „beavatottak” hiányát állapíthatjuk meg, a hiány következményei azonban mindannyiunk jövőjét érintik.

kép | Michael Wolf honkongi fotósorozata, lensculture.com