MINDIG A LEHETETLENT

Nem szeretem, ha a spenótból eszmét csinálnak – ironizált a vegetarianizmusról Rudolf Steiner, az antropozófia megteremtője.

Ha viszont az eszméből csinálnak spenótot, életveszélyessé válhat a belőle mindennapi főzeléknek habart tudomány, politika, művészet, mint az azóta lezajlott diktatúrák mutatták. Az antropozófiát egyébként mindkettő tiltotta.
fölényes a szimatom
1939 tavaszán még nyilvános ismertető előadásokra megyek az antropozófusokhoz, a divatos para- és metatémákra való riportanyagot gyűjtögetőben. Horgomra egyelőre nem akad semmi, de fölényes a szimatom, hogy az elegáns szalonban filozofáló Kegyelmes Asszonyból és megtisztelt társaságából gazdag zsákmányra teszek majd szert legközelebb. „Akkor még nem sejtem”, ahogy közhelyesen folytatni szokás, s amiként maga az élet is szerkeszt, hogy fentebb témát zsákmányolok én itt, a Kissvábhegyi út 21-ben.

A ház ura Nagy Emil képviselő, ki a Bethlen-kormányban egy ideig igazságügy-miniszter volt. Felesége Göllner Mária a történelem, a földrajz és a filozófia doktora, a magyar fogházmisszió megalapítója és aktív vezetője. Valamint megismerem Rudolf Steiner tanait, sőt a mestert személyesen is, a Waldorf-pedagógia hazai meghonosítóját.

Az 1988 óta Solymáron működő, antropozófus módszerű óvoda és iskola őse 1926-tól 1933-ig a Kissvábhegyi Iskola és Internátus volt. Egyik növendéke, Nagy Emilék legidősebb fia, Vámosi Nagy István muzikológus idézi fel emlékirataiban a korabeli víg diákéletet a nagy családi villában és gyönyörű, úszómedencés parkban. Valamikor a gazda maga csákányozott fáinak fészket a sziklában, s hordta bele a földet. A Waldorf iskola gyerekei itt kertészkedtek, labdáztak, fürödtek, korcsolyáztak. 1933-ban külső okok, főleg politikaiak miatt az iskola megszűnik, az antropozófia terjesztését azonban szabadegyetem-szerűen folytatja a ház úrnője, aki a doktor (ahogy a bennfentesek bizalmasan emlegetik Steinert) eszméit úgy adja elő, hogy a nagy fogadószobát telezsúfoló érdeklődők közül még azokból is, akiket csak a sznobság vonzott ide, komoly tanulócsoport válik. Persze a szemináriumosdi elmélyülését megunók lemorzsolódnak, akárcsak a „realista spiritualizmussal” egyet nem értők. Én a szorgalmasokkal haladok tovább, mert tetszik a világmagyarázat, amit tanulok. Ahogyan másoknak a buddhizmusé vagy a vallásé, amelybe beleszülettek, vagy épp a marxizmusé. Melyikünket mi győz meg? Mint a szerelemben, nem mutatkozik más ráció, mint a sorsunké. Mondjuk míg én, sokadmagammal az antropozófiába szerelmesen hallgatom a Kissvábhegyen Mária nénit, saját férje, mint mindig, enyhén szólva fumigálja a „műsort”. 1979-ben így jeleníti meg e közös emlékünket Török Sándor:

A tág lugasban Mária körül ültünk, mézízű vénasszonyok nyara volt, haloványuló virágokkal, színesedő fákkal, s előadást hallgattunk a Faust második részéről és a goethei természettudományosságról. Odafönt, emeleti szobájában, az ablakban Emil bácsi, derékig nekivetkőzve, szaporán dolgozik, kattog az írógép. Egyszerre csak lejött közénk, ismerkedett, parolázott, szembenézett, s Máriát átölelve – mesebeli óriás, hatalmas felsőtest, lengő bajusz – azt mondta: Csak hallgatom odafönt, hogy azon az angyalhangján mondja, mondja ezt a sok aranyos marhaságot.
a rejtek
A család többi tagja se mind volt Mária hitén. Ám egyik testvéröccséből lett évtizedekre a mozgalom magyarországi vezetője, három fia közül pedig kettő vett komolyan részt az antropozófus munkában. S hogy nem csupán elméletileg, bizonyítja a „barlang” története. A rejteké, amely egy barlangszerű helyiség volt a ház és az úszómedence között, a ház védelmére a víz esetleges szivárgása ellen. A falon kívülről csak egy vékony nyílás látszott, hason csúszva nagy nehezen lehetett bekúszni rajta, s néhány méter araszolás után felállni odabent. Hajdan itt cigizett titokban az iskolatársakkal István, s ez az alagútvájat jutott eszébe a háború idején, hogy alkalmas lenne néhány ember elbújtatására.

Amint 1944-ben a pokol fokozatosan, majd végképp elszabadult – írja Török Sándor –, úgy alakult át Mária családja intézményes mentőalakulattá, s lett a villaház a hegyen fellegvárrá. Kommunisták, katonaszökevények, zsidók váltakoztak, a Volksbundba való beléptetés elől meghúzódó sváb-magyarok, sokfélék. Ha zörrent a kerti utakon a kavics éjszaka, sose lehetett tudni, Szálasi karszalagosai, a Gestapo emberei leselkednek-e, vagy megugrott munkaszolgálatos, bújdosó honvéd igyekszik lapulva a család valamelyik tagja által számára kijelölt búvóhely felé. A háznak ebben az életében is részt vehettem. A kis barlangban – a lukban, így neveztük – elég sok ideig bújtam, kisebb-nagyobb megszakításokkal a feleségemmel és egyedül és többedmagammal. Feküdtem itt napokig Robival, a kommunistával, akit személy szerint kerestek, és el kellett tűnnie egy időre, suttogva magyarázta, hogyan omlik össze a náci Németország, és milyen lesz majd az építkezés. Aknára lépett két-három hónap múlva, amint menyasszonyával és több fiatallal Debrecenből jött gyalogosan Pest felé, építeni. Szerelmesét ott előtte széttépték a szilánkok, őt szovjet katonák szedték föl, kórházba került, és tagjait, ahogy lehetett, összekapcsolták.

A luk ötödik, igen picike helyét, a barlang végén egy rövid görbületet Nagy István tartotta fenn barátjának, egy fiatal hegedűsnek. Bonyolult utat épített ki megmentésére, ravaszdi tervek alapján kellett egy koncentrációs táborból megérkeznie, nem sikerült, megölték.

A megölés számtalan változatáról s körülöttük a fogyhatatlan leleményű kínzásokról, amelyekkel a századközépi diktatúrák, közbül a második világháborúval, büszkélkedhetnek, történelmi és szépirodalmi leírások s filmek sokaságából lehet értesülni. Túlélők még évtizedekig személyes emlékekkel is tanúskodunk. Ha van kinek.

Sanyikám! Hogy maradtál életben? El ne meséld! – lelkendezik egy szuszra Komlós Vilmos, forrón ölelgetve színészkollégáját és jó barátját, Peti Sándort az Oktogonon, ahogy toprongyosan, csonttá fogyva az ostrom után egymásba botlanak. Mindenki a saját történetével van tele akkor, nincs türelme a másokéhoz. A mai fiatalok meg, kevés kivétellel, unják hallgatni, hogy nem mese az, gyermek! Elég nekik, amit távlati rálátással közölnek a tankönyvek, s így nő fel, amint Mezei András írja, a hadat nem látott bátrak / veszélyes nemzedéke. Veszélyes, mert ferde vagy ferdített szemlélettel téveszthetik meg az országos és egyéni tragédia-vetélkedések. A szomorú, óhatatlan versengésből, hogy mi volt szörnyűbb: Auschwitz vagy Szibéria, szőnyegbombázás vagy Dunába lövetés stb., újabb terrorpolitika ágazhat jobbra-balra. Így is, úgy is – a hatalom megszerzése végett – a saját bőrön még nem próbált háború felé.
anyai felem bélyege
Én mindössze a „klasszikus” ostromot tapasztalva meg, vagyis az állandó életveszélyt és nélkülözést, utóbb pironkodtam, hogy ennyivel megúsztam. Hogy kimaradtam, anyai felem bélyege ellenére, a gettó s a haláltáborok rémesebb szenvedéseiből, még tudomást is csak utólag szerezve ezekről. Annyit azonban mégis meg kell hagyni a hozzám hasonlók védelmében, hogy amikor süvítenek a bombák lefelé és dörögve robban körülöttünk s a fejünkre minden, meg amikor ivóvíz-keresőben a Krisztina téren egy hirtelen alábukó repülőgépből felénk géppuskáz a pilóta, bizony még nem tudni, lesz-e menekvés a minden perc egy halál-ból. Így kell elképzelni az óvóhelyiek „bezzeg-páholyát”. És úgy, ahogy a Zsigmond utcaiból sebesülthöz induló öreg orvosunkat hátulról leteríti egy golyó. Nem messze pedig a Regent-ház bombabiztos pincéjében a németek robbantják rá lőszerraktárukkal a hat emeletet a kisebb falunyi lakóra.

Minket szeretett az Isten – dicsekedtek a haláltáborokat, valamint harctereket és civil pusztíttatásokat túlélt vallásosak. Hálásan ugyan a kegyért, ám a kiválasztottságot megérdemeltnek vélt büszkeséggel. E fennhéjázó önzés, mellyel kimondatlanul is Isten szeretetére méltatlanoknak minősítik a háború áldozatait, undorító. De hát könnyű ítélkezni, s általában minden – akár önpusztító – rosszért is az emberiséget hibáztatni, mert folyton belebukik a kísértésekbe, ahelyett, hogy engedelmes jó tanulóként tenné le sorjában a felsőbb osztályok vizsgáit…

20-21 évesen, még innen a sötét tapasztalatokon, egyelőre magam is hajlok derekas kiscserkészségre a kozmikus nagytáborban. Mert igenis kiérdemelhető világhepiendben bízom akkoriban, miközben a légoltalmi elsötétítő papírokat ragasztom ablakainkra, légi veszélyt vagy zavarórepülést jelző szirénasivítások közepette. Derűlátásom nemcsak politikai botfülűségem s a templomjáró jóhiszeműségem következménye, hanem elsősorban fiatalságom fészekrakó ösztönéé.
unalmasabb téma
Az elsötétítéskor egy résnyi / ragyogás volt az ifjúság – mondja Vas István musical-dala. E ragyogás számomra az ujjamra húzott karikagyűrűjével és a vőlegény szőkeségével fénylik fel igazán. Az igazán itt a szerelem kölcsönösségét jelenti, hogy már a közeli házasságot is tervezhetjük, boldogítóan kispolgári gondokkal és ábrándokkal kötve röghöz kedvenc regényünk eszményét, a tökéletes szerelmet, mely az életet mint egy kristályban lobogó ideát tudja felmutatni. A regény Németh László A másik mester-e, számomra először cáfolja a közkeletű tételt, mely szerint a boldog szerelem mindig unalmasabb téma a „kesergő”-nél, Odáig tapasztalataim is Karinthy 10-es évekbeli novelláját illusztrálják: csak az szerelem, ami reménytelen.

Első ilyenem tárgya, 14-15 esztendősen, a gyönyörű, szénfekete hajú-szemű Orosi Jóska. Jogszigorló és riporter, legfőbb ambíciója azonban a költészet. Petőfi, Erdélyi József mintájú poézisét inkább ifjú bájával és megnyerő fellépésével, mint költői tehetségével tudja népszerűsíteni. Lendületes kedvességgel szervezi literátus barátságait, többek közt Tatay Sándorral, Weöressel, akiket hozzám is „kihoz”. (A pesti lakosok így mondták: kimegyünk Budára.) Még megvan egy közös „levelezőlapjuk”: Bakonytamásiból nyírfakérgen küldenek kézcsókokat, Weöres Sanyi felszólításával, hogy válaszoljak egy bakancstalpon. De szélesebb körű irodalmi társaságot is alapít Jóska, Hajnal nevű önképzőkörfélét, írogató diáklányokból, Lengyel Balázsból, Kádár Zoltánból stb. Felnőtt vendégek is hivatalosak: Fodor Józsefre, Gellérire emlékszem. Orosi közvetít tőlem kéziratokat egy-egy heti-, havilapba. E publikációk dicsőségéből engem csak az érdekel, hogy növeli Jóska vonzalmát irántam, melyről ma úgy sejtem, eredetileg is főleg irodalmi ereklye-mivoltom miatt lobbant fel. Hevülését a jobb vetélytársnők ellenében, suta kezdőként, sajnos, nem sokáig tudom megtartani.

Megismerkedem hát a szerelmi csalódott epekedésével. Búslakodásomnak azonban hamarosan véget vetnek a további udvarlók, egy sor aktuálisan Jávor Pál, Gustav Fröhlich, Clark Gable fazonú egyetemista meg tisztviselő, olykor párhuzamosan is egymással. Két kérőnek „korai még”-et felelek, de valahány partnerrel jólesik a csiklandós érdeklődésünk egymás iránt, melyben keveredik testi vonzódás és intellektuális barátkozás. Kellemes mutatkozni is velük ötórai teán a Gellértben vagy a Sváb-hegyen, strandolni a Palatinuson és hódolni a művészetnek – a Vajda János Társaságban meg a Zeneakadémián, valamint kettesben lelkizni vagy évődni a Regent kávéházban és rózsadombi sétán, no meg andalogni a Margitszigeten, a Városmajorban. Részemről ugyan szerelem nélkül, ám ennek hiányát nem érzem s nem is éreztetem.
kesergő szerelem
Sind synthetische Urteile a priori möglich? – Kant nevezetes kérdését: lehetségesek-e szintétikus ítéletek a priori? – kiskocsmai fehérasztalnál énekli, „hallgató” dallamra egy szemüveges férfi, mikor a prímás a kedvenc nótáját kérdi. Ilyenfajta szellemessége is pezsdíti elragadtatásomat e korántsem daliás tudós iránt. Aki nemcsak köpcös, de „öreg” is (36 éves!, én 18), mégis érte repes föl ismét a szívem a Karinthy-novella szabályai szerinti kesergő szerelemre, melynek teljes reménytelenségét eleve szavatolja a rajongott férfi hivatása. Így továbbra sem nélkülözhetem gyanútlan lovagjaimat, sőt kíséretüket arra is használhatom, hogy felvonulásukkal minél széleskörűbben ellenállhatatlan vamp-nek mutatkozhassam. Hogy csáberőm ellen kellett-e egyáltalán küzdenie, sosem derül ki.

A Tóth Árpád lánya-effektus persze nála is működik. De míg ez máskor, a gazdag lányok „csak a pénzemért szeret”-jével, jobban nyomaszt, mint a sokszor feltételezett, de nem létező sasfiók-komplexus, most elomolva hallgatom széles szájából az apu-idézeteket, szinte vallomásokként. Például azt, hogy Óh, Isten, Isten, Isten, / Ne ülj az égbe resten, ami szinte káromlás az ő hivatása szerint, mi másért idézné nekem, mint hogy jelezze: kifakad Isten ellen, aki elnézi, hogy éppen őmiatta nem lehetünk egymáséi! Az ilyen bárgyú kombinációimon túl, aminőkre gyakran képesek a reménytelenül szerelmes nők, akusztikusan is élvezem, ahogyan búgja e verssorokat. Mikor filozófiai előadásait hallgatom, szintén mintha inkább személyiségének bűvölete járna át, a meleg magánhangzókkal és lombsusogó s-ekkel, oktatása tartalmánál erősebben. Csak úgy másfél esztendő múlva, mire e megejtő zengés-bongás helyén már csupán egy pipacuppogtató, kedves haver marad számomra, veszem észre, hogy Anaxagorasztól Bergsonig, Ézsaiás prófétától Freudig megbízható, alapozó tréninggel készített fel a világértelmezés elmesportjára.

Amelyre alkatom szerint a metafizika síkján vagyok hajlamos. Hiszen szélfútta levél a világ / de hol az ág? de ki az ág? – ez az ember alapvető kérdése, amint Zelk Zoltán fogalmazza remekbe. Remekbe, elismerem, bármily rosszak is személyes emlékeim a költőről.
miféle törvény
Szilágyi Dezső téri konfirmációm idején ugyan még nem firtatok transzcendens problémákat, legkedvesebb dicséretem, a Gályarabok éneke szövegén: azt bünteti, kit szeret / másként ő nem is tehet – sem akadok fenn. Hogy miért éppen azt bünteti, s hogy ki s miféle törvény parancsol Neki egyáltalán, ilyen titkokról az évek múlásával mégis mind többet szeretnék tudni, mint amennyit vallás és filozófia közöl róluk.

A fiatal koromban divatozó szekták meg „tisztánlátó” jósdák, ufó-előd káprázatokkal, melyeket riporteri útjaimon látok, mindösszesen egy primitív mítoszvurstli, a természetfölötti rejtelmekről nem informál, hanem komikus mutatványokat puffogtat. Ezek célja meggyőzés a világ érzékeinken túli mögötteseiről, melyek bizonyítékaival azonban mindjárt nevetségessé is teszik ezeket.

Ki érintett meg? – kérdezi Móricz Zsigmond egy óbudai spiritiszta szeánszról tudósítva 1942-ben, a Kelet Népében. Hillebrand professzor, a Nemzeti Múzeum archeológiai részlegének igazgatója – vélnők, tudós ember, nem kelekótya – hívta meg az írót a hazajáró halottakkal érintkezni. S ő a jobb lábikráján csakugyan nyomkodást, simogatást érez, noha, amint megállapítja, senki-semmi sincs az asztal alatt. A Vábi nevű szellem szerint, akinek szavait a transzba esett médium, Irtzl Mária közvetíti, Móricz édesapja simogatja a fia lábát. Ez lehetetlen – írja Zsiga bácsi a riportjában –, ha az apám volna, megrázná a kezem, vagy megölelne, vagy rácsapna a térdemre, de ez a kutyasimogatás nem az ő mozdulata. „Vábi testvér” a Móricz-szülők külső-belső jellemzésével is alaposan melléfog. Az anyáról például azt állítja: szép asszony. Holott a fia fogalmazásában: Picike volt, kis szemű, nagy szájú, kicsit púpos, nekem csak a vállamig ért. Ha erre valaki célzást tett, azt mondta, „de elég nagy vagyok, ha a hét fiamat egymás fejére állítom.” Fölényes, okos, bölcs volt, de hogy szép asszony, eddig senki se mondta rá. Ugyancsak dohog az író, mikor a szellem az édesapát dicséri úgy, hogy a faluban nagyon szerették. Hát nem tudom, milyen faluban, – szól az irónia. – Csécsén s Prügyön mindenkivel összeveszett, utóbb meg csak városokban lakott. Ám a blöff-leleplezések után egyre kurziválja: – De a simogatást újra érzem. Mikor Surányi Miklóst prezentálja Irtzl-Vábi, Isten hozta, kollégám üdvözléssel, majd a másvilág lapos propagálásával, ismét a stílus hamissága a hitelrontó. A Surányi Miklós finom, cinikus és öngúnyoló hangja helyett egy népszínműi kántoré a színpadon. Míly sérelem ezen a drága baráton. Nem volt nagy író, de hát ilyen csizmadiává lett volna a szelleme? Éppen a bájosság, a szellemi fölény, a gúny és a humor lúgozódott ki belőle, míg idáig kopott, hogy nekem idenyújtja egy óbudai médium lágy kezét, s azt mondja nekem … Nekem! Surányi Miklós!, hogy „Isten hozta, kollégám!” De … de azt nem értem: ki fogdossa a lábamat? A magyarázhatatlan, ám kétségtelen tapasztalást végül sem tagadja Móricz, csakhogy: már játékká változott minden – összegezi, és nem veszi komolyan az egészet.

Csengőt csilingeltet, zsebkendőt szánkáztat fel s alá a levegőben, sőt írógépel is egy – Thomas Mann szavaival – „láthatatlan Valami” a német idegorvos, Albert Schrenk-Notzingen báró okkultista szeánszán. Az okkultizmus a természetfölötti jelenségek tudományos feltárására törekszik. Mann 1923-ban vesz részt egy kísérletezésben a báró müncheni palotájában. Ismert tudósok és művészek körében mutat be érzékfölötti produkciókat a társaság állandó médiuma Willi, egy fiatal fogtechnikus, a transzban belé költöző Minna nevű szellem közreműködésével. Minna is állandó partner az együttesben, akit afféle primitív beosztottjukként dirigálnak: Minna, szedd össze magad! – Halló, fogj már hozzá! Mikor pedig a Minna által, Willi közvetítésével javasolt összefogódzásuk és mormolásuk nyomán sem történik semmi, a házigazda szigorúan korholja a szellemet: Minna, ez több a soknál! Viszont harsány bravózás a jutalom, ha végre bekövetkezik a szenzáció, például egy karomszerű „szerv” felkapja és lóbálja a kendőt. Mann-nak azonban nincs éljenezhetnékje. Nem mintha turpisságot észlelne. A báró felszólítására ő maga fogta le az önkívületben hánykódó médium kezét-lábát, hogy a csalás lehetőségét kizárja. Ám a kétely helyére viszolygás nyomul. A lihegő, verítékesen „vajúdó” Willi iránti részvét mellé émelyt és csömört keltenek maguk a megszülető tünemények. Valahány kendőlibbenés, csengőkongatás, írógépkattogás, annyi az újabb émelygés… kis undor…
alantas manócsínyek
Az írógép papírlapjára a láthatatlan szellemkéz két sort kattogtatott le sebesen, kis- és nagybetűk kusza egymásutánjában csupa értelmetlenséget. A sok hűhós előzményből, az Aesopus-Horatius-féle hegyvajúdásból megszületett a nevetséges egér. Egy Thomas Mann bábáskodásával! A csengős-kendős hókusz-pókuszoknál is keményebben lepleződik le, hogy alantas manócsínyek csúfolják meg a transzcendencia zavarosában halászókat. A méltatlan hülyéskedés vált ki ironikus fölényt meg „kis” undort abból, aki nem idegenek önkívülete, hanem éppen csakis a saját, és éppen különleges ébersége révén érintkezik az odaáttal.

Fölforralom magam – így szokta Móricz nevezni rákészülését a munkájára. A forrpont nyilván az ihlet, a géniusz felfokozott éberségének transza. Hogy mennyire nem a dilettáns dalolta álomé, Babits mulatságos anekdotája jelzi. Álmában egyszer oly csodás verssorokat költött, melyek felől biztosan érezte: a magyar költészet lényegét ragadják meg! Nehogy feledésbe merüljenek, erővel felébresztette magát, gyorsan leírta a nagyszerű sorpárt, s nyugodtan aludt vissza. Reggel ezt olvashatta jegyzettömbjén: Nemes Péter, Nemes Pál / Naptárakban kapargál.

Az 1939-es parapszichológiai kiállításról egy jókora kődarabra azért emlékszem, kiemelkedve több más tárgy közül, mert a falon való keresztülvarázslása, terjedelme és keménysége okán a szellemek legnagyobb teljesítménye volt. Számomra egyúttal a legnevetségesebb egérszülésük is. A múzsák „apportjai”-hoz képest ugyan mit ér akár egy szikla-hipphopp, s akár a kínai falon keresztül is? És főleg miféle világmegfejtést kapunk a manócsínyektől, holott még a múzsák sem juttatnak sejtelmeknél többhöz?
tenyeres-talpas gyakorlatiasság
Rudolf Steiner az első, akinek göcsörtös fogalmazásából előttem bontakozni kezdenek a „szélfútta levél” titkai. Steinernél korántsem a múzsák élvezetes sugallatai hatnak meggyőzően, hiszen körülményes stílusa nehézkes csikorgásával inkább elriaszt. Az univerzum szerves organizmusának, valamint történetének ábrázolását a logikájával hitelesíti. Emelkedetten csillogó-rezgő törvényrendszere megbízhatóan tenyeres-talpas gyakorlatiassággal áll a földön. Ahogy sorra megismerem tanításait, mindre rámondhatom: én ezt hiszem és vallom, amiként a református úrvacsoraosztáskor felelgettük a pap tézis-kérdéseire. S amiként ugyanígy hiszi és vallja a magáét muzulmán, pravoszláv, botokud néger stb. Ki mit és miért? Én a magamét azért, mert evidenciája számomra nemcsak a kétszerkettőé, hanem egy Bach-kantátáé is.

A kissvábhegyi szemináriumból a vezető Nagy Emilné fő „asszisztense”, Szilágyi Jenőné ifjúsági csoportot szervez. Persze ide is járok, a rózsadombi Bolyai utcába, egy régi antropozófus házaspár otthonába. Korombeli lányaik most ismerkednek majd a tanokkal a mintegy 15 főnyi fiatal társaság körében, Szilágyi Rózsi néni keze alatt. Jó órákat töltünk együtt, 20 év körüli értelmiségiek, vegyesen okosok és csacskák, jómódúak és csórók. A kimaradók s újonnan jövők közötti magban nagyban szövődnek barátságok és szerelmek. A mi románcunk Péterrel szintén itt virul ki, a kissvábhegyi rügyezgetés után.

Péter a Waldorf iskolába járt, éppen annak megindulásakor kezdte az elemit. Édesanyja hírét vette az érdekes, új pedagógiának, ezért íratta be fiát a Kis-Sváb-hegyre. Maga is így került az antropozófiához, s lett utóbb egyik legnagyobb terjesztője, többek közt az ifjúsági csoport oktatójaként. Nekem rövidesen bizalmas anyai barátnőm, sőt jópofa cimborám, akivel óriásikat lehet nevetni. A Margit körúton két háznyira lakunk egymástól, sokat beszélgetünk leócskult foteljeikben – gazdag ügyvéd leányából elszegényedő ügyvéd felesége lett –, vagy a konyhában, ahol a saját főzőmindeneseként mosogat. Különben a festőakadémián tanult, innen a profi műértése meg az aranyos bohémsége. Még kártyázunk meg magyarnótázunk is egy-egy filozófiai vita után, férjével és anyámmal s barátokkal, amikor már a fiával együtt járunk.

Ezen sokáig lehet nevetni – mondja Fónagy Iván akkori modoros nyelvünkön, amint először pillant meg Péterrel karonfogva. Iván, majdan a Sorbonne nemzetközi hírnevű fonetika professzora, a Mátyás gimnáziumi 8 év folyamán ugyancsak leendő tudósokkal barátkozik. Szabolcsi Miklóssal, akiből az irodalomtörténet akadémikusa lesz, meg Ernster Lacival – később Lars Ernster, Stockholmban biokémikus professzor, az öttagú kémiai Nobel-díj bizottság tagja és számos külföldi egyetem, majd a SOTE díszdoktora, ki előadásaival beutazza az összes kontinenst. Laciéknál, még a Tölgyfa utcában, számosan vagyunk otthon, ajtajukon csöngetni sem kell, csak a nyitott kisablakon benyúlva lenyomni a kilincset. Az özvegy édesanya szívesen látja, hogy gyerekeinél napestig ki-be járnak a pajtások. Laci megbízható családfő-fióka, népes társaságába öccsét és húgát is bevonja, s az egészet együtt, noha nincs semmi analógia, szeretjük afféle Utas és holdvilág-beli Ulpius háznak játszani. 19-20 évesek vagyunk, mikor a Margit körút és vidéke egyfalujában sokszor szomszédolok náluk. A szintén közelünkben lakó Szilágyi Péter azonban hiába tartozik társadalmi és neveltetési kategóriában Iván-Miklós-Laciékhoz, és érettségiztek együtt, nem tagja a társaságnak, csak látásból ismerem, amint fölvetett fejjel, peckesen jövöget szembe. Sosem lehet nem észrevenni sportos „felvonulását”, míg Iván éppen azzal kelt feltűnést, hogy „észrevétlenül” bukkan fel, majd ugyanígy távozik, Shelley szokását utánozva. De Iván suhanása és Miklós cammogása nem különbözik egymástól oly gyökeresen, mint mindkettőtől Péter fess menetelése. A vízicserkészé és bálrendezőé, aki az autókért bolondul, meg – ahogy Ivánék mondják – valami obskurus teória elkötelezettje, antropozófia nevűé, amely egy babona-blődli. Szemben az Ernster-ház oly „exakt” freudizmusával. (Egyébként antropozófiáról tőlem nem hallanak. A falnak beszélnék, s tetejébe sokáig lehetne nevetni ízlésem e szellemi ficamán is, akárcsak a szerelmin.) Ugyanis miközben az „Ulpius fiúk” maguk korántsem a kékharisnyákhoz vonzódnak, a magamfajta „komoly” lánytól zokon veszik, ha egy sport-amorózóba zúg bele.
pápaszemes firkászpipi
Viszont: ugyan mit eszik a mi Petárunk azon a pápaszemes firkászpipin? – döbbennek meg az Ulpiusokkal ellentétes típusú „Hans Hansen”-ek, s kivált a babaarcú „Inge Holm”-ok, akikkel szakít miattam. S nem érthetik: például éppen az olyasmit „eszi”, hogy őt Hans Hansennek kiáltom ki, nemcsak Thomas Mann Tonio Krögerét adva elő, de egy füst alatt azt is, hogy a Hans-, illetve Péter-féle igazi vonzás nem az ulpiusos szájtépés, hanem a közvetlenül ható, „beépített” bölcsesség: a Leibniz meghatározta praestabilita harmonia. Ilyesmikkel imponálva erotizálom, míg ő engem saját szerzeményű, epedős tangóval. Ha egyáltalán elemezzük, balgatagon, függésünket Erósztól, ami, magam idézetévei szólva: oly drótonrángatott s oly / sötétből, mint az alkotás.

E boldog szerelmet nem fogja elszürkíteni a megszokás és a gond, sem megkeseríteni a csalódás. Pétert nem fogják visszahódítani a bálkirálynők, sem elcsábítani új szexbombák. 41 őszén, harmadéves műegyetemista, mentesülhetne a katonaság alól, de anyagi okokból elkésik a beiratkozással, behívják hát munkaszolgálatra. Kőszegen még látogathatjuk, karácsonyra-húsvétra hazajöhet, majd elmehetünk hozzá búcsúzni májusban, mielőtt továbbvonulnak. Először Erdélybe, s 42 júliusában Ukrajnába. Kérdésünkre a Vöröskereszt arról tudósít, hogy novemberben kórházba került. Ezt ismétlik meg 43 telén, s ez az utolsó hivatalos hír felőle. Egy hazatért bajtársa 45 végén mondja el anyámnak, hogy miután végigszenvedték a katonák gyötrelmeit, tetézve a MUSZ-osok külön kínzatásával, Péter flekktífuszban halt meg Sztarij Oszkolban.

Én sokáig várom, naplót írok neki, és imádkozom rengeteget. Édesanyjával járom az antropozófus előadásokat, mint adjutáns és menyjelölt is respektusban részesülök, a leendő anyóssal meg a tanulmányokon túl összekovácsol persze az aggódás és reménykedés Péterért.

Mindinkább a reményt szítjuk, hiszen Steiner szerint a félelem és bizalmatlanság romboló erők, míg a bizakodó remény építő, még a külső valóságra is kihatóan pozitív energia. No meg kellemesebb is reménykedni, mint kétségbeesni, tehát az idő múltával, ami szégyen ide vagy oda, hozzászoktat a hadba vonultak hiányához, a remény annál vígabban terjeszkedik, minél kevesebbet, majd semmit sem tudunk róluk. Utóbb gyehenna az is, ha akkori magamat, szinte a 44-es ostromig, csevegő társaságokban, mozikban, strandon látom, vagy akár kultúrélvek közepette, azóta pedig minderre ráég Péter kálváriája. Annak idején abból is csak a magam baját érzem igazából. A kedvesem elment a nagy csatába című versem vége: s most még csak egy-egy pillanatra látom / mint tűnik el az égen fellegeknél / fellegebb ifjúságom. A magam ifjúságát siratom, háttérben a szegény, halálba gyötört fiúét. Mikor kivált azt írom: …hattyús sajkán / mind messzebbre ring / tűnő egek alján / Lohengrin. És különösen örülök a ring / –grin rímnek, melyben a g hang „áthelyeződése” a tűnő ringatózás képét akusztikusan kiérzékelteti.
hiába igyekszik
Ilyen a lírikus. Hamarosan mégis elkap a Vergilius-féle „maiora canamus” igénye, mégpedig a transzcendencia dolgában, melyhez Steiner rendszere adja az anyagot. Amit ebből csinálok, egyelőre gyöngébb az odáig bazsevált nótáimnál, bár Albert Steffen fűzfapoézisénél még mindig jobb, amivel sajnos, nem mondok sokat. Sajnos, mert Steffent – Steiner halála után az antropozófus főiskola, a dornachi Goetheanum vezetőjét – mint Svájc hivatásosnak számító költőjét, olvasóként nagyon szeretném tisztelni. Ám belőle még Devecseri Gábor fordítása sem tud költészetet kipréselni, hiába igyekszik Mária néni megrendelésére, akinek hálás, mert családi válságukban valaha fölvette öccsét a kissvábhegyi elemibe.

Még furcsább Christian Morgenstern képlete. Míg Steffen, aki korántsem a „szürkék hegedőse”, hanem maga a „szürke hegedős”, a Karinthy-szikrázású Morgenstern is érzelgős semmitmondóvá unalmasodik, amint az antropozófia mindentmondójaként szed versbe szeráfot-kerubot. A múzsa ádáz trükkjeihez tartozik, hogy Morgenstern nonszensz-verseiben egy géniuszt működtet, aki „szensz”-ből csakis közepeset „alkot”. Ugyanakkor idézőjel nélkül alkot, Morgenstern fő témáiban, a nem antropozófus Rilke. Úgy látszik hát, a költészetben nem lehet eszméből „spenótot” csinálni. De Steiner meditációs szövegeiben, a Spruchoknak nevezett, stílusukra nézve leginkább a Ballagi-szótár szerinti velősmondásokban, sőt ejteményekben sem, hiába teszik magukat mágikusnak az alliterálva meg ritmizálva Willenswesen-esen és Seelenschaffensdrang-osan bicsaklós kozmosz-csasztuskák. (Mit szólna, ha ezeket kezemben látná apám? Aki 17-ben az akkor még misztikus idealista Lukács György nyakatekert stílpózait egy bökversben az élményvalósággal csúfolta, s azzal, hogy fejét, amelyben motoszkál az éthosz, azon töri: Vajjon lényeg-e a virslin a torma?)

Hogy az antropozófus ideológia miként válik be „spenótnak” az „élményvalóság” különféle területein, csak azokra illetékes állapíthatja meg. Én az irodalmon kívül biztonsággal nem értek egyéb művészetekhez, így a goetheanista képző- meg mozgás- és előadóművészet egyszerűen: nem tetszik. Az építészetüktől, élén magával a Goetheanummal, minden magyarázás és Makovecz-nyilatkozás ellenére, viszolygok. A természettudományos vívmányaikat, egészen az orvosi gyakorlatig, végképp kizárólag szakember hitelesítheti, valamint a társadalmi berendezkedés vagy a mezőgazdaság vagy a gyereknevelés sajátosan steineri szabályzatait. Néha gyanakszom, hátha e szabályzatok ugyanúgy falsak a gyakorlatban, mint mikor az adeptusok verses leckefelmondással adják elő a tanokat, vagy prózai beszélgetésben úgy használják azokat, ahogy Klaus Mann mosolyog meg egy 20-as évekbeli antropozófus vendégséget Bernus báró neuburgi várában: Ugyanazzal a természetességgel társalogtunk arkangyalokról, riogató kísértetekről és a megvilágosodás különféle fokozatairól, mint ahogy más körökben a tőzsdei helyzetről vagy az időjárásról diskurálnak. Egyikük politikai megjegyzése pedig: Kelet-Poroszországban újhold óta Gábor arkangyal vette át a térség felügyeletét, és köztudomású, hogy ez a kerub mindig a konzervatívokkal tart.
önkritika és reform

A totalitarizmus ilyen „spenótja” etetheti be végül inkvizítorrá mind a vallások, mind a pártok ortodox híveit. Viszont bármely eszmerendszert óhatatlanul kikezd és szétzülleszt az önkritika s a reform. Már az is, ha nem magát tekinti az egyedül üdvözítőnek. S hát az abszolút szabadságközpontú antropozófia?

Mi vagyunk a salak krémje – tréfálkozik Dalmay Zoltán, az egész emberiséghez viszonyítva „eklézsiáját”. Nekem nem is az a bajom, hogy ez az eklézsia is esendő, nemcsak a kultúrában, de még a morálban is, nem tudva engedelmeskedni minden, a bibliaiaknál is több és árnyaltabb, sőt okadatolt, s a megszegés következményeit is pontosan pofába vágó parancsolatnak. Hanem hogy az esendő embert teszi felelőssé a világrendért: bizony fölháborít!

Akkor hát: ki érintett meg? – kérdezem, mint Móricz Zsigmond. S úgy érzem, mégiscsak azok egyike, akiknek pünkösdi sereglésén élő láng lobban, a göcsörtös szavakból meg újra feltámasztván a hús-vér igét.

Ami felé hiszen a magam üdvösséget is keresem. Mindig a lehetetlent. S egész / testem egyetlen vad hit / a boldogulásban. Ahogy a szervetlenből / törte kifele az emberit.

felső kép | Nádas Péter: Tatai kápolna (1963), index.hu
képek | fortepan.hu, pim.hu, szabadgondolat.wordpress.com, rsarchive.org