Földényi F. László

A TÁGRA NYÍLT SZEM

Egy álom története [1992 nyár]

A TÁGRA NYÍLT SZEM

A megrázkódtatásnak sokféle formája létezik. Ezúttal egy álomról írok, amely úgy csapódott be az életembe, mintha egy külső hatalom küldte volna. Nem tudom, ki lehet; s azt sem tudom, minek szánta: hogy figyelmeztessen vagy lesújtson vele, vagy megtisztítson? Álmom felkavart és sokáig nem hagyott nyugton. Hosszú időn át tanácstalan voltam, hogyan is értelmezzem; s csak azt követően nyugodtam meg, hogy életemnek azok a körülményei is elcsitultak, amelyek nyomására az álom utolért és megszállt. Álmomról nem tudok hát úgy beszámolni, hogy közben ne bonyolódjak bele életem akkori menetébe. S miközben az álom értelme megvilágosodott, kénytelen voltam belátni azt is, hogy nemcsak az álom a nappal lenyomata, hanem a nappal is az álomé. Ha egymástól elszakítva szólnék róluk, akkor hallgatólagosan is elfogadnám a fenyegető töredezettséget, amely életemet amúgy is minden irányból fenyegeti.
véres embercsonk
1990-91 telén Nyugat-Berlinben éltem. Hónapok óta Goya festészetével foglalkoztam, pontosabban egyetlen festményével, a gyermekét felfaló Saturnust ábrázoló képével. E mű egy önmagából kivetkőzött, az őrjöngés határán álló, zilált hajú öregembert ábrázol, a rettenettől tágra nyílt, csészealj nagyságú szemmel, amint egy már félig széttépett, véres embercsonk maradék karját gyömöszöli a szájába. Semmi egyebet nem látni a képen. A fekete háttér nem árulja el, hogy hol vagy mikor zajlik ez a szörnyűség, s ezért még a cím is megtévesztő: Saturnus istennek semmilyen hagyományos kellékét nem látni. Egy kannibáli lakomának lehetünk szemtanúi; a cím, amely nem is Goyától származik, mintha inkább arra szolgálna, hogy enyhítse a kép időtlen borzalmát, s egy letűnt mitológia semmire nem kötelező kelléktárába száműzze.

E kép állt az íróasztalomon, s a titkát próbáltam megfejteni. Egyik hónap a másikat követte, s én egyre jobban belemerültem Goya festészetébe. Miközben a Saturnusszal foglalkoztam, próbáltam azt az utat is megérteni, amely Goyát idős korára e festményéhez elvezette. De eközben, anélkül hogy észrevettem volna, saját életem egyik fonalát is nyomon követtem. Goya ugyanis nemcsak hogy évek óta foglalkoztatott, de életem legelső, még gyerekkoromban látott festményillusztrációi is hozzá fűződnek. Munkácsy Ásító inasa mellett a IV. Károly családját, illetve az 1803. május 3-i kivégzést ábrázoló képek jutnak eszembe, ha kora gyerekkoromból festményeket próbálok magam elé idézni; gyenge minőségű reprodukciók, amelyek mégis elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy belém vésődjenek.

Francisco De Goya: Öreg ember levest eszik, wikipedia.org

Francisco De Goya: Öreg ember levest eszik, wikipedia.org

A királyi család tagjainak zavart, szórakozott tekintete, illetve a sortűz eldördülésére váró férfi tágra nyílt szeme és szája örökre megragadott. Ha megpillantottam őket, még jóval később, felnőttként is mindig ugyanaz az izgalom fogott el, amelyben az élvezet mellett szerepet játszott a zavar, a félszegség, a kíváncsiság, sőt még a leskelődés izgalmához hasonlítható érzés is. Most is látom magam, amint a silány minőségű albummal a kezemben egy díványon ülök, elmerülve a képekben. Lebilincseltek, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy élvezetem egyáltalán nem felhőtlen.
formátlan masszából
Goya később megismert festményei nem módosították ezt az érzést. Inkább megerősítették. Nem is tehettek volna mást; hiszen annak a két korán látott festménynek az élménye nem lett volna olyan maradandó, ha nem az akkori életem, az egész gyerekkorom talált volna valamilyen igazolásra bennük. Mint minden valódi élmény, ez sem korlátozható semmilyen jelzővel sem. Óvakodnék „művészinek” nevezni; amikor először láttam őket, nemcsak hogy fogalmam sem volt róla, mi az a művészet, de a királyi családot vagy a kivégzést ugyanazzal az őszinte, minden távolságtartást leküzdő érdeklődéssel néztem, mint a családi fényképalbumot. Sok más festmény illusztrációját is láttam annak idején; mégis Goya képei ragadtak meg. Bennük talált visszhangra mindaz, ami az életemnek nevezett, neveltetésből, szokásokból, velem született tulajdonságokból, alkatból, ismeretekből és tapasztalatokból egybegyúrt, formátlan masszából kikívánkozott s igazolást vagy megerősítést keresett.

Mielőtt Nyugat-Berlinben elkezdtem volna olyan behatóan foglalkozni a Saturnusszal, már egy-két éve igyekeztem közelebb férkőzni Goyához. Időnként a „művészettörténet” tudományos álarcával próbáltam magam számára is elfogadtatni azt, amit valójában kacérkodásnak lehetne nevezni. A gyerekkorból megmaradt kíváncsiságot és izgalmat magamnak sem mertem nyíltan bevallani, sőt igyekeztem megfeledkezni róla. Minél többet nézegettem a Goya-albumokat vagy a múzeumokban magukat az eredeti festményeket, annál tanácstalanabb lettem, mihez kezdjek e képekkel. Sejtettem, hogy nem egyértelmű az irántuk érzett vonzalmam; s arra is rájöttem, hogy bár megragad a festészete, sok más művésszel ellentétben képei nem kínálnak egyértelmű tetszést. Miközben a festményeket néztem, folyton éreztem, hogy valami megrontja az élvezetüket. Persze azt is gyanítottam, hogy erről nemcsak Goya tehet. Ahelyett azonban, hogy saját ellentmondásos érzéseimet próbáltam volna megfejteni, egyre jobban belebonyolódtam festészetébe. Így jutottam el végül is a Saturnushoz. Nem tudatos keresés vagy választás eredményeként; a legnagyobb igyekezettel sem tudnám felidézni, hogyan horgonyoztam le éppen ennél a festménynél. De egyszerre csak ott állt a reprodukciója az asztalomon, s én egyébbel sem törődtem, mint hogy megfejtsem e kép rejtélyét.

Francisco De Goya: Döglött pulyka, wikiart.org

Francisco De Goya: Döglött pulyka, wikiart.org

Goyának aligha van ennél „csúnyább” festménye. Magam sem értettem, miért éppen ennek a szörnyűségnek a fürkészésével töltöm az időmet. De igyekeztem úgy viselkedni, mintha ez nem is szorulna magyarázatra. Ha mások előtt megemlítettem, hogy mivel töltöm a napjaimat és a heteimet, értetlenségüknek mintegy magam mentem elébe: eleve nagyobb viszolygást mutattam, mint amilyet ők tanúsíthattak volna. Nagyobb belső távolságtartást színleltem, mint amilyet mások részéről tapasztaltam. De ez nemcsak tettetés volt, hanem őszinte gesztus is. Tartottam ettől a festménytől, s valóban viszolyogtam is tőle. Nemcsak a kép „csúnyasága” taszított, és nem is egyszerűen a belőle áradó borzalom, hanem az a megmagyarázhatatlan tény is, hogy én éppen ebben mélyedek el, amikor oly sok mással is elfoglalhatnám magam. Mindez persze így nem fogalmazódott meg; benne voltam egy állapot kellős közepében, s ez megakadályozott, hogy higgadtan mérlegeljem helyzetemet.
valami védekezni kezdett
Lassan és észrevétlenül csapdában éreztem magam. Szenvedélyesen foglalkoztam valamivel, ami ugyanakkor egyre nagyobb ellenállásra is késztetett. Mintha szándékosan készülődtem volna olyasmire, amit minden erőmmel el szerettem volna kerülni. Nem csoda, hogy ez rövidesen kezdte felemészteni energiámat. Minél több jegyzetet készítettem gondolataimról, annál tanácstalanabb lettem, hogy mihez kezdjek velük. Úgy merültem el a festményben, mint egy mocsárban. Ha a képre figyeltem, azonnal előtérbe nyomultak azok az ellentmondásos érzések, amelyek nemcsak e festészet élvezetét homályosították el, hanem saját szenvedélyeimet is érthetetlenné tették; ha viszont belső ellentmondásaimmal kezdtem foglalkozni, akaratlanul is megtorpantam. Ott állt előttem a festmény, szenvedélyeimnek e tárgya, s figyelmeztetett: „eddig, s ne tovább”. Egyre mélyebbre kerültem egy alagútban. Minél sötétebb lett, én annál tehetetlenebbnek éreztem magam. Néhány hetes tanácstalanság után nem is ért váratlanul, hogy valami védekezni kezdett bennem. Az alvás formáját választotta: nem engedte, hogy felébredjek. Egyre korábban feküdtem le és egyre később ébredtem; folyton aludni akartam. Ez persze nem volt pihentető. Ellenkezőleg: ha felébredtem, nehezen tudtam összeszedni magam; s ha az utcán mégoly gyorsan és látszólag könnyedén járkáltam is, belül úgy éreztem, mintha vánszorognék. Siettem haza; többnyire azért, hogy leheveredjek. Betegnek éreztem magam.

Arra gondoltam, hogy mindez rossz választás következménye; erőmet meghaladó munkába kezdtem, s ezért nem tudok előbbre jutni. Voltak napok, hogy kristálytiszta tudattal elhatároztam: feladom, s nem bajlódom vele tovább. De a megkönnyebbülés érzése csak rövid időre lelkesített fel; utána mintha ismét kiszállt volna belőlem a lélek. Ilyenkor fokozottan láttam, hogy nem Goyáról, nem is a Saturnusról van szó, hanem a belső egyensúly hiányáról; ellenkező esetben nem menekülnék folytonosan az alvásba. Sejtettem persze: nem véletlen, hogy éppen a Saturnus kapcsán kerültem ebbe a zsákutcába, s hogy ez a kép számomra nem egyszerűen festmény, hanem kihívás. De képtelen voltam rájönni, minek szól ez; s mert fejem búbjáig benne voltam egy áldatlan helyzetben, arra sem gondoltam, hogy az ilyen állapot sohasem végeredmény, hanem fordulópont. Megtalálni csak azt lehet, amire lélekben nyitva áll az ember; ám ehhez a nyitottsághoz az elveszettség is hozzátartozik. A léleknek ahhoz, hogy megtapasztalja a teljességet, előbb a Saturnust is környező feketeséget kell átélnie. Akkor, ott azonban csak a feketeséget éreztem magam körül, amely semmilyen irányból sem akart kivilágosodni.

Ennek az alagútnak a legmélyén tűnt fel egyszerre az az álom, amely segített kivergődnöm. Az álmatlan, ólmos fáradtságot hozó éjszakák egyikén jelentkezett. A lakásom közelében ért véget Nyugat-Berlin főutcája, a Kurfürstendamm. Mielőtt beletorkollott volna a Rathenau térbe, még keresztezett egy vasúti megállót, a Halensee-állomást, amelynek sínéi az utca szintje alatt futottak az ellenkező irányba. Az úttest híd formájában ívelte át a síneket; ez volt a Kurfürstenbrücke, és csupán abban különbözött a Kurfürstendamm többi részétől, hogy házak helyett egy-egy díszes, a századfordulón készített öntöttvas korlát szegélyezte mindkét oldalon.

Francisco De Goya: Nevető asszonyok, wikipedia.org

Francisco De Goya: Nevető asszonyok, wikipedia.org

Ezen a hídon álltam meg, mint annyiszor, ha ottjártamkor elhaladt a mélyben egy vonat. A síneket most is láttam, de víz borította őket; sekély, alig fél méternyi mély folyó folyt a híd alatt. Első pillantásra számtalan ezüstös csillanást vettem észre: apróbbnál apróbb halak tömege úszott a folyóban, s testük visszaverte a nap ragyogását. Lent, a vízben emberek keltek át egyik partról a másikra; a víz olyan sekély volt, hogy nem kellett feljönniük a hídra: elég volt térdig felhúzni a nadrágot, s a síneken és a köveken lépkedve könnyedén átjuthattak a másik partra. Megnyugtató volt ezt nézni, még ha eszembe sem jutott, hogy magam lemenjek. Úgy éreztem, minden a lehető legnagyobb rendben van.

A látványt sötét árnyék zavarta meg. A víz mélyén suhant el; olyan volt, mintha egy repülőgépnek vagy egy levegőben úszó tárgynak lenne az árnyéka. Többször is előjött, majd eltűnt. Az egyik alkalommal észrevettem, hogy egyáltalán nem árnyékról van szó. A lenti sötétségnek teste van, ráadásul nem is kicsi: legalább tíz méter hosszú. Azután egyre tisztábban láttam, hogy ez is hal, méghozzá olyan, mint egy bálna: szürkésbarna, rücskös bőre volt, fejét pedig úgy szegte maga elé, mint aki semmiről nem óhajt tudomást venni. Könnyedén úszkált a híd alatt; hiába volt a víz olyan sekély, a bálnának ez láthatóan nem okozott gondot. Mint ahogyan engem sem lepett meg; első gondolatom nem is az volt, hogy honnan került ide ez az állat, hanem hogy figyelmeztetnem kellene a lent járkálókat. Azután láttam, hogy felesleges inteni őket; a bálna ott úszkál ugyan közöttük, de sem ő nem hederít rájuk, sem azok őrá. Mintha mindnyájan természetesnek találnák a helyzetet. Egyedül én éreztem természetellenesnek és érthetetlennek.
hatalmas torony
Azután egyszerre csak növekedni kezdett a teste. Egyre hosszabb és vaskosabb lett; a végén már alig fért el a híd alatt. Ekkor arrébb úszott; és amikor körülbelül ötven méternyire eltávolodott, váratlanul kiemelkedett a vízből. Törzse felegyenesedett, s csak a farka ért a vízbe. Úgy magasodott az égbe, mint egy hatalmas torony. A hátát láttam, a vastag bőrt: szürkés és egyenetlen volt, mint egy szikla, amely évmilliókig ki van téve az időjárás viszontagságainak. A következő pillanatban azonban az állat egyszerre úgy fordította hátra a fejét, mintha nyaka lenne, s felém nézett. Pontosabban rám: engem vett célba a tekintetével. Úgy szegezte rám a pillantását, mint aki tudja, hogy úgyis ott kell állnom a híd közepén. Hatalmas szemével kitartóan nézett; éreztem, tekintetével közölni akar valamit. Sejtettem, hogy nem lehetek közömbös a számára. Hiszen lent, a vízben senkire ügyet nem vetett; most, a folyóból kiemelkedve azonban éppen engem választott ki. Mintha valamilyen rejtély, egy titok kötött volna össze bennünket. Először csak rettenetes félelmet éreztem; a tekintetétől szinte kővé dermedtem. Azt hittem, rám ront s eltipor. De képtelen voltam megmozdulni. Persze hiába is mozdultam volna: olyan nagy, erős és hatalmas volt, hogy pillanatok alatt utolért volna. Tudtam, nem menekülhetek; a legkisebb lyukból is előrángatna. Nem bújhatok el előle; nem létezhetek többé nélküle. Féltem és reszkettem; de közben vártam is, hogy történjen valami. A hal azonban nem mozdult. A farkán egyensúlyozva kitartóan figyelt; tekintete kissé szomorkás volt, de melegség is áradt belőle. Úgy nézett, ahogyan egy felnőtt figyeli a rábízott gyereket, akit ráadásul kedvel is: szeretettel, figyelemmel, mélabúval. Szorongásom csillapodott; s egy idő után már csak kíváncsiságot éreztem.

Hamarosan távolodni kezdett. Miközben nézett, a farkával néhányszor rácsapott a vízre, s egyre messzebb került. Azután váratlanul eltűnt; képtelen voltam eldönteni, hogy a magasba emelkedett-e s a levegőben elúszott, vagy semmivé foszlott s láthatatlan lett. Mindenesetre nem láttam többé; a hídon állva úgy éreztem, magamra maradtam. Lenéztem, de a vízben sem láttam senkit; az emberek is eltűntek, meg a milliónyi apró hal is. Azután lassan eltűnt a híd is. Az álom szertefoszlott, de én még tovább aludtam.

Francisco De Goya: Csendélet három lazac szelettel, wikiart.org

Francisco De Goya: Csendélet három lazac szelettel, wikiart.org

Amikor felébredtem, először a tányérnagyságú szem képe villant elém. Ez volt az álom legemlékezetesebb mozzanata: a szem, amely engem vett célba. Később lassan derengeni kezdett az álom többi része is; a hal furcsa, ősi kövületre emlékeztető teste; a víz alól előtűnő nagy árnyék; a híd, amelyen álltam; az emberek, akik velem ellentétben semmit nem vettek észre — vagy semmilyen félelmet nem éreztek. A szem azonban nem hagyott nyugton. Egész nap kísértett, sőt a következő napokon sem hagyott békén. Ismerősnek éreztem ezt a szemet. Nem sokkal korábban egy másik álomban már találkoztam vele; akkor egy mellettem elvágtató mamutcsorda egyik tagja nézett rám ugyanezzel a szemmel s ugyanígy, figyelemmel és melegen. De az csak egy pillanatig tartott; s egyébként is, a vágtató ősállatok olyan ijesztőek voltak, hogy félelmemet az a rövid, bár sokat sejtető pillantás nem tudta ellensúlyozni.
idegen erő
De máshonnan is ismerős volt ez a tekintet. Csak később jöttem rá, hogy honnan. Az álmot követő reggel, miután felkeltem, az éjszaka átélt döbbenettől frissebbnek éreztem magam, mint a korábbi ébredésekkor; több figyelmet tanúsítottam a környezetem iránt; tervezgetni kezdtem, mit csinálok aznap (ami akkor már régóta nem fordult elő); s a Goyával kapcsolatos munkám gondolata sem nyomasztott annyira. Mintha egyszerre véget ért volna valami, s újra kezdhetnék élni. Egy-egy pillanatra korábban is tapasztaltam ezt az érzést; tisztában voltam vele, hogy a nyomottság hullámzó, s hogy éppúgy ki tud merülni, mint a megerőltető munkát végző test. A levertség egy ponton túl „elfárad”, s átmenetileg békén hagyja az embert, aki ilyenkor joggal érzi úgy, mintha egy benne lakozó, tőle mégis idegen erő szorongatná. De ez az erő azért vonul csak vissza, hogy „erőt gyűjtsön”. Úgyhogy nem mentem könnyen lépre. Vártam, mikor tér vissza a léleknek az a magára-hagyatottsága, amely az előző hetekben egyre fokozódott. De ez nem következett be; vissza-visszatért ugyan, de olyan rövid időközökre, hogy mire észrevettem, újra el is tűnt.

A bálna emléke nem hagyott nyugodni. Napokkal később is éppoly eleven volt, mint az első ébredéskor. Rá gondolva erősnek éreztem magam. Olyan volt, mintha egy titok birtokába kerültem volna, amelynek puszta gondolata is erőt nyújt. Úgy éreztem magam, mint a szerelmes, aki a titkát a szerelmén kívül még senkivel nem osztotta meg, s a másikra gondolva erősnek, kivételezettnek, másoknál többnek érzi magát. Az álmom emléke is ilyen energiaforrásnak bizonyult. Rövidesen ismét munkához kezdtem. Anélkül, hogy sokat töprengtem volna rajta, habozás nélkül láttam ahhoz, amin korábban hetekig tépelődtem. Napjaim súlypontja saját elhagyatottságomról ismét Goyára s Saturnusra tolódott át. S egyik nap a Saturnus-képet nézve jöttem rá, honnan volt ismerős a hal tekintete: ugyanolyan szemmel nézett rám, mint Goya óriása, akinek vérszomjas és őrjöngő arckifejezésében ekkor váratlanul felrémlett a szomorúság és a melegség is.

Sejtettem, hogy közel kerültem valamihez. Nem Goyához, nem a Saturnushoz, és nem is a bálnához, hanem az ő segítségükkel valami olyasmihez, ami mindennél közelebb lehet hozzám, csupán én tartottam magam tőle addig erőszakkal távol. Az álom „felébresztett”. Anélkül, hogy ez tudatossá vált volna bennem, kibékített önmagammal. Ma már azt is látom, hogy ez akkor, az álom utáni állapotban még nem válhatott tudatossá. Hiszen az álom éppen azt keltette bennem életre, ami túl van a tudatosságon, s ami ennek eszközeivel nem ragadható meg, mivel az teszi lehetővé, hogy bárminek is a tudatára ébredhessek. Az álombéli bálna hatalmasra nyílt szeméből ez a tudatot felülmúló ismeretlen tekintett hívogatóan felém. Nem töltött el félelemmel, noha minden okom meglett volna rá: a hal irdatlan mérete, ősi kövületre hasonlító bőre, sőt nem emberi mivolta el is riaszthatott volna. De nem tette; a vízben úszásnak, illetve a levegőben lebegésnek a nyugalma erősebb volt a vitathatatlan rettegésnél, amit a bálna láttán eleinte éreztem. De még ennél is megnyugtatóbb volt az állat melegen emberi tekintete. A kezdeti iszonyat alábbhagyott, s mély rokonszenvbe fordult át. Álombéli helyzetem Gilgamesére emlékeztetett, akire álmában ráhullt egy irdatlan nagy pajzs, és oly kegyetlenül földhöz lapította, hogy moccanni sem tudott. Erre a pajzsra feszült rá azután, mint egy asszonyra, s egyesült vele, hogy végül a pajzs hűséges testvércsillagként ragyogjon mellette — Enkidu jelképeként, akit az istenek teremtettek, s aki Gilgamesre találva égi társául szegődött mellé. A bálna is ilyen „társ” lehetett; az én részem volt, de éppúgy felül is múlt, mint egy nem e világi isten az embert.

Francisco De Goya: Az ész álma szörnyeket szül, wikiart.org

Francisco De Goya: Az ész álma szörnyeket szül, wikiart.org

Visszatértem hát Goyához s a Saturnushoz, s közben észrevétlenül az irántuk érzett szenvedélyem is lecsillapodott. Kezdtem tisztábban látni azt a zavart, amely Goya festészetének minden figurájából, sőt e festészet minden ecsetvonásából árad; s e nyugtalanító zavarban a lélek egyensúlyvesztését is megéreztem, amelynek Goya egyszerre volt áldozata és zseniális megjelenítője. Miközben erre rájöttem, az a fenyegető veszély is körvonalazódott előttem, amelynek kevés híján áldozatául estem. Az álombéli bálna emlékeztetett Goya Saturnusára; de amíg ez vérszomjas dühvel felfalja áldozatát, a bálna engem, noha könnyedén elnyelhetett volna, mint Jónást, nemcsak békén hagyott, de tekintetével mintegy segítségemre is sietett. Figyelmeztetés volt ez: vagy áldatlan viszályba kerülök azzal a belső erővel, amely tudatos énemet felülmúlja, vagy „megbarátkozom” embertelen idegenségével, s bízom benne. El nem menekülhetek előle, hiszen bennem lakik — egyébként nem álmodhattam volna vele. De nem is azonos velem — legalábbis énemnek azzal a felével, amely körültekintően éli a maga nappalait, tervez, számít, gondolkodik, töpreng, és minél több tudást s tapasztalatot elsajátítva tisztán akar látni —, különben nem öltött volna magára nem-emberi alakot, s nem haladta volna meg az emberi léptéket. Kell, hogy legyen hát bennem valami, ami azonos is velem, meg nem is, és amit legfeljebb csak elfojtani tudok ideig-óráig, de kiégetni magamból képtelen vagyok.
észrevétlen elfojtások
Az álombéli bálna ennek az elfojtásnak a veszélyére figyelmeztetett. A Saturnus-festménnyel való beható foglalatosságom jelzés volt. Azok az apró, egyenként észrevétlen elfojtások, amelyek egyebek között Goyát is ösztönös tartózkodásom ellenére „megkedveltették” velem, a legjobb úton haladtak afelé, hogy felhalmozódva elérjenek egy kritikus határt — az elviselhetőség határát. A Saturnus e határon túl volt, én pedig még innen, de már odaátra figyeltem. Az egyensúlynak erre az elvesztésére vágytam, annak ellenére, hogy tudatosan éppen ezt szerettem volna elkerülni. Belső erőim egy része önmagam ellen lázadt fel.

Saturnus hívott odaátra; énem másik fele pedig, a bálna, aki Saturnusnak egyszersmind a párja is, a segítségemre sietett. Nem találok rá jobb szót. Segítség volt, amely a megnyugtatás formáját választotta. A Saturnus iránti szenvedélyes érdeklődésem nem tudatos félelmem megnyilvánulása volt; utólag látom, mennyire szoronghattam, miközben a festményt próbáltam elemezni. Azt gondoltam, a sok kis elfojtást kiirthatom egy nagy elfojtás segítségével. De mielőtt lélekben úgy jártam volna, mint Saturnus áldozata, a bálna közbelépett — amikor a szorongás már félig-meddig ágynak döntött. Felém nyújtotta láthatatlan kezét, s vezetni kezdett.

Nem tudnám megmondani, merre; de azt tudom, hogy miből vezetett ki. Mindenekelőtt a görcsből, hogy mindent megpróbáljak a tudatomnak alárendelni: beláttatta velem, hogy veszélyhelyzetben a lényemben rejlő beláthatatlan és ellenőrizhetetlen, ismeretlen erő segít csak rajtam. A veszélyhelyzet pedig akkor alakul ki, ha nem hallgatok azokra a nagyon is hallható, csupán „ésszel” felfoghatatlan üzenetekre, amelyek nap nap után, szinte minden órában felszállnak belőlem. Egy álom figyelmeztetett. Hiszen az álom nem irányítható, nem befolyásolható. Nem érvényesek rá azok a szabályok, amelyekkel az ember a nappalait megszervezi. Az álmot sohasem lehet becsapni. Érthető, hogy az ember gyanakvást érez iránta: ha hallgatna rá, könnyen lelepleződne az, amit a szíve mélyén úgyis sejt. A nappali folytonos tevékenység s a világ minduntalan ésszerű szemlélete mögött az emberi tekintettel felmérhetetlen mindenség értelmessé varázsolásának a vágya munkál — az otthonteremtés vágya. E vágy nagyon is érthető, de észérvekkel mégsem lehet megmagyarázni.

Francisco De Goya: Csendélet a hentespulton, wikiart.org

Francisco De Goya: Csendélet a hentespulton, wikiart.org

A félelem a haláltól átszínezi. Az ember ezt saját magának sem vallja be szívesen, s ezért azt sem hajlandó belátni, hogy otthonának falait repedések tarkítják, amelyeken át az otthontalanság is beáramlik. Nem csoda, hogy előbb vagy utóbb az otthonteremtés vágya is megromlik. Végső soron nem otthont teremt magának, hanem börtönt. A mindenség végtelenségébe és ismeretlenségébe szédülés halálos szenvedélyét szeretné elkerülni a kockázatmentes, de szűkre vont élet kedvéért. Hogy félelmét leplezze, e kockázatmentességet nevezi a legfőbb jónak s az elérhető legtöbbnek, megfeledkezve arról, hogy így is, úgy is elmúlásra ítélt. Az éjszakai, ellenőrizhetetlen álomvilágban ez lepleződik le: az embert az álom ,,ébreszti rá” annak hiúságára, hogy isten helyett maga szeretne isten lenni. Mai kultúránk az ébrenlétet a parttalan értelem birodalmává szeretné alakítani; az álomban azonban ez mint pöffeszkedő nagyravágyás lepleződik le. Nem az álmok tartalmában, hanem magának az álmodásnak a puszta tényében — abban, hogy van olyasmi, amit az értelem sohasem lesz képes a maga kénye-kedve szerint irányítani. Minden álom kockázatot jelent; olyasmi jelentkezik benne, amely nélkül az ellenőrizhetőnek remélt életet sem lenne módunk élni.
a tudatos lét határai
Az álombéli bálna azt sugallta, hogy a valódi egyensúlyhoz az is hozzátartozik, ha engedem magamba áramlani a felfoghatatlant, s ha nem riadok vissza ennek idegenségétől. A kezdeti félelemért kárpótol a gazdagság és teljesség érzése, amelyre tudással önmagában nem lehet szert tenni. Ellenkezőleg: maga a tudás akkor válik „teljessé”, ha számot vet ezzel a mély, belső ellenőrizhetetlenséggel, s „tudomást szerez” saját korlátairól. Az álmok mindig is a tudatos lét határait feszegetik. Az ember manapság hajlamos kizárólag a tudatosságban bízni, így azután e határok többnyire tabukként merednek elé. Paradox módon minél „felvilágosultabbaknak” véljük magunkat, annál több tabu vesz körül bennünket. Közülük is az egyik legszilárdabb az, hogy nem szabad bevallani, hogy tabukkal falazzuk körül magunkat. Ezeket a tabukat ássák alá az álmok. Legyen az akár a legártalmatlanabbnak látszó álom: puszta jelentkezése önmagában is fenyegetően hat a nappali világ félelmetes erődrendszerére. A bástyákon belülre csempészi be azt, aminek kiszorításán az egész mai civilizáció fáradozik.

Az álombéli bálna ezért hatott rám olyan felszabadítóan; a tudatosságba kapaszkodás görcsétől szabadított meg, s a mindenség végtelenségébe feledkezés fölszabadító élvezetével ajándékozott meg. Ez az álom nem a nappal függvénye volt; nem az „folytatódott” benne, nem az ismétlődött meg általa. Ennek az álomnak saját világa volt. Önálló volt — ha úgy tetszik, a nappalinál is önállóbb, hiszen ő segített hozzá, hogy a nappalaim csökevényes voltát egyszerre csak tisztán kezdjem látni.

Francisco De Goya: Csendélet arany keszeggel, wikimedia.org

Francisco De Goya: Csendélet arany keszeggel, wikimedia.org

Korábban azt mondtam: „álmodtam egy álmot”. Mintha álmom egy szándékolt cselekvésnek lett volna a tárgya, s az én elhatározásomtól függött volna. Pedig ahogyan nem az eső esik, nem a dörgés dörög, nem a villámlás villámlik, ugyanúgy az álmodáshoz sem igen rendelhető alany. Hiszen ha az álom olyasmibe meríti alá az embert, ahol érvényét veszti mindenfajta döntés, elhatározás, szándék, akkor nem mondhatom, hogy ,,én álmodom”, hanem azt kell mondanom: „megesett velem egy álom”. Vagy: „én álmodtattam” — egy ismeretlen, a tudatos énemtől független hatalom késztetésére.
meghitt kép
Ám ha az álmom tőlem független és önálló, akkor most hol van? El tudom-e dönteni valaha is, hogy az az ismeretlen erő, amellyel találkoztam, álombéli volt-e vagy valódi, amely ezúttal álmomban tűnt fel, egy bálna alakjában? S ha most, immár egy álommal gazdagodva újra szemügyre veszem Goya Saturnusát, abból, amit látok, mi az, ami „pusztán” festmény, s mi az, ami abból egy álom? És végül egy utolsó kérdés, amely önként kínálkozik, ha felmerül bennem a bálna immár meghitt képe: biztos, hogy annak idején, amikor a bálnával találkoztam, álmodtam? S ha nem, akkor elképzelhető-e, hogy egyszer valamikor ébren kezdjek álmodni? Lesz-e olyan pillanat, amelyben a tiszta álom s a tiszta éberség eggyé válik, s az életem hézagtalan lesz? Vagy lehet, hogy nem ez az élet alkalmas erre?

kép | Francisco De Goya: Szaturnusz felfalja gyermekeit, wikimedia.org