Vass Zoltán

Szögmanó

Szögmanó

Egy régi ház kacatjai között mindenféle fura szerzet lakik. Egerek néha a nyári konyhám kőpadlóján is átsurrannak, de vannak náluk sokkal különösebb lények. Az egyik a szögmanó. A padlás zugában találtam rá, ahol minden csupa pókháló, a bevetődő fényben látni, ahogy a por szüntelen kavarog, mintha sohasem akarna leülepedni. Az arasznyi báb gerendába vert szögön függött. A ház korábbi lakója hagyhatta itt, de elfelejtett szólni róla. Meleg nyári éjjeleken a kis bikfic nagykabátgombos mellénykéjében, sárga huszárcsizmájában lemászik a kertbe, s horgolótűt vetve a vállára, kószál az almafáim alatt. Rossz alvó vagyok, gyakorta kiülök a csillagos ég alá merengeni. Egy ilyen alkalommal figyeltem meg az emberkét, aki vagy nem vett észre, vagy fikarcnyit sem törődött velem.

Egy augusztusi éjjel a manó fedezte fel másik lakómat, a kóchajú, szeplős ujjbáb bohócot. A pajtaablak repedt muskátlicserepén trónolt, moccanatlan figyelte a jövevényt.

– Hé, te! – rikkantott.

Először azt hittem, nekem kiált a pulykaképű, aztán láttam, hogy a szögmanót mustrálja. Igenis láttam, nem füllentek! Telihold világított, és az arasznyi figura szemében gyertyalángszerű fény motozott.

– Mi dolgod itt? – durrogott a betolakodóra.

Az ujjbáb nem ijedt meg, azonnal rávágta:

– Keresek.

– Ugyan mit? – dohogott tovább a másik.

– Láttam, hogy a padlásról másztál le. Miért nem onnan bámulsz a világba? Talán még cserélnék is veled. Itt szűkösebb a hely.

– Itt lakik a csend?

(A folytatás a téli számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: