Kelemen Tamás

FELLEGAJTÓ

FELLEGAJTÓ

Ott állt a felhővár a város szélén, ki tudja, mióta. Az emberek szerették, mert méretes volt, látványos, sőt a polgármester szerint gigantikus. Egyszóval, jót tett a turizmusnak.

Derűs napokon, ünnepeken özönlöttek a látogatók. Megmászták a felhőlépcsőket, aztán beléptek a faragásokkal díszített ajtón. Amit mindig kinyitottak nekik. A látogatókat nem érdekelte, ki nyitja az ajtót, és csak kevesen vették észre a töpörödött alakot, aki a bejárat mellett ácsorgott. Ha időnként megkérdezték tőle, kicsoda, a kis ember így felelt:

„Én vagyok az, aki nem jó. Fellegajtó-nyitogató.”

Ezt senki sem értette, és inkább besiettek a várba, hogy olyan fontos dolgok után nézzenek, mint az ajándékbolt vagy a mosdó. Pedig ha megkérdezték volna az ajtónyitót, hogy mit is akar ezzel mondani, elmesélte volna, hogy az ajtó, amit nyitogat, az övé, akárcsak az egész vár. Amikor építette, még fiatal volt, szeretett álmodni.

Megálmodta, és megépítette minden tornyát, bástyáját, lőrését, szobáját, kamráját, pincéjét. Csak álmodott és álmodott, és sosem akarta abbahagyni. Ám ahogy a vár épült, érezte, hogy ő maga egyre kisebb lesz. Mikor befejezte az álmát, ráébredt, hogy fél a saját várában. Túl nagy volt, a hangja elveszett benne, a termekben eltévedt,
a tornyokban szédült.

Végül kimenekült, hiszen nem volt elég jó az álmához. Azóta itt van, és nyitogatja az ajtót, hadd élvezzék mások.

(A folytatás a nyári számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: