Hollós Máté

ELLOPOTT IDŐ – A ZENÉBEN

ELLOPOTT IDŐ – A ZENÉBEN

Mi jut eszedbe először a zenéről? A dallam?

Igazad van. Az ragad meg a fülünkben, azt énekeljük vissza. Az a zene arca, tekintete – márpedig mit veszünk észre egy másik emberből elsőként? Nem az arcát, a tekintetét? A mosolyát, a figyelemkeltő komolyságát, amit anélkül, hogy megszólalna, látunk rajta? A dallam is szavak nélkül hat a lelkünkre.

De egy dallam nem görcsösen egyenletes hosszúságú hangokból áll, hanem hosszabbakból és rövidebbekből – ezt hívjuk ritmusnak, ez a zene lüktetése. Ám ugyanazt a dallamot nem mindig egyforma gyorsasággal énekeljük. Hol kicsit elevenebben, sietősebben, jókedvűbben, hol megfontoltabban, vonszoltabban. Ez a zene tempója. S mit is jelent a tempó? Tempus (ejtsd: tempusz) latinul: idő. Ez a szó költözött át az olasz nyelvbe és onnan a magyarba is.

Ha egy zenedarabot művész előadásában hallgatunk, megfigyelhetjük, hogy az éppen kiválasztott tempón belül egyes hangokat kicsit rövidebben játszik – nem kapja össze, nem sieti el, csak egy csöppet megrövidíti ahhoz képest, ahogyan az a kottában van, s ahogy mi is várjuk, hogy majd megszólal. Ám nagyon hamar azután más hangokat meg hajszálnyit kiszélesít, az eredetileg nekik szánt hosszúsághoz viszonyítva megnyújt. Nem fog vágtába, aztán meg nem rántja vissza a gyeplőt, hogy lassan léptesse a zene „lovát”. Úgy halljuk, mintha nem történt volna semmi, a megkezdett tempóban halad, csak azt érezzük: rugalmasan beszél hozzánk a zene. Ha elmondunk egy történetet, akkor sem egyenlő hosszúságú szótagokkal beszélünk, sőt, nem is csak a betűk számán múlik, hogy mi hosszabb, mi rövidebb. Nem így mondjuk: „Hol-volt-hol-nem-volt-volt-egy-szer-egy-ki-rály-lány.” Hanem talán így: „Hol volt, … hol nem volt, … vooolt egyszer egy kiráálylááány!” Persze, eszünk ágában sincs így leírni. De mindannyian tudjuk, érezzük, hogy a mesélés hangja nem gépiesen egyenletes szótagolás – vannak szavak, amelyeken átgurulhatunk, más szavakat pedig finoman megnyújthatunk. Amikor a zenében teszünk ilyesmit, a muzsika szaknyelve olaszul ezt úgy nevezi: tempo rubato. Rubato (ejtsd: rubátó) azt jelenti: ellopott. Hiszen a hajszálnyira megrövidített hangokból „ellopott” időt a hajszálnyival hosszabbra engedett hangokhoz tesszük hozzá.

Liszt Ferencet kérdezte a rubatóról egy tanítványa, és a mester az ablakon át egy platánfára mutatva így felelt: A fa törzse rezzenetlen. Vastag ágait a vihar megmozdíthatja. A gallyakat már a viharosnak nem mondható léghullámok is meglengethetik. A levelek szélcsendben is mozognak. Amikor minden – törzs, ág, gally – mozdulatlan, akkor is remegnek, nem egyenletesen, nem szabályos gyorsasággal, egymással sem szinkronban. Ez a rubato…

Nagyon sok népdalunk előadásmódjára írják ki a melódia lejegyzői a parlando, rubato utasítást. (Parlando azt jelenti: beszélve.) A népdalok, különösen a lassúak, a szomorúak vagy elgondolkodóak ebben a szabad tolmácsolásban érzik
jól magukat.

(A folytatás az őszi számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: