Levendel Júlia

BOSSZÚ?

BOSSZÚ?

 Bizonyára te is többször és többféleképpen képzelődtél már a saját halálodról. Hunyt szemmel, békésen fekszel, mintha csak aludnál, a szeretteid viszont csillapíthatatlanul zokognak ágyad körül. Egyszerre felismerik, kit vesztettek el, milyen különös képességű, okos és jó embert. Már lelkifurdalással idézik, hogy a minap is keményen rád szóltak, oktalanul megbüntettek… Általában nem gondolsz hirtelen halálod körülményeire – mi lehetett?, gyorsan pusztító, ritka betegség? –, leköt a többiek gyászának színezgetése, de valójában minden lelki energiáddal önmagad felé fordulsz ilyenkor. Meghatódsz, hogy már nem élsz, és a saját igazi könnyeidet maszatolod, míg a többiek sírását képzeled.

Mély elkeseredésedben talán már az is átfutott rajtad, hogy az igazságtalan felnőttek megérdemlik a legkeményebb bosszút: megölöd magadat. Mi mást tehetne egy kiszolgáltatott, jogaitól fosztott, meg nem értett gyerek?!
jóvátehetetlen
Vannak hirtelen haragú emberek – felnőttek és gyerekek egyaránt –, akiknek elég a legkisebb kudarc vagy sérelem, hogy meggondolatlanul a vesztükbe rohanjanak. Egy iskolást a rossz jegy, a tanár csípős megjegyzése, az otthoni büntetés – szinte bármi arra késztethet, hogy öngyilkossággal válaszoljon. És előfordul, hogy a nem is igazán akart halál bekövetkezik. A figyelmeztetésnek, csak fenyegetésnek szánt tett jóvátehetetlen lesz.

Sokkal gyakoribb azonban, hogy hosszú időn át, néha hónapokig készül valaki az önpusztításra. Valósággal belebolondul elhatározásába, közben rettenetesen fél is. A „készülődők” szinte mindig jeleket adnak a környezetükben élőknek, például érzelmesen búcsúznak, elszórnak szándékukról szóló feljegyzéseket, elajándékozzák legkedvesebb tárgyaikat. Előfordul, hogy közösségi oldalon nyíltan megírják, hogyan vetnek véget az életüknek. A „készülődés” idején feltűnően megváltozik a viselkedésük. Zárkózottak lesznek, vagy túlságosan is keresik a társaságot, mert nem akarnak magukra maradni. Változásuk is jelzés: furcsa segélykiáltás.

Sajnos, rossz hagyomány, hogy a legtöbb családban és az iskolában nem beszélnek az öngyilkosságról, pedig az „elkövetés” gyakran megelőzhető. A kiúttalanság érzését feloldhatja a baráti figyelem. Az ember akár tíz-, akár ötvenéves, szüksége van olyan társakra, akiknek beszélhet a fájdalmairól és félelmeiről, és számíthat az együttérzésükre. De ne feledd: az igazi barátságban a figyelem mindig kölcsönös! Ha rád figyel valaki, és te is érdeklődéssel viszonzod, a magány és kétségbeesés egyszeriben elillan.

Milyen buta és káros hiedelmek lappanganak egy-egy öngyilkosságról szóló mondatban! Talán a legtévesebb, hogy „aki beszél öngyilkossági szándékáról, az úgysem teszi meg”. Bárcsak mindenki beszélhetne róla!
megdöbbentő adat
Tudományos felmérések szerint minden második kamasz fontolgatta már az öngyilkosságot. A jó vagy kiegyensúlyozott anyagi körülmények között élőket éppúgy megkísérti az élet eldobása, mint a nélkülözőket, és úgy tűnik, a rendezett családi kapcsolatok, még a szeretetteljes légkör sem mindig véd meg. Megdöbbentő adat az is, hogy a fiatalkorú halálozási okok sorában a második leggyakoribb az öngyilkosság. Hogyne kellene hát beszélni róla?!

1934-ben az Emberismeret című lélektani folyóirat különszámot, vagyis az egész lapot megtöltő összeállítást adott ki. Írókat és tudósokat kértek fel a közreműködésre. József Attila akkor írta Öngyilkosság? című életrajzi novelláját.

Ugye, mindjárt észrevetted, hogy a címben kérdőjellel szerepel a szó? Mit gondolsz, azért, mert csak kísérletet mesél el József Attila?

(A folytatás az őszi számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: