AZ UNDOKZSÁK ÉS A MAKACS ÁLOMKOVÁCS

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi álommanó, akinek hiba csúszott az agytekervényébe, és furcsábbnál furcsább dolgokat művelt a földkerekségen. Míg épeszű társai gondosan vigyázták a komák álmait, ő ügyesen elcsórta azokat, és hét lakat alá zárta mindet.

– Még hogy varázspálca, csodalámpa meg jótevő aranyhal! – hahotázott gúnyosan a manó a különös vágyakon.

A manókacagás olyan hangosan és lendületesen gurult szanaszéjjel a világban, hogy még a nagyot- halló fülekbe is eljutott, és a legeldugottabb helyekre is befészkelte magát. Akkor aztán a világ összes komája búsan lógatta az orrát.

– Biztos az én álmomat is ellopja, így nem teljesül soha! – gondolták szomorkásan és búcsút intettek álmaiknak, amiket addig lelkesen szövögettek.

Jól tudták ugyanis, hogy ha az álmot a manó ellopja és hét lakat alá zárja, az örökre törlődik a komakobakból és nem válik valóra sem most, sem máskor. Így hát mindenki rettegett a manó gúnyos nevetésétől, amely jelezte, hogy újabb álom került a süllyesztőbe.

Egyszer aztán a kis kópé megneszelte, hogy a felhőkre épült Légvárban nagy munka zajlik, egy lelkes koma ugyanis álmokat kovácsolt magának. Nem is kellett a manónak több, fogta a cókmókját, és útra kelt, hogy bezsebelje mindet. Az Álomkovács azonban nem várta tárt karokkal. Elhatározta, hogy így vagy úgy, de túljár a gonosz manó eszén, és nem hagyja, hogy dédelgetett álmai elvesszenek.

Először gondosan eldugta az ábrándjait, hogy a manó akkor se leljen rájuk, ha ezer esztendeig keresi azokat. Ám a kis undokzsák füle hegyes, szeme pedig éles volt, és minden furcsaságot azonnal kiszúrt. Így a koma hiába rejtegette álmait, a manó néhány szempillantás alatt megtalálta mindegyiket.

(A folytatás a nyári számban olvasható)