A MI ÁLLOMÁSUNK

Régen írtam már, de nemrégiben olyan esett meg mifelénk, hogy tollat kellett ragadnom. No, úgy indult, hogy kitaláltuk, a mi falunk és a tiétek között vasútvonalat kellene építeni. De akárhogyan magyaráztuk, a polgármester nemigen tudta elképzelni, mire gondolunk, s a végén már annyira billegett a feje a nagy értetlenkedéstől, hogy a templomi kórus beállította metronómnak. Mit mondjak, jó ütemet tartott, nem hiába ő a polgármester! De a felesége is kapott az alkalmon, a feje búbjához kötött egy kalapácsot, leültette egy tuskó mellé, aztán már csak adagolni kellett a diót, úgy törte, a gyerekek nem győzték belezni.

Végül megsajnáltuk, kiokoskodtuk hát a gyógyírt. Kimentünk a határba, ott kihúztunk egy nagy vásznat. Két sarkát odalent egy-egy csipkebokorhoz kötöttük, másik két sarkát meg odafent hurokkal egy-egy felhőre akasztottuk. Előkanyarítottunk hét veder festéket, és nekifogtunk, hogy megfessük a vasútállomást. De még micsoda piktorok lettünk hirtelen, Leonardo da Vinci úgy kukucskált le a mennyországból tanácsért! Nem mondom, el is tartott egy álló hétig, de tovább is húzódott volna, ha ki nem terelünk egy-egy szilaj csikót a horizont egyik és másik végébe. Hát aztán, amikor a nap lenyugodott volna, azok mindig visszarúgták. Serénykedhettünk nyugodtan, sosem esteledett be!

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)