Bujtor László

A KALAPÁLHATÓ IDŐ

A KALAPÁLHATÓ IDŐ

Szépen sorjáznak egymásra a rétegek. Ujjnyi, néha körömnyi vastagságú lapok. Mint a könyvlapok. Kő-könyvlapok, az IDŐ könyvéből. Benne a múlt rétegként, ősmaradványként, lenyomatként. Csak meg kell tanulni olvasni. Ahogyan megtanultad az óra működését. Percre perc ugrik, óráról óra telik, napra nap érkezik, összeállnak a hetek, a hónapok, az évek. Számunkra az idő múlását leginkább a napok váltakozása jelzi. Nappal–éjszaka: egy nap. Újabb nap, újabb éjszaka: még egy nap. Vajon így volt a múltban is?

Vannak korallok, amelyek növekedését már százmillió évvel ezelőtt is a nappal–éjszaka váltakozása szabályozta: nappal növekedtek, éjszaka pihentek. Ez a ritmus tapintható, látható a vázukon: egy-egy vonalka, mely a váz növekedését jelzi, egyúttal a korall egy napját is megörökíti.

De nemcsak a korallok, a baktériumok egy csoportja, a kékalgák szintén megőrzik a nappal–éjszaka változását. Telepeik sávos felépítésűek: a nappali vastagabb és világos, az éjszakai vékonyabb és sötét. Nappal fölfelé emelkednek és nőnek a baktériumszálak, csapdába ejtik a lefelé ereszkedő üledékszemcséket. Éjjel a növekedés megáll, a baktériumfonalak szétterülnek, ekkor képződik a sötét színű réteg. Az ausztráliai Cápa-öbölben ma is élnek ezek a kékalgák. Szaknyelven sztromatolitok. A nevük is utal a lerakódásra, mert sztróma görögül réteget jelent; litosz pedig követ. Magyarul tehát rétegzett kő, melynek rétegei pompásan jelzik az idő múlását. És nemcsak ma, hanem millió, sőt, milliárd évekkel ezelőtt is. Amikor ugyancsak voltak napok, és jöttek az éjszakák.

(A folytatás az őszi számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: