Bene Zoltán

RÓZSASÁNDOR ÉS A VELOCIPÉD

[FELNŐTT MESE]

RÓZSASÁNDOR ÉS A VELOCIPÉD

Történt, hogy a világban újra kisiklott az igazság gőzmozdonya, és egy, csak egy legény taszíthatta vissza a sínekre. Mert az igazság, bármit állítsanak is a széplelkek, gyönge és védtelen élőlény, s hiába halad eltökélten a maga útján, oly könnyű kibillenteni egyensúlyából, akár a fél lábon ugráló gyermeket. Ha pedig egyszer kibillent, szörnyű nehéz újra pályára állítani, elhárítani előle az akadályokat. A legtöbb esetben annyira nehéz, hogy voltaképpen lehetetlen.
propagandaszólamok
Rózsasándorról is sokan állítják, hogy valójában önző, kegyetlen, más kincsére, jószágára áhítozó, a pórnéppel mit sem törődő garázdaként élte az életét. Szerencsére azért akadnak szép számmal, akik nem dőlnek be az ilyesféle alaptalan híreszteléseknek, tudományosnak álcázott propagandaszólamoknak, s olyannak őrzik lelkükben az érdemes, nemes betyárt, amilyen a valódi valóságban volt. Ezek a történetek elsősorban nekik szólnak.

De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, rátérek a lényegre. Rózsasándor igazságot tett, amikor megleckéztette a betyárkergetés fáradalmait kipihenni vágyó Pandúrsándort – amely csodálatos tettéről menten balladák születtek Őszeszéktől Röszkéig, a Fehértótól Algyőig, Alsótanyától Szatymazig. Hősi cselekedete után hazatért az Alföld legkietlenebb végvidékein elterülő fortyogó földeken emelt vasfűpalotából Szeged vidékére. Mindenki úgy hitte, végre nyugalom költözik az Alföld déli pusztáira, a zsandárok, a pandúrok és macskajancsik tanulnak főnökük, az elvetemült Pandúrsándor esetéből, s elbujdosnak a fővárosi bor- és pálinkamérésekben. Csakhogy maga Pandúrsándor volt az, aki nem nyughatott, sötét lelkében feketén égett a bosszú tüze. Bosszújának eszközéül a modern kor egyik legújabb vívmányát választotta: a velocipédet. (Hogy egészen pontosan fogalmazzunk, inkább azt kellene mondanunk, Pandúrsándor nem egyszer forralta a bosszút szuroksötét lelkének katlanában, hanem folyamatosan, ám a velocipédhez mindösszesen egy alkalommal folyamodott, s éppen ekkor.)

A nemes Szeged városában sosem láttak még olyan járművet, amely két keréken gurult, ráadásul az első kereke sokkalta nagyobb volt, mint a hátsó. Ha láttak volna efféle masinát, aprócska nyergében emberi lénnyel, aki úgy ül odafönn, a magasban, amint a lovon szokás és − lábával taposva az első kerék tengelyéhez rögzített hajtókarokat − haladásra bírja a szerkezetet, bizonyára boszorkányságnak tartják az egészet. Tegyük hozzá: jogosan, hiszen már az maga érthetetlen, miként nem borul föl ember és gép, mi tartja egyenesben a furcsa párost?

Ha láttak volna velocipédet Szegeden, ekként fogadták volna – erre Pandúrsándor akár mérget is vett volna. És amidőn a velocipéd begördült a szegedi utcákra, Pandúrsándor számítása bevált.

– Ördögi szerkezet! – sopánkodtak az asszonyok.
– Belzebub paripája! – visítottak az inasok.
– Jézus, segíts! – ámultak a szent életű ferences barátok.
– Azt a kirelejzumát! – találta fején a szöget a város bölcs bírája.
− Most már csak várni kell – dörmögte a kezét dörzsölve Pandúrsándor egy kávéházi teraszon, álszakáll mögé rejtezve.

Mert nemcsak a szegedieket, de Rózsasándort is jól ismerte az istentelen Pandúrsándor, így tisztában volt azzal is, az érdemes, nemes betyár olyan kíváncsi, akár a macskakölykök.
furdaló kíváncsiság
Három nap múltán, mely három napon reggel, délben és este egyaránt végiggördült a város legforgalmasabb utcáin a velocipéd, Rózsasándor úgy határozott, beóvakodik Szegedre. Különös érzés fészkelte be magát a zubbonyába, a mellkasát nyomta baljóslatún, mégsem állhatott ellen furdaló kíváncsiságának.

– Megnézzük magunknak közelebbről azt a két kerekű ördögszekeret – mondta Panzasándornak és Veszelkakomának, majd részletesen kifejtette a tervét. A komák nem ellenezték.

*

Alighogy föltűnt reggeli szokásos útvonalán a velocipéd, Rózsasándor egy sarok mögül kukucskálva leste meg, miként falja a métereket. Hanem amint kidugta a fejét a ház takarásából, menten hét pandúr vetette rá magát, teperte a földre, kötözte össze a csuklóját. Pandúrsándor lélekszakadva rohant a közeli kávéház teraszáról, kezét dörzsölve hajolt a gúzsba kötött betyár fölé. Vizslatta, fürkészte.

– Elkaptalak, nyomorult – lihegte.
– El – dörmögte amaz.
– De elcsíptelek-e valóban? – ébredt sanda gyanú Pandúrsándor összekormolt lelkében.
– Hozzatok két vödör vizet, de tüstént! – adta ki a parancsot embereinek, ő maga pedig nem volt rest saját kezűleg talpra rángatni a foglyot.
– Mindjárt tisztán látunk – dünnyögte, s mikor megérkeztek a vödrök, jobbról és balról a megkötözött betyár égnek kunkorodó bajszára akasztotta őket.

Nagy csörömpöléssel hullottak a szegedi utca porába a vödrök, kifolyt a víz, fröccsent a pandúrok puccos cipőjére, kincstári pantallójuk szárára. Káromkodtak a besték, hogy az arra járó jámbor asszonyok nem győzték a keresztet hányni magukra.

02alrozsa_k

– Ez nem a Rózsasándor! – üvöltötte Pandúrsándor eszelősen. – Ennek nem bírja el a bajsza a teli vödrök súlyát!
– Ki vagy te, lator? – szegezte a kérdést az elfogott férfiúnak.

Ám az úgy reszketett a félelemtől, akár a kocsonya, fogai vacogtak, ajkai nem tudtak szavakat formálni.

– Uram – hebegett az egyik Pandúrsándor fogdmegjei közül –, a ruhája meg az ábrázata nagyon hasonló… És a besúgó is ráismert…

Pandúrsándor visszakézből úgy vágta fültövön a beosztottját, hogy élete végéig nagyothallott, ezért nem sokkal később leszerelték, és elszegődött a vasúthoz, bakternak. Öregkorában úgy mesélte az unokáinak, az érdemes, nemes Rózsasándorért vívott ádáz csatát galád főnöke, a népnyúzó Pandúrsándor ellen, úgy veszítette el éles hallását.

– Hozzák a masinát és gyerünk innen! – utasította hadinépét Pandúrsándor mérgesen.
toprongyosra verte
Bérencei szét is széledtek a szélrózsa minden irányába, de a velocipédnek poros nyomára sem leltek. Teichmann úr, a velocipédista is csak másnap került elő a Vadembör fogadó hátsó traktusából, amikor Pandúrsándor a bandájával már árkon-bokron túl járt. Teichmann úr mindkét szeme alatt kék monoklit viselt, az orra helyén szivárványszínű húsgombócot. Öltözéke erősen elnyűttnek tűnt, valaki nyilván toprongyosra verte az atyafit. Elkeseredésében két napon keresztül a vörös sörényű Lilivel és mélyvörös kadarkával múlatta az időt, svábul káromkodott, végezetül – tetemes adósságot hagyva maga után – visszavonatozott Pestre.

*

Míg Teichmann úr búját-baját feledtette a vörös sörényű Lili bájaival meg a kadarka zamatával, Rózsasándor Alsóváros legszélső utcája legszélső házának udvarán alaposan kiókumlálta a velocipédet. Behatóan tanulmányozta, ismerkedett rejtelmeivel. Számtalanszor megkísérelte meglovagolni, ám néhány méter gurulás után többnyire fejjel előre keresztülzuhant a kormányon. Kevésbé keményfejű ember bizonyosan belehalt volna a nagy igyekezetbe. Nem úgy Rózsasándor! Panzasándor meg Veszelkakoma csak sziszegtek, jajgattak a sok esés-kelés láttán, Csonkaferencz a szemét is eltakarta, nem merte nézni, miket művel; Rózsasándor azonban rendíthetetlenül gyakorolt. A negyedik napon aztán bekerekezett Szeged városába, elhajtott az Aranyoroszlán, a Fehérköröszt, a Háromkorona és a Háromkirályok előtt, s mindenütt megtapsolták. Ahogy dukált.

Csak a vár előtt fékezett a kitűnő betyár, leugrott az acélszerkezetről, zsebéből papirost vont elő, s késével a várkapura szögezte. Azzal ismét nyeregbe pattant és elhajtott.

03varkapu_k

Öt perc múltán nyílott a várkapu, kiosont egy strázsamester, letépte a papirost, visszasunnyogott vele az erődbe. Újabb tíz perc elteltével megint nyílott a kapu, s kitámolygott rajta egy deli legény.

– A Szélpál Pál fia, a Péter – suttogtak a vár körül kóválygó asszonyok.

Szélpál Pál fia, Péter hazafelé indult Alsóvárosra, lépte bizonytalan volt, termete sudár.

– Véle húzta csőbe a Pandúrsándort Rózsasándor – jelentette ki áhítattal az Ötpacsirta tulajdonosa, amikor a fiatalember a fogadó elé érkezett. A fogadós menten szalajtotta is két pincérét, invitálják be néhány kupa borra a tömlöcből szabadult ifjút, ingyen ihatik, ehetik, amennyi belefér.
– A katonák ki se merik dugni az orrukat – jegyezte meg kárörvendve az egyik törzsvendég, Kocsisovszky Jusztin társulatának vékonydongájú színésze, kiről egyesek tudni vélték, nem más ő, mint Petőfi Zoltán, a nagy költő fia.
– Pandúrsándor elfutott, mégiscsak nyugalmuk lesz kicsikét a szegedieknek! – így a másik teátrista.
– Egyszer még színpadra írják ezt a betyárt – dörmögte a harmadik csepűrágó.
– És az a velocipéd, hogy az… – ingatta a fejét az ifjú Petőfinek tartott legényke, és nem bírta visszafojtani a kitörni készülő nevetést.