SZÁZADVÉGI ZÁRSZÁMADÁS (?), AVAGY A SZÁZAD SZERKEZETE

A zárszámadás műfaját nem ismerem. Úgy tudom, tsz-ekben tartják. Év végén, az elnök meg az egyéb felelősök. Főként anyagi ügyekben. Év vége, sőt évszázad vége van. Igaz, nem vagyok tsz-tag. Nem vagyok elnök; nem vagyok felelős; nincsenek anyagi ügyeim. Az első és utolsó biztos, a középső nem. Felelős, talán mégiscsak vagyok. Komor pillanatokban erre gondolok. Felelős? Mint a többi, nem is tudom, hány milliárd. Persze nem anyagi, „legfeljebb” erkölcsi ügyekben.
diktatúraváltás
Gáspár Zoltán gyilkosát nem ismerem. Haláláról egy történet két változatát tudom. Pest ostromának utolsó napján lelőtte egy járőröző német katona. Pest ostromának utolsó napján lelőtte egy részeg orosz katona. Két változat? Alig különbözik. Valami végérvényesen befejeződött. Valami megmásíthatatlanul elkezdődött. Diktatúraváltás. Német vagy orosz, régi vagy új diktatúra? Gáspár Zoltánt le kellett lőni!? Mindenfajta diktatúra konok ellenfele volt. Működött a történelem logikája?

Kezdek, nem is újkeletűen, fatalista lenni. Az történik velem, aminek meg kell történnie. Az kerül elém, aminek elém kell kerülnie. Igaz, főként olvasmányok történnek meg velem. Főként könyvek kerülnek elém. Így most — Gáspár Zoltán. Két könyve is. Egy régi — Húsz év története — 1918—1938. ’39-es, Pantheon kiadás. Egy új — Közjogi villongások — publicisztikai írások. ’90-es, Századvég kiadás. Az első történetírás. A világ a két háború között. A második közírás. Magyarország a két háború között. Vitairatok a demokrácia védelmében. Történetírásban és közírásban „elbeszélve”. A demokrácia védelmében? Igen. De bonyolultan. Van bennük védőbeszéd a demokrácia nélkülözhetetlensége mellett — a reménytelenséget is érzékeltetve. Vádbeszéd a demokrácia elviselhetetlensége ellen — a bűnöket is érzékeltetve.

Főként könyvek kerülnek elém? Jorge Luis Borges jut eszembe. Filozófiai paradigma értékű novellaremeke. A Bábeli könyvtár. Geometrikusan elrendezett labirintusban sok milliónyi egyforma könyv. Egyikben, a sok milliónyi egyforma könyv között, a titok. Melyikben, ki találja meg? Keresni nem elég. Aki nem tudja, nem is sejti, mit keres, nem talál meg semmit. Aki tudja, legalábbis sejti, mit keres, megtalál mindent. Tudom, legalábbis sejtem, mit keresek, megtalálok mindent? Így sem egészen jó. Gyanítom: nem én találom meg a könyveket. A könyvek találnak meg engem. Nem jelentkeznek a hívásomra, inkább jelentkezem a hívásukra. Rám néznek a kirakatban. Megszólítanak a szerzőjükkel-címükkel. Rám néznek a polcon. Megszólítanak a tartalmukkal-üzenetükkel. Most tehát Gáspár Zoltán. Az első, a történetírás a Múzeum körúti nagyantikváriumban. A második, a közírás a Múzeum körúti nagyböngészdében. Egyre jobban tudni vélem: megfordult a normális viszony. Nem érdekel engem, amiről a könyvek szólnak. Hanem arról szólnak a könyvek, ami érdekel engem. Vagyis nem visszhangzik bennem a könyvek tartalma, kiolvasok a könyvekből valamit. Inkább visszhangzik a könyvekben az én tartalmam, beleolvasok a könyvekbe valamit. Többnyire a sorsomat az évszázadban. A századvégi zárszámadás előtt. A harmincas évekkel a középpontban. Kora gyerekkorom évtizedével. Ami meghatározta sorsomat az évszázadban. Az elsőben, a történetírásban a világ, főként Európa a két háború között. A másodikban, a közírásban Magyarország és az utódállamok a két háború között. Monomániás, fordított logika? Nem én igazodom a könyvekhez? De a könyveket igazítom magamhoz? Lehet.
a megértés folyamata
Wolfgang Isert olvasgatom. A hermeneutikából kinövő befogadásesztétika egyik legnagyobb mesterét. Szakirodalmi paradigma értékű mestertraktátusát. Der Lesevorgang — Az olvasás folyamata. Az olvasó nem azonosul a művel, de belehelyezkedik a műbe. Megszólal benne idegenként a mű tartalma. És megvan benne meghittként a saját tartalma. Az olvasás folyamatában a megértés folyamata a kettő párbeszéde. Nos, nekem most nem így van. Nem belehelyezkedem a műbe, de azonosulok a művel. Pontosabban: a mű azonosul velem. Nem megszólal bennem idegenként a mű tartalma. És nem megvan bennem meghittként a saját tartalmam. De megszólal bennem nem idegenként, hanem meghittként a mű tartalma. Pontosabban: a mű tartalma az én tartalmam. Az olvasás folyamatában a megértés folyamata nem a kettő párbeszéde. De az olvasás folyamata az egyetértés monológja. Pontosabban: az olvasás folyamata a megértés és egyetértés folyamatával azonos. Szellemi erőszaktétel? Valószínűleg igen. Azt olvasom bele a művekbe, amit olvasni akarok? Azt hallom ki a művekből, amit hallani akarok? Azt értem meg a művekben, amit érteni akarok? Valószínűleg — ugyancsak — igen. De nem tudományos ismeretszerzésről van szó, hanem személyes sorsvizsgálatról. Századvégi zárszámadásról. A harmincas évekkel a középpontban. Kora gyerekkorom évtizedével. Ami meghatározta sorsomat az évszázadban. Éppen ezért — talán — megbocsátható. Így közeledem — nyíltan bevallottan — Gáspár Zoltán könyveihez is.

Hogy ki volt Gáspár Zoltán? Miért kellett lelőni? Ha nem járőröző német katonának, akkor részeg orosz katonának?

Nos, konok demokrata volt. A radikális fajtából. Végigjárván néhány variációt. Félig népi falukutatást — a szegedi fiatalok oldalán. Egészen következetes baloldaliságot — a Szép Szó szerkesztőségében. Erősen végiggondolt reformszenvedélyt — a magyar szociáldemokráciához közelítve. Ám mindhárom variációban kemény vitákban. Diktatúrák ellen. Nácikkal-bolsevikokkal pörölve. A hazai megrekedtséget támadva. A hazai szélsőségekkel hadakozva. Praktikusan-politikailag eleve vesztesen. Ideálisan-etikailag feltétlenül győztesen.

Radikalizmus? Igen. Az egykori, századelős magyar radikálisok, a Huszadik Század, Jászi Oszkárék hagyományán nevelkedve. Az akkori, Horthy-rendszerbeli magyar radikálisok, a Századunk, Vámbéry Rusztemék szellemében tevékenykedve. Vagyis szél ellen, kisebbségbe szorulva, félig-meddig elhallgatva vagy megbélyegezve is. Németh László írja Szabó Dezsőről: nagy tette, hogy kiszabadította a magyar radikalizmust a zsidóságból. Itt kell megállni egy pillanatra.
nem zsidó
Le kell írnom valamit. Nem szívesen teszem, mert nagyon nem elegáns. Meg be is lépek vele egy utcába, inkább zsákutcába, amibe nem kellene belépnem. De nem élek a „mesék tején”. Ismerem az országot, amelyben nemcsak élek, de az enyém is. Érzem a közeget, amelyben nemcsak dolgozom, de lélegzem is. Tehát leírom: Gáspár Zoltán nem zsidó. Egyszerűen magyar radikális. A válasz természetesen könnyű is, és természetesen tudom is. Nem zsidó, de hát, ugye, a Huszadik Század. No persze. Nem zsidó, de hát, ugye, a Századunk. No persze. Nem zsidó, de hát, ugye, a Szép Szó. No persze. Sőt: persze, persze, persze. A válasz könnyű és szomorú. De haszna is lehet. Hogy a rossz vitaszituációt, a zsákutcajelleget egyértelműen bizonyítja. Mert rossz kérdésekre csak rossz válaszok adhatók. Rossz érvekre csak rossz ellenérvek fogalmazhatók. De hát e kis vitazsákutca egy nagy gondolkodás-zsákutca része. És valahol, egyszer a vitát le kellene folytatni. Teljesen azonos platformokon nincs vita. Legfeljebb egyetértés. De teljesen különböző platformokon sincs vita. Legfeljebb egymás mellé vagy fölé beszélés. A zsákutcába bemenni, logikája vagy antilogikája szerint vitatkozni előnytelen. De mindenütt van hazai pálya és idegen pálya. És az idegen pályán is meg kell kísérelni. Tehát Gáspár Zoltán nem zsidó magyar radikális. Azaz kiszabadította a magyar radikalizmust a zsidóságból? Nem hiszem, hogy egyetértenénk. Tehát Gáspár Zoltán nem zsidó magyar radikális. De nem szabadította ki a magyar radikalizmust a zsidóságból. Tehát Szabó Dezső nem zsidó magyar radikális. És kiszabadította a magyar radikalizmust a zsidóságból. Gáspár Zoltán nem, Szabó Dezső igen. Hogy is van ez? Talán másfajta magyar radikalizmusról lehet szó, itt és ott.

Igen, másfajta magyar radikalizmusról van szó. De előtte még egy megjegyzés.
fajvédő-antiszemita
Németh László megfogalmazása nagyon érdekes. Valamelyest az egész népi táboré lehetne. Radikális szembenállás az ellenforradalom teremtette „neobarokk” (Szekfű Gyula meghatározása) renddel. De nem vállalja az egykori radikálisok tradícióját, a kortárs radikálisok szolidaritását. Új kezdőpontról akar indulni. Új, főleg a parasztság felé tájékozódó célokkal. Új, főleg a nemzeti jelleget hangsúlyozó fogalmakkal. Miért az elhatárolódás? Két okból is. Egyrészt, mert a radikálisokra hullott a hazai kommün előkészítésének történelmi-áltörténelmi vádja. Másrészt, mert a radikálisokra üttetett a zsidó érdekek szolgálatának fajvédő-antiszemita bélyege. Vagyis radikalizmus igen, zsidóság nem. A magyar radikalizmust ki kell szabadítani a zsidóságból. Ezen túl persze valóban másfajta radikalizmusról van szó.

Nem népiekről és urbánusokról beszélek. Hanem Szabó Dezső és Gáspár Zoltán radikalizmusáról. Az egyik faji megújulásra alapoz, aminek a parasztság a hordozója. A másik társadalmi megújulásra, aminek a polgárság a hordozója. A parasztság legfeljebb a régi, patriarchális nemesi renddel foghat össze — az idegen nagybirtok és nagytőke ellen. A polgárság legfeljebb a régi, szociáldemokrata, művelt munkásréteggel foghat össze — az önmagát restaurált ancien régime-mel szemben. Az első is megrendítené a hazai tradíciót — valami nehezen körvonalazható népi-faji szolidaritás jegyében. A pontos értelmezést megnehezíti az elképzeléseket körüllengő mitizáló, főként a paraszti őserőt mitizáló tendencia. A második is megrendítené a hazai tradíciót — valami könnyen körvonalazható társadalmi-politikai reform jegyében. A pontos értelmezést megkönnyíti az elképzeléseket megvilágító racionalizáló, főként a fogalmak használatát racionalizáló tendencia. A népi-faji szolidaritás — végső soron — nemzeti bezárkózást is jelenthet. A társadalmi-politikai reform — végső soron — csak európai orientációt. A nemzeti bezárkózásban parasztország sejthető. Homályban maradt demokratikus vonásokkal; legfeljebb a tisztán magyar történelmi rétegek felé nyitottan. Az európai orientációban egy polgári ország tudható. Egyértelműen világos demokratikus vonásokkal; mindenképpen az összes, megújult társadalmi réteg felé nyitottan. Mindkét radikalizmusban a fenyegetettség érzése és a védekezés gesztusai. Az egyik a népi-faji megújulás vágyát, a parasztország lehetőségeit félti az idegen, elsősorban német hódítóktól. A másik a társadalmi-politikai reform álmát, a polgári ország lehetőségeit félti a mindenfelől fenyegető totalitárius diktatúráktól. A szembeállítás még sokáig folytatható. Ám az ellentét így is világos. És persze nézetek különbségéről van szó. Nem Szabó Dezső és Gáspár Zoltán formátumáról, tehetségéről, eszmetörténeti rangjáról vagy irodalomtörténeti értékéről.

Füst Milán írja Gáspár Zoltánról: szenvedélyes racionalista volt. Ezért kérlelhetetlen a fogalmak tisztázásában. Valóban akkortájt kezdődött. A szavak értelemvesztése, fogalmak fejreállítása — főként a politikában és politikai ideológiában. Ami a legmélyebben izgatta. Innen a fogalomtisztázó kérlelhetetlenség. Megvan történetírásában és közírásában is.
érzéke van hozzá
A Húsz év történetében hatalmas ismerettömeg. ’18 őszén, a fegyverszünettel, a régi háború végén kezdődik. ’39 tavaszán, Csehszlovákia feldarabolásával, az új háború küszöbén végződik. Még béke van, de mindenki tudja, a robbanás elkerülhetetlen. Történetírás? Igen. De történetírás a jelenről. Máról és tegnapról, legfeljebb tegnapelőttről. Vagy máról és holnapról, legfeljebb holnaputánról. Éppen ebben van történelmi látásmódjának egyedisége. Hogy a jelenben már a történelmet látja. Távlata — természetesen — nincs. Csupán érzéke van hozzá. Hogy megteremtse a maga számára, szubjektíve az objektíve hiányzó távlatot. Ezért láthatja benne élve, a jelenben a leglényegesebbnek, ami utána élve, a múltban valóban a leglényegesebb. Ami a közírást történetírássá emeli. Egy évszázad két évtizede. Nem is a közepéről. Mindössze az első fele végéről. Látszólag nem reprezentatív metszet. De benne a század szerkezete. Ahogy ma is — viszonylag tisztán — látható. Ennek a közvetlen közelről látása és megjelenítése. Ez a történetírássá növő közírás lényege. Valóban kevesen tudták így.

A tisztán közírói életmű pompás, de egyenetlen. A politikai-gyakorlati elemzésben pontos és ragyogóan szellemes. Az irodalmi-elméleti elemzésben nem.

Néhány csomópont egyértelműen tapintható. Csak példaként. A politikai-gyakorlati elemzésben: a demokrácia lehetőségeinek védelme, tiltakozás a fajgyűlölet ellen, következetes küzdelem a szélsőségekkel, homályos tendenciák pontos értelmezése. Mintha nem hat évtizede, de hat éve íródtak volna. Ezek körül néhány,,antológiadarab”. Megkerülhetetlen fejezet a magyar publicisztika el nem készült, reprezentatív válogatásában. Például arról, hogy őrizheti-e az értelmiségi szellemi különállását történelmileg-erkölcsileg kiélezett helyzetekben. Vagy arról, hogy a választójog kiterjesztése minden politikai korszerűsödés nélkülözhetetlen-halaszthatatlan kiindulópontja. Vagy arról, hogy a kormányzói jogkör szélesítése a kiterjesztendő választójog alkotmányos ellentételezése. Vagy arról, hogy a tradicionális jobboldal önvédelme szükségeltetik a „forradalmi” szélsőjobboldal ellen. És a példák még szaporíthatók. Az irodalmi-elméleti elemzésben: József Attila örökségének védelme, vita a bezárkózás tendenciáival. Nos, a József Attila-cikkek nem revelatívok. A Németh Lászlóval folytatott vita túlfeszített. A Kisebbségben, a hírhedett ideológiai-irodalomtörténeti röpirat ügyében biztosan igaza van. Ám Németh László fasisztává nyilvánításában biztosan nincs.
radikális-polgári
Az egészben van valami reménytelenség és bátorság. Reménytelen bátorság. Vesztett ügyek védelme. Amiben már nem is a védett, de a védő lényeges. Mert a védett gyakorlatilag már veszített. De a védő erkölcsileg még győzhet. Francia forradalmárokra lehet gondolni, a jakobinusok bukása után. Ahogy még őrzik a forradalmi erényeket. Vagy római köztársaságiakra lehet gondolni, a császárság győzelme után. Ahogy még őrzik a köztársasági eszményeket. Mindenképpen valami klasszikus radikális-polgári magatartás. Citoyen-lét, mondanám. Ha a fogalom nem lenne lejáratott. Vagy nálunk valaha is megvalósult volna. De visszatérek a történetíráshoz és a század szerkezetéhez.

A húsz év krónikájában valóban minden benne van. Ami az évszázad alaptendenciája. Legfeljebb előtte nem látszott még egyértelműen. Legfeljebb utána látszott már egyértelműen. Érvényes volt — még rejtetten — 1901-ben. Érvényes lesz — már nyíltan — 2001-ben. Erről néhány szót.

Az alap a rend betegsége, ami ’14-ben lázgörcsbe rántja a világot. Annyi minden után, lehet, finomkodni kellene. Eufemisztikus megnevezéseket keresni. Annyi minden után vagyok, mégsem finomkodom. Teoretikus megnevezést keresek. Újat, lehet, jobbat nem tudok. A régit, lehet, rosszat használom. A kapitalizmus betegségéről van szó. Persze, tudom: szociális piacgazdaság, jóléti állam, progresszív adó, sokoldalú biztosítottság — és így — hosszasan — tovább. Mégis gyanakszom. Ahhoz, hogy néhány helyen ilyen jól legyen (mert valóban így van), sok helyen nagyon rosszul kell legyen (mert valóban úgy van). Finoman fogalmazva: a centrum fejlettségét a perem fejletlensége biztosítja. Nyersen fogalmazva: a kevesek gazdagságát a sokak szegénysége biztosítja. Ennek első, letűnt formája a gyarmati, hatalmi-politikai függőség. Második, virágzó formája a gazdasági, kereskedelmi-piaci függőség. Ezen csapnak össze — a részesedés mértékén és arányán — ’ 14-ben, a centrumban, régi, már korábban berendezkedett és új, most berendezkedni akaró hatalmak.
látszatpátosz
Ehhez járul még valami. A régi, már korábban berendezkedett hatalmak tradicionális, parlamentáris-demokratikus, liberális árnyalatú berendezkedése. Az új, most berendezkedni akaró hatalmak tradicionális, patriarchális-autoriter, diktatórikus árnyalatú berendezkedése. Ami a régi, korábban berendezkedett hatalmak, a későbbi győztes hatalmak harcának még a demokrácia védelmének a pátoszát, látszatvédelmének látszatpátoszát is megadja vagy megadhatja. Érdemes kimondani. A ’14-18-as, első nagy összecsapás a világ birtoklásának vagy a világ birtoklásából való nagyobb részesedésnek a valóságos céljáért, a demokrácia védelmének vagy a demokrácia túlsúlya védelmének a látszat-céljáért folyik. Birtoklás és demokrácia? Mintha nem illenének pontosan össze. De éppen erről van szó. Az össze nem illő dolgok összeillesztésének álságos logikájában vagy valóságos logikátlanságában kezd körvonalazódni a század szerkezete. Annak álságos logikája vagy valóságos logikátlansága.

És innen indul Gáspár Zoltán történetírása, a két háború közötti húsz év krónikája. A régi, már korábban berendezkedett, tradicionális, parlamentáris-demokratikus, liberális árnyalatú hatalmak győztek. Az új, most berendezkedni akaró, tradicionális, patriarchális-autoriter, diktatórikus árnyalatú hatalmak veszítettek. Nos, tudjuk. A klasszikus formula szerint: a győztesek semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek. A nem klasszikus formula szerint: a vesztesek sokat tanultak, és semmit sem felejtettek. A semmit sem tanulás és semmit sem felejtés a győzteseknél bosszút szült. Berendezni a világot, hogy sohase lehessen visszavágás. Így születtek a Párizs környéki békék. A sokat tanulás és semmit sem felejtés a veszteseknél bosszúvágyat szült. Felforgatni a világot, hogy gyorsan lehessen visszavágás. Így születtek az új európai diktatúrák. Ettől pedig — a korábbi helyzethez viszonyítva — valami élesbe fordult és valami megfordult. Élesbe fordult a hatalmi harc és a demokráciáért való harc. Mert a hatalomban berendezkedett győztesek bosszúja nem megnyirbálta a vesztesek részhatalmát, hanem teljesen kiszorította őket a hatalomból. Mert a hatalomból kiszorított vesztesek bosszúvágya nem részt követelt a győztesek egész hatalmából, hanem magának követelte az egész hatalmat. Mert a hatalomban berendezkedett győztesek liberális demokratizmusát megerősítette a győzelem. Mert a hatalomból kiszorított vesztesek diktatórikus autoritását megerősítette a vereség. Konzervatív demokráciák klasszicizálódtak az egyik, rebellis diktatúrák konstruálódtak a másik oldalon. Oroszországban a tízes évek végén; Olaszországban a húszas évek elején; Németországban a harmincas évek elején. Igaz, Olaszország győztes volt. De győzelmét az erősebbek szinte vereséggé alakították. És a friss diktatúrák megindultak az erőszakos hatalomszerzésben. A példák jól ismertek. Abesszínia, Ausztria, Csehszlovákia — és végül Lengyelország. Ettől pedig, a rebellis diktatúrák konstituálódásától és az erőszakos hatalomszerzéstől fordult meg valami. Az igazság és igazságtalanság viszonya. A győztesek hatalmi berendezkedését és a vesztesek kiszorítását a hatalomból az eredeti igazságtalanságot utólag igazsággá glorifikálta a konstituálódó diktatúra és az erőszakos hatalomszerzés. Az új diktatúrák léte pedig megadta a régi demokráciák igazolását. A vesztesek részesedését a hatalomból és a győztesek korlátlan hatalmának korlátozását, az eredeti igazságot utólag igazságtalansággá degradálta a konstituálódó diktatúra és az erőszakos hatalomszerzés. A régi demokráciák léte pedig lehetővé tette az új diktatúrák megkérdőjelezését. A hatalomért folytatott, végletesen kiéleződött harcban, demokráciák és diktatúrák végzetes szembenállásában ugyanakkor egyértelműen kirajzolódott a század máig érvényes szerkezete.

Vagyis kialakult egy tragikomikus-groteszk — következményeiben tragikus, előzményeiben komikus-groteszk — történelmi szituáció. A győztes demokráciák katasztrofálisan rosszul rendezték be a háború utáni világot. Az első világháborút követő békék rosszak. Náluk csak a második világháborút követő békék rosszabbak. A rossz békék megalapozták a születő európai diktatúrákat. Ettől kezdve a defenzívába szorult demokráciák politikai helyzete kedvezőtlenebb lesz. A diktatúrák formájában gyökerükig rázza meg őket a maguk keltette vihar. De ettől kezdve a defenzívába szorult demokráciák etikai helyzete kedvezőbb lesz. A diktatúrák formájában szembekerülnek a testet öltött igazságtalansággal és erőszakkal. Korábbi kisebb igazságtalanságuk a későbbi nagyobb igazságtalansággal szemben igazságnak, legalábbis viszonylagos igazságnak, korábbi kisebb romlottságuk a későbbi nagyobb romlottsággal szemben romlatlanságnak, legalábbis viszonylagos romlatlanságnak tűnik. Ebből fakad az egykori európai demokraták szomorú öntudata. Keményen védik a régi demokráciát az új diktatúrával, a régi, kisebb rosszat az új, nagyobb rosszal szemben. Az eredeti tragikomikus-groteszk szituációra Kelet-Közép-Európában még rárakódik egy újabb tragikomikus-groteszk vonás. Így Magyarországon is. Hogy a magyar demokraták nem a megvalósult demokráciát védik a megbuktatás veszedelme ellen. Hanem a meg nem valósult demokrácia álmát védik a végső megvalósíthatatlanság veszedelme ellen. Franciaországban például van kiteljesedett parlamentáris demokrácia, aminek a valóságát lehet védeni a diktatúrák ellen. De Magyarországon nincs kiteljesedett parlamentáris demokrácia, csak a vágyát lehet védeni a diktatúrák ellen. Szűk és illuzórikus bázis. Innen a magyar demokraták gondolkodásának-viselkedésének szektajellege. Gáspár Zoltánnál is. Ott is keresi az ellenséget, ahol nincs. Akkor is kíméletlen a hangja, amikor indokolatlan. Olykor álnok támadónak nézi a lehetséges szövetségest; olykor lehetséges szövetségesnek az álnok támadót.
a szélsőségek klasszikus formája
A demokrácia szülte a diktatúrát? Majdnem. Rossz akcióját szélsőségesen rosszabb reakció követte. A szélsőség pedig — önmaga végső lehetőségeként — létrehozta a diktatúrát. Szélsőség persze korábban is volt. De nem jutott el önmaga végső lehetőségéhez, és nem volt esélye a hatalomra. Nos, most eljutott, és most volt. Létrejött a szélsőségek klasszikus formája. Összezavarodtak a régi, klasszikus fogalmak.

A szélsőségek klasszikus formája abszolút, csak önmagával azonos, kompromisszumot nem ismer. Gáspár Zoltán példája egyértelmű. A fehér tábornokok hatalma átmenetileg berendezkedik az orosz Távol-Keleten. A bolsevikokat üldözi. De éppen ezért összefoghatna liberálisokkal, demokratákkal, szociálforradalmárokkal. Ahogy Gáspár Zoltán mondja: rózsaszínnel a vérvörös ellen. Hogy szövetségesei legyenek. Munkások, parasztok, polgárok, értelmiségiek. De nem teszi. Bolseviknak nézi a liberálist is, vérvörösnek a rózsaszínt is. Legalábbis a bolsevik és vérvörös előzményének, bérencének. Lehet, még jobban is gyűlöli. Mert egy fehér tábornok, egy vörös komisszár csak kemény lehet és könyörtelen. Egy liberális értelmiségi lágy is lehet és könyörületes. Márpedig az egyik keménységnek és könyörtelenségnek a másik keménység és könyörtelenség megbecsülendő is lehet. De mindenfajta keménységnek és könyörtelenségnek mindenfajta lágyság és könyörületesség csak megvetendő lehet. Tiszta képlet. Magyarázat szükségtelen. A fehér tábornoknak nem lesznek mérlegelő szövetségesei, de lesznek vakbuzgó hívei. Erre is van szüksége. A mérlegelő szövetségest a keménység és könyörtelenség eltaszíthatja, a vakbuzgó hívőt odavonzhatja. Frissen kitaposott út. Végigmegy rajta néhányszor a század szerkezetének logikája. A náci küzd a bolsevik ellen, de a keresztény konzervatívot és liberális demokratát jobban megveti. A bolsevik küzd a náci ellen, de a mérsékelt szociáldemokratát és radikális polgárt jobban gyűlöli. És e ponton mutatkozik meg a liberális demokráciák politikájának minden gyengéje. Le kell győzniük az egyik, a náci végletet. Ezért szövetkezniük kell a másik, a bolsevik véglettel. Innen a csapda. Megszabadítják Európát az egyiktől. Rászabadítják Európára a másikat. Majdnem egy fél évszázadra.

A klasszikus fogalmak összezavarodása megnehezíti a tájékozódást. Az első háború előtt „bal” és,,jobb” valahogy még orientált. A két háború között már nem. Az orientációs zavar is a szélsőségek szülötte. Ignotus Pálnak van egy szellemes meghatározása. Létrejött a szabadságellenes szélsőbaloldal, a bolsevizmus. Létrejött a „forradalmi” szélsőjobboldal, a nácizmus. De a szabadságellenesség nem lehet baloldal. Mert a baloldal lényege a szabadság. Legfeljebb annak szélsősége és ezáltal tagadása egyszerre. De a forradalmiság nem lehet jobboldal. Mert a jobboldal lényege a hagyományőrzés. Legfeljebb annak szélsősége és ezáltal tagadása egyszerre. Tragikomikus-groteszk szerepcsere politikai mozgalomban és emberi gondolkodásban. De érdemes megjegyezni. Az első világháború utáni forradalmi mozgalmak csalódást okoztak. Felvetették a szabadságellenes baloldal uralmának rémét. Ezért a társadalmi elégedetlenség nagyrészt jobb felé tájékozódott. A „forradalmi” jobboldal felé.
ellenkező előjelű diktatúrák
Vagyis: a kapitalizmus szülte ellentétek ’14-ben kirobbantják az első kataklizmát; a demokráciák rosszul rendezik be a háború utáni világot; a rossz berendezés provokálja az ellenkező előjelű diktatúrák létrejöttét; a diktatúrák pontosan körvonalazzák a különböző szélsőségek politikai természetrajzát; a demokráciák az egyik diktatúrával szövetkeznek a másik ellen; a diktatórikus szélsőségek összezavarják a politikai tájékozódás klasszikus fogalmait; a társadalmi elégedetlenség a „forradalmi” jobboldali szélsőség felé tájékozódik. Mindössze néhány vonás a két háború közötti két évtized históriai-politikai szerkezetéhez. Ami az egész évszázad históriai-politikai szerkezetét is meghatározza.

Mert a szövetséges diktatúra igencsak részt vesz az ellenséges diktatúra legyőzésében. De kéri és meg is kapja a jutalmát. Neki ajándékozzák majdnem fél évszázadra majdnem fél Európát. Azaz a demokráciák ismét rosszul rendezik be a háború utáni világot. Ezzel majdnem a századelőtől majdnem a századvégig, ’19-től ’89-ig prolongálódik az alapellentét, a demokrácia és diktatúra ellentéte. Persze prolongálódik még valami. A defenzívába szorult demokráciák politikai hátránya és etikai előnye. Az európai-ázsiai diktatúrákkal szemben az európai-amerikai demokráciák szellemi-erkölcsi fölénye egyértelmű. Közben persze a régi és új diktatúrák tovább árnyalják a különböző szélsőségek politikai természetrajzát. Tehát: a két háború közötti alaptendenciák — alig átrendezetten — a második háború után is alaptendenciák. Gondoljunk csak bele: még a gyakorlati-politikai szerepek —, még a teátrális-látványos magatartások is folytatódnak. Mai múzeumi másolatként imitálva a tegnapi életbeli originálisat. Fiók-Sztálinok a nyolcvanas évek végéig — még a hatalomban is. Utánzat-Hitlerek mind a mai napig — ha hatalmon kívül is. Utód-Churchillek mind a mai napig — hatalomban és hatalmon kívül is.
kisebb rossz
Sajnos, kimondható és kimondandó a „rettentő tanulság”: két világháború — a több tízmillió halottal, a fél világ pusztulásával — nem oldott meg semmit. A demokráciák megnyertek két „forró” világháborút és egy „hideg” világháborút. És három győzelem után a világ visszahátrált oda, ahonnan a világháborúk, „forrók” és „hidegek”, kiindultak. Az alaphoz, a rend, a kapitalizmus betegségéhez, ami ’14-ben lázgörcsbe rántotta a világot. Lehet, végletes a fogalmazás, mégis vállalom. A világ ’89 után, a századvégen visszatért ’14 előtthöz, a századelőhöz. Ahonnan minden baj elindult. Tragédiák végpontján a tragédiák kiindulópontjához. Beleértve a későbbi diktatúrák iszonyú „korrekciós” kísérleteit. A demokráciák és diktatúrák szembenállásához. Amelyben a mai demokráciák nem jobbak a tegnapi demokráciáknál. De jobbak a tegnapi és mai diktatúráknál. Tehát védendők. De nem jóként a rosszal szemben. Hanem — ma is, mint tegnap — kisebb rosszként a nagyobb rosszal szemben. Egy nagy, közeli, a tegnapi szövetséges diktatúra ugyan összeomlott. De maradtak nagy és kicsi távoli diktatúrák. És maradt sokfelé az új diktatúrák lehetősége. Mert a diktatúra a század egyik makacs, eleven alapképlete. Egyik virágkorát, egyik változatban a két háború között élte. Másik virágkorát, másik változatban a második háború után. Mindkét változat elbukott. De a második változat bukása után — ki tagadhatná, hogy sok helyen — nosztalgia ébredt az első változat iránt.

Vannak olcsó álmok. A világegységről — a győztes demokráciák jegyében. De a demokráciák győzelme nem tekinthető végérvényesnek. A demokráciák távlattalansága ma is megmaradt. Isten őrizzen ettől a világegységtől! A győzelem nem végleges, mert régi diktatúrák vannak és újak születhetnek. A távlattalanság ma is megmaradt, mert a rend betegségére nincs gyógyszer. Isten őrizz a világegységtől, mert kiolthatná a kultúrák meglévő, termékeny sokféleségét! Úgy vélem, a kultúra virtuálisan meglévő szellemi egységét vagy a szellemi egység lehetőségét két veszély fenyegeti. Az egyik a nemzeti és regionális kultúrák sokféleséget kioltó, uniformizált egysége. A másik a kultúrák egységének-szintézisének lehetőségét kioltó,,,törzsi-táji” különállás. Jól tudjuk, a két tendencia ma egyszerre van jelen.

A századvég közel. Vagy — valószínűleg — benne is vagyunk. Jelentkezik egy nyomasztó gond. Igaz, már nem e század, hanem,,a jövő század regénye”. Vagy inkább drámája. Az is lehet, tragédiája. Olykor arra gondolok: az eredendő európai-amerikai, pontosabban nyugat-európai — észak-amerikai modell kifáradt. Beleértve a demokrácia–diktatúra ellentétet is. Dél-Amerika és főként Kelet-Ázsia nem ennek a jegyében fejlődik. És az utóbbi a lényegesebb. Felbukkanhatnak más, a nyugat-európai — észak-amerikai modelltől eltérő históriai-politikai paradigmák. Ilyenkor Wilhelm Röpke is eszembe jut. Tőle tanultam vagy véltem tanulni, híres könyveiből, A harmadik útból, a Civitas humanából: piacgazdaság és demokrácia, tervgazdaság és diktatúra összetartoznak. Nincs piacgazdaság diktatúrában; nincs tervgazdaság demokráciában. Nos, a lehetséges vagy létező kelet-ázsiai modellben, históriai-politikai paradigmában ez is másként lehet. A „kis tigrisek” ugyanis éppenhogy piacgazdaságban és diktatúrában, vagy féldiktatúrában fejlődtek és fejlődnek. És félig-meddig így fejlődik a lehetséges „nagy tigris”, Kína is.
másodhegedűs
Lehet szó Európa „bukásáról”? Attól tartok, lehet. Adott egy nyugat-európai—észak-amerikai modell, históriai-politikai paradigma. Ezen belül a centrum Nyugat-Európából átkerült Észak-Amerikába. Nem modellváltás, históriai-politikai paradigmaváltás. Csak centrumváltás egyazon modellben, históriai-politikai paradigmában. Európa vezetőből vezetetté, első hegedűsből másodhegedűssé lett. Most a centrum átkerülhet Észak-Amerikából Kelet-Ázsiába. Modellváltás, históriai-politikai paradigmaváltás. Nyugat-Európa—Észak-Amerika vezetőből vezetetté, első hegedűsből másodhegedűssé lehet. Európa pedig a vezetetten belül vezetett, a másodhegedűsön belül másodhegedűs. Lehet, nem tudom. Az is lehet, nem dráma, és főként nem tragédia. Csak „más”. Ezt sem tudom. De borúsan nézek az eljövendők elébe.

És a demokrácia? Hogy is szokták mondani? Nem jó, de jobbat nem tudunk. Mindenesetre védendő. Mert jó a rosszhoz, legalábbis kisebb rossz a nagyobb rosszhoz képest. Igaz, néha Mária Teréziára és főként II. Józsefre gondolok. De a felvilágosult abszolutizmus visszahozhatatlan. És talán nem is gondolom komolyan.

És Gáspár Zoltán? Konok demokrata volt és szenvedélyes racionalista. Egy országban, ahol nem volt demokrácia, nem uralkodott a racionalitás. Ez adja életműve és magatartása nemes pátoszát. Le kellett lőni diktatúraváltáskor? Járőröző németnek vagy részeg orosznak? Talán nem kellett. De így volt egyszerűbb.

felső kép | Giorgio De Chirico: A megérkezés rejtélye és a délután