VÁLTÁS OLASZ MÓDRA [6]

„Az olasz demokrácia immár életveszélyes betegségben szenved, amelynek gyógyításához, a jó másfél évtized alatt felhalmozódott mérgek eltávolításához nagyon hosszú és gyötrelmes detoxikálási és rehabilitációs folyamatra lesz majd szükség” – írta Luigi Ferrajoli jogfilozófus a Törvénytelen hatalmak. Az olasz demokrácia válsága című, 2011 áprilisában megjelent könyve bevezetőjében, ám akkor még csak reménykedhetett, hogy az életmentő kezelés mihamarabb elkezdődik. A 2011. november 12-én bekövetkezett belpolitikai fordulat „váltás olasz módra” volt a javából. Az 1993 októberétől pártelnökként és négyszeres miniszterelnökként az ország sorsát meghatározó, és tulajdonképpen 2010 őszéig Mussolini óta nem tapasztalt tömegbázissal rendelkező Silvio Berlusconi némi hezitálás után lemondott tisztségéről. A várva várt hírt országszerte milliók ünnepelték, sokan bontották föl az alkalomra tartogatott pezsgőt – noha mindenki tisztában volt azzal, hogy az örömteli perceket rendkívül nehéz időszak követi. Senki nem használhatja többé a teljhatalmú „médiacsászárt” és csatlósait alibiként a tétlenségre, mert mindenkire fájdalmas döntések meghozatala (és elviselése) vár. Először Giorgio Napolitano köztársasági elnök döntött úgy, hogy (időt, energiát és mindenekelőtt pénzt megtakarítandó) nem előrehozott választásokat ír ki, hanem alkotmány adta jogával élve, szakértői kormány összeállítására kéri föl a nemzetközi hírű közgazdász-politikust, Mario Montit. A kettéosztott ország érdekében eddig még a demokratikus minimum tiszteletben tartására, a legcsekélyebb együttműködésre vagy kompromisszumra sem hajtandó pártok többsége november 18-án bizalmat szavazott az új kormánynak. Monti professzor azonban csak annyit ígérhetett, hogy megpróbálja kivezetni hazáját a csődközeli helyzetből – s erre óriási áldozatok és népszerűtlen intézkedések árán lehet remény.
passzív beletörődés
A Berlusconi-korszak mérlegének elkészítésével már évek óta neves történészek, szociológusok, pszichológusok foglalkoztak Olaszországban, olyan színvonalas szakkönyvek tucatjaiban, amilyen Ferrajoli közérthető, pontos és rendkívül lehangoló kórképe egy gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális és morális szempontból egyaránt szétesett országról. Az olasz demokrácia jelenlegi mély válságához „felülről” és „alulról” egyidejűleg ható tényezők vezettek, s ha eltérő mértékben is, de az egész politikai osztályt és a civil állampolgárokat is felelősség terheli érte. A szerző a válság egyik fő okának a választók és parlamenti képviselőik kapcsolatának fokozatos kiüresedését tartja, különösen a 2005-ös választási törvényt követően, amely sokkal bőkezűbben jutalmazta a legnagyobb párthoz és annak „karizmatikus” vezetőjéhez, mint a választókhoz vagy a közjóhoz való hűséget, s a győztesnek akár már egy szavazat különbséggel is abszolút többséget biztosított. Az olasz politikai rendszerben az „alkotmány lebontásával” párhuzamosan olyan rezsim felépítése ment végbe, amely a társadalom jelentős részének egyetértésével, de legalábbis passzív beletörődésével történt; a többség nem csupán az avíttnak és túlhaladottnak, sőt, a hatékonyabb rendszer legfőbb akadályának tartott 1948-as alkotmánnyal, hanem magával az alkotmányossággal is mindinkább szembekerült. 2011-re a választáson alapuló parlamentáris demokrácia patologikus formája jött létre Olaszországban, amely az emberek többségétől kapott felhatalmazásra hivatkozva hajtott végre jogtiprásokat, és nyilvánította illegitimnek az ellenzék kritikára, kontrollra vagy alternatíva felmutatására tett valamennyi kísérletét. A legutóbbi Berlusconi-kormány a törvények, a hatalmi fékek és ellensúlyok, a független intézmények és a garanciák bonyolult rendszerének, vagyis az alkotmányos demokrácia lényegi sajátosságának gyengítésével, a politikai és intézményi pluralizmus, a szakszervezetek, a szabad sajtó, a parlamenti ellenzék, de még saját belső ellenzéke semmibevételével, röviden az alkotmányos jogállam elutasításával a demokrácia alapjait aknázta alá.

A demokratikus jogállam populista deformálódásának jeleként a kormányfő az egész néppel azonosította magát, így például azt is jogosnak tartotta, hogy nyíltan és folyamatosan támadja a törvénysértései miatt ellene számos pert folytató igazságszolgáltatást, és a mind súlyosabb gazdasági és társadalmi válság orvoslása helyett, egyéni érdekeit a közérdek fölé helyezve, gyorsított eljárással szavaztasson meg a parlamenti többséggel a bíróság munkáját korlátozó, saját személyére szabott, „ad personam” jogszabályokat. Legtöbbször magánérdekek állnak a minden korábbinál gátlástalanabb hatalom-koncentráció mögött, amelynek eredményeként a gazdaság, a pénzügy, a média és a közintézmények irányítása jórészt Berlusconi bizalmi embereinek kezében összpontosul.
ellenség-képek
Ezt a „felülről” indított alkotmányromboló tevékenységet az „alulról” érkező folyamatok tovább fokozták. A politikusok korruptsága, a pártok hatalmi arroganciájának erősödése és képviseleti szerepének gyengülése sokakat eltávolított a politikától. A szabad és független információ garanciáitól lassan teljesen megfosztott médiából áradó ellenség-képek (dél-olaszok, bevándorlók, romák, kommunisták, muzulmánok, értelmiség stb.), valamint a belső és külső összeesküvésről szőtt elméletek populista demagógiája bizonytalanságérzettel és rasszizmussal mérgezte a köztudatot, így a valaha nyitott és toleráns Itália lassan a félelem, a másság iránti gyűlölet és a gyengék megvetésének országa lett. A jövőtől, az elbocsátástól szorongva gyengült a szolidaritás. A törvényesség védelme tehát sem az alkotmány lebontását végrehajtó hatalomtól, sem a propagandájukkal elkábított közvéleménytől nem várható többé. A Berlusconi-birodalomban nem a tájékoztatási eszközök és véleményformáló erők ellenőrzik a politikai hatalmat, hanem azok állnak a politikával szorosan összefonódott gazdasági és kulturális hatalom ellenőrzése alatt. Elméletileg persze bárki szabadon elmondja a véleményét a bárban, az interneten vagy akár a saját újságjában is – feltéve, ha van rá pénze -, ám gyakorlatilag megszűnt a politikai hatalom elkülönülése az ideológiai és kulturális hatalomtól, az emberek pedig gondolkodás nélkül elfogadják és papagájként ismételgetik a jórészt a kormányfő tulajdonában lévő tájékoztatási eszközök hazugságait.

Az alkotmányos demokrácia válsága tehát nemcsak az alkotmány szellemének és betűjének megsértésében vagy erőszakos megváltoztatásában nyilvánul meg, hanem a magán- és közhatalmak kanti értelemben vett „vad szabadságában” is, amely bármilyen törvény-szabta korlátot semmibe vesz. Ferrajoli többször hangsúlyozza, hogy „az alapvető jogok alkotmányos garanciái magának a demokráciának a garanciái is”, továbbá hogy „az alkotmányos demokrácia ellenségei egyben a politikai demokrácia (barátnak álcázott) legfőbb ellenségei”. Az olasz fasizmus és a német nácizmus tanúbizonysága szerint a korlátoktól megfosztott demokráciát az a veszély fenyegeti, hogy a hatalom birtokosai a többségre hivatkozva a politikai jogokat is korlátozhatják – vagy megszüntethetik. A szólás-, gyülekezési és egyesülési szabadság megfelelő garanciáinak, vagy az oktatás, az egészség és a nem manipulált információ alapvető jogainak sérülésével általában gyengülnek a politikai jogok is, az „egész nép kormánya” pedig a „kevesek” diktatúrájává válhat. A vezetők korruptsága – a kölcsönös legitimáció ijesztő játékában – rendszerint az általuk képviselt állampolgárok korruptságában is visszatükröződik és újratermelődik. Ez a populista politika „társadalmi és kulturális szinten egyaránt hatással van a tömegek hétköznapi viselkedésmódjára”, amely „a közerkölcs egyre alacsonyabb színvonalában, nyelvi és politikai vulgaritásában, a törvényszegő, értelmiségellenes és macsó magatartás felértékelődésében és terjedésében” jelenik meg. Ferrajoli a baloldali pártokat sem menti föl a személyes érdekek előtérbe helyezésének bűne alól; megbocsáthatatlan erkölcsi és politikai felelőtlenségnek tartja, hogy ők sem hajlandók kompromisszumra. A politikától elforduló állampolgárokat mindenekelőtt azért kárhoztatja, hogy ha nem is találnak ízlésük szerinti pártot, inkább nem élnek szavazati jogukkal, amivel az antidemokratikus, önkényuralmi és rasszista erőknek kedveznek.
zsarolási potenciál
A demokrácia válságjelenségeinek elemzése után Ferrajoli a lehetséges gyógymódok közül is felsorolja a szerinte legfontosabbakat. A kártékony választási rendszer helyett, amely rögzítette a köztudatban a téves elképzelést, hogy a demokrácia azonos „a vezér kiválasztásával”, vissza kell térni az arányos választási rendszerhez, hogy ismét érvényre jusson a politikai vélemények sokszínűsége. Arra is felhívja a figyelmet, hogy „ideje számot vetni a kétpártiság negatív következményeivel”. A politikai programok középpontba állítása nemcsak a nagy pártokat deformálta, hanem lényegesen csökkentette a kisebb pártok képviseleti szerepét, kompenzációként viszont túlságosan nagy zsarolási potenciállal ruházta fel őket a koalíción belül, amelyhez csatlakoztak. A szerző hatékonyabb garanciákat sürget a politika és a gazdaság érdekszövetségei ellen, valamint szigorú törvényt a pártbeli és az állami funkciók összeegyeztethetetlenségéről, amely visszavezethetné a mind korruptabb ügyekbe bonyolódó pártokat eredeti természetükhöz és céljaikhoz. Elengedhetetlennek tartja tehát a pártok újjászervezését demokratikusabb alapokon, a szélesebb körű részvétel biztosításával, hogy újra viták színhelyeivé, valódi politikai műhelyekké válhassanak, lehetőséget teremtve az általuk képviselt egyének és csoportok kontrolljára. A mai pártok fényévnyi távolságra kerültek ezektől az alapvetően fontos feladatoktól. Az utóbbi időben náluk jóval több eredményt értek el a civil csoportosulások és egyesületek, amelyek közvetlen hatalomgyakorlási célok nélkül, a hagyományos politikai formákon kívül próbálnak érdekvédelmi tevékenységet folytatni, és nyomást gyakorolni a hitelét vesztett politikai hatalomra. A szabadon építkező, közérdeket szolgáló civil mozgalmaknak azonban sokan legfeljebb kiegészítő szerepet tulajdonítanak, pedig csak el kellene olvasniuk az alkotmányt, amely a pártokat is a nemzeti politikát „demokratikus eszközökkel” formáló „állampolgárok szabad egyesületeiként” definiálja…

A szerző elsődleges fontosságúnak tartja a hatalommegosztás új rendszerének megteremtését, mégpedig nemcsak a jogalkotói szerep elkülönítését a bírósági és büntetés-végrehajtói szereptől, hanem és mindenekelőtt a közügyeket a magánügyektől, a hatalmon lévők magánérdekeit a közjótól, a párt- és kormányfunkciókat az állami és közigazgatási funkcióktól, egyszóval az államot a civil társadalomtól. Ferrajoli szerint rendkívül tudatos pedagógiai módszerekkel újra meg kell erősíteni az állampolgárok hitét az alkotmányos demokrácia értékeiben, továbbá növelni kell a politikai pluralizmus, a hatalmi ágazatok elkülönítése, az egyenlőség és az emberi méltóság tiszteletben tartása, vagyis az általános alkotmányos jogok és a közérdek védelme iránti elkötelezettségüket. A demokratikus jogállam létfeltételének tartja a tájékoztatási rendszer reformját, hogy végre megszűnjék a káosz a két alapjog, a szabad és független információ és véleménynyilvánítás joga, valamint a tömegtájékoztatási eszközök (logikusan az előbbinek alárendelt) tulajdonjoga körül. A pártatlan és szabad tájékoztatás visszaállításával mihamarabb meg kell szabadítani a közvéleményt az olyan téveszméktől, hogy a demokrácia azonos a többség korlátlan hatalmával, hogy a garanciális intézmények a fejlődés gátjai, hogy a Parlamentnek nincs más dolga, mint a kormányhatározatok ratifikálása, mindenekelőtt pedig hogy ezen a helyzeten nem lehet (és nem is kell) változtatni.
keserű pirulák
A felkészült és a „nemzet állapotáért” aggódó szerző egyszerű téziseivel, világos és határozott érvelésével a detoxikálást segíti. Reformjavaslataival tekintélyes jogtudósok is egyetértenek, megvalósításukhoz azonban „alul” és „felül” is lényeges változásokra volna szükség. Berlusconi lemondásával az olaszok esélyt kaptak a változásra, de a meglehetősen kedvezőtlen belső és külső feltételek miatt nehéz megjósolni, kiállják-e a próbát, meg tudnak-e szabadulni a súlyos örökségtől. Mario Monti szakértői kormánya 2011. november 18-án látott munkához. Az olaszok többsége és a nagy pártok ugyan megkönnyebbüléssel fogadták, és támogatásukról biztosították, ám azok sincsenek kevesen, akik kezdettől államcsínyről, a bankok és Németország, a szabadkőművesek és a Vatikán összeesküvéséről, vagy a „fantomkormány” diktatúrájáról, a demokrácia haláláról vizionálnak, hiszen Montit nem a „nép választotta”, hanem a „komcsi” köztársasági elnök ültette az ország nyakára. A nagy zűrzavarban föl-fölhangzik a Berlusconit visszasírok kórusa is (az ex-elnök persze ma sem tétlenkedik a háttérben), de azt mindenki elismeri, hogy Monti és kormánya nagyon sokat dolgozik, s noha reformcsomagjukkal szemben nő az ellenállás, ez idáig – lemondása lebegtetésével – sikerült lenyomni a beteg torkán a keserű pirulákat. Az ország nemzetközi megítélése javult, az olaszok nagy része is úgy érzi, végre megint nem kell szégyenkeznie vezetői miatt. Monti pedig otthon és külföldi útjain tett nyilatkozataiban egyre csak azt a reményét hajtogatja, hogy honfitársai elég érettek, és a fájdalmas gyógykezeléssel 2013-ig sikerül konszolidálni az országot.

Hogy az olaszok – mint történelmük során már annyiszor – most is képesek lesznek a gyökeres változtatásra, arra a csaknem két évtizedes „hideg polgárháború” után is megőrzött „politikai kultúrájuk” ad némi reményt. Giorgio Napolitano államelnök a 2011. december 31-én elmondott okos és szeretetteljes, a nehézségeket egyáltalán nem kendőző, ám erőt, biztatást és az ország egységébe vetett hitét sugárzó újévi köszöntőjében a volt miniszterelnöknek is kifejezte háláját a lemondásáért (a meghatott Berlusconi másnap felemelőnek és nagyszerűnek minősítette ideológiai ősellensége beszédét). Az új „szakértői kormány” feje, Mario Monti sem hárítja folyton elődjére az ország összes baját, annál gyakrabban adózik nyilvános elismeréssel neki, amiért önként távozott! A borotvaélen táncoló olasz belpolitikai helyzet naponta változik, annyi azonban bizonyos, hogy most nemcsak Itália, hanem az egész Európai Unió számára is sorsdöntő, hogy ez a nagy és kockázatos „váltás olasz módra” sikeres legyen.

kép | Paola Saetti, lensculture.com