Péterfy Gergely

TÉL A SAN MARCO UTCÁBAN

1994 január

TÉL A SAN MARCO UTCÁBAN

Már vártuk a telet, mintha a hó megoldást nyújtana gondjainkra. Az ablakon túl havazik, és a szoba megtelik történéssel. Lehet fűteni, csavargatni a gázt, vé­dekezni a hideg ellen, melyet jólesően azonosíthatunk a Gonosszal. Almát is sü­tünk, amit eddig mindig csak terveztünk. Nincsenek telek, csak egyetlen tél, amely időről időre megszakad. Mód nyílik ilyen kijelentésekre is.
fröccse fölé hajolva
A kiscelli kastélyban operaelőadásokat tartanak, a Kecske utcában, az egyik bontásra ítélt, falusias házban esténként szárnykürtön Bachot játszik valaki, és a Duna-parton, a Goldberg vendéglőben, ahonnan a legjobban lehet figyelni a sod­ródó jégtáblákon utazó sirályokat, a cserépkályha mellett foglaltatunk magunknak asztalt. Én sört iszom, a lány — ahogy magamban nevezlek — vörösbort. Figyel­jük az elhízott, nyugdíjas edzőket, akik a Hajrá, Fradit éneklik, és a lány egy újságcikket tervez róluk, meg erről a lepusztult helyről, a Goliról, az örökké könnyes szemű csaposnőről, aki halálfejes gyűrűt visel az ujján, a kiszolgált, öreg sportújságíróról, aki a fröccse fölé hajolva a harmincas évek nagy hosszútávfu­tóival társalog, és a mennyezetről lógó, ottfelejtett lampionokról és szerpentinek­ről, amelyek miatt a Goliban mintha mindig január elseje volna, reggel; de az újságcikk soha nem készül el, azon a télen legalábbis semmiképp.

Szőlőkert utca a Kiscelli utca felé nézve, előtérben a 6. számú ház.

Szőlőkert utca a Kiscelli utca felé nézve, előtérben a 6. számú ház.


bontják
Éjszakánként „épp csak leugrunk” az éjjel-nappaliba, mert éjszakára mindig elfogy a cigink, nem tudjuk felmérni az arányokat (amikortól fel tudjuk mérni, onnan kezdődik a boldogtalanság — mondja a lány), aztán lent ragadunk az utcán, az Eső utcán, a Zápor utcán, a Vihar utcán, kimegyünk a Bécsi útra, és nézzük a nagy ásatási gödröket, mert szaggatják, bontják Óbudát, a kedvenc városnegye­dünket, a nagyját már lebontották, de most azt is lebontják, ami megmaradt. Bont­ják az öreg házakat a Bécsi úton, a Kolosy téren, bontják a Kecske utcát, a kopott, penészes falú, megroggyant, földszintes házakat, amelyek már egyáltalán nem illet­tek ebbe a városba, ebbe a hiú, falánk, pöffeszkedő és identitás-zavarokkal küzdő városba, és kiűzik a lakóikat, akik szintén nem illettek ide, falusias öltözködési szokásaikkal, régi lovaglócsizmáikkal, fejkendőikkel, behúzott csipkefüggönyeik­kel, nyúlketreceikkel, meg mert gyümölcsfát metszettek, szőlőt kapáltak, kutyát tartottak hosszú láncon, és hajnalban jókedvűen fütyörésztek.

Aztán a földgyaluk és a markolók harapni kezdik a földet, trepanálják az öreg kerteket, és a gödrök mélyén feltárul Aquincum, a város tudatalattija, utcák, házak, fürdők, boltok, mozaikpadlók és oszlopcsarnokok, melyekből titkos csatornákon és titkos nyelven, ahogy a városok egymással társalogni szoktak, e mostani város lelke táplálkozik. Éjszakai sétáinkon nézzük ezeket a gödröket, és római kutat lá­tunk, római utcát, mely aztán megy tovább a föld alatt, egy párduckoponyát (az amfiteátrum utolsó párducáé — mondja a lány) és egy egyiptomi sírsztélét, melyet nagy meggyőződéssel idáig cipelt valaki (itt elfáradt és letette — mondja a lány).

peterfy8

Óbuda látképe, középen a katonavárosi amfiteátrum, háttérben a Margitsziget és az Árpád híd.


jó üzleti ötlet
A másnapokon mint egy halálhír, úgy csap le ránk a téli reggel, a dolgok reggelre valahogy hirtelen befagynak. A cipőnkön kiüt a só, éjszakai sétánk cikcakkos térképe, és hiába próbáljuk eltüntetni cipőkrémmel, vizes kefével. A szobából se­hogy sem lehet kiszellőztetni az elszalasztott lehetőségek, elmulasztott kötelessé­gek, beváltatlan remények és a cigaretta szagát. A lány délelőttönként a szakdolgo­zatát gépeli a konyhában, én pedig — hetente kétszer — eljárok a magántanítvá­nyomhoz, Flórához. Egyedül ő jelentkezett lámpaoszlopokon, telefonfülkéken ki­ragasztott hirdetésemre, melyen János Apokalipszisének olvasását kínáltam görö­gül és latinul. Ezt igen jó üzleti ötletnek tartottam, és arra számítottam, hogy ezek­ben a zavaros időkben, mikor az emberek minden baromságra kapnak, sőt a legna­gyobb baromságokra kapnak csak igazán, egy ilyen hajmeresztő és pimasz ötletnek nagy lesz a keletje. A sok őrült közül egyedül Flórát sikerült kihalásznom.
ahogy mondani szokás
Flóra mániás-depressziós, hatvanéves, és a Szabadság-hegyen lakik egy méreg­drága, de teljesen elhanyagolt és kopár lakásban a fogadott fiával, aki egyszersmind a szeretője. Különös nő ez a Flóra. Valamikor tehetséges kémikusnak indult, ki­emelt káder volt, több vállalatnál is magas beosztásban dolgozott, amíg a betegsége ketté nem törte a karrierjét, ahogy mondani szokás. Tárgyi és emberi környezete iránt teljes közönnyel viseltetik, csak és kizárólag betegsége csúcs- és mélypontjai­nak minél teljesebb megélése érdekli. Mánia idején naponta tizenöt kávét iszik, három doboz Symphoniát szív — nem is szívja, szabályosan eszi — és napi fél óra alvást engedélyez magának, depressziójában pedig hetente rafináltabbnál rafi­náltabb öngyilkossági kísérletekkel lepi meg fogadott fiát (szeretőjét). Ezeket az eseteket, a fickó döbbenetét, a pánikszerű orvosi beavatkozásokat mánia idején harsány hahotázások kíséretében meséli. Ekkor még nem sejthettem, hogy én is közönsége leszek egy hasonló előadásnak.

Azokban a hetekben javában tart nála a mánia, mikor felmegyek hozzá, zongo­rázni kezd nekem, és előadást tart a gombákról meg a gyógyfüvekről. Feltalálta a rák ellenszerét, meg akarja kóstoltatni, diszkréten hárítok. Félpercekre képes odafigyelni Jánosra és Apokalipszisére, behunyja a szemét, bólogat, aztán hirtelen eszébe jut valami, felpattan, kirohan, játszik két futamot a zongorán, bejön, és megtanít, hogy kérjek két kávét meg egy selyemlegyezőt kínaiul. De azért fizet rendesen.

Újlaki (Óbuda) rakpart, úszó csónakház lejárója a Császárfürdőnél.

Újlaki (Óbuda) rakpart, úszó csónakház lejárója a Császárfürdőnél.

Fogadott fia és szeretője nagy behemót, lassú mozgású, sötét, zavaros pillantású, harmincöt éve ellenére már rokkantnyugdíjas és valószínűleg masszív skizofrén. A behemót őrülten féltékeny rám. Mikor felmegyek Flórához, rendszerint azzal az ürüggyel, hogy kutyát sétáltatni indul — egyébként hol túláradó szeretetrohamaiban ölelgeti, hol üti, veri a nyomorult dögöt —, szóval ezzel az ürüggyel kisomfordál a lakásból, aztán lent az udvaron megáll az erkély vagy a konyhaablak alatt, és hallgatózik. Flóra később a fülem hallatára kijelenti neki, hogy ő ugyan bármikor lefeküdne velem, de én nem kezdeményezek. Zavartan bólogatok, vonogatom a vállam, hogy ez van, sajnálom, jó nő ugyan, de mit tegyünk, nem az esetem. Ám mindez nem látszik megnyugtatni a behemótot.
felolvassa
Aztán egyszer nincs otthon Flóra, csak a behemót. El akarok osonni, de beinvi­tál. Leülünk, beszélgetünk erről-arról, Flóra eltűnéseiről — Flóra ugyanis néha váratlanul eltűnt egy-két hétre —, beszélgetünk a behemóttal, bámuljuk egymást, én közben a menekülés esélyeit latolgatom. Kint közönyösen havazik. A behemót hirtelen elhallgat, látszik, tépelődik valamin, aztán gyors mozdulattal vaskos kéziratköteget ránt elő a zongora alól. „Költő vagyok” — mondja, és pillanatig olyan, mint egy félénk kisfiú. „Persze” — biztatom, „tudtam”. „Felolvasom” — bök a kéziratkötegre, és a pillantása újra megszigorodik. Felolvassa. Minden sor után felnéz, lesi a hatást. Fél szemével hunyorít, hevesen gesztikulál. Minden színészi képességemet össze kell szednem, hogy kellő érdeklődést erőltessek arcomra. Bor­zalmas versek: őskáosz, varjak (sőt: varjúháj), sivatag, anyám, diszkrepancia, éjbeszökellő vagina, holdfény, írógépkattogás. Minden. Nem is skizofrén — gondo­lom közben — inkább paranoiás. Gyönyörűséget kell erőltetnem az arcomra, mert látom, a nemtetszés legkisebb, óvatlan jelére megver. Egy-egy hosszabb sornál lopva kipillantok mögötte az ablakon. A havazásban nem is látszik a város, csak a hegyek körvonalai, a Várhegy, a Citadella. A Népstadionban égnek a reflekto­rok, meccs lehet.
zsákmány után
Aztán Flóra hetekig nem hív. A lány a szakdolgozatát gépeli a konyhában, a pénzünk fogy, tésztákat és befőttet eszünk. Délelőttönként Brucknert hallgatok, lusta, komor, téli zenét. Közben egyre többet havazik, néha napokon át, reggelen­ként alig lehet kinyitni az erkélyajtót, a lakás megtelik a kávé, a fűtés, a nagykabát, a tél szagával. A Bécsi úti építkezések egy időre leállnak, a római utcát betemeti a hó. Éjszakánként a lány nyugtalanul alszik, nyöszörög álmában. A havazás, mint egy voyeur, les minket az ablakon át. Hajnalban, három-négy körül sokszor feléb­redek, és nem tudok visszaaludni, mintha valami akarna tőlem valamit, de mielőtt kimondaná, még feszülten és hosszasan hallgat. Kimegyek az erkélyre, és a jeges levegőt mélyen belélegezve nézem Óbuda behavazott kertjeit. A macskák, lábukat óvatosan emelgetve zsákmány után lopakodnak a magas hóban. A Kecske utcában, valamelyik öreg házban, amely egyelőre megúszta a lebontást, a szárny kürtjén még mindig Bachot játszik valaki. Aquincum főútja, a Via Principalis némán ha­lad a házak, a házunk alatt, néhány céltalan gondolatmenet irányát is kijelölve.

peterfy9

Fényes Adolf utca – Kiscelli utca sarok.

Délutánonként sétálni járunk. Nézzük az óbudai házakat az evangélistáról elne­vezett utcában, az elvadult kertet, ahol római oszlopdobon áll a diófa alatt az asz­tal, egy másik kertet, ahol tyúkok kapirgálnak, egy harmadikat, ahol száz macska él, egy negyediket, ahol Halász Gábor lakott, egy ötödiket, egykor valami bor­kereskedő özvegyéét, ahová Krúdy járt, egy hatodikat, ahol érthetetlenül magas a hó, és egy negyvenkettes Ford Eiffel repkénnyel befutott roncsa áll. „Az elvará­zsolt kertek városa” — mondja a lány.
női elme
Aztán egy séta után cseng a telefon. Vontatott, tétova hang szól bele és a János kórházról beszél valamit. Beletelik kis időbe, amíg rájövök, hogy Flóra az, a hang valahogy fakó, csöppet sem nőies. János kórház, női elme, nyolcas kórterem — motyogja, és hogy azonnal menjek. Aztán hosszú szünet után suttogva hozzáteszi: „kirúgtam a fiam”.

Nincs kedvem sietni, gyalog megyek föl a Moszkva tértől a januári ködben. A kórház parkja kihalt, csak egy üres rokkantkocsi áll egy kőpad mellett. Csupasz, jeges fák, kukázó macskák — bizonyára vakbélen, cisztán, agydaganaton híztak ilyen szép kövérre. Téblábolok a rideg, egyforma kórházépületek között. Az abla­kokból kivetülő hideg neonfényben ugrásra kész, fekete bokrok. Raktárak és klórszagú mosodák ajtaján kopogtatok, mígnem egy csipás, borostás férfi, aki egy halom mocskos, gyűrött ágyneműn ülve vakarózik, útbaigazít. A női elme előtt befagyott szökőkút, korsót tartó, hósapkás nimfa, vagy éppen danaida. Az épület falain repkény, alatta repedezett, szürke vakolat. A folyosón és a kórtermekben tömör húgyszag, magasba vesző plafonok, a festés mállik, potyog. Pendelyes, vagy éppen meztelen, öreg és fiatal, bolond nők kóvályognak mindenütt, ümmögnek, nyammognak, sikoltoznak és mekegnek. Némelyek apatikusan üldögélnek és ma­guk elé bámulnak, mások őrült sebességgel, esetleg lólépésben róják a folyosót. Egy sarokban, nyurga, sápadt fikusz alatt egy csoport nyakig bebugyolálva üldögél és a hidegre panaszkodik (fullasztó meleg van). Arrébb babáznak. Egy csapat épp akkor rohan ki a zuhanyzóból úgy-ahogy maguk elé tartott törülközővel, és sikon­gatnak, mint a kamaszlányok.
egy pillanatra el is hiszem
A nyolcas kórtermet keresem. A kórterem előtt kócos, öreg néni áll, mondhatni posztol, nagyon komolyan és elmélyülten, mintha ez volna a feladata. Megkérde­zem tőle, itt van-e Flóra. — Nincs itt senki, senki sincs itt, én vagyok egyedül — mondja hivatalos hangon, hogy egy pillanatra el is hiszem. Közben azért benézek az ágyakra, látom, fekszenek benn ketten-hárman. Belépek, hogy megkeressem Flórát, a néni közben konokul hajtogatja mögöttem: nincs itt senki, nem látja, fiam, én vagyok egyedül. A nyolcas kórteremben még sokkal erősebb a húgyszag. Az ablak zárva, a kicsapódott pára kis patakokban csorran le az üvegen. A padlón szanaszét zoknik, sapkák, papucsok.

Aztán észreveszem Flórát. Teljesen megváltozott. Meghízott, valahogy fölpuffadt. Az arca most teljesen ránctalan. Nehezen, sípolva veszi a levegőt. Nyitott szemmel fekszik, de látom, nem vett észre. „Szia, Flóra” — lépek hozzá, és meg­fogom a kezét. „Miért hívtál?” Nem válaszol, ugyanúgy néz a levegőbe. Aztán érzem, hogy a keze rákulcsolódik az enyémre és szorítja, már nem is szorítja, simogatja. Valamit motyog közben, nem értem, mit. A takaró félrecsúszik, ekkor veszem észre a hálóing csipkés gallérja alatt, a nyakán a lilásfekete, körkörös hor­zsolást. „A fregoli zsinórja” — mondja a hátam mögött egy csitri kis nővér, aki időközben bejött. Jobbnak látom, ha elmegyek. Kint már sötét van. A havazás elállt, csak a faágakról pottyannak le kis hókupa­cok, ahogy a varjak mocorognak rajtuk. Megint nincs kedvem villamosozni, gya­logolok inkább a Moszkva térig. Még a nyolcvannégyesen is érzem magamon a ruhámba ivódott, áporodott húgyszagot.

Bécsi út – San Marco utca elágazása a Nagyszombat utca felől fényképezve.

Bécsi út – San Marco utca elágazása a Nagyszombat utca felől fényképezve.


nagyon de nagyon szép
Otthon a lány megint tésztát főz, de olyan kedvesen kínálja, hogy szinte jólesik. Néhány nap múlva befejezi a szakdolgozatát, és újra van időnk, végtelenül soknak tűnik. Le-lenézünk a Goliba, még gyakrabban a Schlosserbe, ahová az igazi óbu­daiak járnak. Fényes szaténnadrágban, flitteres selyemmellényben egy kiöregedett bárzenész játszik itt szintetizátoron és tangóharmonikán. A Schlosserben állandóan táncolnak, a Mindenkinek van egy álmára és a Homokórára lassúznak, a Kacsa­táncra, a Kalinka-Kalinkára csárdást, néhány új elemmel. Vastag derekú, lógó mel­lű, zsíros hajú nők táncolnak rossz kartonruhákban, hócsizmában vagy éppen pa­pucsban, tréningben az öreg, részeges óbudaiakkal, akik egy másik világból ma­radtak itt szertartásos bókjaikkal, nyírott bajuszkáikkal, zsúrfiús kézcsókjaikkal, kínosan kifényezett, nagyon régi cipőkben. A lány néha táncol ezekkel az öregurak­kal, és nagyon de nagyon szép ilyenkor. Tízkor-tizenegykor sétálunk haza a ropo­gó, friss hóban, és a régi világbeli, óbudai öregurakról beszélgetünk.

fotó | fortepan.hu