MENU
tallar1_0212

AZ IDEGEN ÉS A MÁSIK

nb

KÉSŐBB MAJD

rumiz_1_2004

2017 február 14. Comments Megtekintve: 75 Esszé, Retro -A- A +A+

ÁRNYÉKVONAL

2004 szeptember

1. Lengyelország – Félelem a volt német területeken

 

Wrocław. Milyen különös. Minél közelebb érünk Németországhoz, Lengyelország annál sivárabbá válik. A főútvonalaktól eltávolodva már csak gyéren megvilágított, szomorú falvakat látunk. Sehol egy kocsma, sehol egy üzlet. És a nagy esemény, az ország Európai Unióba lépésének, a határ megszűnésének küszöbén még inkább olyan érzésünk támad, mintha errefelé – mint egy rémálomban – megállt volna az idő. Erdők, szecessziós gyárépületek, parlagon heverő földek, Hänsel és Gretel üresen álló, omladozó házacskái. A Berlin felé vezető autóút már 1939-ben megvolt, a nácik hatalomra kerülése után gyártott cementlapok borítják.

a gyökértelenek világa

A süvítő szél, a sötét felhők, a ködbe vesző tájak nem egyszerűen a végtelen Észak erejét érzékeltetik. Sokkal többről van itt szó, és éppen ez kelt szorongást: a hiány érzetéről. Valamiféle nyomasztó, a németek milliói után maradt űrről, akik 1945-ben menekültek el innen, amikor a vidék már nem tartozott Németországhoz. A helyüket szinte azonnal elfoglalták a Szovjetunióból menekülők, ők azonban soha nem érezték magukénak ezt a földet. Túl sok volt a kísértet errefelé. A népvándorlás befejezésekor kilencmillióan cseréltek otthont. Új világ született itt, a gyökértelenek világa. Ahol bemutatkozáskor még ma sem azt kérdezik egymástól az emberek, hogy „hol laksz”, hanem: „honnan jöttél”.

Hatvan év telt el azóta, az űrt már jócskán betöltötték, az itt lakók bőröndje azonban még mindig útra készen áll. Félnek, hogy a németek most majd vissza akarják szerezni házaikat. Félnek, hogy a posztkommunista új kufárok a szegények bőrén akarnak meggazdagodni. Errefelé minden fordítva történik. Mikor 1989-ben leomlott a berlini fal, az emberek nem azt mondták, „Éljen a szabadság!”, hanem azt: „Most majd újra lesz Nagy Németország”. Ma, az Új Európa küszöbén pedig a határ eltűnését nem lehetőségként, hanem fenyegetésként élik meg.

A Gubin és Zittau közötti hatalmas erdőség egyetlen panziójában az erdész délelőtt tízkor vodkát kér. Belorusz származású. A tűz mellett lila nagykabátos öregasszony ül, sült krumplit eszeget. Megkérdezem tőle, honnan jött. „Leopoliból” – feleli. Leopoli először az Osztrák–Magyar Monarchiához, aztán Lengyelországhoz tartozott. Ma Ukrajnában van. Az öregasszony azt mondja, nem emlékszik a helyre, ahonnan származik. A pultnál kiszolgáló lányának sem mesélt róla soha. Itt mindenki elvesztette az emlékezetét. Az emlékek fájdalmat okoznak.

 

rumiz_2_2004

Wrocław, operaház, 1964. Képszám: 31662. Adományozó: Beyer Norbert. fortepan.hu

 

„Képtelenek voltunk a sajátunkként kezelni ezeket a másoktól örökölt helyeket” – mormolja maga elé az erdész. Itt épp az ellenkezője történt annak, mint a keleti határnál, ahol felpezsdültek a kapcsolatok Ukrajnával. A férfi kimutat az elvadult erdőkre, a hamuszín égbe olvadó, megműveletlen földekre, a szocialista rendszer maradványaira. „Hogy hívják ezt a vidéket?” – kérdezem. A vállukat vonogatják. Az erdész is bizonytalan. „A lengyelek Nyugat-Sziléziának nevezik – mondja –, de tulajdonképpen ők sem tudják a pontos nevét.”

Itt semmi nem vert gyökeret, még a helységnevek sem. A falvak nevét 1945-ben gyorsan átkeresztelték. Holbauból Howa, Naumburgból Nowogrod, Sorauból Zary lett. De rossz a hangzásuk. Az új név nem használható. Túlságosan jelen van benne a régi. A 20. század elején épült manzárdtetős házak időállóbbak a kommunista építményeknél, amelyek akkor születtek, amikor a „szép” a nép ellenségének lett kikiáltva. A betonmonstrumok ma már romokban hevernek. A néphatalom torzszüleményeit rozsda marja, a harmincas években épült gyárak közül azonban néhány még ma is működik. „Itt a kommunizmus nem egyszerűen véget ért, hanem elrohadt” – mondják.

Wladislaw Lazowski feleségével és négy gyermekével Pieńskben lakik, egy düledező öreg malomban. Velük átellenben, a Neisse német partján is vannak malmok: a gazdag, hatékony és fejlett technológiával rendelkező Szövetségi Köztársaság hófehér, vadonatúj szélerőművei. Wlado apja szerb volt és kommunista; annyira szerette Lengyelországot, hogy eljött harcolni érte, még a nevét is lengyelesítette. Ma, az öreg és a kommunizmus halála után, Wlado élete szélmalomharc. Óránként egy euróért dolgozik mint napszámos, ha van munka.

Ő is mindent kitörölt az emlékezetéből, még apja eredeti nevét is. Talán Jozefnek hívták? Nem akar emlékezni, nem akar beszélni. Nem árulja el a háztulajdonos nevét sem, fél. Csak annyit tud, hogy a kolhoz megszűnése után elvesztette a tanácsi lakást. Az ügyeskedők néhány zlotyiért mindet felvásárolták, hogy aztán jó pénzért újra bérbe adják. Ezen a senkiföldjén az exkommunisták úgy gazdagodtak meg, hogy riasztókat adtak el a környéken fosztogató bandáktól rettegő embereknek. Wlado éhezik, és semmi reménye arra, hogy az Unió munkát hoz neki, hogy kimenekíti őt sártengerben álló, törött ablakú, trágyától és szén-gáztól bűzlő lakhelyéről.

meghalni küldte őket

Vajon mit tud Európa az itt élők mély sebeiről? Vajon melyik tankönyvben írnak erről, az isztriai exodusnál harmincszor nagyobb tragédiáról, ami persze még mindig eltörpül ahhoz képest, ami Oroszországban történt? Az etnikai tisztogatás gépezete még a sztálinista lágerek és a deportálások után, 1945-ben sem maradt munka nélkül: a párt a Szovjetunióhoz került területekről a volt uraikat halálosan gyűlölő ukránoktól rettegő lengyelek sokaságát indította útnak Nyugatra. Ennek torokszorító párhuzamaként, Lengyelországból ukránok millióit hurcolta Keletre ugyanazokban a vagonokban, amelyek egykor Auschwitz felé robogtak. Meghalni küldte őket a háborútól és Sztálinnak a parasztok elleni hadjáratát követő éhínségtől sújtott ukrajnai télbe.

A Nyugaton keletkezett hatalmas űrben azonban maradt még hely, így ’47-ben elindult a Visztula Művelet. Meg kellett „tisztítani” a déli végeket. A csehszlovák határ közelében élő nemzeti kisebbségeket – az olyan ártatlan, hegyi népeket, mint a lemkek és a bojkók vagy a hontalan cigányokat – etnikailag bizonytalan csoportoknak nyilvánították, és erőszakkal deportálták. Alig két órát hagyva nekik a pakolásra, szétszórták őket a nyugati határszél falvaiban, hogy a végtelen síkságon belepusztuljanak a hegyeik utáni vágyakozásba.

 

Wrocław, Plac Uniwersytecki, szemben az egyetem épülete (Leopoldinum), 1964. Képszám: 31660. Adományozó: Beyer Norbert. fortepan.hu

Wrocław, Plac Uniwersytecki, szemben az egyetem épülete (Leopoldinum), 1964. Képszám: 31660. Adományozó: Beyer Norbert. fortepan.hu

 

A menekültek földje volt ez, de ők, az utolsóként érkezettek voltak valamennyi között a legnyomorultabbak. „Przewietrzeni”-nek, szélfútta népségnek hívták őket. Az emberek féltek tőlük. A rendőrség már az érkezésük előtt keltette a pánikot. „Jönnek a banditák” – mondogatták. A menekültek közötti bizalmatlanságot a rendszer a nép sakkban tartására használta. De még mindig nem volt vége. Az újabb és újabb sztálini terror elől az Ukrajnában maradt lengyelek több hullámban menekültek Nyugat felé. Egészen 1956-ig. Janina, a 60 éves wrocławi ügyvéd meséli az életét. Hatéves volt, amikor édesanyjával, hathónapos öccsével és két bőrönddel elhagyták Ukrajnát. ’46 tele. Apja eltűnt Németországban. Felszálltak egy vonatra. Ugyanaz a vonal, ugyanazok a tehervagonok, amelyek Treblinkába vitték a zsidókat. Leopolitól Lublinig két hónapig tartott az út. Hatvan nap alatt tettek meg 200 km-t!

„Holtvágányokra állítottak minket a hómező közepén. A szovjet katonák mindent elvettek tőlünk.” Ugyanazon a télen Janina apja gyalog próbált hazajutni a német lágerből. Egyetlen reménye volt arra, hogy megtalálja a szeretteit: a határon, a síneken várakozni. Hetekig várt, míg végül megérkezett a családot újraegyesítő vonat. Olyan az egész, mint egy Paszternak-regény, pedig itt mindenkinek hasonló története van.

Eső mossa Görlitz 17. századi háztetőit. A várost, Goriziához hasonlóan, kettéosztották. A nevük is hasonló. A Neisse folyón túli lengyel részt Zgorzelecnek hívják. A két város közti kontraszt este a legdöbbenetesebb. Nyugaton csobogó szökőkutak, kivilágított éttermek, meseházikók, kovácsoltvas kerítések. Görlitz Németország egyik legérintetlenebb városa. „Ez Drezdának köszönhető” – mondják. A repülők az összes bombát az alig száz kilométerre fekvő városra dobták le, így a környező települések megmenekültek.

A keleti városrész olyan, mint kijárási tilalom idején. Kihalt utcák, pislákoló neonfények, parabolaantennák, málladozó homlokzatok, melyeken itt-ott régi gótbetűs feliratok sejlenek. „Csodaszép villák álltak itt” – meséli Janusz Zubrzycki műkereskedő, aki egyet megmentett közülük az enyészettől, s étteremmé alakította. „Mikor elkezdtem a felújítást, a környéken bolondnak néztek. Errefelé senki nem költ a házakra. Eladják őket, és kész. Azok ott, a folyónál ugyan még a lengyelek nevén vannak, de a valódi tulajdonosuk német.”

Határállomás a Neisse partján, kamionok várakoznak hosszú sorokban, fényárban úszó üzletek, piros ruhás prostituáltak – minden készen áll a nagy változásra. De a „business” mögött nyoma sincs semmiféle kulturális ozmózisnak. A németek nem szívesen jönnek ide, nem akarják látni a romhalmazt, ami valaha az otthonuk volt. A lengyelek sem szeretik ezt a helyet. Nem szerették az NDK, a kommunista testvériség korszakában sem, amikor személyi igazolvánnyal is át lehetett járni. Akkor is úgy gondolták, hogy a németek mindig németek maradnak, nem lehet bízni bennük.

Európa kapujában

Zgorzelecben egy évvel ezelőtt „igent” mondtak Európára. Mindenki azt hitte, végre eljön a Kánaán. „Helyette azonban a félelem korszaka köszöntött be – mondja Pavel, miközben egy pénznyelő automatát püföl a határ melletti zur Grenze bárban –, Európa kapujában főleg az izgat mindenkit, hogy a mi dokumentumaink ugyanannyit érnek-e majd, mint az odaát élők papírjai.” A pincér még pragmatikusabb: „Ha mi semmit nem adunk Európának, miért is juthatnánk bármilyen előnyhöz? És törvényszerű, hogy Varsó ezt a területet adja majd oda cserébe.” Meggyőződése, hogy ha ma lenne a szavazás, az emberek „nemet” mondanának az Unióra.

1998-ig Lengyelországban nem létezett örök földtulajdon. Maximum 99 évig lehetett birtokos valaki. Nemrégiben módosították a törvényt, most már nem korlátozzák a föld tulajdonjogát. Az egykori német területeken a sziléziai önkormányzatok néhány héttel ezelőtt további szabályokat is bevezettek. A félelem azonban megmaradt. Nincs mit tenni, az emberek nem érzik magukénak ezeket a földeket. Az itteniek önbizalma rendkívül gyenge. „Az örök vesztesek közé tartozunk” – panaszolja a harminc év körüli Zygmunt, miközben kenyeret dob a folyóban úszkáló hattyúknak.

 

Wrocław, Hala Ludowa (Centenáriumi Csarnok). Képszám: 19358. Adományozó: Wein Sarolta. fortepan.hu

Wrocław, Hala Ludowa (Centenáriumi Csarnok). Képszám: 19358. Adományozó: Wein Sarolta. fortepan.hu

 

A hatvanöt esztendős wrocławi Henryk egy pofa sör mellett arról mesél, hogy Berlinben a kitelepítettek lobbyja újabb nyomásra készül. A szövetségi tévében több műsor foglalkozott az új keleti területekkel, „ártatlanul deportált németekről és lengyelekről” beszéltek, az utóbbiak mentek ugye az előbbiek házaiba. A látszólagos elfogulatlanság mögött azonban errefelé revizionista csapdától tartanak. „Ez a megfogalmazás egyáltalán nem tetszik nekünk – magyarázza –, mert azért a németek tényleg bűnösök voltak, mi viszont csak elszenvedtük a háborút.” Eközben odakinn eső áztatja a régi köveket, egy letűnt világ utolsó szemtanúit.

 

2. Ausztria – A Monarchia-mítosz újjászületése

Bécs. Ah, végre valahára! Egy osztrák őrtoronyból Pauli türelmetlenül mutat az egykori vasfüggöny mögött elterülő magyar síkságra. Betéve ismeri a terepet. Erdők, ösvények, harangtornyok, léckerítéssel körülvett gyógynövénymezők. Mintha csak térképről olvasná. „Nagyapám oda vitte őröltetni a gabonát. Az apám pedig arra járt kapálni lóháton, ahol az a gólyafészek van. Ott, a határnál meg a Pohács vendéglő teteje látszik, ahol magyarok és osztrákok valaha együtt kártyáztak. Most megint minden olyan lesz, mint régen. Hát persze, május elsején Magyarország belép Európába. És ez itt megint egy ország lesz.”

Kit érdekel Haider, a „barbárok a kapuk előtt” típusú szövegek, a bizonytalansággal, az illegális bevándorlókkal fenyegetés! Bécs és Budapest között visszatérnek a boldog békeidők, visszatér az élet. És a kétfejű sas máris ott repked a vasfüggöny maradványai, Pannónia templomtornyai, kankalin borította rétjei, vadkacsái fölött. „Végre” – mondják az itt élők. Pauli Halwax, a határtól négy kilométerre fekvő tadteni paraszt egy közülük. Kerek arca, kék szeme, hatalmas tenyere nyugalmat áraszt. 1947-ben, Európa kettéosztásának évében született.

Magyarországnak ezen a tájékán is hasonlóan nagy a várakozás. A falvak lázban égnek, a helyi zenekarok lelkesen próbálnak, és nem lehet tudni, Európát vagy Ferenc Jóskát ünneplik-e. A keleti bővítés a Balti-tengertől az Adriai-tengerig csaknem mindenütt súlyos kétségeket ébreszt, szorongást keltő sötét emlékeket támaszt fel. Pannónia azonban úgy vár erre a pillanatra, mint a régi rend helyreállítására. A Monarchia-mítosz újjászületett, és a két világháborúnál, a nácizmusnál, a tömegsíroknál, a szovjet inváziónál, a farkaskutyákkal őrzött lágereknél is erősebbnek bizonyul.

1989 júniusában itt vágták át elsőként Európában a kommunizmus szögesdrót-akadályát. A hatvanas években, amikor a magyar diktatúra „puhább” lett – ezért is nevezték „gulyáskommunizmusnak” –, itt születtek az első testvérvárosi, üzleti, turisztikai kapcsolatok. És ez nem volt véletlen. Itt, Pannóniában, Ausztria és Magyarország között, szinte teljes a hasonlóság. „Hasonló ember- és szőlőfajták, hasonló nyelvi fordulatok élnek itt – magyarázza Pauli –, a föld is egyformán fekete errefelé, és olyan porhanyós, hogy a nyári szélviharban még az eget is elsötétíti.”

a legteljesebb béke

Visszamegyünk a faluba, Halwaxék vendégeket várnak. Pauli elégedett. Kilencezer pulykájából kétezret levágott, most készült el nyolcvannégy méter kolbásszal. A háziasszony, Leona szalámit, csípős paprikát, hideg fehér bort tesz az asztalra, meg magyar nevű süteményeket. Itt van a fiuk is, egy szőke fiatalember, a Bécsi Filharmonikusok kürtművésze. Tüzet gyújtanak, aztán csak úgy sorjáznak az emlékek. Martin Hautzinger hatvankilenc éves, pirospozsgás, apró emberke, felidézi az édesapjától hallott történeteket, aki még Ferenc Jóska uralkodása alatt született, amikor Pannónia magyar terület volt. „Ezen a földön a legteljesebb béke uralkodott, Magyarország gazdagabb volt Ausztriánál is. Virágzó mezőgazdasággal, kereskedelemmel, kiváló iskolákkal rendelkezett, egyetemei a legjobbak voltak a Birodalomban” – mondja lelkesen.

Arról mesélnek, hogy egészen 1946-ig a történelem szinte teljesen megfeledkezett erről a térségről. Halwaxék már háromszáz éve élnek ugyanabban a faluban, a földekkel együtt a Pauli nevet is apáról fiúra átörökítve. Még az első világháború sem járt túl sok viszontagsággal. Az Esterházy grófok termékeny földjeit nem érte el a bécsi éhínség, s az itteniek az Ausztriát és Magyarországot elválasztó, Pannóniát pedig egy referendummal kettészakító 1921-es békekötést sem igazi traumaként élték meg. A parasztok továbbra is szabadon átjárhattak a határ másik oldalára, ott dolgozhattak, onnan nősülhettek.

1938-ban, a nácik érkezése után is úgy tűnt egy darabig, hogy nem lesz lényeges változás. Mintha a Birodalom tért volna vissza. A rezsim azonban hamarosan megmutatta igazi arcát, elkezdődött a zsidóüldözés. „Rettenetes volt – meséli Susanne Somlyay, a kitűnő emlékezetű, végtelenül rokonszenves, nyugdíjas tanítónő. – Egy nap láttam, amint egy egész családot teherautóra pakoltak, mint az állatokat.” Martin bevallja: „Az emberek semmit nem tettek értük. Sokan tartoztak a gazdag zsidóknak. Meg aztán eleinte senki nem tudta elképzelni a szörnyű valóságot.”

 

Magyar-osztrák határ, a „vasfüggöny”, 1970. Képszám: 101901. Adományozó: Fortepan. fortepan.hu

Magyar-osztrák határ, a „vasfüggöny”, 1970. Képszám: 101901. Adományozó: Fortepan. fortepan.hu

 

Kezdetben a második világháborúból sem sokat érzékeltek errefelé. Magyarországon később kezdődött a Holocaust, a deportálásokat délebbre, Stíria felé hajtották végre. Pannóniában rendben folyt a tanítás, a parasztok pedig ismét jó üzleteket csináltak, szalámit adtak el a kiéhezett bécsieknek. Néhány eltalált szövetséges repülő itt hajtott végre kényszerleszállást, amire ez a jól belátható, sík terület kiválóan alkalmas volt. 1945 húsvétján azonban megérkeztek a szovjet csapatok. És Tadten népe csak ezután ismerte meg az éhséget, a szögesdrótokat, a kollektivizálás fenyegetését.

„Mindent elvittek – mondja Martin, és az arca még jobban kivörösödik –, asszonyokat, bicikliket, autókat, gabonát, jószágot. Egyik nap felderítő gép landolt a mezőn. A katonák lepuffantottak két borjút, fölpakolták a gépre és elrepültek.” Az oroszok színrelépésével vendéglátóim emlékezete meglódul, ma is elevenen élő történeteket idéznek fel. A pincékben elbújt férfiakról, a magukat öregasszonynak maszkírozó lányokról, akik így próbáltak megmenekülni az erőszaktól. Voltak halálos áldozatok is. A nácik pedig az erdőben bujkáltak. De a határ még néhány hónapig átjárható volt. Senki nem gondolt a kettéosztásra.

A vasfüggöny felhúzása 1946 végén villámcsapásként éri őket. Susanne épp Magyarországon tartózkodik a vőlegényénél. A család azonnali menekülésre ösztökéli. „Siess, mert mindjárt lezárják a határt!” Noha senki nem akarja elhinni, a rémálom valóra válik, a katonák felhúzzák a szögesdrótot. A Magyarországon rekedt német ajkú parasztokat, mindössze két óra leforgása alatt, ezrével zsuppolják át a másik oldalra. Meleg tűzhelyet hagynak maguk után. „Meg sem álltak Németországig – mondja Somlyay. – Eszük ágában sem volt itt maradni, ahol nyüzsögtek az oroszok és éhínség pusztított.” Ettől kezdve Bécsbe is csak útlevéllel, hosszú várakozás után lehetett menni. „Visszafelé pedig az őrök teleszórták az emberek ruháját tetűirtó porral.”

1955-ben az oroszok visszavonulnak, végre megint szabadok lehetnek! Aztán Budapest fellázad, fegyvert fog. Az egész egykori Ausztria-Magyarország lángba borul. De megérkeznek a tankok, a forradalmat leverik, a határokat még szorosabbra zárják. „Aláaknázták a mezőt, az egyik nap szegény kutyám is levegőbe repült” – emlékezik Susanne. 1956–57 tragikus telén a magyar menekültek ezrei szöknek át éjjelente a határon, hóban-fagyban, sárban-vízben. Ma a Tadten és a határ közötti út mentén, két platánsor között, felkavaró szabadtéri kiállítás állít emléket a kommunizmusból menekülés tragikus útvonalának, egy olyan világ végállomásának, amely nincs többé. A határt egy darabon csatorna jelzi. Fölötte az Andaui híd.

Ma biciklin vagy gyalogosan is át lehet menni rajta, elég hozzá turista útlevél. Az ötvenes években „der Weg in die Freiheit”-nak, a szabadság útjának nevezték. A szovjetek felrobbantották, a magyarok azonban, ezrével és életük kockáztatásával, továbbra is átkeltek a roncsokon. Egész Ausztria összefogott értük. „Itt, Halbturnban – meséli Pauli – Maria Theresia Waldbott bárónő a kastélyát kórházzá alakította. Egyik rokonunkat, aki traktorral szállította a menekülteket, a kommunisták elfogták, és Budapesten börtönbe csukták. A családnak el kellett adni a házát, hogy kiszabadíthassák.”

másféle szolidaritás

Más idők, másféle szolidaritás. Ma az osztrák katonák állandóan járőröznek a mezőn, afgán vagy ukrán menekültek után kutatnak. Gyakran feltűnnek szürkészöld egyenruhájukban. „Szegény srácok – sajnálkozik Susanne –, télen megfagynak, nyáron pedig megeszik őket a szúnyogok.” A helikopterek alacsonyan szállnak, azt mondják, a maastrichti ellenőrzéseket a jövőben is folytatják. Milyen furcsa a geopolitika! Noha ezen a teljesen sík területen egy világbirodalom akár egyetlen kardcsapással is kijelölhette volna a vasfüggöny nyomvonalát, a világot kettéválasztó vonal mégis váratlan és értelmetlen kanyarokat tesz, tölgyerdőkön, tőzegtelepeken, mocsaras réteken, cölöpkerítéseken át, cikkcakkban halad.

És most? „Sok a bizonytalanság, de azért nagyon boldog vagyok – mondja Martin. – Én is ugyanabba a malomba őröltethetek, mint a nagyapám. Már vettünk is egy darab földet. Sokkal inkább otthon érezzük magunkat odaát, az alföldi emberek, mint a tiroli hegylakók között.” Előkerül a pálinka is, a tűz egyre jobban melegít. „A magyarok is átjárnak, belevaló népség. Sokan ingázóként dolgoznak, mások pedig idénymunkára jönnek. Nem kell sokat fizetni nekik, szeretnek dolgozni, és már németül is megtanultak.” Pauli azt fejtegeti, hogy mivel az osztrák lányok nem akarnak parasztfiúhoz menni, ezért feleségnek valót inkább Magyarországon keresnek maguknak. Cinkosan felnevet: „A magyar lányok szeretik a vidéki életet, meg aztán szép bögyösek is.”

Odakinn, az alkonyi égen, a bécsi repülőtérre tartó gépek jelzőfényei villognak. Lejjebb a mozdulatlan, apró piros lámpácskák a síkságból kiemelkedő új energiaforrást, a szélerőműveket jelzik. A Halwax-házat vidám nevetés tölti be, további fűszeres pulykakolbászok érkeznek. Európa közepén tehát újra felfedezik egymást a nagy alföld kisemberei.

 

A „vasfüggöny” lebontása a magyar-osztrák határon, 1989. Képszám: 40703. Adományozó: Urbán Tamás. fortepan.hu

A „vasfüggöny” lebontása a magyar-osztrák határon, 1989. Képszám: 40703. Adományozó: Urbán Tamás. fortepan.hu

 

3. Trieszt eltűnése

 

Trieszt. „Átkozott határ, átkozott határlét!” Trieszt ötven éven keresztül holtvágány pozíciója miatt kesergett. Hogy távol esik a Hatalomtól, a nagy mozgásoktól, a mérvadó Olaszországtól. Fél évszázadon át hajtogatta: jaj, minket tönkretett a geopolitika, Róma elfeledkezett rólunk! Mirólunk, akik valaha egy nagybirodalom kapuja voltunk, akiket csak egy alig hat kilométer széles sáv köt össze a szülőhazával! Éppen ezért most, amikor a határlét a végéhez közeledik, és Szlovénia belép Európába, most, hogy a határ virtualizálódik és a hátország a Kárpátokig terjed, mint Ferenc Jóska idejében, az ember hatalmas örömünnepre, kezdeményezések tömkelegére számítana. Izgatott várakozásra.

Trieszt félrevonult

De korántsem ez történik. Trieszt mintha nem is létezne. Nincs még egy olyan hely a Balti- és az Adriai-tenger között, ahol május elsejét ekkora politikai és intézményi közönnyel élnék meg. Mintha ez a dátum csak a kicsi, álmos Goriziának lenne fontos. Nemcsak azért, mert ebben az 1947-ben fallal kettéosztott „kis Berlin”-ben koncentrálódnak az Európai Bizottság elnöke, Romano Prodi jelenlétében celebrált legjelentősebb események. Azért is, mert Trieszt félrevonult. Mintha azt kívánná, hogy 2004 legnagyobb európai eseménye észrevétlenül múljék el fölötte.

A Tarvisio és az lsonzó közötti, mintegy kétszáz kilométeres határsávon mindenütt készülődnek az ünnepre. A folyók mentén, a szőlőültetvényeken, a kopár dombok közelében, ahol az első világháború szörnyűségei zajlottak. Az önkormányzatok és az intézmények együtt támogatják a falvak-városok terveit: a csónakfelvonulásokat, a történelmi vonatokat, a koncerteket, a focimeccseket, az eszmecseréket, az omlett és a kolbász ünnepeit. Az egyetlen kivétel Trieszt. A megyeszékhely, a jelképes város, ahol a történelem órája – az „Ostpolitik” megszűnésével, Európa keleti bővítésével – hamarosan visszatér az 1914-es állásba, mintha teljesen elmerülne saját „nemlétező hely” legendájában, kávéházai félhomályában, földrajzi helyzetében. Vagy talán önmagában.

Goriziával ellentétben a várost irányító koalícióban a neofasiszta Alleanza Nazionale, Nemzeti Szövetség is helyet kapott. Mégpedig annak nem az Alemanno- vagy D’Urso-féle „normális” irányzata, hanem a Roberto Menia & Tsa csapat, akiknek a szlovén nyelvtől, április 25-étől és Fini pártelnök izraeli utazgatásaitól hascsikarásuk támad. Hát még május elsejétől! A Forza Italia polgármestere vezette koalíció tehát annak a jobboldali csoportnak az ellenőrzése alatt áll, amely visszasírja a Salói Köztársaságot, és amely úgy tudott életben maradni ötven éven keresztül, hogy a szláv-kommunista mumussal riogatta az embereket. A határmódosítások, az exodusok, a dolinai tragédiák, a Tito-rezsim óriási politikai szolgálatot tettek nekik. De mi lesz most, hogy nincs többé ellenség? Mit tegyenek most, hogy a kommunizmus kimúlt és eltemették, a szlovének pedig végre megszabadulnak a balkáni rabságból és európaivá válnak? Mit csináljanak most, amikor kiderült, hogy a király meztelen?

 

Trieszt, Piazza dell'Unita d'Italia (Piazza San Pietro), szemben a Városháza (Palazzo Comunale, Palazzo di Municipio). A felvétel 1880-ban készült. Képszám: 54902. Adományozó: Jurányi Attila. fortepan.hu

Trieszt, Piazza dell’Unita d’Italia (Piazza San Pietro), szemben a Városháza (Palazzo Comunale, Palazzo di Municipio). A felvétel 1880-ban készült. Képszám: 54902. Adományozó: Jurányi Attila. fortepan.hu

 

Azért csak megtalálták maguknak az utolsó lehetséges mentőövet! Trieszt Olaszországhoz visszatérésének (1954. október) ötvenedik évfordulóján tollas-kalpagos egyenruhások járják majd a várost, hogy arra a napra emlékeztessék az embereket, amikor Trieszt megszabadult a jugoszláv annexió és az angol-amerikai megszállás rémálmától. Nagyszabású esemény lesz, komoly pénzeket áldoznak rá. Elsősorban azonban tökéletes politikai alkalom lesz arra, hogy 2004-et – római zászlókkal, fanfárokkal, dobokkal – familiárisabb köntösbe öltöztessék. Az évfordulót májusban megelőzi egy másik jelentős rendezvény is: az alpesi hegyivadászok hatalmas tömegeket mozgósító találkozója. Anyagi korlátok nincsenek, a gazdag szponzorok az iskolákat máris ellátták nemzetiszínű zászlókkal és egyéb kellékekkel, hogy a Piazza Unità-t piros-fehér-zöldbe öltöztethessék. EU-zászlókra egy vasuk sincs.

Az sem véletlen, hogy az isztriai és dolinai exodus emléknapját éppen néhány héttel május elseje előtt szavazták meg. Ahelyett tehát, hogy ez a nap egy európai szellemiségű megbékélés alapját jelentené, most tökéletes csali lesz a határ túloldalán élő szélsőjobboldali erők számára, akik, mint mindig, most is készek beszállni a játékba: boldogan előrángatják a tarsolyukból a fasizmus alatt a szlovének ellen elkövetett szörnyűségeket, emlékhelyeket avatnak, saját emléknapot szavaznak meg. „Abban, hogy mások is emlékezni akarnak ezekre az eseményekre, semmi kivetnivaló nincs – mondja Paolo Segatti szociológus. – Ebben az egészben az a tragikus, hogy május elseje előtt néhány nappal senki nem próbált valamiféle hidat építeni az ellentétes előjelű emlékek között. Sőt, ezek az emlékek ma élesebben elkülönülnek egymástól, mint egy évvel ezelőtt.”

Így aztán azok, akik mindezzel nem értenek egyet, május elsején Goriziába utaznak. Azok száma sem kevés persze, akik ha nyilvánosan nem mernek is Triesztben ünnepelni, titokban azért megteszik. Mint a karbonári-mozgalom idején, a katakombákban. „A határok megszűnését találkozóval ünnepeljük a szlovén és az olasz dombok kitűnő borai mellett. Zenekar is lesz, sokan jönnek Ljubljanából is – meséli egy szigorú anonimitást kérő trieszti vendéglős. – De jól meggondolom, kinek beszélek a rendezvényről, nehogy valaki idejöjjön nekem balhézni. A meghívók szigorúan névre szólnak. Trieszt ilyen város.”

Nagy divat mostanában itt egyfajta gyászos, a jövő felé ritkán tekintő „olaszkodás”. „Alig várom, hogy vége legyen már ennek a 2004-nek – sopánkodik az Alleanza Nazionale egy ifjú tagja. – Kizárólag ezzel foglalkoznak.” Németországnak 15 millió menekültje volt, sokat közülük erőszakkal vagoníroztak be, mint az állatokat, Berlinben mégsem jut eszébe senkinek, hogy a Lengyelországgal és Csehországgal való új kézfogás pillanatában rájuk hivatkozzanak. Itt viszont – és következésképpen Olaszország többi részén is – úgy beszélnek az Exodusról, mintha csak velünk esett volna meg, mintha nem történt volna ehhez hasonló egyetlen más európai országban sem, mintha a háborút nem mi kezdtük volna, mintha a háború utáni nagy leszámolások idején nem pusztultak volna el a dolinákban több ezren a határ másik oldaláról is.

hiányzik a bizalom

„Kutya-macskaként megyünk Európába – panaszkodik Franco Juri volt ljubljanai parlamenti képviselő a közeli Koperből, aki a hazai újságok nacionalista hangvétele miatt aggódik. – Teljes mértékben hiányzik a bizalom, ez pedig késlelteti vagy egyenesen megbénítja a közös tervek kidolgozását.” A legszebb, hogy a Triesztben élő szlovén közösség sem várja az eseményt. Nyíltan ugyan nem vallják be, de attól tartanak, hogy miután az olaszországi szlovének újra egyesülnek kulturális és nyelvi testvéreikkel, kisebbségként kevesebb támogatásban, illetve a határlétből fakadó előnyben részesülnek majd. Ugyancsak az európai egyenlőség kihatásai miatt nyugtalanok most a dél-tiroli németek is, akiket eddig Róma és Bécs is dédelgetett.

És a közös Habsburg-örökség? Ugyan már! Hisz sokan még Sissi császárnénak a korábbi baloldali városvezetés által az állomás előtti téren állított szobrát is inzultusként élték meg. Ausztriát a mai napig ellenségnek tekintik. „Itt csak 1918, az Ausztria felett aratott győzelem számít!” – figyelmezteti Menia azokat, akik másfajta emlékeket is fel akarnak idézni. Mert mi egyebet jelképezhetne az Oberdan-emlékmű és az ismeretlen katona sírja? Vagy a redipugliai temető? Vagy az összes szentély és mauzóleum, amelyet a fasizmus alatt azért emeltek, hogy a határon túli barbárokat figyelmeztessék: ez itt mind-mind megszentelt olasz föld? Még hogy Európa! „2004” Triesztben egyetlen dolgot jelent. Az évet, amikor végre kimondhatják: ez a terület olasz, és punktum.

 

Trieszt, kikötő, balra a Palazzo Carciotti, jobb szélen a Chiesa di San Niccolò dei Greci. Képszám: 95043. Adományozó: Magyar Földrajzi Múzeum / Diagyűjtemény. fortepan.hu

Trieszt, kikötő, balra a Palazzo Carciotti, jobb szélen a Chiesa di San Niccolò dei Greci. Képszám: 95043. Adományozó: Magyar Földrajzi Múzeum / Diagyűjtemény. fortepan.hu

 

Miközben tehát Szlovénia ünnepel, Trieszt hanyatlik. Lakóinak száma csökken, az egykori határállomások elnéptelenednek. A kikötő a korábbi tragikus vezetés után egy komisszár kezében van. A repülőtér romokban. A vasúti összeköttetés az ország többi részével nyomorúságos. Az Ausztria és Udine között közlekedő vonatok számát a nagyon költséges vágányfelújítások ellenére kettőre csökkentették. Szlovéniát csigalassúsággal lehet elérni. Bécs és Trieszt között évek óta nincs közvetlen járat, a Trieszt– Ljubljana–Budapest–Kijev közötti ötös folyosó pedig az álmok birodalmában maradt.

Merre megy Trieszt? A tudományos kutatások terén megbecsült helye van a világban, a többi terület azonban haldoklik. A mitikus balkáni piacon, a Piazza del Ponterossón néhány stand árválkodik. A történelmi szerepű színházak nyakig ülnek az adósságban, a kosár- és röplabdacsapatok teljes csődre vannak ítélve. Csak a Triestina focicsapat tartja magát. Ezért a megváltás nagy reményét nem a mához, hanem 2008-hoz, az Expo évéhez fűzik, amelynek megrendezéséért Trieszt Spanyolországgal és Görögországgal verseng. A város már most tele van hirdetésekkel, szórólapokkal. „Ha vesztünk – mondják sokan –, az teljes lelki összeomláshoz vezethet.”

pezseg az élet

Bécs természetesen nem alszik közben. A Haider-veszély ellenére az üzleti életben tökéletesen kihasználja Trieszt bénaságát és képtelenségét a múlt feldolgozására. Koper kikötője tele van osztrák tőkével, úgy pezseg az élet, olyan élénk ott a forgalom, mint Hongkongban. A városközpont, a szlovén tömegtájékoztatási eszközök és a hitelintézetek egy része az olaszok tehetetlensége és lustasága miatt szép csendben osztrák kézbe került.

„Tennünk kellene valamit, mielőtt északkelet felé lezárul előttünk minden út” – magyarázza a régió elnöke, Riccardo Illy. Évek óta küzd az ötös folyosó megvalósításáért, amely az észak-olasz ipar számára lehetővé tenné, hogy termékeit a költséges németországi kerülő helyett Trieszten és Szlovénián keresztül juttassa el Keletre. „Sajnos, a téma iránt érthetetlen közönyt tapasztaltam a térség befektetőinél. Ezért gyakran egyedül kell lépnünk.” A régió elnöke tehát saját szakállára, de elszántan ingázik Brüsszel és Ljubljana között.

A helyzet azonban nehéz. „Ljubljanából gyakorlatilag csak Ausztrián keresztül lehet eljutni Keletre – mondja Illy. – Németországnak pedig speciális vámtarifákat sikerült kiharcolnia az EU-nál, hol Németország megosztottságára, hol pedig az újraegyesítés költségeire hivatkozással. Ezek még ma is élnek, noha létjogosultságuk már nincs.” Európa kapui lassan szélesre tárulnak, a Triesztbe vezető út azonban még mindig nagyon szűk.

felső kép | Rajka, határátkelő, 1949. Képszám: 16500. Adományozó: Magyar Rendőr. fortepan.hu
Share on FacebookShare on Google+Share on TumblrTweet about this on TwitterEmail this to someonePrint this page
FORDÍTÓ |