A VÁLTOZÁSRÓL

Amikor már hetek óta nem aludt, és délelőttönként úgy kiürült a napja, hogy délre csak a másnap reggel várása maradt, amikor már annyit gondolt arra a másik emberre, annyiszor következtette ki minden óráját, beszélgetéseit és érzéseit, hogy mint egy szégyenletes mániát már maga előtt is takargatta, akkor egyszer csak meggyűlölte a várost. Utcát, boltosnőt, fiúkat, lányokat, levegőt. A körülötte lévő emberek részvétlenségét, de a részvétüket is. Végre rájött, mi is a baj: a város és az emberek.

El kell menni. Utazni kell, kiutazni a fájdalmat, hogy végre felszívódjon a kibír­hatatlan szenvedés. Megalázott vesztesként csomagolt. Azt gondolta, hogy rátalált a megoldásra, amivel enyhítheti kínjait, mégsem érzett megkönnyebbülést. Köny­veket tett az utazótáskájába. Többször olvasott regényeket, hogy felüthesse Őket a legkönnyesebb részeknél. „De hiszek abban — és erről se próbáljon engem senki lebeszélni —, ma már minden bizalmamat abba vetem, hogy egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol, egy néptelen utcában, valami sarkon, s ha nem is fiatalon többé, de éppoly kedvesen tipegve, ismerős lépteivel. S hogy fekete köpenyén keresztül fog sütni a nap. A lelkemet teszem rá, hogy így lesz. Különben minek élni? Mert én már csak erre várok, és mindaddig várni fogok, amíg élek. Ezt megígérem. Hogy kinek? Nem tudom. VÉGE VAN.” Vele volt a Feleségem története.

Nappal utazott, mert tudta, hogy a táj jól oldja a nyomást a szív körül. Kora este érkezett meg a városba. Megtalálta a szállodát is, amiről ábrándozott. Egy nem nagy, de kicsinek sem mondható, nem olcsó, de azért nem is fényűző, nyugodt hotelt. Már vacsora közben megkönnyebbülést érzett. Lekötötte az ételek másféle íze, a ruhák, az arcok, az idegen nyelv mondatai pedig mintha a méltóságát adták volna vissza. Takarékosan és kicsit finomkodva beszélt. Nyugalom öntötte el, hogy megmenekült attól a nyelvtől, amin hónapokig csak könyörgött, fenyegetőzött és megalázkodott. A hallban szétterítette a hatalmas újságot, lelkiismeretesen át­nézte a helyi híreket, beleolvasott a külpolitikába, hirdetéseket böngészett, és ami­kor összeütötte, majd pedánsan félbehajtotta a lapot, régóta először erőt érzett ma­gában az élethez. Elhatározta, hogy sétál egy keveset a környező utcákban, és ahogy zakója gallérját felhajtva őgyelgett, azon kapta magát, hogy valami megilletődöttségféle tolakszik a torkába. Egy napja még egy másik városban hajszálnyi közelségben volt a saját halálához. Csaknem elemésztette a parttalan reménytelenség. Őrjöngött egymagában, magyarázatokat keresett, és dühöngött, mert nem ér­tette, mitől válhatott egyszerre idegenné az, aki a legnagyobb otthonosságot tudta jelenteni.

Most azonban itt volt, újra ruganyosan lépkedett, talán még a szeme is csillogott, talán még szépnek is találták a nyugodt és csendes emberek. Milyen egyszerű. Ha kicseréli az ember a házakat maga körül, ha megváltoztatja a tájat, más nyelvet kezd használni, máris felülkerekedik a sorsán. Büszkén gondolt arra, hogy sikerült megmenekülnie. Ezek szerint nemcsak saját magát ismeri, de a világ dolgaiban is jól eligazodik. Tudja, mi mire való.

Diadalmenetnek ígérkezett a következő nap. Győzelmi bevonulás az életbe. Séta, múzeum, ebéd, kávé, kitartott tekintetek, mosolyok. Verőfényes, kora tavaszi nap volt. Reggelizett, teát ivott hosszan, majd elindult. Minden úgy alakult, ahogy tervezte. Járta az utcákat, kényelmesen megnézte a város modern múzeumát, ven­déglőben ebédelt, majd betért egy kávéházba; túrótortát kért a kávé mellé, és a kitartott tekintetek sem maradtak el. Kora délután volt. A belvárostól távolabb eső részek felé indult — elégedettség volt a szívében. Néptelen utcába fordult. Vizsgálgatta a rügyező hársakat, az ápolt kerteket. A békés elégedettségen kívül valóban semmi egyéb nem volt a szívében.

Néhány száz méterrel távolabb tűnt fel a csendes utcán. Apró léptekkel közele­dett, mintha tipegne. Távolról alig látszott az alakjából valami. Fekete tavaszi köpe­nyén átsütött a nap. A lépések, a fejtartás fájdalmasan ismerős volt. És ahogy egymás mellé értek, kétségbeesetten vette észre a hasonló vonásokat. Mintha csak őt látta volna néhány évvel idősebben. Tovább tipegett, eltűnt a sarkon.

És már hiába ragyogott a nap, hiába volt az idegen város, a felszabadító másik nyelv, kávé, mosolyok. Megértette, hogy utazhat több ezer kilométert, bújhat hegyi kunyhóba, őserdőbe, városok sűrűjébe, úgysem fog semmi megváltozni. Ami meg­történt, az mint egy forradás a bőrön, egész életében vele lesz már. Semmi sem változik. Minden maradandó. „Vége van.”