Látogatás anyámnál

A csöngetésre
hallom a dobogást
apró fekete árnyék
botladozott
a homályos ajtó felé.
Anyám.
A zár jól nyílik, csukódik,
még én szereltem,
illesztettem, reszeltem
valamikor,
a fogasra akasztom a kabátom,
még jól tart,
én csavaroztam a falhoz
az ókorban,
a tatárkongresszus idején,
a dátumra pontosan
nem emlékszem.
Anyám megölel,
aztán hullik
fakó falak között
az ágy felé
közben motyogva sorsokat rendez,
kérvényeket fogalmaz,
közbenjár
csenők, csücsülők, csatakosak ügyében
a miniszternél,
a ministránsnál,
a Minotaurusznál.
A paplanban meglibbent a vatta,
ahogy az ágy halkan nyikkanva
befogadta.
Beleszagoltam a levegőbe.
Jönnek már.
érződik,
hogy lazul a védelem.
Már beszökött a réseken.
És ahogy kimegyek, hogy
a konyhában megkeressem
a túrót, a répát, az epret,
a kést, a levest, a pasztát, a pépet,
figyelek.
És most már biztosan tudom a
jelenlétüket.
Mert a pusztulás már beosont,
pedig még él,
már rágják az ételt,
a bútort, a levegőt,
itt már minden az övék
beköltöztek,
már nincs védelem,
körbeszimatolnak
és nem árulom el, hogy
félek.
Még egy csók,
rövid motyogás,
víz a megsavanyodott virágnak,
egy kis portörlés,
egy villanykörte becsavarása,
aztán elmegyek és hallom,
hogy a hátam mögött
segítség nélkül
egyenlőtlenül
küzdenek.

kép | Peter De Ru: Betania | lensculture.com