NÉMA PÁRBESZÉD ROUSSEAU-VAL

… mert a barátság egymáshoz bogoz bennünket mindvégig. Akkor is, ha gyűlöletté keseredett. De én nem az elpusztult szeretet indulatával ítélem meg őt.

A Filozófus — gyakran nevezi így magát, olykor Diderot-Szókratésznek is —, a Filozófus kezében megáll a fakanál, amellyel a feleségének szánt pépet kavargatja. Az ajtón túl az epegörcsökkel kínlódó Nanette nyögéseit az üvöltése szakítja meg.

– Tizenöt percig kavard! Érted?! Ők nem ismerik…

A két szolgáló nem ismeri az órát, holott Nanette elmagyarázta a mutatók állását, és még fel is pofozta őket, akárcsak a halaskofát, akit úgy összevert, hogy rendőrségi ügy lett belőle. Diderot-Szókratész és Xantippéje… Rousseau Thérèse-e sem ismeri az órát, pedig a magányos álmodozó, a Remete egy álló hónapig tanította rá. Magányos álmodozó, Remete… Szörnyű ember, agyafúrt gonosz. Igen, ezt írtam róla. Ő meg… Összeesküvést szőttem ellene, szánt szándékkal a vesztére török. Egymáshoz bogozva…

– Értetted — üvölti Nanette. — Válaszolj!

– Válaszolok. Értettem.
mi lesz az Enciklopédiával
Nem sejtettem, mi lappang Rousseau-ban, amikor izgalomtól reszketve betoppant hozzám a börtönbe. A hosszú gyaloglástól és a felindulástól kifulladva érkezett, őrülettel határos izgalomban —, ahogyan később írta. Engem emésztett a gond, hogy mi lesz az Enciklopédiával, mi lesz a családommal, a vád vallástalanság, erkölcstelenség, akár életem végéig fogva tarthatnak. Ő zokogva ölelt át, könnyeztem én is. A pályázatról beszélt, megvilágosodásáról, amely útközben érte, mialatt egy fa tövében megpihent. „A tudományok és művészetek fejlődése rombolta, avagy javította-e az erkölcsöket?” Kidolgozom a pályamunkát — mondta.

– A maga álláspontja, Jean-Jacques, az lesz, ami senki másé.

És amikor elnyerte a pályadíjat: — Egekig emelkedett! Példátlan siker!

Nem sejtettem, hogy az ő nem szava tudományokra, művészetekre, az a „vissza a Természethez” hova vezet, hova vezethet.

Sűrűsödik a pép. Negyedóráig kavarni, utána fél óra hosszat pihentetni a feleség számára, akit naponta százszor is faképnél hagyok, akihez naponta százegyszer visszahúz a részvét. Következetlen vagyok, állapította meg rólam Rousseau. És a tekintete, amikor azt mondtam: — Nem az a hiteles meggyőződés, amelyben soha nem kételkedünk, hanem az, amelyhez visszatérünk.

De akkor… Levelet írt Pompadournak, közbejárásáért esdekelve. Bocsássanak szabadon vagy vessék börtönbe őt is. Kétnaponként látogatott. Repült hozzám, így mondta. S a szabadulásom után a közös ebédek hetenként a Virágkosár vendéglőben. Nanette zsörtölődött a költségek miatt. — A két éhenkórász! — Hát igen, éhenkórászok voltunk. Én kiverekedtem magam a szegénységből, családos embernek kötelessége. Ő makacsul, fitogtatóan szegény maradt. Megvetni a felesleg minden fajtáját! Zászlóként lobogtatja puritánságát. Az a rosszalló, ítélkező arca, amikor azt tanácsoltam neki, jelentkezzék Versailles-ban. Bemutatták volna a királynak, és valószínű, hogy kegydíjat kap. — Nem — csak ennyit mondott. Öt gyereke lelencházban, jelet sem tettek a pólyájukra, hogy rájuk akadhassanak. Thérèse meg olyan ostoba, hogy talán fel sem fogta, mi történt.[1]

Kötelességemnek éreztem, hogy kertelés nélkül megmondjam: — Minden lehetséges tiszta eszközt meg kell ragadnia, Jean-Jacques, hogy kenyeret adjon élettársa és Thérèse éltes anyjának kezébe. Ő meg… — Diderot megszabta, amit szerinte tennem kell, én meg tiltakoztam, abban a meggyőződésben, hogy nem ez a tennivalóm.

– Ügyelj, hogy a tűz le ne kapja az alját!

Nanette hangja élesen süvít. Belém fúródik hegyesen…

…Másodrendű írónak tartanak hozzá képest. Legjobb munkáim az asztalfiókban eltemetve. De nem emiatt… Nem! Keserű vagyok, de bizakodó is. Az időre hagyatkozom. A korán jött ember a jövővel társalog.^[2]

Körbeforog, körbe a fakanál. Sűrűsödik a pép.
tisztelet az erénynek
Rousseau most felbukkan a lábas mellett. — Ha rabságban tartják, Denis, kétségbeesésemben ott halok meg az átkozott börtön falánál! — Összeesküvést szőtt ellenem! — Megtépázott arcán, sötét szemében sértődött bizalmatlanság, gyűlölet… Rousseau örmény köntösben, vesebaja, a heves vizelési inger miatt viseli, ezt élőszóban és írásban többször is közli. — Tisztelet egyedül az erénynek jár. Tudósnak, írónak, művésznek nem, mert a megkülönböztetés egyenlőtlenséghez vezet, s az egyenlőtlenség a bűnök melegágya — mondja. — Nekem, Jean-Jacques, nem elég, ha kevesebb a bűn, én azt is akarom, hogy több legyen a boldogság.

Rousseau a fejét rázza, arca komor, elutasító. Kottamásolásból él, akárcsak fiatal korában. Én elkerülöm azt a városrészt, ahol ő az utcákat rója. Áhítatos tekintetek és gúnyos pillantások követik, fiatalemberek szólítják meg, lelkendezve közlik, hogy fejezeteket tudnak betéve műveiből, és menekülnének ők is ebből a fojtogató társadalomból. Egy ifjú pár kéz a kézben elébe állva áldását kéri.

– Hatalma van a lelkeken — motyogja.

Letelt a tizenöt perc. A pép most fél órát pihen. Igen, a pép, az pihenhet.

A kocsiút d’Épinay asszony birtokára, a Remetelakba Rousseau-hoz… Az volt az utolsó találkozásunk. Utolsó?… Múlt csak a naptárban van meg a történelemkönyvekben.

Útközben egyre rágódtam, az érveken. Már híre járt, hogy Rousseau is támadásra készül az Enciklopédia ellen a Genfről szóló cikk miatt. A genfi polgár! Akkoriban ragasztotta puritánsága mellé genfi polgár voltát.

A Remetelak közelében ültünk, az asztalként szolgáló vastag rönk mellett. Beszéltem, érveltem, kértem is. A katolikus egyház meg a kálvinista karöltve támad minket. Ebben a válságos helyzetben ne törjön még ő is az Enciklopédiára. Ő meg, akár a teknős a páncélja mögé, a sértődött makacsságába húzódva lesett rám, és nem mondta meg, hogy támadni fog, ne folytassam az érvelést. Hagyott beszélni.

– Szövetség van köztünk. Mindannyian a világosság táborában — mondtam.

Ő lehajtotta fejét. Még egyre hallgatott. A földet nézte. Szája mosolyra görbült.

Az ösvényen csiga mászott felé. Jean-Jacques óvatosan elhúzta előle a lábát. Csend volt köztünk. Éreztem a csend súlyát. A csiga átjutott az ösvény túlsó oldalára. Rousseau arca felém fordult:

– Engem megsebzett és felháborított abban a cikkben a hazám erkölcsi megrontására irányuló mesterkedés.

– Erkölcsi megrontás! Mesterkedés! A cikk nagy elismeréssel szól Genfről. Amit helytelenít, de mindvégig tárgyilagosan… Kálvin máglyára küldte a Szentháromságot tagadó Servetet, és Kálvin óta változatlanul tilos a színjátszás Genf területén.

– Valamennyi művészet között a színjátszás a legveszélyesebb. — Hangja komor, ünnepélyes volt, akár a halálos ítéletet kihirdető bíróé. — Tragédia, vígjáték, egyaránt erkölcsromboló, s minthogy élőszóval fordul az emberekhez, a megejtő színészi tolmácsolás fokozza a rontást.

– Ha jól emlékszem, maga fejtette ki először, Jean-Jacques, hogy Molière Embergyűlölője nem komikus figura, csak az eltorzult nyájlények mulatnak rajta. Alceste a töretlen igazságot képviseli.

Oldalról lesett rám, fürkésző tekintettel. Hallgatott.

– Maga is írt színpadi műveket, Jean-Jacques, ha jól tudom, hatot, az átdolgozásokkal együtt.

Szemében fenyegető volt a sértődöttség.

– Maga, Denis, aki váltig azt hangoztatja, hogy minden csak időlegesen azonos önmagával, s a változás törvényének van alávetve, most megró engem amiatt, hogy megváltoztattam ifjúkori téves álláspontomat. Megismétlem: valamennyi művészet között a színjátszás távolítja el leginkább az embert eredeti, bűntelen, testvéri állapotától. Pátyolgatja a bűnös szenvedélyt, kikacagja a gyönge ügyefogyottat. A természet adta bűntelen állapot…

Nem bírtam tovább. Közbevágtam.

– Nincs eredeti, természet adta bűntelen állapot! Szörnyet is hordunk magunkban. Nevelés, példa, ha kell, büntetés nélkül az a szörny talán megölné az apját, és a saját anyjával hálna.^[3]

– Maga mindig is kedvelte a paradoxonokat, Denis.

– Nincs elveszett földi Éden! — ordítottam. — Semmiféle földi Éden nem volt és nem lesz!

A hadonászó kezemet figyelte. Erőt vettem magamon.

– A több szabadság, kevesebb egyenlőtlenség lehetősége, a társadalom átalakítása előttünk van. Ezért olyan fontos, hogy maga, Jean-Jacques…

Félbeszakított.

– Megbántott engem.

– Bocsásson meg, ha a vita hevében… Tudhatja, indulatos a természetem.

– Nem most. A színművével bántott meg.

– Elküldtem magának egy példányát.

– Elküldte. Azt írja benne, félreérthetetlenül rám célozva: csak a gonosz ember magányos. Kegyetlen és téves megállapítás. Aki egyedül van és egyedül akar lenni, az nem tud, és nem akar másoknak ártani.

Válaszolni akartam, elmondani, hogy az ő magánya és az enyém is, ha szert tehetek rá, nem önző elzárkózás, egyedüllét, mert én arról írtam. Körülötte, körülöttem vannak mind az emberek, testi-lelki bajaikkal. Még a halottak is. S a papírra vetett szavaink is velünk.

A szó belém dugult. A Remetelakból Thérèse közeledett felénk. Bal karján fodros alsószoknya, rövidesen megtudtam, hogy barhentből készült, jobb kezében aranyszegélyű boríték.

– Ő küldte — lihegte. Hangja elfulladt, a borítékot átnyújtotta Jean-Jacques-nak. Rousseau aranyszegélyű levelet vett ki belőle, arca rezzenetlen maradt, miközben felolvasta a szöveget: „d’Épinay asszony ezt az alig használt barhent alsószoknyát küldi a Remetelakba azzal a kéréssel, hogy a jó Thérèse varrjon belőle meleg mellényt a magányos álmodozónak, hiszen a tél hamarosan közeleg.” — Valóban közeleg. A fecskék már elköltöztek — mondta Rousseau, s a levelet visszacsúsztatta a borítékba.

A bankár sem őrizheti gondosabban üzleti iratait, mint ő a hozzá érkezett leveleket. Sértődött távozása után a Remetelakból tisztelői körében több ízben felolvasta d’Épinay asszony írását. Az alig használt barhent alsószoknya bevonult az irodalomba.

Thérèse meglengette, végigsimogatta a fodros alsóneműt. — Két mellényre is futja majd belőle — állapította meg. Aztán megfordult, és ment vissza a Remetelakba.

Rousseau tekintete a távolodó alsóneműt követte.

Szólni akartam, odalépni hozzá, egy pillanatig talán azt képzeltem, hogy ismét, mint valaha… Ő felém fordult.

– Amikor tavaly vesebajommal gyötrődtem, és d’Épinay asszony Svájcba készült Tronchin doktorhoz, maga, Denis, azt írta nekem… Jól emlékszem a levelére, könnyeimmel öntöztem. ,,Barátom, ha meg van elégedve d’Épinay asszonnyal, el kell kísérnie, ha nem, annál inkább.”

Töprengő szeme a távolba meredt, és halkan, ünnepélyesen, mintha imát mondana: — Rendíthetetlenül vallom, hogy az embert a társadalom torzította bűnössé, hitvánnyá, szerencsétlenné. — És mielőtt válaszolhattam volna: — Itt marasztalnám ebédre, ha megfelel magának az én egyszerű étkem.
beláthatatlanul veszélyes
Arca bánatos volt, tekintete dermesztően szigorú. És én megértettem… Az a „vissza a Természethez”, amin Voltaire fullánkos szellemességgel gúnyolódott, ami, nem tagadhatom, valaha engem is megkapott, iszonyatosan, beláthatatlanul veszélyes. Ha az emberiség eredeti, bűntelen, testvéri, szabad állapotának elvesztéséért a társadalom felelős, amely — mellesleg — emberekből áll, akkor csupán egy lépés, egyetlen egy… A dráma a bűnös szenvedélyeket, a megvetendő indulatokat istápolja. Vesszenek a színházba járók, hogy az emberiség újra szabad, bűntelen, egyenlő és testvéri legyen! Vesszenek a templomba nem járók is! Még mindig nem egyenlő, szabad, boldog és testvéri ez az emberiség?! Még mindig nem?! Vesszenek a feketekávét ivók, velem együtt, a kávézás bűnös luxus, az ültetvényeken néger rabszolgák dolgoznak rogyásig! És megláttam Rousseau két arcát. A magányos álmodozóét, akinél minden sebzett árva szív, minden eltiport szenvedő vigasztalóra lel, aki az ösvényen mászó csiga elől elhúzza a lábát, hogy útjában ne legyen. És láttam a másik, a kérlelhetetlen arcot…

— Vesszenek mind, egytől egyig, hogy az emberiség!… És megértettem, hogy a vérengző eszelősök, a Nérók, a hódítás és hatalom megszállottai, Nagy Sándor, Julius Caesar mellett ott az emberiség üdvén munkálkodó zsarnok, aki nem éri be a lassú, fáradságos, gyakran megtorpanó haladással, a teljességet akarja, ami nincs. Megértettem, hogy az erényes zsarnok a legveszélyesebb, mert erényeinek száma a leghathatósabb csábítás.

Néhány hét múlva megjelent Rousseau támadása. A legrosszabbkor.
szörnyeteg
Szörnyű ember… Aki a teljességet akarja, az egytől egyig szörnyeteg. Ő nem tartozik közénk. Mi együtt vagyunk, ha vitázunk is egymással, mint én a dúsgazdag Helvetiusszal, aki nem átallotta leírni, hogy az unalom csaknem olyan félelmetesen rossz, mint az ínség.

Nem maradtam egyszerű ebédre a Remetelakban.

Rousseau a bérkocsiig kísért. Útközben nem váltottunk szót.

Akkor láttam utoljára.

[1] Ebben a kérdésben vitába kell szállni Diderot-val. Thérèse felfogta a történteket, s alighanem meggyűlölte Rousseau-t. Korabeli mendemondák szerint Rousseau nem lett öngyilkos, az asszony szeretője ölte meg.

[2] Az idő jól sáfárkodott, igaz, meghökkentően is. A Rameau unokaöccse először németül jelent meg. A napóleoni háborúk idején egy orosz tiszt Schillernek ajándékozta a kéziratos példányt, amely nyilván Katalin cárnő könyvtárából kerülhetett hozzá — Diderot ugyanis eladta könyvtárát a cárnőnek, aki csak a párizsi Szókratész halála után vette át jogos tulajdonát. Schiller a kéziratot Goethének adta, aki olimposzi magaslatán nekiült, lefordította és kiadatta. Az első francia nyelvű kiadás — nem siettek vele — a Goethe-szöveg lefordítása franciára. És a Mindenmindegy Jakab! Majd két évszázadig tart, amíg a posztmodern fogyasztói ízlés utoléri.

Lásd: https://ligetmuhely.com/vesszoparipan-imbolygo/

[3] Freud hivatkozik az Ödipusz-komplexussal kapcsolatban Diderot-nak erre a mondására.

felső kép | Jean-Baptiste-Camille Corot: Fontainebleau erdő, commons.wikimedia.org