Nacsinák Gergely András

AZ IDŐ VÁROSA

2009 június

AZ IDŐ VÁROSA

Mindazok közül, akik a Városról írtak, alig néhányan mondhatják el magukról, hogy feladatukat sikerrel oldották meg. A nehézség alighanem ahhoz mérhető, mint amikor egy festményen ábrázolt jelenetet igyekszik valaki esetlen és keresett szavakkal visszaadni. És itt még csak nem is kerettel határolt, befejezett képről van szó, hanem egy évenként, sőt, évszakonként és napszakonként változó képről, amelyhez éppúgy választhatunk ablakkeretet, néhány rőtbarna téglából rakott házfalat, mint a vizet és az eget, vagy akár az egész Adriát.

a város háttere

Hogy ne kelljen Velencéről írnom, és hogy valamiképp mégis írhassak róla, elhatároztam: a gyermekkoromban bevált módszerhez folyamodom. Akkoriban rájöttem, hogy ha az éjszakai égbolt valamely különleges színben pompázó, de halványfényű csillagát szeretném szemügyre venni, jobban teszem, ha valamelyest mellé, mintsem egyenest ránézek, mert akkor nem tűnik el örökösen a szemem elől. Akik Velencéről írnak, öntudatlanul is gyakran folyamodnak ehhez a módszerhez, és úgy csinálnak, mintha valami mást csinálnának – mintha nem a városról beszélnének, hanem memoárt, történelemkönyvet vagy fikciót írnának. Thomas Mann és Italo Calvino is – hogy csak a két legismertebbet említsem: az előbbinél Aschenbach halálának történetéből szinte semmi nem maradna a város háttere nélkül, az utóbbi pedig megannyi elképzelhető és valószínűtlen városról beszélteti Marco Polót, hogy észrevétlenül le tudja írni annak szülővárosát. A mellébeszélés tehát nemcsak megengedett, de úgy tetszik, olykor az egyetlen lehetséges módszer, hogy ki tudjuk mondani, amit gondolunk.

*

Ezért igyekszem inkább a lagúna kisvilágának egy másik pontjára fordítani a figyelmet: hogy azután büntetlenül terelhessem a szót Velencére; ezért beszélek többet egy hajdan volt valóságos városról – hogy szót ejthessek erről a lehetetlen városról is.

Torcello felé hajózva először is lassanként mindent és mindenkit észrevétlenül beburkol és átjár valami szelíd melankólia: a nádasokat, apró szigeteket – melyek inkább zsombékoknak és zátonyoknak tűnnek, mint határozott körvonalú földdaraboknak –, a stégeket és halászkunyhókat, de még a hajó utasait is. Hemingway is ezért szerette: a párás levegő kínálta távlatért, és a csöndes beletörődésért, ami csak úgy sugárzik a helyből. A kikötőül szolgáló mólótól egyetlen kanyargós sétaút követi a csatorna vonalát a sziget belsejébe. Alig néhány épületet látni elszórtan, és Velencében mindent együttvéve sincs annyi növény, mint itt: sás, repkény, délszaki fenyő, kerítésekre felfutó szőlőindák, veteményeskertek.

Luca Fasolo, flickr.com

Luca Fasolo, flickr.com

Akár a lagúna opálos vizén úszó smaragdzöld tutaj, amelynek árboca a katedrális mellől az égre mutató harangtorony. Ha a sziget nevét akarja magyarázni, a helyi szófejtés mindig a tornyot választja kiindulópontul: hol azt mondják, a „tornyocska” (torcello) név a hunoktól elpusztított római város, Altium egykori templomtornyára utal, amelyből Izsák püspök látomásban pillantotta meg népe új lakhelyét a víz közepén, hol, hogy az elnevezés mintegy a sziget hieroglif-szerű leírása: torre et cielo, ami annyit tesz: torony és égbolt. Való igaz: a folyótorkolat széles lapályán közel s távol nincs más függőleges vonal, igazodási pont; mintha ez volna a tengely, amely körül áramlik a víz, és hozzá kipányvázva ringatóznának a környező szigetek és a sással benőtt zátonyok. Torcello valamiképpen Velence ellenpontja: az közelebb a nyílt tengerhez, szellősebb, napfényesebb és e világibb; emez a lagúna északi fertályán, nádasok és homokpadok labirintusában sokkal inkább nehezen kivehető, félig-meddig feledésbe merült emlékkép. Velencét úgy becézik: Serenissima, Felettébb Derűs, ami leginkább egy dáma nevének hangzik; Torcellót álmában sem jutna eszébe senkinek így szólítani, inkább azt mondanák rá: Mesto, a Szomorkás, vagy Fosco, a Borongós.

*

tulajdonképpen nem létezik

Meglehetős időbe telt, mire sikerült rájönnöm, hogy Velencéről azért nem lehet igazán jó útirajzot olvasni, s a sikerült könyvek is azért csak írói cselek és bűvészmutatványok kíséretében mernek beszélni róla, mivelhogy Velence tulajdonképpen nem létezik. Fennáll ugyan egy város, amit a térképeken Veneziaként jelölnek, s amely elfoglal egy meghatározott helyet a glóbusz egy bizonyos pontján, ez azonban nem maga Velence – mert az egészen másutt létezik: leginkább abban a némileg megkülönböztetett és kissé megilletődött hangsúlyban, amellyel a nevét általában kiejtik. Lehet persze közömbösen, hangsúlytalanul is mondani, de ez inkább csak az ott lakók privilégiuma. Aki oda utazik, vagy aki a távolból emlegeti, mintha valami letűnt istenség vagy mitikus tritón nevét szólítaná, amelyről – noha sem arcát, sem fennhatóságát nem ismerjük már –, apáink és könyveink révén tudjuk, hogy egykor varázsos hatalma volt.

*

Alighanem annak köszönhető ez a félig-meddig mitikus státusz, hogy az újkorban Velence volt az első város, amely hanyatlásakor ahelyett, hogy csendben eltűnt volna a föld színéről, látványossággá lett; és így nem kisebb hírnévre és gazdagságra tett szert, mint korábban kalmár-nagyhatalomként. Azelőtt Rómával és Jeruzsálemmel is megesett, hogy pusztán hírnevéből kellett élnie, de amellett, hogy ez szakrális hírnév volt – amely jóval nehezebben fakul –, az állapot nem is bizonyult tartósnak. A lagúna városainak ellenben attól a pillanattól, hogy a portugál Vasco da Gama megkerülte a Jóreménység-fokot, s így a keleti fűszer és selyem immár nem csak a szárnyas oroszlán védjegye alatt juthatott el Európába, más foglalatosság után kellett nézniük. A krónikások leírják a riadalmat, amelyet a portugál expedíció sikerének hírére söpört végig Velencén: mintha megfellebbezhetetlen halálos ítélet született volna, vagy mintha átkot mondtak volna ki a városra. Pedig jó ideig még semmi sem változott: az idő valamiképp megkímélte Velencét, lakói nem hagyták el, és hírneve nem kopott meg, mint ahogy eljelentéktelenedett – ha nem is halt ki – ugyanebben az időben és ugyanez okból Genova, vagy ahogy fél évezreddel azelőtt eltűnt a föld színéről Torcello városa.

*

Alberto Campo, flickr.com

Alberto Campo, flickr.com

Az apró szigetek sorsát akkoriban éppen a feltörekvő Velence pecsételte meg. A lagúna vérkeringése megváltozott, alighanem felborult: ennek nyomán Murano kikötőből üvegfúvó-iparosok városa lett, és Burano halászfalu. Torcello, a legősibb és leghatalmasabb mind között pedig egyszerűen eltűnt, mert az öregek meghaltak, az ifjak pedig az egyre inkább prosperáló Rialto-szigetekre vándoroltak át. Az egyetlen, aki az alapítók közül mindmáig itt maradt, eleve akaratán kívül érkezett: a katedrális hideg alapzatában nyugvó Szent Héliodórosz, akinek drága köntösökbe burkolt relikviáit még a régi Altiumból szállították át, hogy továbbra is mennyei pártfogóként és e világi talizmánként szolgálja híveit. A megbillent világrendben valamiképp a halottak jelentették az élet folytonosságát: Héliodórosz száraz relikviái fölött indult el az új élet a sás és hínár ölelésében. Nem is szárazföld, de nem is tenger: a lagúna külön világot alkot, ahol sok megszokott fogalom: a part, az út, a távolság is egészen új értelmet nyer. A folyótorkolat édes vize itt végképp elkeveredik az Adria sós vizével, és a felszálló pára különös formájú felhőket borzol az égre. Madárcsapatok és halrajok vonulása jelöli ki az irányokat. Habár senki nyugalmát nem zavarja meg, mégis, az ember Torcellón szinte hangosan beszélni is vonakodik, amíg a hellyel meg nem szokták egymást.

*

lassú és biztos föloldódás

Ami Torcellónál a hely adottsága: a sűrű, csaknem másvilági levegő, és a mulandóság, de legalábbis a lezárultság intenzív érzete, az Velencében a köddel jár együtt. Mintha a város akkor találna önmagára, amikor csaknem láthatatlan lesz: Venezia egy lépésnyit hátrál ebből a világból, a turisták nem fényképeznek annyit, sőt, ideális esetben el is veszítik egymást, a képeslapszerű távlatok megszűnnek, és a város fellélegezhet kissé. Joszif Brodszkij, az emigráns orosz író szerint, aki néhány éve már a közeli San Michele-szigeten nyugszik különleges engedéllyel eltemetve, ez a félig tengeri-félig lápi köd, a nebbia csak még időtlenebbé teszi a helyet, hiszen „nemcsak a tükörképeket törli el, hanem mindent, aminek formája van. (…) Röviden: az önfeledés ideje ez, hiszen a láthatóságát elvesztett város is ezt sugallja”.[1] Márpedig Velence elsősorban, és létezésének immáron egyedüli értelme szerint látványosság – következésképp, ha megszűnik láthatónak lenni, némileg létezni is megszűnik. Ekkor válik hasonlóvá Torcellóhoz, amely viszont lassan ezer esztendeje megszűnt létezni, és alig maradt belőle valami, ami felismerhető. Torcello látni engedi, amit Velence ügyesen elfedez: a kiszolgáltatottságot az időnek, a lassú és biztos föloldódást az időben. Torcello már csak sziget, de nem város, mert lakosai a középkorban jórészt elhagyták Velence kedvéért, amely már város volt, de tulajdonképpen sosem volt sziget. Nincs is hová visszaváltoznia: amikor Torcellóról eltűntek a házak, palazzók, tanácstermek, rakpartok és piacterek, újra szigetté válhatott: Velence azonban túlontúl mesterséges alkotás ahhoz, hogy visszaváltozhasson természetté. Torcello akkor lassan visszavonult az időből, és jórészt az lett, ami volt: zátony, ha emlékekkel megrakott zátony is. Torcello szőlősökből, konyhakertekből, egy-két öreg kőhídból, maroknyi cseréptetős házból, és két méltóságteljes templomból áll, amelyeket valahogy itt felejtett a pusztulás. Amikor viszont nehéz köd ereszkedik a városra, Velence elveszíti legfőbb fegyverét, a felszínt, amellyel mintegy kicselezte az időt: a látvánnyal elenyészik a festői homlokzatok és az építészeti tükörjátékok sora, amely arra késztet, hogy a kopott spaletták és egyhangú téglafalak sorát is festői tükröknek lássuk.

*

Torcellót Velencéből és Velencéhez képest lehet igazán megérteni, a várost pedig az elhagyott szigettel összehasonlítva. Az utóbbiról végérvényesen kivonult az ember, egész zavaros történetiségével együtt, s a hely ismét a víz és az ég örök jelen idejébe került, feltisztult, mint az öböl vize, ha nem kavarja már fel a hajók horgonya és a csónakok evezőlapátja. Mintha el is feledte volna az emberi izgágaság évszázadait: az ajtók és spaletták nemcsak bezárultak, de el is tűntek, s még a katedrális is oly dísztelen kívülről, akár egy fa törzse: mindössze a csatornák kígyózó vonala, a növényzet változása, meg a töltések nyomán lehet sejteni az egykori dokkok, terek és sikátorok helyét.

Moyan Brenn, flickr.com

Moyan Brenn, flickr.com

Valaha bizonyára Torcello városa is, Velencéhez hasonlóan megismételte és tükrözte a tájat, a lagúna szigeteinek és csatornáinak szeszélyes rajzolatát, amelyből vétetett. Brodszkijt a város alaprajza „egyazon tányéron osztozó két halra” emlékezteti, Paszternak szétázott perechez hasonlítja, mások még vadabb és költőibb hasonlatokat találtak ki rá – a valóság azonban az, hogy mindezek absztrakt asszociációk, minthogy a térképre pillantva egy megfagyott pillanat keltette benyomást igyekeznek körülírni, míg a város topográfiája akkor válik igazán valósággá, ha nem madárperspektívából szemléljük, hanem folyamatában: azaz séta vagy hajózás közben, feltárulkozás és eltűnés váltakozó ritmusában, vagyis amikor a topográfia részévé válunk anélkül, hogy különösebben minősítenénk azt. Ekkor juthat eszünkbe, hogy a hidak, átjárók és csatornák törvényei ugyanazok, mint amiket a lagúnában mindenütt megfigyelhetünk, s hogy a város is a lagúnák kőből épített mása – egyszóval kép és tükör, és ha néhanap a langyos déli szél az Adriáról a város utcáira és tereire hajtja a vizet, a kétféle lagúna közt minden lényeges különbség megszűnik.

*

kő és víz kontrasztja

Brodszkij szerint, ha nyíltan nem is mondja ki, Velence a vízi létezés, vagy inkább a tenger – ami nála egyszersmind az idő – mesteri tükörképe vagy szobra. Amíg Velence nem vált önmaga emlékművévé, vagyis nagyjából a 17-18. századig, a tengerből és a tengeren élt, nemcsak metaforikusan, de a lehető legprózaibb értelemben is. Most pedig mint egy megfeneklett hajó: templomait „benőtték a szentek, akár a rátelepedett kagylók, és kupolái olyanok, akár a medúzák”. Nyelvünkben a víz az idő képe: mindkettő folyik, pereg, magával sodor és végül elmos: hasonlataink arra késztetnek, hogy a vízben az időre ismerjünk. Ezen alapulna hát a város vonzereje, kő és víz kontrasztja. Tudásunk Velencéről nagyrészt efféle magával ragadó nyelvi vagy képi metaforákon nyugszik, írók és festők interpretációin. Aki idelátogat, kénytelen-kelletlen ezeket fedezi föl mindenütt, így legalább megmenekül a nyugtalanító érzéstől, hogy a város élete voltaképp elérhetetlen számára, elrejtik a dús homlokzatok és burjánzó szóképek. A látvány nagyszerűségét vagy különösségét méltató jelzők, a történeti vagy irodalmi reminiszcenciák csak illetéktelenségünket palástolják, nem szólva arról, hogy rendre hamis vezetőknek bizonyulnak. Tudjuk, hogy Velence „vízre épült város”, de Torcellót bejárva eszmélünk rá, hogy voltaképp nem az, mert jórészt zátonyok, szigetek, homokpadok sokaságára épült; tudni véljük, hogy Attila hunjai, és később a lombard invázió elől menekülők alapították, pedig ez épp Torcellóra igaz, mert a Velence magját képező Rialto-szigetek csak később, a 9. században kezdtek el benépesülni, és így tovább. Ezek azok a megejtő tudásbeli homlokzatok, amely mögött a város valódi története rejtőzik. És ezek azok a képek, amelyekről nem vagyunk hajlandók lemondani, merthogy Velence lényege a kép: hiába tudjuk, hogy a víz nem mély, mégis tengernek tűnik: hiába, hogy a házak nem egyenest a vízen, hanem a talpalatnyi, cölöppel és mészkővel megtámogatott sáros földön állnak, a látvány erősebb minden megfontolásnál – akár az álomban.

*

„Mintha a tér, amely itt sokkal inkább tudatában van az időhöz viszonyított alsóbbrendűségének, mint másutt, azzal az egyetlen tulajdonsággal válaszolna, ami az időből hiányzik: a szépséggel” – írja Brodszkij. Velence mint az idő panoptikuma: tele különös képződményekkel, kulturális preparátumokkal, történetekkel és legendákkal; Torcello ellenben olyan világot mutat, amelynek ideje már csak az évszakok váltakozásával, és a csillagóra örvénylő járásával mérhető. Ez a feledés második fázisa: amikor nemcsak köveit és oszlopait, de jobbára legendáit is elmosta, magába itta a változás. Velencében – vagy inkább Velence által – az idő folyása is szinte tapinthatóvá válik, ezért tűnhet úgy, hogy itt a halál is közelebb húzódik, akár a házfalak az egyre szűkülő sikátorokba térve. Ehhez jön még, hogy a pestis emlékei is minduntalan visszaköszönnek, hol a Frari-templom csontváz-szobrain, hol utcanevekben (mint a Brodszkij által is „Gyógyíthatatlanok Rakpartja”), de még a karneváli maszkokon is, amelyek hosszú karvalycsőrei a pestisdoktorok maszkját másolják le, hagymázas álmokból előhívott, rikító színekkel kipingálva. Torcellóban az ember fellélegzik: mintha átjutott volna egy kapun, amely a keletkezés elé, vagy az elmúlás utánra nyílik: hiányoznak a falak, s a növények és a víz csöndje közepette csak a két ősöreg templomépület emelkedik, ikonos nyugalomban. Ravennai mintára építették őket, ebben a se nem latin, se nem bizánci stílusban, ami szintén az eldöntetlenséget és az örökérvényűséget sugallja a maga archaikus stabilitásával és korhoz nem kötődő dísztelenségével. Odabent hatalmas aranylátomások a mozaikok. Arrébb, a lagúna másik végén Velence maga a mozaik: legalábbis a házak úgy állnak színesen és szorosan egymás mellett, mint a San Marco mozaikkockái. Csakhogy a város mozaikját az idő rakta ki lassú kézzel: egyik elemét gyakran évszázadok választják el a másiktól.

Nacsinak5_2009_6

*

A görögök egykor két szót használtak az időre (ezt a kettőt használják ma is, de minden lényegi különbségtevés nélkül). A chronos jelentette az objektív, megállíthatatlan és arctalan időt; a kairos viszont a jelentőségteljes, karakteres és tartalmas idő volt, amely szigetként válik el a chronostól. A kairost a történés emeli ki az időfolyam könyörtelen egyformaságából: ez a megfelelő körülmények összejátszása folytán felcsillanó, és megfelelően kiaknázott pillanat. Felismerése a rétoroknál a hallgatóság megragadásának kulcsa, a hadvezéreknél a taktika lényege, az uralkodóknál a hatalom megszerzésének titka, ezért is szokták alkalomnak vagy időzítésnek fordítani. Egyszóval a kairos az a tartalommal telített időszakasz, amely létrehoz valamit, ellentétben a chronikus idővel, amely mitikus ősistenként emészti föl gyermekeit.

az istenek nevét elfelejtik

A városokat a kairos teremti: az alkalom, amelyben a hely és az idő egymásra talál. A síkságokon az utak találkozásánál, a pusztákon források közelében, a part mentén kikötésre alkalmas öblökben, védett völgyekben vagy védhető magaslatokon, és mindezek legkülönbözőbb variációiban – mindez azonban mit sem ér, amíg el nem jön a megfelelő pillanat, és az utakon megindulnak a karavánok, a mólóknál hajók kötnek ki, és az istenek parancsot adnak a városalapításra. Aztán a széljárás egy idő múlva megváltozik, az utakat felveri a gaz és beborítja a homok; járványok törnek ki, hőség nehezül a vidékre, az istenek nevét elfelejtik, vagy ők maguk cserélnek arcot és nevet – mindenesetre a kairos ismét chronosba fordul, és az addig virágzó város eltűnik. Legalábbis az esetek túlnyomó részében.

Merthogy Velence azáltal, hogy látvánnyá és relikviává lett, ellentmondani látszik a törvénynek, ha ugyan törvényről van szó. Míg Torcellót megérteni azért nehéz, mert a mi időnkkel semmiféle kapcsolata nincs, és egy számunkra értelmezhetetlen időszámítás részévé vált, Velencében az a meghökkentő, hogy nem szűnt meg a kairos képmása lenni. Velence látvány, márpedig a látvány lényege éppen a pillanatnyiság, amelynek sem múltja, sem jövője nincsen igazán. Szentélye, a San Marco is, mintha csak a város miniatűr ikonja volna: minden darabja máshonnan, máskor és más korból került ide: gótikus kapuzat mögött bizánci és neoklasszikus mozaikerdő, a homlokzaton antik bronzlovak és reneszánsz angyalok. De lehet-e azáltal túllépni az időn, hogy egészen magamba szívom? Nem látszat-létezés ez csupán, mint a múmiáké a festett sírkamrák mélyén? Vagy csak úgy lehet túljutni a mulandóságon, hogy a kairost egészen elhagyom – és akkor azt hívják feledésnek?

*

„Ez a széltében-hosszában világgá kürtölt csoda, ez az agyaglábú bálvány, ez a trompe-l’oeil, ez a festett szemfényvesztés, ez a klisé – ugyan melyik intelligens képrombolóban nem támad fel láttán a rombolás ösztöne?” – kérdi Mary McCarthy, és már sorolja is a lekicsinylő és fölényes jelzőket és jellemzéseket, amelyekkel a modern képrombolók illették a várost, ellensúlyozandó a tömegek feltétlen és szentimentális rajongását. A preraffaelitákban és a francia racionalistákban talán csak ez az egy közös vonás van: a viszolygás Velencétől. Mintha a város Európa féltett nippje volna egy ódon vitrines szekrényben; vagy aranykeretes tükör, amelyben magára mosolyoghat, és saját ízlését dicsérheti. Mindenesetre bálványkép, az isteneit vesztett Nyugat egyik utolsó bálványa. A palotáknak mindig a vízre néző oldala a leginkább felcicomázott, óriási ablakokkal, erkélyekkel és csipkés kőpárkányokkal; míg hátul sivár téglafalak és szűk átjárók teszik fölismerhetetlenül egyformává az épületeket, s az emberben óhatatlanul fölmerül a gondolat, hogy a várost azért építették így, hogy tükröződhessen – hogy eleve tükörképként épült, számításba véve, hogy megkettőződik majd a lagúna vizében, a festményeken és elbeszélésekben, amelyek egy jókedvű, gondtalan népről szólnak majd, akik selymek és brokátok, rágalmak és szerelmi afférok közt élnek egy mesevárosban víz és ég között, márványpalotákban halnak meg, és ezüstgondolákon ringva temetik őket.

Etienne Despois, flickr.com

Etienne Despois, flickr.com

*

Lehet, hogy a velenceiek voltak minden idők egyik legprózaibb népsége: gátlástalan, mohó és cinikus kalmárok, akik még védőszentjüket is úgy lopták a jámbor alexandriaiaktól; akik fölhergelték és megvették a kereszteseket, hogy elpusztítsák Bizáncot; akik kitalálták nekünk a jövedelemadót, az államkötvényeket és az állami cenzúrát; létrehozták a játékkaszinókat és az első gettót; ízlésben nem, de intrikákban és képmutatásban már-már fölül is múlták a dühösen irigyelt keletieket – mindez lehet tény, de ami igaz, az igaz: lakóhelyük maga a tökéletes abszurditás – egy vízre épült város! Kő és víz szokatlan együttesében élni, folyékony utcák között, reflexiók állandó játékában – ez bizonyára olyasvalami, ami a kiváltságosság és bizonyos irrealitás érzetével ajándékozza meg az ott lakókat, alighanem arra kényszerítve őket, hogy fokozott tárgyilagossággal ellensúlyozzák ezt a mindennapi varázslatot.

ellenpontozás

A többi vízi nép: a mocsári arabok kunyhói az Eufrátesz-deltában, a titicaca-tavi indiánok úszó tutaj-falvai, vagy az indokínai cölöpházak a tengeren egytől-egyig természetesebb látványt nyújtanak, valahogy úgy, mint a hódvárak, vagy a fonott fecskefészkek a sziklafalakon. Egyik sem döbbent meg az ellenpontozás e végsőkig vitt színjátékával, ezzel a képtelenséggel, hogy a kőházak és márványpaloták lebegni látszanak a vízen, hogy a püspök naszádon végez körmenetet, és a kurtizán erkélye alatt ringó csónakokból adnak szerenádot. Velence a par exellence város, azaz mesterséges lakhely, épp azért, mert emberi számítás szerint nem kellene ott lennie, ahol van, és nem kellene olyannak lennie, amilyen; és mivel semmi természetes nincs benne, a mesterség szépsége annál nyilvánvalóbbá válhat.

[1] Az idézetek Brodszkij Velence vízjele című könyvéből származnak, amely a Typotex Kiadónál jelent meg 2008-ban.
felső kép | Etienne Despois, flickr.com