FÜGGELÉK

Holott követhetetlen a hajszálak növekedése,
s nem hallani a körmök néma serkenését sem,
miközben a kéz, a láb,
a szív jár, kel, zakatol,
semmi sem valóságosabb az
elmúlásnál.
Pedig hétköznapi esetek csak
az erre utaló jelek, mindig
valamiképp oldódnak meg,
tegnap óta például felnőtt
bérlettel utazom,
vagyis többet fizetek.
A jegypénztárnál szorítja össze
torkomat újra a döbbenet,
míg kiszámolom a pénzt:
a változás oly lassú, hogy érzetének
állandóságához nemhogy ragaszkodni,
de folyton erről beszélni ugyanúgy értelmetlen.
Szürkül, miközben ezt, mégis, leírom.
Ülök a terasz hideg kövén, előttem a kert.
Rigó fürdik a műanyag virágtartóba
öntött vízben, mellette a korhadó fenyőfa,
ki kellene vágni, nem fogom az idén sem,
nézek. Fásulok, kövülök, jó
a kerti rigóban látni önmagam.

Ettől arrafelé már semmi se változzon,
maradjon minden így, szépen,
s takarjon bármit, vagy jelentsen ez,
mi fontos, szavakkal körülírható,
de lényege jelezhetetlen.

kép | Papooga, flickr.com