Bíró Béla

ZSIDÓNAK (IS) LENNI

2005 január

ZSIDÓNAK (IS) LENNI
„Én szubjektíve azt mondom, hogy magyar vagyok, de ez nem jelent semmiféle fraternizálást, vagy dörgölődzést, csak konstatálom, hogy az anyanyelvem, a kultúrám magyar. Soha nem kérkedem vele. De nem is tagadtam soha.”
Tóth Imre

Ahogy olvasom Tóth Imre és Várdy Péter beszélgetéseit[1], újra rádöbbenek, hogy mi, kisebbségi magyarok, akik hajlamosak vagyunk magyarságunkat sokszor a kelleténél is önérzetesebben vállalni, sőt megköveteljük környezetünktől, hogy magyarként, és ne (vagy ne csupán) románként, szlovákként, szerbként, ukránként vagy németként tartsanak nyilván – hogy mi magyarok, a hasonló sors ellenére sem képzelhetjük magunkat a zsidó kisebbség tagjainak helyébe. A zsidó származású magyarok jelentős részének ugyanis a kisebbségi magyarok többségétől (főként a tömbben élőktől) eltérően legfőbb félelmük nem az, hogy megfosztják őket identitásuktól, hanem hogy az asszimiláció útja is zárt előttük. Attól kell rettegniük, hogy felismerik zsidó voltukat, a származásukat. Szemükben nemcsak az autonóm közösségi létezés tűnhet illuzórikusnak, de a részleges vagy teljes asszimiláció elfogadása sem nyújt védelmet.

„Gyerekkoromtól fogva – mondja Tóth Imre – mihelyt új környezetbe vagy ismeretlen emberek közé kerültem, azon kaptam magamat, hogy a gondolataim mögött van egy ellenpont, egy árnyék, egy állandó kísértet: ’Tudja, vagy nem tudja?’ Mint a lányok – ezt többen mondták nekem fiatal koromban, amikor még tabu téma volt – az első napokban, miután már elvesztették szüzességüket, társaságban mindig arra gondolnak: ’Meglátszik-e rajtam? Tudják-e, vagy nem?’ Mindig erre kellett gondoljak én is: tudják-e, vagy sem? Szóval, hogy ez a láthatatlan és a belső intim szférához tartozó dolog meglátszik-e rajtam vagy nem? Beszélgetés közben mindig felmerül bennem, hogy vajon ez az ember azért beszél-e velem ilyen civilizált stílusban, mert tudja, hogy…? Tehát hogy könyörületességből beszél-e így velem, mert tudja, de ez számára nem negatívum, vagy azért-e, mert tudja, és – bár nem szereti a zsidókat – azt is tudja, hogy civilizált emberhez nem illik az antiszemita beszéd? Vagy talán éppen azért olyan kedves hozzám, mert nem tudja? Ez a kérdés mindig jelen volt a tudatom mélyén, Németországban is, ahol nem tudtak rólam semmit, egyetemen, kollégák közt. Voltak, akik bebizonyították, hogy nem tudják, mert gátlástalanul idézték előttem az antiszemita folklór sztereotípiáit.”
zsidó világpolgár
A vallomás paradoxnak tűnik, hiszen Tóth Imre visszhangos nemzetközi sikereket, tapasztalatokban gazdag életpályát mondhat magáénak, és hosszú évekkel ezelőtt eljutott odáig, hogy nyugodtan kijelentse: igen, zsidó vagyok, zsidó világpolgár. Zsidó származásom meghatározó, de korántsem fedi személyiségemet, ahogyan egyéb identitásjegyeim sem. Több vagyok zsidónál, magyarnál, románnál, németnél, franciánál, bár mindezek az adottságok hozzám tartoznak; olyan ember vagyok, aki a földön bárhol otthon érzi magát, mert bárhol és bárhonnan képes hazatalálni. És igenis vállalom az antiszemita folklór sztereotípiáit, mert azok nem engem (vagy nem csak engem), Tóth Imrét jellemeznek, hanem azt (is), aki megszólaltatja őket.

Tóth Imre azt is jól tudja, hogy nem csak a nem-zsidóknak vannak előítéleteik. Elmeséli, hogy a mamája azért rokonszenvezett a románokkal, mert azok nem szerették a magyarokat, akik meg utálták a zsidókat. Hogy a zsidókat a románok is utálták? Az addig nem igazán lényeges, amíg nem ők vannak hatalmon. Egyébként a román és a magyar antiszemitizmus közt is különbséget lát. A románok, mint mindenben, az antiszemitizmusban is következetlenebbek, következésként (Erdélyben legalábbis) kevésbé kíméletlenek, mint a faji elfogultságaikban, sőt gyilkos indulataikban is precíz németek vagy pedáns magyarok.

Jakovits József: Szerzetes

Jakovits József: Szerzetes

És (természetesen) a zsidók – leküzdhetetlen kisebbrendűségi érzésük miatt – folyton felsőbbrendűt játszanak. Az alázatot öntudatlan gőggel keverik. (Mellesleg mi, kisebbségi magyarok is gyakran tesszük ezt.) És köztük is (mint minden más népcsoportban) rengeteg a silány jellem, a nyerészkedésre hajlamos szélhámos. Az antiszemita folklór mellett (és részint ellenében) van zsidó folklór is. A beszélgetéseket jegyző és az utószót író Várdy Péter Tóth szövegében is felfedezi ennek elemeit, mikor megállapítja, hogy a mitizált narratívákban mindkét részről „iszonyatos”, illetve „kegyetlenül erős népi félelmek” nyilatkoznak meg.

Ami Tóth Imrét mindenekelőtt megszabadítja az elfogultságoktól, az az igazság szenvedélyes szeretete. Lefegyverzően szókimondó. És soha sem dogmatikus. Lehet egyetérteni vele, és lehet vitatkozni. Végre valaki, akivel a zsidó-kérdésről is bénító gátlások nélkül lehetne elbeszélgetni. Egyebek közt ezért fantasztikus ez a könyv.

Nem hallgatja el (pedig tudnia kell: lesznek, akiknek nagyon nem tetszik majd!), hogy a bécsi döntés után röpcédulákat osztogatott, melyekben Erdély Magyarországhoz csatolása ellen tiltakozott. (Merthogy az ő – legnemesebb értelemben vett – internacionalista nézőpontjából világos volt, hogy a határok tologatása semmi olyasmit nem oldhat meg, amit az adott határokon belül ne lehetne megoldani.) De azt sem hallgatja el, hogy a „kultúra szempontjából az elnyomott magyar kisebbség messze a Balkánról betelepített első generációs román gyarmatosítók felett állt, hiszen ezeknek a colonoknak még pásztor-paraszti hátterük volt. Ezt ők is látták. A magyarok nagyon civilizáltak, kifogástalan modorúak voltak, volt egy magyar kultúra, nagy részük tudott még valamicskét a német klasszikusokról is. A zsidók közt is, nagyon kevesen, de voltak, akik magyar nemzeti érzést tápláltak… Persze, elvétve, a magyarok között is akadtak nyílt szellemű emberek, többnyire különcök, akiket nem a ‘mindent vissza!’ gondolata éltetett.”
személyiségünk legmélyebb rétegei
Mivel Tóthot ma már nem, vagy alig kötik a magyar társadalomban meghonosodott félelmek és óvatoskodások, minket, nem-zsidókat is hozzásegíthet, hogy a másik álláspontot jobban megértsük. Arra is ráébreszthet, hogy ez korántsem könnyű feladat. Hogy a megértésig eljussunk, valamennyire el kell távolodnunk önmagunktól, attól a velünk született kulturális identitástól, amely személyiségünk legmélyebb rétegeit is átitatja, ahogyan Tóth Imre is eltávolodik a sajátjától. Képesekké kell lennünk, hogy önmagunkat és azt a csoportot, amelybe a sors szeszélyéből beleszülettünk, egyszerre kintről, az idegen szemével, és bentről, saját közösségünk szemével is nézzük (ez utóbbit soha nem tagadhatjuk meg teljesen, mert akkor önmagunkat tagadnánk meg).

A zsidó–magyar viszonyt, mint minden emberi viszonyt, rendkívül bonyolulttá teszi, hogy mindannyian egyénként és közösségek tagjaiként is a másik tiszteletére, megbecsülésére, szeretetére áhítozunk, de ezt általában úgy szeretnénk elérni, hogy a másikat magunkhoz hasonítsuk, a magunk képére és hasonlatosságára alakítsuk. Elfeledjük, hogy ha ez sikerülne, megszűnne a varázs (a vonzalom és az idegenkedés különös egyvelege) is, mely egymáshoz láncol bennünket. Hiszen a másikban csak látszatra keressük önmagunkat, valójában a máshoz, a mássághoz vonzódunk, amely kiegészít bennünket, amely teljessé, vagy legalábbis teljesebbé teszi személyiségünket. Nem pusztán önmagunkra vágyunk, hiszen saját hibáinkat rendszerint másokban tudjuk csak igazán utálni. A másság, az idegenség gyakran zavarba is hoz. Az ember csupán megszokott környezetében, annak jól ismert díszletei, anyagi és szellemi kellékei közt érzi valóban otthon magát. Az idegenség, a váratlan és szokatlan helyzetek, az ismeretlen szokások és gondolkodásmódok bizonyos helyzetekben lehetnek fárasztóak is, hiszen fokozott részvételt, tudatosságot, társas intelligenciát feltételeznek, ugyanakkor – ha győzzük szusszal – felvillanyozó, maradandó élményekkel is megajándékozhatnak.

Csakhogy a zsidó–magyar viszony aligha lehet már természetes, amilyen egykor tán lehetett volna. Ha az, akit szeretek, akinek a kedvéért hajlandó vagyok feladni nyelvemet, kultúrám és szokásaim java részét, egyszer csak elárul, és némán vagy tevőlegesen asszisztál ahhoz, hogy lágerbe hurcoljanak, ezt aligha feledhetem, ez a legszélsőségesebb indulatoknak is kiszolgáltathat. S igaz ez még akkor is, ha – ahogy azt Tóthtól is megtudjuk – nem minden zsidó azonosult a magyar nemzeti eszmével, merthogy (ezt explicite nem mondja, de magától értetődik) ez a nemzeti eszme a századelőn már jókora dózis antiszemitizmust tartalmazott. Annak ellenére, hogy a zsidók egyénenként és közösségként is az állam hasznos és megbízható polgárainak bizonyultak. Hogy az „állam”, mely a maga liberális retorikájával magához édesgette őket, végül csalárd módon és kegyetlenül ellenük fordult, tényleg megbocsáthatatlan árulás.

A kommunista mozgalmon belül is mérgezett. Erre még a saját családi legendáriumomból is hozhatok példát. Édesapám és édesanyám kommunista vádlottként szerepeltek abban a nagy kolozsvári perben, melyet egy titkosrendőr által elcsábított székely cselédlány vallomása indított, s amelyről Tóth is beszél. A vallatások során, amikor is a magyar csendőrök a fogva tartottak talpát és veséjét verték, hogy látható nyom ne maradhasson, apám összeomlott és másokat is bemártott, köztük egy zsidó cipészt is (szerencsétlen még sánta is volt), aki, miután iszonyatosan összeverték, letartóztatások egész lavinájáért felelős. Anyámat a kínzások sem tudták megtörni. Kemény, fanatikus asszony volt. Ennek ellenére a perben mindkettejüket felmentették, mert az érvényben lévő nemzeti doktrína szerint a kommunisták csakis zsidók, esetleg románok lehettek, a magyarok és főként a „magyarnál is magyarabb” székelyek semmiképpen sem. Szabadulásuk után is kapcsolatban maradtak sejtjükkel, pénzzel is támogatták a mozgalmat, ’45 után azonban mindkettejüket kizárták a pártból. Anyámat azért – egyik zsidó elvtársnője tanúsította –, mert a per során imádkozott. Valóban: ha ülve várakozott vagy figyelmesen hallgatott, gyakran összekulcsolta a kezét Gyerekkorából őrizhette a szokást, amikor tényleg rajongó istenhívő volt, rajongását azonban felső iskolai tanulmányai nyomán átemelte a kommunista eszmékre. Istenben a per idején már réges-régen nem hitt. A ..rágalmat mely a vallatások során bizonyított keménységét is megcsúfolta, élete végéig nem tudta megbocsátani. Persze az elvtársnő ellenszenve is érthető volt. hiszen a gyakorlat, hogy valakit azért mentenek fel, mert székely, másokat meg azért ítélnek el, mert zsidó, ráadásul még székely is buktatja le – nos, aligha lehetséges, hogy ez ne szüljön ellenszenvet, még akkor is, ha tudom, hogy a másik önnön felmentésében személyesen nem vétkes. S innen már csak egyetlen (emberi) lépés van odáig, hogy a másik összekulcsolt kezét öntudatlanul is ennek az ellenszenvnek a jegyében értelmezzem. Persze nem tudhatom, hogy a történet mennyiben volt szüleim variánsa, hogy így igaz-e, vagy sem. Ami hitelesíti számomra, éppen az, hogy szüleim soha nem próbáltak kompenzálni.

A trauma nem torzult náluk antiszemitizmussá. Anyám ezt az esetet sem általánosította. Sőt, a családban egyfajta zsidó-kultusz uralkodott. Édesanyám nemcsak a mártír Józsa Béla képét hordta magával (Józsa tragikus sorsáról Tóth is mesél), de a Brassói Lapok kiadójának, Kahána Bernátnak a képe is ott volt a falon (közvetlenül Leniné mellett). Őt brassói éveiből személyesen is ismerte. Apám pedig szóba sem hozta a múltat. (Nyilván nyomasztotta a lelkiismerete). Pedig nem lett volna nehéz sértettségből vagy bűntudatból kiszínezni, földagasztani, átírni, s a kognitív disszonancia különböző narratíváira alapozva a zsidók magyar- és keresztényellenességére „következtetni”, ahogyan sokan tették.

Anyám mindig azt mondta, történtek ilyesmik is, de nem ez volt a jellemző, a vádak egyébként is csak vádakat, az egyoldalúságok csak egyoldalúságokat szülhetnek. A felelősség tehát, ha nem is azonos súlyú, többé-kevésbé mindig kölcsönös.

A gondolatot ma is igaznak érzem, sűrűn plagizálom is.

Jakovits József: Angyal

Jakovits József: Angyal

Igaz, én már azt is tudom, hogy ez a vád volt szüleim életre szóló szerencséje, hiszen ennek köszönhetik, hogy az ötvenes éveket szinte már tisztán megúszhatták. A szülőfalujukban (és – apám soha meg nem bocsátott „gyengesége” ellenére – viszonylag boldogan) élhettek. Anyám ritkán tett szemrehányást apámnak, mert ő, aki szintén átesett a vallatásokon, érezhette, hogy a tartás csak idő kérdése; az ember vagy megtörik, vagy meghal. S persze azt is tudta: a nőkkel talán Horthy csendőrei is kevésbé bestiálisan bántak. Mindketten életük végéig kommunistának tekintették magukat. De ezt a „Párt” (a szót ők is nagybetűvel ejtették, akárcsak a titóista elhajlás miatt kizárt Tóth Imre) szerencséjükre nem vette komolyan.

És azóta azt is tudom, hogy az én székely anyám és az ő zsidó elvtársnője a per eseményeiről semmiképpen sem vélekedhettek ugyanúgy. Valamiképp mindkettejüknek igaza volt. „Semmi kétség – írja Mihail Bahtyin –, a valóban hathatós értékelés szempontjából az életben mélységesen különböző értékű az én boldogságom, valamint a „másiké”, az én fájdalmam, valamint a másik emberé… Félretéve az élmény intenzitásának értékeléstől mentes, merőben pszichológiai problémáját, azt kell mondanunk, hogy az érték szempontjából hiányzik a méréshez a közös mértékegység: nem tekinthetünk el az „én” és a „másik” együtthatójától, mely társul minden valóságos élményhez… Ám nem csupán a közvetlen életbeli értékelésekre hat a szubjektum egyedi helye, de az etikai elméletek sem függetlenedhetnek, és nem is szabad függetlenedniük tőle: az egoizmus (mint elmélet), az altruizmus, az eudémonizmus, az utilitarizmus stb. tudatosan vagy tudattalanul figyelembe veszi alanyának egyedi helyét.” (A szerző és a hős)

Ezért volna abszurd, ha megpróbálnánk ráerőszakolni egymásra saját élményeinket, illetve ezeknek az élményeknek a mi nézőpontunkból megfogalmazható értékelését.

Tóth Imre „elfogulatlanságát” (ahogyan anyámét is) nyilván a genetikát illető józanság is magyarázza: aligha lehetséges, illetve csak alaposan korlátozott érvénnyel fenntartható, hogy különböző populációk genetikailag nagyon különbözzenek. Az emberi genom (a szelekciós nyomás hatására) úgy alakult, hogy a nagy számok törvényének megfelelően a tulajdonságoknak minden (megfelelő számú) populáción belül egyenlően kell eloszlaniuk. Ha Tóth Imre és anyám diagnózisa helyes volt, annak az a magyarázata, hogy – bizonyos mértékig a társadalom tagjainak akaratától függően is – meghatározott történelmi feltételek közt kialakult társadalmi rendszerek (lásd Bibó: A német hisztéria okai és eredete) az adott közösségek egyedeit nem egyformán szelektálják.

De az antiszelekció időről időre irányt is változtat. Tóth nem említi, hogy a román Szekuritate főnöke a legrettenetesebb időszakban zsidó származású ember volt: Nicolschi. A Szekuritate módszereit (hogy a különböző etnikumokban felhalmozódott gyűlöletet is a kínvallatás hatékonyabbá tételének szolgálatába állította), ő importálta a nagy Szovjetunióból.
ellenenergiák
S azóta sincsen másként. Az antiszelekció rendszerváltásról rendszerváltásra, szinte választási ciklusról választási ciklusra irányt változtat. És sajnos, bizonyosak lehetünk benne: az inga, minél határozottabban leng ki az egyik irányban, annál határozottabban leng majd ki az ellenkezőben is. A kilengések mértékét a velük szemben kifejtett ellenállás csak elodázhatja, de nem szüntetheti meg, hiszen a társadalmi folyamatok természetéből következően minden akció hasonló intenzitású reakciót generálhat. Az egyensúlyi állapotától messzire lendült ingát ideig-óráig féken lehet tartani, de ez csak mértéktelenül nagy erőkifejtés árán lehetséges. Az egyensúlyi helyzet vonzása előbb-utóbb fölemészti a megfékezésére fordítható energiákat. S ekkor az ingát már nem csupán a tehetetlenségi erő, de ellenenergiák is tovább, sőt – immár komolyabb ellenállás hiányában – talán távolabbra is lendíthetik.

Ha azonban az inga szabadon lenghet, a váltakozó irányú spontán-természetes ellenállások fokozatosan normális keretek közé szoríthatják a kilengéseket. Közismert: az amplitúdó meghatározott energiánál csak a frekvencia növelésével csökkenthető. Ez történeti terminusokra fordítva azt jelenti, hogy a gyűlölködés csak akkor mérséklődhet, ha az ellenkező nézetek drasztikus korlátozások nélkül, szabadabban érvényesülhetnek, azaz ha spontán gyakorisággal válthatják egymást. Ennek pedig éppen a nem-spontán (mert az államhatalmat vagy a nemzetközi erőviszonyokat az adott nézet szolgálatába állító) ellenállás csökkentése lenne a feltétele. Azaz nem törvényes korlátozások, hanem a traumák szabad és civilizált kibeszélése az egyetlen hatékony megoldás.

A közösségi sztereotípiák korhoz kötődő jelenségek. Adott történelmi helyzetek közepette jönnek létre, s adott körülmények közt el is tűnhetnek. (Lásd a német–francia viszonyt például). Ehhez azonban komoly – a történelmi görcsöket kilazító – bizalomra van szükség.

A múltról folytatott vita liberalizálása, az ellentétes nézetek szabad érvényesítése azonban a zsidó származású értelmiség és a baloldali politikai elit érdekeivel sem mindig vág egybe. A jelenlegi helyzet (amely elvben a zsidóságra mint közösségre vonatkozó minden bírálatot fasizmusként-antiszemitizmusként tabuizálhat) a zsidóság (és a baloldal) számára olyan látszólagos „előnyök”-kel jár, amelyekről csak nagymérvű önkorlátozással, illetve a távlati érdekek tudatosításával lehetne önként lemondani. Ezeknek az előnyöknek a rövid távú élvezete ugyanis később olyan hátrányokat (az önszemlélet, illetve a közösség külső megítélésének olyan torzulásait) generálhatnak, amelyek a jelenlegi előnyöket is semlegesítik.

Jakovits József: Átváltozó

Jakovits József: Átváltozó

E sorokat épp a holocaust emléknap idején írom, s persze nem a megemlékezés jogosultságát vitatom – dehogy! pusztán a szenvedélyekét. A halottakat valóban el kell temetni, kegyelettel és közösen. És ügyelni arra, hogy feledésbe ne merüljenek. De ha az emlékezés közben a felek egymásra pislognak: vajon te eléggé kegyeletteljes vagy-e, vagy hogy te miért nem tiszteled az én halottaimat, ha én hajlandó vagyok tisztelni a tieidet, abból semmi jó nem következik.

Ami pedig az egyetemesség kérdését illeti, abban vitám is volna Tóth Imrével.
morális dilemma
Az egyetemesség tétele ugyanis a teljes asszimilációt implikálja, hiszen aki az egyetemességig emelkedik, onnan látszólag bármely kultúrába mint sajátjába szállhat alá, azaz bármely társadalomba maradéktalanul beolvadhat. Csakhogy a teljes asszimiláció alapvetően paradox jelenség. Alapfeltétele a többségi csoport kisebbségekkel szembeni előítéleteinek maradéktalan elsajátítása. Ténylegesen asszimilálódni csupán elszigetelt egyének és családok tudnak, vagy azok a népcsoportok, amelyeknek tagjai képesek a közösségük ellen irányuló előítéletek fenntartás nélküli elfogadására. A magyarországi románok, szlovákok, szerbek képesek voltak erre. Elsősorban azért, mert magyar szemmel a saját anyaországaikban a magyarok ellen elkövetett (s a magyar közvéleményben elvileg ellenük fordítható) bűnöket sajátos közösségi nézőpontjukból maguk is megbocsáthatatlannak érzékelték. A morális dilemmából csakis a gyors és teljes beolvadásba menekülhettek. A zsidóság esetében ilyesmi nem volt. Nem kellett semmit röstellniük, hiszen soha nem ártottak – nekik ártottak folyamatosan és mélységesen igazságtalanul. Ráadásul a zsidóság a kezdetektől elévülhetetlen szolgálatokat tett Kelet-Közép-Európa többségi társadalmainak, terjesztette például a modern nyugati kultúrát és értékeket. Azonfelül a zsidó történelemre, kultúrára, vallásra mint az emberiség egyik legértékesebb, a kereszténységet is megalapozó kulturális hagyatékára csakis büszke lehetett. De ha a zsidó kultúra nem tagadható meg, az ún. teljes asszimiláció legfontosabb motivációja hiányzik. Az önmagát teljesen asszimiláltnak nyilvánító zsidó népesség valójában csak az (általában rendkívül mély és őszinte) kettős kötődés állapotáig juthatott. A kettős kötődés pedig nem a teljes asszimiláció doktrínáját, hanem a társadalmi integráció egészen más típusait követelte volna. Hogy ennek a 19–20. században (a homogén „nemzetállam” doktrínájának egyeduralma közepette) nem voltak meg a feltételei, kétségtelen tény. Ahogyan az is, hogy a többségi és a kisebbségi státus harmonikus ötvözésének, az autonóm közösség önszerveződésének a feltételei még ma is csak derengenek.

A nemzetpusztítást is mindig implikáló nemzetépítés (Will Kymlicka) folyamatának felfüggesztésére a zsidó értelmiség által ajánlott alapelv (lásd: Jean-Paul Sartre: Elmélkedések a zsidókérdésről), az egyetemesség alkalmatlannak bizonyult. Ezt az egyetemesség-fogalmat az ún. nemzetállamok akadálytalanul saját homogenizációs törekvéseik szolgálatába állíthatták, hogy aztán a francia „egyetemesség”-gel a német „egyetemesség”-et szögezzék szembe.

S a világ kulturális homogenizációja ma is az amerikai „egyetemesség” jegyében zajlik.

A „valódi”, nemzetek fölötti egyetemességre hivatkozás a homogén nemzet fanatikusainak szemében csakis az idegen sajátosság körmönfont érvényesítésére tett kísérletnek minősülhetett. A zsidóság a látszólag pofonegyszerű, valójában feloldhatatlanul paradox (s ezért tragikusan működésképtelen) „megoldás” iránti elkötelezettségével, s a relatív kívülállásból, valamint kulturális hagyományaiból fakadó rendkívüli sikerességével, szükségszerűen vált az idegenellenes indulatok fő céltáblájává. A többségi társadalom a hamis egyetemességet a nyílt sisakkal vállalt (s a világrendszer központi államaiban már jóval korábban megtört) sajátosságnál (a nyugat kisebbségi kultúráinál) is veszedelmesebbnek érzékelte.

A jelenség ma annál is különösebb, mivel Svájc a kérdés megoldásának lehetséges modelljét (igaz más vonatkozásban) a kezdetektől felkínálta. Csakhogy a társadalomra pozitív és negatív értelemben egyaránt meghatározó befolyást gyakorló zsidó értelmiség (mely a 19–20. század jócskán xenofób társadalmaiban, mindenekelőtt Németországban és Franciaországban) nem látta lehetségesnek (és joggal nem látta) az integrációt, és a maga valóságtól elrugaszkodott egyetemesség-fogalmával ugyancsak hozzájárult a modell lehetetlenné tételéhez.

A következmények, sajnos, nem maradtak el. A zsidóság által felkarolt s a többség által „pontosan értett” egyetemesség ilyen körülmények között csakis a többségi társadalmak ellen irányuló „nemzetközi zsidó összeesküvés” doktrínáját asszociálhatta. A kialakuló rögeszmét a zsidóság valóságos gazdasági és kulturális hatalma, a zsidó összetartás (a többségi polgár által ráadásul emberinek és – önmagára vonatkoztatva – etikusnak is érzett) hipotézise tovább erősítette.

Ezek a (részben sorsszerű, részben rossz helyzetmegítélésen alapuló) tévedések utólag sem indokolhatják a fasizmust, de elméletileg és gyakorlatilag is megfoghatóbbá tehetik: hogyan történhetett – ahogyan a fasizmus sem indokolhatja a zsidók és a nem zsidók közti viszony mai aszimmetrikus és természetellenes rögzítését, még ha a gyökereket elméletileg és gyakorlatilag megfoghatóbbá teszi is.

Kétségtelen, a zsidóság mint kisebbség és a zsidó állam mint létében is fenyegetett politikai közösség nemzetközi védelemre szorul. Ez a tény azonban nem indokolhatja a zsidóságot és Izraelt érintő minden kritika, sőt gyakorta bármely véleménynyilvánítás lappangó tilalmát.

Ha a zsidók ugyanolyan emberek, mint bárki más, köztük is nagyjából ugyanabban az arányban kell előfordulni az emberi erények és bűnök hordozóinak, s ha sikeresebbek, az csakis sajátos helyzetükből, hagyományaikból, a tudáshoz fűződő viszonyukból fakadhat. Csupa olyasmiből tehát, ami csoporttulajdonságként is méltánylandó, s ha valakinek a „túlreprezentáltság” nem tetszik, annak nem a zsidók visszaszorításán, hanem azon kéne munkálkodnia, hogy „saját csoport”-ján belül is hasonló tradíciók alakulhassanak ki. Elkerülhetetlen persze, hogy a kivételes helyzetű csoport fogyatékosságai reflektorfénybe kerüljenek. A státus sajátos viselkedési normákat, nagyobb önfegyelmet, a méltányosság követelményeinek szigorúbb betartását igényli. Ellenkező esetben rossz feszültségek alakulnak ki. A feszültségek kibeszélésének „tilalma” – mondtam már – tovább rontja a helyzetet.

Jakovits József: Barbár

Jakovits József: Barbár

A „továbbrontások” közé tartozik az antiszemitizmus fogalmának határtalanná tágítása. A zsidóságra, illetve a zsidó államra vonatkozó vélemények antiszemitizmusként tálalása olyan természetellenes (értsd: az emberi természettel, a véleménynyilvánítás szabadságával, a méltányosság-érzettel összeegyeztethetetlen) helyzetet teremt, amely messzire sodor a morális-politikai egyensúlytól, s előbb-utóbb leplezett formákban vagy leplezetlenül a mesterségesen fenntartott egyensúly felborulásához vezet. Katonai-politikai hegemónia birtokában ideig-óráig fenntarthatók egyensúlytól távoli helyzetek, hosszabb távon azonban soha, hiszen a természetellenes helyzet fenntartása mind többe kerül, s az árat a rendszer csak korlátozott ideig képes megfizetni. A Szovjetunió – tudjuk – ennek az egyszerű igazságnak a negligálásába bukott bele.

Az Egyesült Államok nemzetközi hegemóniája sem tarthat a végtelenségig. Mind több jel utal arra, hogy a feladat hosszú távon az USA lehetőségeit is meghaladja. Vagy rugalmasabbá válik (azaz fokozatosan feladja hegemonisztikus igényeit), vagy beleroppanhat a feladatba. S az átmeneti periódusban, azaz a nemzetközi egyensúly új formáinak kialakulásáig a közel-keleti „egyensúly”-t is fölborulás fenyegeti.

Nézetem szerint az egyetemesség doktrínája Tóth Imre esetében is csak azért működőképes, mert megtalálja a helyes egyensúlyt zsidó identitása és többségi identitásai között. Merthogy egyetlen többségi identitást sem fogad el fenntartások nélkül. A zsidót sem. Ebben kéne őt követnünk.

Mert egyetemes kultúra – sajnos – nincs, csak sajátos kultúrák vannak. Az ember akkor és úgy válhat egyetemessé, ha mind több sajátos kultúrában járatos. Szerencsére, az egyetemesség nemcsak a sajátosságok sokféleségében, azaz a felszínen található meg, hanem (némileg hozzáférhetőbben) a sajátosságok mélyén is. Az egyetemesség gyökere Tóth számára is a zsidóság. A két véglet azonban összeér. A jelenség lényegét a vallási egyetemesség vonatkozásában ugyan, de rendkívül szemléletesen Paul Ricoeur ragadja meg: „Egy töredezett gömbfelszínen vagyok, mely különböző vallási helyeket tartalmaz. Ha a gömb felszínén próbálok futni, eklektikus vagyok, és sosem találom meg az egyetemes vallásosságot, legfeljebb szintetikus leszek. Ha azonban eléggé elmélyülök saját hagyományomban, túllépek nyelvem határain. Amint haladok az általam ’alapvetőnek’ nevezett réteg felé – amit mások más úton érnek el, e mélyfúrással csökkenteni tudom a távolságot köztem és más hagyományok között. A felszínen hatalmas a távolság, de ha lemegyek a mélybe, közelebb érek a másikhoz, aki ugyanezt az utat járja.” (Jean-Pierre Changeux – Paul Ricoeur: A természet és a szabályok)
nem kell túldimenzionálni
Úgy érzem, Tóth Imre az évek során mégis mind közelebb jut a tényleges megoldáshoz. Legalábbis gyakorlatilag. Elmondja, hogy többször is megkísérelte – részben – megtagadni zsidóságát. A Román Kommunista Párt, melynek kamaszkorától tagja volt, a háború után úgy véli: a zsidóság szenvedéseit nem kell „túldimenzionálni”. Egyrészt mert a zsidóság elleni bűntettek emléke elterelheti a figyelmet a kommunista hősök szenvedéseiről, másrészt mert az antiszemita többséget távol tartja a kommunista eszmeiségtől, „joggal sérti a nép érzékenységét és politikai nehézségeket okoz”. Az antifasiszták ugyanazt szenvedték el, mint a zsidók, a két sérelmet tehát együtt kell értelmezni, külön zsidó sérelem nincsen. A párt Tóthra osztja a feladatot, hogy tanárát, Borbély Samut visszatartsa attól, hogy az „auschwitzi szappan” jelképes eltemetésének napján ne tartson órát, s diákjai részt vehessenek a rendezvényen. Tóth buzgó, de végül is sikertelen. Tanárának elegánsan néma, rendíthetetlen tartása az első olyan mozzanat, mely megszégyeníti és ráébreszti, hogy a párt nem jár mindig helyes úton. Mert ha „a zsidó sérelmek” emlegetése a kommunizmus antiszemita híveit eltávolíthatja a Párttól, abból logikusan következik, hogy a román és a magyar közvéleményben rejtetten tovább élő antiszemita nézetek „tapintatos” legyezgetése, az osztályharcos összekacsintás az antiszemitákkal használ a mozgalomnak.

És a „Pártnak” nincsenek gátlásai. A zsidó értelmiségiek félreállítása viszonylag hamar megkezdődik. Tóth visszaemlékezéseiből a romániai magyar (s implicite a kelet-közép európai) történelem olyan fejezetéről kapunk első kézből származó információkat, amelyről 45 után az események részesei nem beszélhettek, 89 után pedig beszélhettek volna ugyan, de nemigen volt már kedvük hozzá. A Kommunista Párt valóságos története 89-ig mindenkit érdekelt, de szinte senki sem beszélhetett róla, 89 után már bárki beszélhetett, de a téma már senkit sem érdekel. Tóth Imre, aki hatvanas évekbeli távozásáig egy időn át belülről, később, kapcsolatainak köszönhetően, majdnem áttétel nélküli tudósítások alapján követte az eseményeket, végre beszél. Elmondja, amire emlékszik, és úgy, ahogyan emlékszik. Reméljük, hogy gyakorta provokatív állításai másokat is megszólalásra késztetnek.

Tóth megengedheti magának a tárgyilagosság luxusát. Látását már régen nem homályosítják közvetlen érdekek, s következésként virulens elfogultságok és szenvedélyek sem. A geométer precizitásával rögzíti a tényeket:

„Annak dacára, hogy a bukaresti lakosság a ’magyar megszállás’ tudatában élt, abban a tudatban, hogy a Szeku és a Párt magyar és zsidó kézben van, Bukarestben semmiféle magyar-gyűlölet, magyarok és románok között semmiféle feszültség nem volt érezhető. Ellentétben Erdéllyel. Ezért is vonzotta annyira a székely munkásokat Bukarest. A háztartási alkalmazott, magyarán: a cseléd minden jobb családban székely leány volt. Ez a kötelező státusszimbólumokhoz tartozott, mint egykor a német Fräulein vagy a francia mademoiselle. A magyar káderek jelenléte a Párt- és az államapparátus összes szintjén, a legfelsőbb rangokig bezárólag, egyáltalán nem azt jelzi, mintha a magyar kisebbség nem lett volna elnyomva. Ezt maga a Párt sem hozta fel mint alibit az általa is jól ismert és megalapozott vádak ellen. De a magyar káderek, akár akarták, akár nem (de inkább nem akarták), így is az elnyomó szervek részei voltak. Titkos dilemmáik, tépelődéseik, lelki vajúdásaik ugyanazok voltak, mint a zsidókéi és mint számtalan más román emberéi. Az is csak természetes, hogy a magyar miniszterek, ezredesek, vezérigazgatók, káderfőnökök pszichoanalízisében a magyar kisebbség elnyomása volt a döntő komponens, az, hogy a magyar kisebbség egyenjogúságát illetőleg a Pártba helyezték reményeiket. A valódi cinikusok száma – akikből az emberi lelkiismeretnek még a szikrája is kiveszett – érzésem szerint aránylag kicsiny volt. A káderek egy elenyésző töredékénél a lelkiismeret-furdalás már a bukás előtt is megmutatkozott; a többség esetében csak a kirúgás következtében jelentkezett, kivétel nélkül óriási önsajnálat és sírás kíséretében: mindenki hite és jóhiszeműsége áldozatának tudta magát, mindenkit csőbe húztak, becsaptak, elárultak, mindenkinek hazudtak, és mindenki mindent tisztességből hitt el. Senkivel sem találkoztam viszont, aki úgy érezte volna, hogy a személyes előny is közrejátszott ebben a hiszékenységben, hosszú távú naivitásban, becsapatásra való készségben, hogy ezért is tagadta olyan hosszú időn át az abszolút nyilvánvaló gyalázatosságokat és gaztetteket. (…)

A romániai magyarok társadalmi dinamikájában megtalálható ugyanaz a széles spektrum, mint a zsidókéban: a legrondább, abszolúte aljas csirkefogóktól kezdve egészen a nagyformátumú emberekig, akik kétértelműségbe burkolóztak, a rendszer nívósabb képviselői voltak, reprezentáltak, de nem csináltak senkinek semmi rosszat, esetleg néha még segítettek is embereken. Ez az egész fantasztikus spektrum megvolt tehát a magyaroknál is. […]

A Romániában élő magyarok esetében a magyarság erkölcsi mércéje nagyon engedékeny és képlékeny. A lényeg az, hogy ők magyarok. Meg van engedve Sütő Andrásnak, hogy kollaborált, és a magyar események után ezzel csinált karriert. Hogy nagyon tehetséges író, ez igaz, de ezzel még senki sem futott be karriert. Sem mint román tehetség, sem mint magyar tehetség, Romániában aztán végleg nem. Hogy ő Központi Bizottsági-tag, vagy póttag lett, ilyen meg olyan elnök, hogy ilyen meg olyan kitüntetésben részesült, ezt mindig meg lehetett indokolni a tehetségével, de mindenki tudja, hogy a tehetség olyan államban, mint Románia, nem volt elég ahhoz, hogy valaki pozíciókhoz és díjakhoz jusson. Mindenki tudja róla, hogy önkéntes szolgálatokat tett Pártunknak. Politikai karriert ezzel csinált. Ennek egyik áldozata legjobb barátom, Földes Laci volt. Én az egészről tőle tudok, aki frissen informált a vele zajló eseményekről. Nagyon félt, hogy letartóztatják, de őt ettől Vasile Vajda mentette meg. Vajda Laci Kolozsvár román párttitkára volt, és amikor Bukarestből lejött Földesért a Szeku, személyesen állt érte jót, és nem hagyta, hogy bántsák. Vajda melós gyerek volt, és árva, akit Désen egy magyar zsidó család nevelt fel. Ő soha nem ment bele semmiféle nacionalista dologba. Hogy Sütő András tehetséges író, az biztos. Közben bizonyára már meg is bánta, amit csinált.

Tudod, hogy a besúgás ezekben az országokban más dolog, mint itt Nyugaton. Itt vannak hivatásos besúgók, akik egy életen át a rendőrségnek dolgoznak. Ebből élnek. […) Keleten ez nem így van, bár természetesen ez is van, de ott amellett, hogy a rendszer meggyőződéses ellensége vagy, lehetsz besúgó. Lehetsz besúgó azért, mert fizetnek, lehetsz azért, mert zsarolnak: vagy besúgsz, vagy letartóztatnak, besúgsz azért, mert karriert akarsz csinálni, vagy azért, mert valakit ki akarsz lőni valamilyen pozícióból. Ott mindenki lehet besúgó, akár öntudatlanul is. Például valaki pofázik, és mindent elmesél a barátairól, azt is, hogy mit álmodnak. Nem tudhatja, hogy ez a Szekunak fontos adat. Fontos, mert mikor letartóztatnak, azt mondják neked, hogy egyszer ezt vagy azt álmodtad. Ennek az a szerepe, hogy lelkileg megtörjenek vele, azzal, hogy ‘mi mindent tudunk rólad’. Neked pedig fogalmad sincs róla, hogy honnan tudják. Tehát, tekintve hogy ott a besúgás egzisztenciális dolog, a rendőrség az élet része, melybe a társadalom pórusain át behatol, ezért a besúgás egy állapot, nemcsak hivatás.

Jakovits József: Billegő

Jakovits József: Billegő

Ezért mondom, a Sütő András kiváló hazafi, aki ezt valamiért csinálta. Biztos, hogy szenved vagy szenvedett miatta, megbánta, megutálta és már rég abbahagyta. Aztán kiüt belőle a nagy ellenzékiség, amit ő akkor is hordozott magában, amikor csinálta. Ő nem antiszemita, ezt egészen biztosan nem lehet rá mondani.”

Sapienti sat.

Azt is kénytelen vagyok elhinni, hogy Balogh Edgár antiszemita volt. Mégis hiányérzetem támad: mert az, hogy „mindenki tudta róla”, nem érv. Én például nem tudtam. (Csak azt, hogy Gál Ernőnek, a Korunk főszerkesztőjének egyik legközelebbi munkatársa). Az antiszemitizmus rettenetes bélyeg, amely a megbélyegzettet Mengelével, Keitellel, vagy éppenséggel Hitlerrel tereli össze, noha lehetséges, hogy nincs (vagy nem volt) jó véleménynyel egyik vagy másik zsidó kollégájáról. Azt hiszem tehát, hogy ilyen vádat csak konkrét és elvben ellenőrizhető tények alapján etikus kimondani. Annál is inkább, mert Tóth tisztában van a lélektani motívumok hátterében meghúzódó társadalmi összefüggésekkel. Nemcsak a keleti hiúság megy lépre a hatalom csábításainak, állítja. A keleti manipulációk, az ún. szovjet elismerés etc. a nyugat tudósait is könnyűszerrel lépre viszik. „Közöttük éltem – írja Tóth –, láttam, hogy fizikusok, matematikusok, orvosok, román arisztokraták, abszolút antikommunisták, polgári szabadkőművesek, mind azonnal hagyták magukat korrumpálni.”

A kollektív korrumpálhatóságnak azonban mélyebb okai is vannak.

„A jelentős zsidó és magyar részvétel magyarázata nem valami kiskaliberű lélektani szólam, mint a ‘bosszú’ vagy akár a hiúság, hanem mélyebb és a két népréteg viszonylatában rokon társadalmi okai vannak.
megbízható káderek
Ez bizony megérdemelne egy alapos szociológiai és történelmi tanulmányt, de ennek eddig sehol semmi nyoma. Magyar személyiségek, közéleti emberek, pártaktivisták magas kormányzati személyek, neves írók és művészek szerepéről a román párt- és államapparátuson belül pusztán lélektani és erkölcsi kategóriákban van szó: tisztességes ember, jó fiú, karrierista, kollaboráns, törtető, képmutató, spicli és a többi, és a többi. Pedig elsősorban egy sajátos szociális és történelmi problémáról van szó. Ami nem zárja ki egyes személyek erkölcsi megítélését, de ez a kategória az egész komplexum megítélésére nem kielégítő. Arról van ugyanis szó, hogy a második világháború után a magyar kisebbség a többségénél jóval magasabb nívón állt, és különösen államalkotó elemként jóval nagyobb súlya volt. Ugyanakkor az új kommunista román államhatalom a párt-, és az államapparátus üzemeltetéséhez teljességgel hiányoztak a kompetens és megbízható káderek.

A magyarok jelenléte égi ajándék volt, mert ezt a feladatot kitűnően el tudták látni. És megbízhatóak is voltak. Az elvesztett háború után a magyarság abszolút többsége belátta, hogy semmiféle határrevízióra, visszacsatolásra nem számíthat, hogy ‘áldjon vagy verjen sors keze: itt – Romániában – élned, halnod kell’, és belátta, hogy Romániában a hatalom olyan Párt kezében van, amely hivatalos politikai vonala értelmében minden etnikai megkülönböztetést elítél, és amely a magyarok számára a társadalmi egyenjogúság és érvényesülés egyetlen útja. Tény, hogy a háború után a Párt volt a társadalmi érvényesülés egyetlen közege, éppúgy az erdélyi magyarság, mint a zsidóság számára. Ezt a Párt be is váltotta. |…|

A két romániai kisebbség, a zsidók és a magyarok közti hasonlóság nem a személyek szubjektív jellegén, hanem szociális helyzetükön alapult. Mind a kettő igen jelentős államalkotó kisebbség. Értékük a kommunista rendszer megalapításával került napvilágra. (…] A magyarság, a zsidóság és a Kommunista Párt közötti szövetség természeti törvény erejével hatott, kölcsönös objektív társadalmi érdekük volt. Minden fél számára pozitív következményekkel járt volna, ha ezt fel- és elismerik.

De itt közbeszólt az atavisztikus nacionalizmus, a tribális etnicizmus is. A marxizmusban elsikkadt az internacionalizmus, illetve párt- és államellenes bűnténynek minősült. Az irigység és a magyar-gyűlölet, az élet teljes irracionalizmusa került uralomra. A romániai magyarság a háború utáni évtized folyamán hasonló társadalmi helyzetbe került, mint a zsidóság az európai történelem utolsó két évezredében. Ugyanaz a társadalmi jelenség, de csak tíz-húsz esztendő, és egy kis földrajzi terület, Románia léptékében. Azután likvidálták őket, magyarokat, zsidókat egyaránt. A kommunista, nyögvenyelősen demokrata Románia legnagyobb kárára.”

Az ok ezúttal is az „atavisztikus nacionalizmus”, a „tribális etnicizmus”, azaz a nemzetállami kizárólagosság eszméje. És ez az eszme az egyetemesség doktrínájával nem semlegesíthető, erre csupán a 21. századi társadalmak kulturális pluralizmusának szentesítése teremthet lehetőséget. Ez pedig feltételezi a kulturális identitásoknak azt a sokszínűségét, amelyet Tóth Imre a saját személyiségében megtestesít.

Bámulatos, hogy egy ember, aki élete nagyobbik részét román, német, angol, francia környezetben töltötte, aki évtizedek óta világnyelveken publikál és akit magyar részről (is) meglehetősen sok sérelem ért, ma is ilyen gyönyörűen és gyönyörűséggel beszéli közös nyelvünket, a magyart.

Tóth Imre egyelőre ritka madár: úgy zsidó, hogy közben magyarnak vallja magát, és úgy magyar, hogy közben zsidó származását is emelt fővel vállalja. De koránt sincs egyedül: a cseh és szász vérségi beütéseire büszke Mészöly Miklós például így vall:        „…származásilag ide is kötődünk, meg oda is… S mivel nem az elfogadott, szokványos módon tartozom valahová, származásom egyfajta illegális közérzetet jelent számomra. Ez azonban soha nem béklyózott meg, ellenkezőleg, frissítő elemként tudtam feldolgozni, hogy a szó legnemesebb és legtermészetesebb értelmében rendhagyó vagyok. Engem nem kötnek a különböző vérségi kötelezettségek és múltak, én a természetes ozmózis és keveredés produktuma vagyok, amit én szüntelenül és mindenben evidenciának érzek.” (Párbeszédkísérlet)

Talán mégiscsak ez a megoldás.

[1] VÁRDY PÉTER: Hosszú út tőlem hozzám. Beszélgetések Tóth Imrével. Pont, 2014. A beszélgetésekhez kapcsolódik Bretter Zoltán esszéje is.
felső kép | Jakovits József: Rothadó kéz
fotó | Bakos Ágnes és Tihanyi Bence