Poszler György

WITTGENSTEIN – HINTALOVON

1995 május

WITTGENSTEIN – HINTALOVON

„Mi lesz veled, emberke?”

Bármilyen meghökkentő, igenis: volt neki. Igenis: lovagolt rajta. Látható a fénykép a Traktátus függelékében. Kétéves lehetett. Szoknyában! Lányosra fésült, göndör hajjal. Lakkcipős lába a kengyelben. Pufók arccal, kitágult szemekkel. Kicsit ijedten néz a világba. Mint bármely kétéves gyerek. Előtte korábbi kép. Egyévesen. Babaruhában, szemébe fésült hajtincs. Ne képzelődjünk: átlag kisfiú. Utána későbbi kép. Tízévesen. Matrózruhában, rövidre vágott sörtével. Ne képzelődjünk: okos elemista. Ott készülhettek Bécsben; az Alleegasse 16. szám alatt. Készülhettek volna bárhol, másutt is. Akármely kétéves gyerekről, egyéves kisfiúról, tízéves elemistáról. Esküszöm, nem látszik az arcon a megmondás és hallgatás gondja. Esküszöm, nem látszik a szemekben a nyelvjáték és a szójelentés kérdőjele.

ludwig-wittgenstein-on_rocking_horse

Töprengek. Vajon hogy lett az egykori hintalovasból a Logikai-filozófiai értekezés elmélyült elemzője? Vajon hogy lehetett az egykori matrózruhásból a Filozófiai vizsgálódások lehiggadt bölcselője? És egyáltalán, hogy van ez? Volt Pascalnak Clermont-Ferrandban csörgője? Amikor még mit sem tudott a gondolkodó nádszálról? Hát Kantnak Königsbergben cuclija? Amikor még nem elmélkedett a kategorikus imperativusról? Folytassam? Lovagolt Párizsban „szilaj nádparipán” Baudelaire? Amikor még messze volt az Albatrosztól és a Kapcsolatoktól? Hát Prágában „fűzfasípot fújva” Rilke? Amikor még nem gondolt Duinóra és az elégiákra? A csörgőből lett a francia nagy század lírai bölcselete? A cucliból a német klasszika filozófiai nyitánya? A „szilaj nádparipa” ígérte a modern európai költészet születését? A „fűzfasíp” hangja a modern német költészet beteljesülését? Feltehetően volt nekik, csörgőjük és cuclijuk is. Feltehetően lovagoltak, „szilaj nádparipán” és „fűzfasípot fújva” is. De nem ebből, legfeljebb ezzel együtt lett a francia nagy század lírai bölcselete, a német klasszika filozófiai nyitánya, a modern európai költészet születése, a modern német költészet beteljesülése.

Mi a tanulság? Nem tudom pontosan. De optimistán valami ilyesmi: a gyerek csupa ígéret, megvalósítható lehetőség. Belőle minden csodálatos kinőhet. Ha énje és élete létrehozza.
pattogtatott játékostorral?
Ám tovább töprengek. Milyen volt, pufók lehetett Braunauban a kis Schicklgruber Adolfka? Játszott ólomkatonákkal? Amikor még mit sem tudott a fajkérdés végső megoldásáról? Milyen volt, göndör lehetett Goriban a kis Dzsugasvili Józsika? Pattogtatott játékostorral? Amikor még nem elmélkedett az osztályharc állandó élesedésén? Folytassam? Milyen volt, lányos arcú lehetett Kassán a kis Szalosján Ferike? Szerette a fogócskát? Amikor még mesze volt a Duna-parti halálmenetektől? Milyen volt, dús hajú lehetett Adán a kis Rosenfeld Matyika? Szerette a rabló-pandúrt? Amikor még nem gondolt a kikényszerített rémperekre? Az ólomkatonákból lett a második világháború? A játékostorból az osztályellenség felszámolása? A fogócska ígérte a szörnyű végjátékot? A rabló-pandúr a bölcs szalámitaktikát? Feltehetően játszottak ólomkatonákkal és játékostorral is. Feltehetően szerették a fogócskát és a rabló-pandúrt is. De nem ebből, legfeljebb ezzel együtt lett a második világháború, az osztályellenség felszámolása, a szörnyű végjáték, a bölcs szalámitaktika.

Mi a tanulság? Nem tudom pontosan. De pesszimistán valami ilyesmi: a gyerek csupa fenyegetés, megvalósítható lehetőség. Belőle minden iszonyú kinőhet. Ha énje és élete létrehozza.

openculture.com

openculture.com

Nos Schicklgruber-Hitler-ügyben még valamit. Néhány éve angol film a tévében. Múlt századi történet. Csupa érdektelenség. Öreg vámtiszt, fiatal feleség a Monarchia és Németország határán. Vajúdik az asszony. Nagy kínok között. És van rajta valami igencsak furcsa. Mintha nem örülne, hanem iszonyodna. Mintha bűntudata lenne. Nem boldogan, de rémülten hozza világra a kisfiút. Rámegy a kamera a csecsemőre. Az üvöltő újszülöttön minden sötétre, démonikusra stilizált. Talán maga a sátán született? Aztán – naiv-felvilágosító – csattanó. Az öreg vámtiszt kimondja a szentenciát: legyen a neve Adolf. Bizony, nem igazi telitalálat. Először is, a kicsit is érzékeny már régen tudta. Másodszor is, a sötétre, démonikusra stilizálás nem sikerült. Egészséges, síró, mindennapi csecsemő. Nem megváltó, nem sátán. Hiába manipulált a nem mindentudó kamera.
Mi a tanulság? Most tudom pontosan. Tárgyilagosan valami ilyesmi: a gyerek nem megváltó, nem sátán. Születésében, kisgyerekkori képein egyik sem ábrázolható. Belőle a megváltó és a sátán is kinőhet. Ha énje és élete létrehozza.
átlag kisfiú
De több fénykép is van a Traktátus függelékében. Például egy katonaruhás, ’18-ból. Önmagában is pikáns: k.u.k. Leutnant Wittgenstein. Csukaszürke zubbony, tiszti csákó. Nagyon zárt arc a gallér és sapka között. Makacsul erős áll. Szinte kemény tekintet a csontos arc fölött. Az ajkak – határozottan – lefelé görbülnek. És a szemek alatt, a jobb oldalon tisztán látható, éles, táskaszerű karika. Álljunk meg egy pillanatra! A pontos dátum is kiolvasható. 1918. június 18. Ekkor van nyári szabadságon. És összeállítja – korábbi jegyzeteiből – a Logikai-filozófiai értekezést. Alig múlt huszonkilenc éves. Egyévesen, kétévesen, babaruhában, hintalovon átlag kisfiú. Huszonkilenc évesen, csukaszürke zubbonyban, tiszti csákóban nem átlag fiatalember. Akkor, esküszöm, nem látszott az arcon a megmondás és hallgatás gondja. Most, esküszöm, igen. Az arc zártságában a következetes befelé fordulás. A makacsul erős állon a könyörtelen végiggondolás. A tekintet keménységében a megmondható világos megmondása. Az ajkak görbületében a kimondhatatlan eltökélt hallgatása. És a szemek alatti éles, táskaszerű karikában – igen, abban! –, hogy éppen ez, az elhallgatott kimondhatatlan a leglényegesebb. Egy-két év és huszonkilenc év között az élet fele. Az átlag kisfiúból rendkívüli fiatalember lett. Elkezdte végiggondolni a végiggondolhatót; kimondani a kimondhatót; elhallgatni a kimondhatatlant. A gyerekből, a csupa ígéretből, megvalósítható lehetőségből elkezdett kinőni a csodálatos. Mert énje és élete létrehozta.

Hogy is tanítja a francia népi bölcsesség? Harmincéves kora után az arckifejezéséért mindenki felelős? Azt hiszem, valóban igaz. Mert sok minden mellett rajta van: elkezdte végiggondolni a végiggondolhatót, vagy nem gondolt végig soha semmit sem? Elkezdte kimondani a kimondhatót, vagy nem mondott ki soha semmit sem? Elkezdte elhallgatni a kimondhatatlant, vagy fecsegett mindig mindenről? Amikor csinálni kellett, csinált-e; és ha igen, jót vagy rosszat? Amikor dönteni kellett, döntött-e; és ha igen, jól vagy rosszul? Amikor menni kellett, ment-e; és ha igen, igaz vagy hamis irányba? Amikor maradni kellett, maradt-e; és ha igen, megőrzött vagy elveszített valamit? És így – még hosszasan – tovább. Mind ott lehet az arcon. Jelenlétben vagy hiányban. Kihordott-megszenvedett tartalomban. Elszalasztott-meg sem értett ürességben. Vagyis: a gyerekből, a csupa ígéretből, megvalósítható lehetőségből kinőtt valami csodálatos, vagy nem nőtt ki semmi? Van-e egyáltalán énje, vagy sem; létrehozott-e valamit, vagy sem? Tehát igenis: harmincéves kora után az arckifejezéséért mindenki felelős. De – az Istenért! – vajon csak ő, egyedül felelős?

Wittgen

clivejames.com

A minap az órámon Racine-ról beszéltem. A Britannicusról. A hatalom és a szenvedély, hatalmi szenvedély brutális bonyolultságában elemzett pszichológiai-históriai tragédiájáról. Ezt szeretem benne, az időtlen időszerűséget. Hogy a római császárságról szól és a XX. századról. Hajdani zsarnokról, tegnapi despotáról. Hajdan volt, tegnap lett, bármikor lehet. Zseniális kiszámítottsággal dolgozó dramaturg. Pontosan fogalmaz a híres előszóban. Néróról szól a tragédia, amikor még nem Néró. Nem megvalósult, csak születő szörny. Lehet, hogy szörny lesz belőle; lehet, hogy nem. Ez a lehet a tragédia tétje. Hogy is mondja az előszó? Még nem ölte meg az anyját, hitvesét, nevelőit. De már magában hordja a bűn csíráit. Ez a csíra, hogy virág lesz belőle vagy sem, ez is a tragédia tétje. E köré szerveződik a geometrikusan megszerkesztett drámai remeklés. Néró, a nem megvalósult, csak születő szörny elköveti az első gaztettét. Elrabolja testvére szerelmesét. Elrabolja, és figyel. Mit szólnak hozzá? Körülötte az udvar. A fejüket rázzák vagy bólintanak? Riadt a tekintetük vagy kacsintanak? Elszörnyednek vagy elfordulnak? Tiltanak vagy biztatnak? Lefogják a kezét vagy szabadon hagyják? Nos, bólintanak, kacsintanak, elfordulnak, biztatnak, szabadon hagyják; ezért lesz, lehet a születő szörnyből megvalósult szörny; a bűn csírájából a bűn virága. Néró elköveti további gaztetteit. Ha a fejüket ráznák, riadt lenne a tekintetük, elszörnyednének, tiltanának, lefognák a kezét, a születő szörnyből nem lenne, nem lehetne megvalósult szörny, csak elvetélt szörny; a bűn csírájából nem lenne, nem lehetne a bűn virága, csak a bűn elhervadt csírája. Néró nem követné el további gaztetteit. De, láttuk, elköveti. Így oldódik meg – rossz irányban – a tragédia tétje. A gyerekből, csupa fenyegetésből, megvalósuló lehetőségből elkezdett kinőni az iszonyú. Mert énje és élete megvalósította. De hogy valósíthatta meg? Nem önmagában. Hanem én és környezet, élet és történelem összhangjában. Ahogy környezete utat engedett rossz énjének, a történelem kialakította rossz életét. Rövidre fogom. Harmincéves kora után az arckifejezéséért mindenki felelős. A harmincéves Néró arcát nem ismerem. De tudni vélem. Rajta lehetett a megvalósult szörny, a bűn virága. Felelős volt érte. De nem egyedül. A környezetével együtt, a történelemmel együtt.
belső történés
Van itt valami meggondolkodtató. Racine is rávezet. Hogy a fenyegetésből kinövő iszonyú az irodalomban könnyen ábrázolható. A lehetőségből kinövő csodálatos nem. A születő és megvalósult szörnynek van nagy irodalma. A születő és megvalósult csodának nincs. Hogy miként lett – mondjuk – a gyermek Claudius Néróból a világtörténelem hírhedt Nérója – nagyjából tudjuk követni. Hogy miként lett – mondjuk – a gyermek Ludwig Wittgensteinből a filozófiatörténet híres Wittgensteinje – alig tudjuk követni. Mármint belső történésében. A szörny felnövekedése én és környezet, élet és történelem kölcsönhatásában, abban, hogy mit engednek meg neki, jobban érthető. A csoda felnövekedése én és környezet, élet és történelem kölcsönhatásában, abban, hogy mit tesznek lehetővé neki, rosszabbul. Persze a szörnyben adottság van a szörnyre, a csodában a csodára. De az ember – mélységesen pesszimistán: képes ugyan a csodára, ám hajlamosabb a szörnyre. És a környezet és történelem – ugyancsak mélységesen pesszimistán: elviseli ugyan a csodát, ám fogékonyabb a szörnyre. Nos, „defetizmusból” – kipróbált szó, harminc és ötven éve is divatos! – ennyi is éppen elég.

De az arckifejezésért viselt felelősség nem „defetistán” is gond. Hogy is van? Ez a hosszanti ránc az arcomon a királyi Románia? Az a keresztránc a Horthy-Magyarország? Eme szarkaláb Szálasi? Ama gyűrődés Rákosi? Ez az ajakgörbület az ijedtség az emeleten, amikor alacsonyról bombáztak? Az a szemredő a félelem ’52-ben, amikor elvitték a barátomat? Eme árnyék a szemben az önvád, hogy igent mondtam, amikor nemet kellett volna? Ama gyűrődés a homlokon a keserűség, hogy nemet mondtam, amikor igent kellett volna? Ugyan! Nem ilyen egyszerű. Nem szegény Dorian Gray arcképéről van szó. Az angol történet a századvégről – naiv esztetizmussal színezve. Ez magyar történet az ezredvégről – naiv naturalizmussal színezve. Ott minden kivetíttetik az arcképre, és a bűnös – a végkifejletig – megejtően fiatal marad. Itt minden megjelenik az arcon, és a „bűnös” a végkifejletig – szomorúan megöregszik. Meg bevallom, nem is hiszek komolyan az egészben. De egy biztos: megjelenik az arcon vagy nem, ami megtörtént velem, megtörtént. Amit megtettem, megtettem. Amit elmulasztottam, elmulasztottam. És mindez korrigálhatatlan. A megtörtént törölhetetlen. A megtett kijavíthatatlan. Az elmulasztott pótolhatatlan. Az időben nincs hátra, csak előre. A múlt csak a mozgalmi himnuszban eltörölhető, csak az Orwell-regényben kiigazítható. A hintalóra vissza nem ülhetek. Se a magaméra, se a Wittgensteinére. Biztos le is lógna róla a lábam. Talán még össze is törne alattam. Hintaló nélkül kell elrendeznem a dolgot. Nem a tükör előtt – kezdetleges metafora. Hanyatt dőlve nappal a karosszékben, behunyt szemmel. Hanyatt fekve éjjel az ágyban, nyitott szemmel. Vagy éppen az írógép előtt görnyedve, kínosan csiszolva a mondatokat.
megrontotta a művészet
De lehet, mindez végtelenül túlbonyolított. García Márquez pompás példázatára gondolok. Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája. Becsületbeli tragédia a faluban. Szigorúan kötelező lett volna, de igazából senki sem akarta. Mégis összejött. Nagyrészt az esetlegességek furcsa fintorából. De az ügyész irodalmias gondolkodású. Megrontotta a művészet és bölcselet. A látszat mögött a valóságot keresi. A jelenségben a lényeget. A véletlenben az elkerülhetetlent. Az alkalomszerűben a törvényt. Valószínű, én is irodalmias gondolkodású vagyok. Megrontott a művészet és bölcselet. Egyszerűbb lenne a valóság helyett megelégedni a látszattal; a lényeg helyett a jelenséggel; az elkerülhetetlen helyett a véletlennel; a törvény helyett az alkalomszerűvel. Biztos, hogy egyszerűbb; nem biztos, hogy érdemesebb.

wittgenstein.gorodok.net

wittgenstein.gorodok.net

Az pedig biztos – láttuk már – a hintalóra vissza nem ülhetek. Csak előre mehetek, hátra nem. Van viszont egy harmadik Wittgenstein-képem. Nem hintaló, nem egyenruha. Wittgenstein a halálos ágyon. Szenvedés gyötörte arccal, de kisimultan. Lehunyt szemmel, ahogy végleg magába fordult. Olvasom: azt mondta a végén, hogy csodálatos élete volt. Biztosan, mert mindent végiggondolt, amit végiggondolhatott. Mindent megtett, amit megtehetett. Ami én és környezet, élet és történelem által megadatott. Igazán optimista katarzis. Megéri a meggondolást. Ha túljutottunk „az emberélet útjának felén.”

felső kép | ericgerlach.com