Levendel Júlia

WEÖRES SÁNDOR VERSÉHEZ

TESTET ÖLT

WEÖRES SÁNDOR VERSÉHEZ

Weöres Sándor

Antik ekloga

Mint akit ölnek, törzse hanyatt dült, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyü keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantásu kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhaju szűz,
most szepegett: „Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!”
Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért hogy
hab-remegése fölé már bika-súly nehezűl,
inkább karmolt és harapott, s csókkal boritottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csípőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásán: „Csúnya te! jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj.”
Símogatott szeliden s halk gúnnyal: „Uram, kielégült?”
Karba ragadtam a lányt: „Fölfalom ezt a rigót.”
Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! várj kicsit, édes:
gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem.”
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyü rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szerte-vetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben
lány s fiu egy-testté, kétfejü ősi alak.
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyu vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új, idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: „Jobb neked így, te betyár?”
Kértem súgva: „Bocsáss meg!” Hátravetette fejét és
kék szeme rám-ragyogott cinkosan és kacagón.

Micsoda botrányt okozott a vers 1964-es Új Írás-beli megjelenése! De végre felszabadultan lehetett nevetni az egyre terebélyesedő, abszurd epizódokkal teli – s persze, generált botrányon. Ahogy Kormos István írta: „mindenki olvasni akarta, hogy felháborodhasson, s harminc év alatt összeálló, páratlanul gazdag életművével nem szerzett Weöres annyi olvasót magának, mint ezzel a hírhedtre torzított ‘sikerrel’.” Bizonyára kinyomozhatatlan, ki volt a botrány elindítója (legfeljebb feltételezhető a legközönségesebb változat, hogy egy státusában bizonytalan, jó pontért ácsingozó, túlbuzgó párt- vagy minisztériumi hivatalnok); az őszinte, magánemberi megnyilatkozások csak hordalékok lehettek – mint a sokgyerekes-unokás győri férfi Kádár Jánosnak címzett levele is, amelyben az illető a pártfőtitkár emberi erényeit emlegetve kéri, személyesen vizsgálja meg a vers „társadalmi veszélyességé”-t. Talán ez volt a legmulatságosabb, hiszen a korszak névadóját még elkötelezett elvtársai, illegalitás- és börtönbeli bajtársai is „fatökű”-nek nevezték. Elképzelhető-e komikusabb jelenet, mint hogy Kádár elvtárs maga latolgatja (esetleg PB és KB tagokkal tanácskozik), mennyire árt ifjúságunknak ez az „erkölcstelen” vers. És nem titkolható, azért is röhögtünk akkoriban, mert annyira nem illett a szüzeket meghágásra serkentő szerep az alacsony, kerek arcú, kappanhangú Weöresre.

S a korra ugyancsak jellemző műbalhé, amelyben minden résztvevő alakítása egyszerre volt ambivalens és vígjátéki, tovább dúsult a ténnyel, hogy Nyugaton (ó, borzalom!), a Magyar Műhely kiadásában megjelent a Tűzkút kötet, benne a Fairy spring (a hétrészes ciklus műfaj-meghatározó alcíme: Freskók és stukkók egy vidám színházba). Weöres, miután itthoni megjelenése egyre nehézkesebb (már-már reménytelen) lett, kapva kapott a lehetőségen, de a számára is meglepő méretű botrány közepette kompromisszumot kötött a hatalommal: márciusban cikket írt az Élet és Irodalomba Tiltakozás egy kalózkiadás ellen címmel, azt állítva, hogy a külföldi kiadás tudta és engedélye nélküli. A nyilvánvalóan képtelen kijelentéssel beérte a pártirányításos Kiadói Főigazgatóság, a költő behódolását mintegy kipipálták, és a Magvető rekordgyorsasággal megjelentette – immár honi környezetben – a verseskötetet. A könyv Köszöntés című előszavát – látom – lelkesedésemben jól összefirkáltam, s évtizedek során különböző egyetemeken tanítva annyit idéztem, hogy utolsó bekezdése memoriterként megragadt bennem: „Nem áhítok sikert és dicsőséget a jelentől, mégkevésbé [sic] a jövőtől. A költők úgy gondolnak az utókorra, mint csalhatatlan isteni ítélőszékre; pedig taknyos csecsemő, örüljön, ha kicserélem a vizes pelenkáját, nekem ne osztogasson babért. Birkózzék velem, mint kisgyerek az apjával, és a birkózásban erősödjék. Mihelyt számára elfogadható leszek, szabályokat és gátakat farag belőlem: még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rámfogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok.”

A prózai vallomás hevülete, a szabadság-érzést mindig kísérő öröm hatja át a Fairy Spring VI., cím nélküli darabját, az Antik eklogaként megismert verset is. Jobbnak tűnt talán elrejteni a botrányos művet? Nem, fordítva történt. A folyóirat-közléshez emelte ki Weöres az önállóan is megálló darabot. A versben így hangsúlyosabb az időtlenség – vagy inkább az örökérvényűség. Elbeszélője a vergiliusi eclogát, a shakespeari tündérkedő erotikát, a rokokót, szecessziót is megidézve – de tisztán, stílus-zagyválás nélkül – mesél a szeretkezés gyönyöréről.

Részlet a TESTET ÖLT című antológiából.
kép | Márffy Ödön: Fekvő akt