Poszler György

WALHALLA NÜRNBERGBEN?

Albert Speer és Márai Sándor [1997 július]

WALHALLA NÜRNBERGBEN?

Április eleje. Ballagok lefelé – a sevillai katedrális tornyából. Nagyon magas. Lassan jövök, hogy múljon a mászás okozta fulladás. Mellettem rokonszenves – talán negyvenes – német fiatalember. (Nekem fiatalember!) Meséli: az apja katona volt, majd hadifogoly is. Nem tudja pontosan, „valahol Oroszországban”. (Ezt nem így mondta. Csak Oroszországról, meg a nem tudja holról nekem ugrott be Karády búgó altja.) Szüntelenül a háborúról mesélt. Mindig csak a háborúról. Őt pedig – éppen a háború – egyáltalán nem érdekelte. Közben leértünk, el is váltunk. Lépcsőnek, háborúnak vége. A háborúnak is? Nem tudom. Azt hiszem, nekem nem. Ezért a könyvek is ezen a nehezen megérkező tavaszon.

Ezért az első könyv. Most is a csomagomban – esti olvasmánynak – Albert Speer híres-hírhedt könyve: Hitler bizalmasa voltam. (Kicsit zavar a magyar cím. Németül egyszerűen emlékezések, legfeljebb emlékiratok. Annál inkább zavar, mert Hermann Rauschning híres-hírhedt könyvének is ez a címe. Igaz, lehet, több bizalmasa is volt.) Engem, sajnos, érdekel a háború. Ma sem szabadulhatok az emlékétől. Bennem marad. Amíg tornyokat mászom? Nem. Amíg levegőt veszek. Ezért a Speer-könyv is. A turistautazás elalvás előtti perceiben.

csendes elszántságban

Meg ezért a második könyv is. A Jókai téri antikváriumban ugrott a cím a szemembe. 1939. Nyolc írás, hét szerző. Márai Sándor kétszer is szerepel. Nehéz lenne a műfaji meghatározás. Írások a béke utolsó, a háború első évéből. Fájdalmas búcsú az elsőtől, szűkölő félelem a másodiktól. Márai bevezetője elköszön a békés Európától. Pálóczi Horváth György az utolsó békeév eseménytörténetét adja. Münchentől Danzigig. ’38 szeptemberétől ’39 szeptemberéig. Az utolsó békereménytől az első ágyúlövésig. Megint Márai Sándor, ’38 novemberére emlékezik. A Felvidék egy része és Kassa visszatértére. Frey András Pozsonyt és Prágát idézi. ’39 tavaszán. A szlovák fővárost a nácik adta „függetlenség” első napján. A cseh fővárost a nácik elvette függetlenség utolsó napján. Bálint György Londonból üzen. ’39 nyara. A béke végső percei. Elhalványuló reményben, csendes elszántságban. Rónai Mihály András Párizsban van. Már kitört a háború. Egyenruhák az utcán, megszólalnak a szirénák. Dallos Sándor Varsóból tudósít. Igaz, nem közvetlenül. Szabó Aladár ott tanuló magyar egyetemi hallgató naplója alapján. Arz Margit (grófnő) ugyancsak Varsóból. Az első légiriadókról, az első német zuhanóbombázókról – az első európai város felett. Cserépfalvi kiadás. Dátumot nem találok. De a betájoláshoz nem kell különösebb históriai-filológiai érzék. ’39 őszén vagy ’40 tavaszán jelenhetett meg. Az első megrázkódtatások közvetlen igézetében. Varsó tragédiája után, Párizs tragédiája előtt.

 

poszler 97 7 2

pxhere.com

Nézzük a szerzőket. Arz Margitról (grófnő) – bevallom – mit sem tudok. Frey Andrásról is csak ennyit: a Magyar Nemzet mértékadó újságírója. A többiek – persze – jól ismertek. Márai Sándor pályája delelőjéhez közel. Mögötte legalább két mestermű. Az Egy polgár vallomásai és A zendülők. És legalább egy majdnem-mestermű, a Csutora. Előtte legalább két mestermű. A Szindbád hazamegy és a Napló. És legalább egy majdnem mestermű, A kassai polgárok. Pálóczi Horváth György kalandos pályája közepén. Bajcsy-Zsilinszky lapjánál szerkesztő. Mögötte tanulmányutak és regények. Előtte menekülések és riportkönyvek. Bálint György tragikus pályája végéhez közel. Mögötte szerkesztőségek és kritikák. Előtte aknamezők és kötetek. Rónai Mihály András pályája elején. Mögötte fordítások és tudósítások. Előtte munkaszolgálatok és publicisztikák. Dallos Sándor pályája közepén. Mögötte regények és újságcikkek. Előtte életrajzok és forgatókönyvek.

Meg ezért a harmadik könyv is. A polc tetejéről emelem le. Újraolvasásra vagy inkább csak átlapozásra. Harminc év után. (Kései magyar kiadás – ’67-ben.)

megkésett bűnbánatok

G. M. Gilbert: Nürnbergi napló. Amerikai pszichológus. Végigcsinálja a nürnbergi pert. A börtönben a vádlottak, később elítéltek mellett. Feljegyzések a tárgyalóteremben, beszélgetések a cellákban. Bűnbánatok és védekezések. Félőszinte, megkésett bűnbánatok. Félravasz, eredménytelen védekezések. Mindössze két dolog érdekes benne. A profilok összezsugorodása és a végjáték dramaturgiája. Ahogy az egykori főszereplők körül kihunyt a reflektorfény. És maradtak az elsápadt, törpévé lett figurák. Ahogy az egykori dráma lepergett az elsötétült színpadon. És maradt a félresikerült, visszájára fordult szatírjáték.

Leteszem őket az asztalra – egymás mellé. Speert, Márait, Gilbert-t. (Persze, Márait csak az egyszerűség kedvéért írom. A hét szerzőről van szó. De Márai tűnik a legfontosabbnak.) Nem folytatják egymást, nem vitáznak egymással. Csak én állítom valami rendszerbe őket – didaktikus iskolamesteri buzgalmamban. Mégis: bennük az egész véres történet. Bevezetés, tárgyalás, befejezés? Úgy valahogy. Máraiban a baljós kezdet. Expozíció, a történendők előrejelzése. Speer-ben a végzetes folyamat. Konfliktus, a történtek lefutása. Gilbert-ben a sorsszerű kifejlet. Megoldás, a történtek lezárása. Van azonban a szerkezetben valami kettősség is. Mert Gilbert nem egyszerűen lezárás. Hanem lezárás és visszavonás. A véres történet befejezése és szatírjátéka egyszerre.

poszler 97 7 3

Sabine van Straaten, unsplash.com

Ha így nézem, a három könyv együtt izgalmasabb (tanulságosabb?), mint a három könyv külön. Állandóan szembesíteni lehet. Kezdetet és véget. Kifejletet és kezdetet, kifejletet és véget. A főszereplőket – félelmesen az elején, szánalmasan a végén. Félelmesből szánalmasba váltva a közepén. Ebben minőségváltás (egy kevés esztétika) és nézőpontváltás (egy kevés narratológia) is. Mert a félelmes nagy formátumot sejtet – tragikus is lehet. Mert a szánalmas kis formátumot sejtet – csak tragikomikus lehet. És még mindig ott van a kettő keveredésének a lehetősége, a groteszk. Mert a félelmes és szánalmas kívülről ábrázoltatik. Úgy, ahogy az elején a magyar író, úgy, ahogy a végén az amerikai lélekbúvár látja. Mert a félelmesből szánalmasba váltás belülről ábrázoltatik. Ahogy a közepén a náci miniszter látja. De ebben, a tragikus és tragikomikus, a kívül és belül egymást váltásában és egységében teljesedik ki a maga plaszticitásában a véres történet. Amire ráment majd’ a fél világ, és majd’ az egész életem.

vulgárszociológiai magyarázat

Talán mindebben a kezdet és vég szembesítése lehet a legérdekesebb. Ahogy a magyar írók könyvében ott van a kezdet. A náci miniszter és amerikai pszichológus könyvében ott van a vég. Felsejlik egy furcsa párhuzam lehetősége is: Albert Speer és Márai Sándor. Náci német miniszter és humanista magyar író. Az egyik csak a végén tudja meg, milyen is volt a kezdet. A másik már a kezdetkor is tudja, milyen lehet a vég. Honnan a különbség? Származás és tehetség nem igazít el. Mannheimi-heidelbergi klasszikus-patrícius német polgár. Kassai-budapesti klasszikus-patrícius magyar polgár. Ráadásul németből elmagyarosodott, félig német kultúrán nőtt, klasszikus-patrícius magyar polgár. A centrum és a periféria körül lenne a magyarázat? Hogy Mannheim a közepe táján van annak, aminek Kassa a peremén? Mármint a tőkés gazdaság monumentális fejlődésének. Nem valószínű. A vulgárszociológiai magyarázat legalább kétesélyes. A középen élő polgár esik csapdába. Mert az új tömegmozgalom ígérte fellendülés neki kedvez. A peremen élő polgár esik csapdába. Mert az új tömegmozgalom ígérte fellendülés neki kárpótlás. Azt hiszem, mindkettő csapdába eshet. Ahogy a középen vagy a peremen élő nem polgár is. És egyszerűen a megtörtént tényhez igazodna az utólagos magyarázat. Nem bonyolultan az előzetes folyamatból következne a megtörtént tény. Félrevezethet a rálátás mérlegelése is. A középről jobban látni, mi történik mindenütt? Valószínűleg elképzelhető. A peremről jobban látni, mi történik a középen? Valószínűleg ez is elképzelhető. Tehetségben pedig egyiknél sincs hiány. Igaz, másfajta tehetségről van szó. Az egyik eredendően építész. A másik mindig is író. Az első a gyors elhatározások és a belőlük következő tettek embere. A második a lassú elmélkedések és a belőlük következő gondolatok embere. Az építész a technikai innováció, az író a kulturális tradíció bűvöletében él. A technikai innovációban nem nagyon fontos (legalábbis az adott esetben), a kulturális tradícióban nagyon fontos (legalábbis az adott esetben) a patrícius-polgári etika. Az építész pompás organizátor, az író elmélyült stiliszta. A pompás organizátor – mert nem nagyon fontos neki a patrícius-polgári etika – fegyverkezési miniszterré lesz a legpusztítóbb háborúban. Az elmélyült stiliszta – mert nagyon fontos neki a patrícius-polgári etika – szellemi ellenállóvá lesz a legpusztítóbb háborúban. Ez egyben a legkeményebb diktatúrához való leghatározottabb viszony is. A fegyverkezési miniszter végig szolgálja a diktatúrát. Legfeljebb utólag, a végén tagadja meg. A szellemi ellenálló végig tagadja a diktatúrát. Már előzetesen, az elején teljesen felismeri. Valószínűleg itt a magyarázat – a patrícius-polgári etika körül. És belejátszik a tehetség természetének különbsége is. Az építész- és szervezőtehetséget vonzza a diktatúra. Hiszen monumentális épületekben könnyen reprezentálhatja-legitimálhatja magát. A technikai innovációnak nagy lehetőségeket kínál. És – lojalitás esetén – a szervezőtehetség is kaphat teret. Az író- és stiliszta-tehetséget nem vonzza a diktatúra. Nagy költészetben csak nehezen reprezentálhatja-legitimálhatja magát. A kulturális tradíciónak pedig csak kevés lehetőséget kínál. És – illojalitás esetén – a stilisztatehetség se kaphat teret. Meg ott a technikai kultúra kiszolgáltatottsága is. Befogható minden jóba, de minden rosszba is. Ha nem áll mögötte a patrícius-polgári etika humanista aranyfedezete. Márpedig – Speer esetében – nem állt. Meg ott a kulturális tradíció ellenállóképessége is. Ha ott áll mögötte a patrícius-polgári etika humanista aranyfedezete. Márpedig – Márai esetében – ott állt. Gondolom, e fejtegetés meglehetősen „lilára” sikeredett. Pedig van egy még „lilább” érvem is. A stílus erkölcsével kapcsolatos. Babitstól tanultam: a jó stílus jó, a rossz stílus rossz erkölcs. A német építészminiszter stílusa monumentalizálóan, szinte barbáran rossz. A magyar író-ellenálló stílusa cizelláltan, pontosan-mívesen jó. Az első szétrombolta a jó stílust, a patrícius-polgári etika jelképét. A második beteljesítette. Mindez – persze – nem biztos, hogy így van. De a nyugtalan emlékezet magyarázatokat keres.

poszler 97 7 4

zeevveez, flickr.com

Vissza a kezdethez, a magyar írók ’39-es kötetéhez. Eszmetörténeti jelentősége és politikai érdekessége mellőzhetetlen. Hét magyar író – szembefordul a háborúval. ’39-ben, a kezdet kezdetén. Úgy, ahogy akkor és itt lehet. Egy a Harmadik Birodalommal közvetlenül szomszédos, egy a Harmadik Birodalomnak félig kiszolgáltatott kis országban. Egy még nem elhallgattatott, de rövidesen elhallgatandó irodalomban. Hét szerző. Közöttük néhány – származása okán – félig ki is tagadott, nemsokára létében is fenyegetett. A kötet mégsem hibátlan művek gyűjteménye. A szerkesztés is hevenyészett. Ahogy egymás mellé tette az írásokat a sürgetően aktuális, szomorú alkalom. Meg sok a publicisztikai-zsurnalisztikai közhely. Márai Sándor bevezető esszéjében, Bálint György londoni beszámolójában is. Pálóczi Horváth György krónikája tájékozott. Arz Margit emlékezése élményszerű. Ám van a kötetben két publicisztikai remekmű. A háború első pillanatai Varsóban – ahogy Dallos Sándor megírta. A háború első pillanatai Párizsban – ahogy Rónai Mihály András átélte. Meg – bevallom – nem is vagyok egészen elfogulatlan. Mármint a szerzőket illetően. Márai Sándort és Bálint Györgyöt nagyon kedvelem. Nem a kötetben lévő írásokat. Pálóczi Horváth Györgyöt és Rónai Mihály Andrást nem nagyon kedvelem. Legalábbis nem minden korszakukat. Az elsőnek a kötetben lévő írása okos. De ’47’49-es publicisztikája rossz emlékeim közé tartozik. A másodiknak a kötetben lévő írása remek. De ’57–’59-es publicisztikája rossz emlékeim közé tartozik. Igaz, Dante szonettjeit – tizenkét évesen – az ő fordításából ismertem meg. Ez pedig lényeges emlékem. De most nem az én emlékeimről van szó. Hanem az egykori kötetről. Dallos Sándor varsói, Rónai Mihály András párizsi írása tehát publicisztikai remekmű. Úgy mond el, hogy meg is jelenít. Úgy jelenít meg, hogy ítélkezik is. Legalábbis remekművekké avatják – nekem – az emlékeim. Az elsőnél kora kamaszkori emlékek, amikor találkoztam a háborúval. A másodiknál fiatal férfikori emlékek, amikor találkoztam Párizzsal.

poszler 97 7 5

maxpixel.freegreatpicture.com

’44 őszén–’45 tavaszán ismertem meg, amit Dallos ír ’39 őszén. Retardálta fejlődésemet a történelem, mint egy szabvány nevelődési regény. Most megtudhattam: úgy kezdődött öt évvel korábban, néhány száz kilométerrel északabbra, ahogy végződött öt évvel később, néhány száz kilométerrel délebbre. Csak korábban nem nekem, nélkülem; később nekem, velem. Nem is a zúgó repülők és sivító bombák a legismerősebbek, hanem a szétzilált viszonyok és emberi zűrzavar. Menekülő családok, rémült arcok, tömött bőröndök, síró gyerekek, veszteglő vonatok, sebesült katonák. A békés tájra rátört infernó összes látható kelléke. Ahogy szétpattant a civilizáció kozmikus rendjének vékony burka. És feltört alóla a civilizálatlanság kaotikussága. Az ember visszacsinálta a történelmet. Néhány perc alatt visszavette néhány évezred hozamát. Azóta is alapélményem e fordított metamorfózis. A mesterséges?, kései állapotot lerázó, természetes? ősállapot. Nem volt üde olvasmány. Megvolt benne nem a ráismerés öröme, de a ráismerés szomorúsága.

egymásra csúsztatom

’65 őszén-telén ismertem meg, amiről Rónai ír ’39 őszén. Ebben is retardálta fejlődésemet a történelem. Ekkor láttam meg Párizst. Igaz, „tudtam” már a várost. Irodalomból, könyvekből, albumokból. De nem életből, látványból, emberekből. Most csendesen egymásra csúsztatom. Amit olvasok és amire emlékezem. Van egy megdöbbentő irodalmi egybecsengés. A városra rávetíti árnyékát a háború. Rónai Francisque Sarcey könyvére gondol. Le siége de Paris. Párizs ostroma – 1870–71-ben. Sarcey könyvét nem olvastam. De Edmond Goncourt 1870–71-es naplóját igen. Amikor már egyedül írta a nagy dokumentumot. Testvére, Jules halála után. Nehezen tudnám elfeledni – különösen ha netán arra járok. Hogy a polgárok feltüzelték a boulevard-ok fáit a téli hidegben. Hogy felfalták az állatkert vadjait a téli éhségben. És még tovább is csupa egybecsengés. A szerző az Île Saint-Louis-n lakik. Szent Lajos szigetén. Igen, a kis sziget a Notre-Dame mögött. A quai d’Anjou-n, az Anjouk rakpartján. Tehát „Pestre”, a jobb partra nézve. Néhány lépésre a rue Budé-tól. Ahol – az irodalomból tudjuk – Illyés is lakott. Tehát a Notre-Dame mögött. És éppen Anatole France-t idézi. (Istenem, mennyit tettem valaha. Azaz idéztem a fanyaran-édesen bölcs mestert! Mondta is ifjú barátom: annyit emlegeted, hogy mégiscsak lehet benne valami. Azt hiszem, valóban lehet. Nyájas derűjében a nyers indulatkitörések és durva szatírák korában. Mosolygós kételyében a vad hitek és dühödt lefújódások korában.) Hogy a Notre-Dame olyan, mint egynémely finoman-elegánsan idős hölgy. Hátulról szebb, mint elölről. És még egyszer Anatole France. Ezúttal Ernest Renannal és Jules Michelet-vel együtt. Sétál a bal parton, az Institut, a Francia Akadémia mellett. Nézi: itt akarják felállítani France, Renan, Michelet szobrát. Nevet is kap a névtelen szöglet: Három bölcsek tere. Nem tudom, felállították-e a szobrokat. Nem tudom, elkeresztelték-e a teret. De tudom, el kell sétálni még egyszer a bal parton, az Institut, a Francia Akadémia mellett. És meg kell nézni: felállították-e, elkeresztelték-e. Hátha igen. Akkor leülhetnék a lábaikhoz. Ha fáradtan sütne a szeptemberi nap.

poszler 97 7 6

pxhere.com

France-tól tanultam, hogy a szellem rejtett elegancia. És nem feledem Coignard abbét. Ahogy első csókjait megengedő mosollyal nézték a könyvespolcról a bölcs latin klasszikusok. Renantól tanultam, hogy Jézus élete emberi csoda. És nem feledem bibliai hősét. Ahogy éppen emberi lényének csodájából kinőtt a kereszténység történetének földi-égi misztériuma. Michelet-től tanultam, hogy a francia forradalom világtörténelem. És nem feledem hétköznapi hőseit. Ahogy lerombolják a jelképes Bastille-t, és mezítlábasan énekelik a Marsellaise profán himnuszát. Bizony, korszerűtlen eszmények. A szellem eleganciája, az emberi csoda és a forradalmi pátosz is. Nem baj. Talán éppen ezért szeretjük. A ’39-es kötet egykori szerzője, kései olvasója is. Meg a hajdani tudósító elmond még egy megkapó történetet. Nem is történet, csak egyszerű tényközlés. De önmagában felér egy történettel. A háború első napjaiban propaganda-cenzori hivatalt alakítanak. Talán egy minisztérium rangján. És kinevezik vezetőnek – Jean Giraudoux-t. Igen, a Harc az angyallal és a Bella szerzőjét. Aki háborús nemzedékek számára jelentette az eleven francia szellemet. A szó nagy, XVII–XVIII. századi értelmében. Halálhírére írta – ’44-ben – a halálra ítélt Halász Gábor: „Rövid távirat jelentette a gyászhírek szűkszavúságával, hogy végleg meghalt az ifjúságunk.” Végleg meghalt? Azt hiszem, régen. Párizsban a propagandát Jean Giraudoux szervezi. Berlinben Joseph Goebbels. Propagandáról volt szó, nem poézisről. Ezt csak elveszíteni lehetett. Legalábbis rövid távon. És hosszú távon? Ugyan, hagyjuk. Elég volt már a „lila” szöveg. Mindez megrendítő búcsú Párizstól. És attól, amit akkor Párizs – egy humanista magyar írástudónak – jelenthetett. Van benne sokatmondó előrejelzés is. Párizsban gázálarcot osztanak. De kicsi a készlet. Kihirdettetik: akinek nem jut, vegyen vattát és szódabikarbóna-oldatot. Vesz Rónai is. Hordja magánál szorgalmasan. De egy délután ott felejti a Szajna-parton egy padon. Inkább groteszk az egész, mint tragikus. Vajon ettől lett védtelen – a háború alatt és a háború után is?

Cipolla-produkció

Vissza a kifejlethez, Albert Speer híres-hírhedt emlékiratához. Magyarázatokat keresek benne. Amit tudományos művekben nem találhatok. De itt is csak részben találom. Inkább az okozatról esik szó. Pedig az ok érdekelne. Ahonnan kiindult a véres varázslat. Vagy ami lehetővé tette a véres varázslatot. Kereshetnék rá formulákat. De egyszerűbb, ha Szerb Antalt idézem. Miként történhetett? Hogy Európa egyik legrégibb kultúrnemzete áldozatul esett e primitíven barbár bódulatnak? Vagyis a Hitler-titokról van szó. A birodalmat rabul ejtő Cipolla-produkcióról. Ez érdekel. Ám közvetetten közelítem. Az építészet bűvöletén keresztül. Hiszen az építészet hozta össze Speert és Hitlert. Két elvetélt építész. Az első valóban az, a második vágyaiban az. Tényleges építész, aki időlegesen miniszter, fegyverzetet gyárt. Álom-építész, aki időlegesen Vezér, népeket irt. Tervezik Berlin új birodalom-központját. Az egvkori és mai győzelemoszlop és az egykori és mai Brandenburgi-kapu között. Égbe nyúló kormányzati épületekkel. A hadsereg vezérkarának, a birodalmi Marsallnak, a Propaganda Minisztériumnak – és így – hosszasan tovább. A végén – betetőzésként a 290 méter magas nagycsarnok. Gyűlésterem – százezrek befogadására. Tízszer magasabb a 29 méteres Brandenburgi-kapunál. Négyszer magasabb a 75 méteres Reichstagnál. ’50-re készült volna el. Akkor Hitler öt éve elszenesedett hulla, Speer négy éve elítélt rab. De nem is ez az érdekes. Mármint, hogy nem készült el. Hanem a tehetséges építész-dinasztia tehetséges építész-fiának döbbenetes ízlésficama. A monumentalitás részeg mágiája.

poszler 97 7 7

pxhere.com

Az épületek nem készülnek el, de a modelleket kiállítják. Megnézi Speer apja is. A hagyományosan liberális, klasszikus-patrícius német polgár. Sokáig néma marad. Aztán csak ennyit mond a fiának: ti teljesen megőrültetek. Itt lenne a titok. A teljes megőrülésben. Hogy miért és főképpen mitől. A későbbi fegyverkezési miniszter tudja a szakmát. Meg is építi az új birodalmi kancelláriát. A Vezér rezidenciáját – rekordidő alatt. Igaz, megalomán erőd- vagy vár-reminiszcenciákkal. Tagolt, de zárt felületekkel. Ahol csak a bezárásra való vaskapu és a szónoklásra való erkély nyitott. Ez is jelkép lehet: ’39-ben készül el vele – „öt perccel” az első ágyúlövés előtt. Valószínűleg a nagycsarnok körül a magyarázat. A méretben – magasságban és befogadóképességben. Maga a megtestesült ízléstelenség. Kunyhóvá zsugorítja maga mellett az összes többi épületet. Törpévé zsugorítja maga mellett és magában az embert. Pontosan erről van szó. Elias Canetti esszéjét olvasom. Tőle való a gondolat: a diktatúra monumentális épületben és monumentális tömegben igazolja magát. Vagy abban is igazolja magát. Önmaga és a világ előtt. Monumentális épületben, ami évezredekig megmaradhat. Monumentális tömegben, ami erőt képviselhet. Az elsőben nemcsak a teret győzi le, hanem az időt is. Legalábbis megszerzi a győzelem illúzióját. A másodikban nemcsak az önállóságot győzi le, hanem az egyént is. Egyén a monumentális épületben és monumentális tömegben? Kétszázkilencven méteres kupola alatt? Kétszázezer másik ember között? Egyszerre sziklacsúcs és porszem. Időt-teret legyőző sziklacsúcs az épület- és embermasszával együtt. Időben-térben elenyésző porszem az épület- és embermassza nélkül. A nagyság vágya azonosulásra készteti. A kicsiség félelme felolvadásra. Közben éppen azt veszti el, ami nagysága záloga lehet. Az egyéniség méltóságát. Csakhogy másféle nagyságról van szó. A méret és tömeg megadja a fizikai nagyság illúzióját. Elveszi az etikai nagyság realitását. De éppen ez a diktatúra kiindulópontja. Ezt célozza meg az időlegesen Vezér álomépítész. Ez bűvöli meg az időlegesen miniszter tényleges építészt.

megtörik a kör

Ebből a megcélozta világos, de a megbűvölte nem. Mivel? A félig vagy egészen műveletlen, félbemaradt tájképfestő a félig vagy egészen művelt, teljesen kész építészt. Aki ráadásul félig-meddig művész is. És nem csak őt. A német értelmiség nagy részét, a német népesség jelentős hányadát. Honnan a bűvölet? Nem tudni meg e könyvből sem. Csak hogy ezt mondta, meg azt csinálta. De miért hitték el a legképtelenebbet is, amit mondott? De miért csinálták utána a legiszonyúbbat is, amit csinált? Persze a kölcsönös egymást bűvölés circulus vitiosusáról is szó van. De el kellett induljon valahonnan. Apró példa. Valaki mondja Hitlernek: e monumentális épületek a készülő háborúban a bombázóknak nagyszerű célpontok. Hitler válaszolja valakinek: Göring megígérte, ellenséges gépek nem repülhetnek be a birodalom légterébe. A birodalmi Vezér a veszélyt tudakolja a birodalmi Marsalltól. A birodalmi Marsall letagad minden veszélyt a birodalmi Vezérnek. Mindketten tudják: lehetetlenségről van szó. A Vezér bűvöli a Marsallt. Sugallja neki az egyetlen lehetséges választ. A Marsall visszabűvöli a Vezért. Megadja neki az egyetlen lehetséges választ. Bűvös kör. Benne mindenki bűvölő és bűvölt. A Vezér kezdi, de nemcsak ő bűvöl. A Marsall folytatja, mert ő is visszabűvöl. A Vezér bűvölése nélkül nincs kör. A Marsall visszabűvölése nélkül megtörik a kör. Létrejön a bűvölet köre. És bűvölve-visszabűvölve él évtizedeken át. A hatalom megragadása előtt egy évtizedig – a hatalom megragadása után egy évtizedig. Előtte reményként, utána emlékként. De a zsigerekbe ivódva, a rögeszmék makacsságával.

poszler 97 7 8

wikimedia.org

Gilbert jegyzi fel a nagy per napjaiban. Filmeket vetítenek a nácizmus hétköznapjairól és rémtetteiről is. Este beszélget a vádlottak celláiban, Ribbentrop, a pezsgőügynök-külügyminiszter. Szemében rémület és révület furcsa keveréke. A rémület a várható ítéletnek szól, a révület a feltámadó emléknek. Látta Hitlert? – kérdezi Gilbert-től. Nem ragadta el a jelenség varázsa? Láttam, nem ragadott el – válaszolja az amerikai lélekbúvár. Bárhogy gondolkodom, ezt válaszolhatnám én is. Láttam – fényképen, híradóban, dokumentumfilmen. Láttam, nem ragadott el. Sőt, ma sem értem, hogy ragadhatott el bárkit is. Inkább groteszk volt, mint tragikus. Inkább nevetséges, mint félelmetes. Inkább alpári, mint fenséges. Ráadásul műveletlen volt a műveltek, tudatlan a tudósok, amatőr a profik között. Ma sem értem, ahogy nem értette Gilbert se. Nem tudom megérteni, mert a szakirodalom nem tudja megmagyarázni. Mármint a Hitler-titkot. A bűvölet okát és eredetét. A hályogkovács biztonságával beletalálhatott valamibe. A vereség megaláztatása után. Valami tudattalanba, amit tudattalanul képviselt. Úgy, hogy senkiben soha nem tudatosodott. A tudat fényében lelepleződött volna az ízléstelen botrány. A tudattalan sötétjében nem lepleződött le. Talán ekörül lehet a titok. Az irodalom nem tudja megmagyarázni, én nem tudom megérteni. Magunkkal visszük a titkot, a megmagyarázatlanságot-megértetlenséget – mindketten.

ugyanaz értelmetlen

Talán bevezethető még egy fogalom. Nem magyarázatként, csak a magyarázat mozzanataként. Úgy is nem racionálisan, de irracionálisan. Nem a tudat, hanem az érzet, nem az értelem, ám az értelmetlenség szintjén. A kontextusról van szó. Az összefüggésről. Nem szűkebben a szöveg, hanem tágabban a jelentés-világ értelmében. Amin belül lehet valaminek értelme. Amin kívül nem lehet. Élesebben fogalmazva: amin belül valami értelmes, amin kívül ugyanaz értelmetlen. Hogy a bűvölet-visszabűvölet teremt egy kontextust. Amin belül egyetlen igazság, kívül képtelen igaztalanság. Amin kívül sötét téboly, belül fénylő bizonyosság. Csak három példát. Különbözőt és különböző szintűt is. Még a háború előtt az angol követ mondja Göringnek: hassanak Hitlerre, hogy ne indítsa el a végzetes folyamatot. A kövér Hermann – második ember, birodalmi Marsall, légi főparancsnok, porosz miniszterelnök etc. – elkomorodik. Némi hallgatás után kiböki. Mondhatunk, amit akarunk, de nincs szavunk. Egyedül a Vezér dönt. A félbemaradt tájképfestő, amatőr álom-építész, dilettáns térkép-hadvezér, cirkuszi varázsló-szónok a diplomaták, politikusok, generálisok között. Nem tudni, miből épült, de működik a bűvölés-visszabűvölés végzetes kontextusa. A nagy per alatt Rundstedt meséli Gilbert-nek. ’43 nyarán Rommellel megmondták a Vezérnek: a háború elveszett, kössön békét. Oda se figyelt. Eláll a lélegzetem. A Wermacht nagy öregje és fiatal fenegyereke ’43 nyarán megmondta. Nem a megmondta és az oda se figyelt az érdekes. Hanem a ’43 nyara. Az Isten szerelmére, addig nem tudták? Addig nem mondták? Tudom, ez most nagyon olcsó. Mégis: apám nem volt a francia hadjárat hőse, a sivatagi tankcsaták virtuóza, csak szerény kisvárosi értelmiségi. De – nem ’43 nyarán, hanem – ’41 nyarán tudta és megmondta. Igaz, otthon és társaságban. Nem a Vezér főhadiszállásán. Ám oda nem volt bejáratos. Persze itt a bökkenő. Lehet, ha bejáratos lett volna, kontextusba kerül. És akkor nem tudja és nem mondja. Speer könyvében is a kontextus a legdöbbenetesebb. Hogy a háborúra is gondolnak, de főleg a Vezérre. Melyikük áll jobban nála. A német városok romokban, orosz csapatok az Oderánál, angolszász páncélosok a Rajnánál. De Bormann intrikál Hitlernél. És ez az igazi veszély. Nem egyszerűen hatalmi pozícióról van szó. Inkább bonyolultan emberi rangról a kontextusban. Vágott a szemük, mint a manóké a Peer Gyntben. Berchtesgadentől Rastenburgig látnak – később a kancellária bunkerjáig. Addig a kontextus bűvköre. A meggörnyedt vezér remegő kezét figyelik. A zúgó bombázókat nem, a közeledő hadseregeket nem.

poszler 97 7 9

Gray Summmers, flickr.com

Vissza a végjátékhoz, G. M. Gilbert nevezetes Nürnbergi naplójához. Fegyház a „legnémetebb” városban. Benne a háborús főbűnösök. Mellette az igazságügyi palota. A nagy per színhelye. Monumentális nagycsarnok nincs, megfejtetlen Hitler-titok van, a kontextus szétesett. Ennek csak két bizonyítékát. Az egyiket Rundstedt szolgáltatja, a másikat Speer.

A hadsereg nagy öregje tanú a perben. Felháborodottan mondja Gilbert-nek. ’44 decemberében az Ardennekben nem Rundstedt-offenzíva volt, hanem Hitler-offenzíva. Ő tudta: a légierő tehetetlen, a páncélos kevés, az üzemanyag fogytán, a katonák fáradtak. Néhány nap után minden szétesik. Így is lett. De a vezér erőszakolta. Nos, tudta, de vezette. Érdekelne, hogy akkor is tudta-e, amikor vezette. Mert benne volt a kontextusban. Vagy akkor nem tudta, és vezette. Mert még jobban benne volt a kontextusban. És csak utólag, a kontextus szétesése után gondolja, hogy akkor is tudta.

A fegyverkezés ifjú minisztere vádlott a perben. Bűnös, de megtért bűnös. Neki, benne a kontextus valamivel hamarabb is szétesett. Már ’45 tavaszán. Amikor akadályozgatta a Vezér-parancsok, a „felperzselt fold” taktikája végrehajtását. Most valóban bűnbánó. Valószínűleg őszintén. Ebből fakad két vizionárius tétele.

a Hitler-legenda

Az egyik a kollektív bűnösség elve. Nem a német nép, hanem a náci vezetés kollektív bűnösségéről van szó. A kontextus és részesei, bűvölök és bűvöltek, visszabűvölők és visszabűvöltek kollektív bűnösségéről. Érdemes végiggondolni későbbi diktatúrák és általában a diktatúrák viszonylatában is. Ettől alakul ki a perben egy furcsa szereposztás. A makacsok és megtörtek kettőse. Az elsőnek Göring, a másodiknak Speer a reprezentánsa. Az elsők őrzik a kontextus maradékát, a Hitler-legendát, és ezzel mögéje is bújnak, rá hárítván minden felelősséget. A másodikok felszámolják a kontextus maradékát, a Hitler-legendát, ezzel ki is lépnek mögüle, vállalván minden felelősséget.

A másik a technikai háború látomása. Speer bábáskodik az első szuperszonikus vadászgépek, az első távirányított rakéták születésénél. Tudja, az iszonyat végén körvonalazódott valami. A jövő háborújának víziója. A második világháborút még az első világháború módján vívták meg. Annak továbbfejlesztett-korszerűsített eszközeivel. De a végén – mindkét oldalon – felbukkant a harmadik? világháború. Lehetséges eszközeinek csíráiban. Távirányításban, rakétában, nukleártechnikában. Ezt érzi meg a korábbi építész, későbbi miniszter. Éppen a fegyverkezés minisztere. Erről beszél az utolsó szó jogán is. Érdemes odafigyelni. Nemcsak a politikai diktatúrák kollektív bűnére, de a technikai háború lehetséges rémére is.

poszler 97 7 10

pxhere.com

Nem így Göring, a makacsok vezére. Szervezi maga köré a kontextust, a Hitler-legendát őrzőket. Mondja is, ötven év múlva márványszarkofágot emel a hősöknek a német nép. Megszületik róla a börtöntréfa: nagy kísérettel akar bevonulni a Walhallába. A Walhalla a hősök csarnoka a germán mitológiában. Wotan égi lakhelye. Körülötte a harcok nagyjai. Gondolom, ott lehet Siegfried, Nagy Frigyes, Moltke, talán Hindenburg is. Remélem, nem lehet ott Hitler, Göring, Rommel, talán Rundstedt se. Hogy Walhalla van-e, és ki lehet ott, pontosan nem tudhatom. De márványszarkofág biztosan nincs. Se kívül a földön, se belül a szívekben. A legfőbbeket kivégezték. Hamvaikat folyóba szórták – így szólt a közlemény – valahol Németországban. Hogy ne kereshesse senki. Azt hiszem, nem is keresi.

erősen bemocskolódott

Speer megírta a világégés után engesztelő emlékiratát. Márai megírta a világégés előtt figyelmeztető vitairatát. Az elsőből a végén kiderül, milyen volt az eleje. A másodikból az elején sejthető, milyen lesz a vége. A magyar író figyelmeztetett, és mindvégig tiszta maradt. A német építész engesztelt, mert mindvégig erősen bemocskolódott. Mindketten halottak. Az engesztelést érdeklődve olvasom, a figyelmeztetést megrendülve. Ha az elsőre hallgat a világ, a második szükségtelen. De nem hallgatott. Nem szokott hallgatni. Ma már mindegy. Legalábbis utána vagyunk.

felső kép | Cristian Newman, unsplash.com