VOLT EGYSZER EGY AJÁNDÉK
… a kicsiny boltban a város egyik félreeső utcáján. Nézte a betérőket, hogy jaj, csak el ne vigyék. Porozta magát, rágta a festéket, vágta a csúnya pofákat, hogy a rajta lógó akciós ár ellenére meg ne vegyék, mert vár valakit. Egyszer aztán megérezte: megszületett az, Akitől. Aztán nem sokra rá a másik is, Akinek. Attól kezdve még jobban izgult, nehogy elvigyék. És nézte Klein bácsit, a boltost. Nagyon öregszik, a végén meghal, és akkor mi lesz? Klein bácsi, Klein bácsi, becézgette, biztatta benne a kitartást. Akitől még csak a bőrt rúgja az utcán, Klein bácsi meg egyre hajlottabb. Akinek még csak a betűket tanulja, Klein bácsi már csak csoszog. Még tengernyi idő, mire felnőnek, és Klein bácsi a harmadik polcra, ahol ő lakott, már fel sem néz, szökdösik belőle a lélek té s tova. Már nem is biztatta, csak nézte az öreg sóhajait, ahogy apró csíkokat árkolnak a porba. Pedig Akitől és Akinek már összezöldült, mint a kék meg a sárga, kézen fogva színesedtek a platánok alatt, de Klein bácsi csak ült a széken, és senki sem nyitotta rá az ajtót. Amikor jöttek a kezek, hogy kipakoljanak, az Ajándék levetette magát a polcról, és ripityára tört. Seprű, lapát, sötét. Így kallódott kukáról kukára. Bejárta a világ szemétégetőit. Egyre kisebb darabokká lett, már csak egy fehér, egy apró porcelán emlékezett a szépre, ami egykor ő volt. Aztán leesett a hó. A hó alatt kuporgott, amikor egy kéz felemelte, letisztogatta. Végre megtaláltalak, te kalandor, mondta Klein bácsi, mert ő emelte ki a hó alól. Zsebre vágta az elkószált darabkát, meghuhogtatta markában a hideget, és elrepült. Szép, propelleres angyalszárnya volt Klein bácsinak, kékből, fényből, emlékekből. Addig repült, míg a régi bolt régi asztalához ért. Elővette a zsebéből a csorba kalandort és megnyalta kéklő szája szélét. Te vagy az utolsó. Hogy mennyit kerestelek! És visszaragasztotta helyére a darabkát. Épp idejében, mert az ajtó sóhajtott egy adag hideget, és belépett Akitől. Tessék csak, így Klein bácsi, tessék csak, nézzen körül. És Akitől nézte a roskadozó polcokat, csillogtak-villogtak az ilyenek és olyanok, és a még olyanabbak. Sokáig nézte, fogdosta, simogatta, levette, visszatette, de a harmadik polcra oda se biccentett. Köszönöm, viszlát, mondta Akitől, és indult kifelé. Jaj, Klein bácsi, ne hagyja, csendült fel az egész bolt, a markoló, a gyertyatartó, a kiskanál, a rézcsengő, a bádogkatona. Dehogy hagyom, villant Klein bácsi szeme, és az ajtóra nézett. Gondolhatod, Akitől csak rángatta, de bizony nem nyílt ki! Ott a kulcs a harmadik polcon, pökte oda Klein bácsi foghegyről. És Akitől engedelmesen a harmadik polcra nyúlt, és akkor meglátta, magához szorította. Aztán már észre sem vette, hogy az ajtó magától kinyílt, a bolt visszaváltozott hentesbolttá, csak a suhogásra nézett fel, mert majdnem nekiröppent a kéménynek egy öreg szürkeség. Akitől vitte kabátja alá rejtve a titkosat Akinek. Az Ajándék? Gondolhatod! Büszke volt, megérte ennyi várakozás.