Levendel Júlia

VILÁGNAP?

2011 február

VILÁGNAP?

Vajon a második világháború után, a 20. századi magyar történelem talán leginkább reményt keltő időszakában miért fordította Vas István a III. Richárd nyitómonológjában „rosszkedvűnek a „discontent”-et? 1947-ben már az ő szövegével játszotta a darabot a Nemzeti Színház; azóta a „rosszkedvünk tele” közismert kifejezés lett – lépten-nyomon azok is emlegetik, akik az angol történelemről, a történelmi legendákról és az eredeti Shakespeare-szöveghelyről nem tudnak, s persze a Steinbeck-regény is ezt a magyar címet kapta. Lehetséges, hogy a „rosszkedv” annál is ragályosabb és agresszívebb, mint gondolom? Csaknem akadálytalanul elárasztja a lelkeket, mert a lelkek – voltaképpen történelmi-politikai állapotoktól függetlenül – készséggel viselik terrorját. A rosszkedv ugyanis a leghasználhatóbb alibi a passzivitásra, a közönyre, az érdektelenségre, kellő magyarázat, ami egyúttal felmentést is ad – és szinte semmi köze nincs a kétségbeeséshez vagy a felháborodáshoz, meg a forradalmakat is generáló elégedetlenséghez (discontent) sem. A rosszkedv a szellemi-lelki erőtlenség tünete; beszűkült, önző emberek dohognak ezért-azért, mindenért; a rosszkedvűség egyszerre kellemetlen és belemerülésre, tocsogásra csábító. A tartósan rossz hangulatú ember rendszerint a beteg státuszával kacérkodik, a nehezen meghatározható kedélybetegség pedig megmutatja, milyen bajos megkülönböztetni a betegséget a szociális diszfunkciótól. A magyar népesség ötöde – más becslések szerint közel harmada – labilis kedélyű, „depressziós”, ám ez világviszonylatban egyáltalán nem kirívó arány.

A lelki renyheség, a szétesettség, fegyelmezetlenség, a divatos szemérmetlenséggel öndiagnosztizált „depis” állapot keveredik, ilyen-olyan érdek miatt kegyetlenül összekevert a súlyos testi elváltozásokkal, szorongással, erős izom- és ízületi fájdalmakkal kísért depresszióval – a „tudományos” felmérések általában ugyanúgy zagyválnak, mint az egészségügyi piac. A hitelesség, tárgyilagosság és szakszerűség kliséivel hadonászók eleve csalnak. Megszámlálhatatlan gyógyászfórum kínál tuti segítséget (van olyan gyógyszer, amelyik nemcsak „állandó jó közérzet”-tel és kiegyensúlyozottsággal, de „a sóvárgás megszűnésé”-vel is kecsegtet). Ezek a gyógyászok közvetve vagy közvetlenül bírálják a többi „gyógyító” eljárását – így ajánlatuk csakis szorongást kelthet. Mindenki tudja, milyen jövedelmező az antidepresszáns gyógyszerek gyártása és forgalmazása, de a gyógyszerré minősített, tesztelt szerek ellenében ajánlott „hagyományos”, „természetes” szerekkel is a piacon, piaci logika és szokás szerint ágálnak. A rosszkedv kezdeti panaszaival azonnal orvoshoz kell fordulni, hirdetik az egyre harsányabb-fenyegetőbb reklámok, másutt az ellenkezőjét: hogy az orvosi beavatkozás stigmatizál, a gyógyszer-mellékhatás súlyos következményekkel jár, s az antidepresszánsokat szedők nagyobb százaléka lesz öngyilkos… és így tovább. A biztos jövőt ígérő megtakarítási reklám és a boldogságot szavatoló árucikk reklámja között ácsorgón csakis saját józan esze és esztelen ősbizalma segíthet – de hisz éppen ebben fogyatékos.

Vincent van Gogh: Napraforgók, wikimedia.org

Közhely, hogy a diktatúráknak jókedvű tömegekre van szükségük. Ahol ezrek és százezrek masíroznak derűs ábrázattal, nyilvánvalóan nagy a félelem. Fiatal felnőttként azonban megtapasztalhattam, milyen csavarosan lehet manipulálni a közhangulatot, s vele az egyes ember kedélyét. A Kádár-rendszer „puhulásának” első jelei közé tartozott a megtűrt rosszkedv. S ahogy nem volt már feltétlen követelmény az igaz út felismerésének tanítása, agitatív ábrázolása, rögvest divatos lett a búbánat. A meghurcoltság emlékeinél, azt hiszem, többeket és jobban nyomasztottak a megalkuvások – elfojtott, átszínezett, így-úgy értelmezett – emlékei, mindenesetre a hetvenes években nemigen volt megjátszott az általános rosszkedv. De hogy valami egyszerre általános lett, hogy megint valami kötelezővel kellett kifejezni az ellenzékiséget, ez dühített. Primitív és veszélyes volt az egyen-enerváltság. Ahogyan ma is az.

a Depresszió Világnapja

Úgy tűnik, a rosszkedv-statisztikák nem segítenek – semmi, ami kever-kavar, hangoskodik, figyelmet terel, önlétével az önállótlanságra játszik. A legabszurdabb intézményi gesztus talán mégiscsak az, hogy január 23-át a Depresszió Világnapjává nyilvánították. Meglehet, abban a reményben, hogy ez a depressziósokat is megnevetteti.

Találóbban nem is jellemezhette volna Shakespeare életműve legelvetemültebb szereplőjét. Ez egyszer nem mellékalakok szólnak a drámai alaphelyzetről, hanem maga Gloster jelenik meg (kisvártatva, a monológjában előadott program szerint III. Richárd lesz), s a „háttérinformációkat” is önös érdekeinek megfelelően közli. „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át. / Családunkról már elvonult a köd / S alámerült az óceán szivébe” – vagyis a Lancester-ház bukása után, „homlokunkon győztes koszorú”-val, immár a saját család tisztogatásának ideje jött el. A többes szám első személyű formulával kisajátít, előre koronáz („rosszkedvünk”, az eredetiben „our discontent”), és felhatalmazza magát – akármire, mindenre. A fejedelmi többest amúgy is a részvétlenség bajnokai használják.

felső kép | Vincent van Gogh: Az örökkévalóság kapujában, wikimedia.org