Dániel Anna

VESSZŐPARIPÁN IMBOLYGÓ

2003 április

VESSZŐPARIPÁN IMBOLYGÓ

Két posztmodern regény a 18. században

Íróik találkozhattak az Enciklopédia munkatársa, Holbach báró párizsi házában, ahol vasárnaponként vendégek raja ült a két órakor kezdődő ebédhez, vagy a báró vidéki birtokán, a magaslaton épült kastélyban, ahonnan oly szép a kilátás a Marne vizére s a folyó aprócska szigeteire. Meglehet, hogy Párizs valamelyik irodalmi szalonjában folytattak eszmecserét, talán a tükörgyáros hitvese, majd özvegye, a Katalin (Nagy) cárnővel levelező Madame Geoffrin otthonában. És az is lehetséges, hogy kettőjük közt eszmecserére soha nem került sor, bár Laurence Sterne csaknem két esztendeig időzött Franciaországban (élményeiről könyve, az Érzékeny utazás is beszámol), Denis Diderot meg olvasta, befogadta és hasznosította Sterne regényét, a Tristram Shandyt saját művében, a hosszú ideig alig ismert, félreismert Mindenmindegy Jakab meg a Gazdájában.

Személyes kapcsolatuk lehetőségének fel- és elvetését azért érzem helyénvalónak, mert az esetlegességet mindketten a lét szükségszerű velejárójának tartották, s az egzisztenciális bizonytalanságból számos lényeges következtetést vontak le.

*

A Tristram Shandy úr élete és gondolatai első része 1759-ben jelent meg Yorkban, ahol írója anglikán lelkészként tevékenykedett, a kilencedik, az utolsó kötet 1767-ben, röviddel Sterne halála előtt. Befejezetlen maradt – vagy a megszakadást követő újrakezdés lehetőségét üzente így az alkotó? Broch úgy véli: minden nagy műben van valami befejezetlenség.

„Nem kitérő ez, hanem maga a mű”, írja latinul a kilencedik fejezet mottójául Sterne.
a kitérők sorozata
Az óramutatónak fittyet hányó szubjektív idő a helyszínek filmbe kívánkozó változatosságával párosul. A Shandy család udvarháza, Tóbiás bácsi, a veterán katona kertje, ahonnan képzeletben átröppen a flandriai hadjáratba, a spanyol örökösödési háborúba. Tristram úgyszólván egyidejűleg három helyen van: Auxerre-ben apjával és Tóbiás bácsival, Lyonban az eltörött postakocsi mellett (mindkét városban az emlékezetében), ténylegesen Monsban, a Garonne partján. „Csak hadd mondja ki-ki a maga históriáját a maga módján”.
Valóban, regénye a kitérők sorozata. Kezdjük az idővel. Ez nem a percekkel vagy esztendőkkel mérhető idő, amelyben a regényalakok sorsa beteljesedik. Nem kronológiai, történelmi idő, mint a Sterne korabeli, a megelőző, és jó ideig a Sterne utáni korok regényeiben. Jelenből a múltba röppenő, ide-oda cikázó idő ez, másfél évszázadig kell majd várni, amíg ismét megjelenik, megvárni, hogy Marcel Proust beleharapjon a madeleine-nek nevezett aprósüteménybe, és elinduljon az eltűnt idő keresésére. Sterne művében a múltból a jelenbe, olykor a jövőbe perdülő, majd visszaperdülő, ide-oda suhanó „személyes” idő pillanatai olykor elképesztően kitágulnak. Tristram Shandy apja és nagybátyja, Tóbiás bácsi elindul a lépcsőn az emeletre Tristram anyjához. A fejezet végén ott maradnak a lépcsőfokon, a regény következő részében az emeleti szobában viharosan zajló események közepette vagyunk, majd a csetepatéból visszakerülünk a lépcsőre a két fivérhez.

A szubjektivitás adta tágasság térben és időben, az asszociációk és a felröppenő ötletek, aminek az alkotói tudat határt szab – mindezt egyszerre adja a regény Orr című betét-elbeszélése. A fantasztikus, groteszk hangvételű elbeszélés a megszállottság látlelete, a tömeg reakcióinak ábrázolása Strasbourg városának múltjában és jelenében. És műfajparódia is. Befejezésként a történelmi tény: a német városba bevonul XIV. Lajos hadserege.

Jean-Antoine Watteau: Falusi szórakozás, watteau-abecedario.org

Jean-Antoine Watteau: Falusi szórakozás, watteau-abecedario.org

A félreértés, az eltűnés, a váratlan felbukkanás, a megtévesztettség alaphelyzetek Sterne regényében. Ok és okozat között – Kunderát idézve – leszakad a híd. Milyen gondosan vezetik rajta az olvasót a kortárs írók s a következő század alkotói!

Csapongás időben és térben, szituációkban és ötletekben, fikcióból a narrációs valóságba. Az élettörténetét író Tristram Shandy közli, hogy a következő fejezetben „másról lesz szó”, vagy a regényen kívüli világból mondja a regényben ágyban fekvő apjának, karosszékben ülő nagybátyjának, hogy félóra múlva visszatér hozzájuk.

Munkája nehézségét többször is panaszolja: „Hatodik hete bajlódom vele nagy sietvést, de kijelentem, hogy történetemben eddigelé még megszületni sem sikerült.” Más alkalommal azt közli: diétára fogta magát, hogy jobban haladjon.
kaján üzenetek
A gyakori kitérők kaján üzenetek is a kortárs íróknak, hiszen regényeikben a hősöket és hősnőket sokszor várják próbára tevő epizódok az elágazó cselekményben, mielőtt célhoz érnének. De Sterne regényvilágában nincs cél. Műve megannyi epizód és elágazás, rejtőzködő szerkezete voltaképpen asszociációkon nyugszik.

A kor irodalmában a szerző gyakran belép művébe, hogy mindentudóként oktatásban részesítse az olvasót. Amikor Sterne Tristramja a feltételezett valóság dimenzióiból a fikció világában terem, időnként mintha a színházi rendező és ügyeletes szerepkörét látná el. A jelenetekre és jelenésekre oszló sok esemény – nem cselekmény! –, mindaz, ami megesik a regényben, az elsuhanó színhelyek, a szituációkra bomló szövegrészek, a meghökkentő helyzetek, az ironikus, hosszú tirádák, a pergő dialógusok: mindez a színpad, a mai olvasónak a film világát idézi. Sterne céltudatosan alkalmazza a színpadi effektusokat, olykor a nonszensz határán.

Burleszkbe kívánkozik a Tristram világra jöttének körülményeit közlő szöveg, amely narrációs játék is. A vajúdó anyához hívott Slop doktor hosszasan fejtegeti a szülés levezetésének új módszerét a leendő apának és Tóbiás bácsinak, aki a flandriai hadjáratra tereli a szót, de a megszületni készülő Tristram élettörténetét író Tristram félbeszakítja: „Egy percre ráeresztem a függönyt e jelenetre, hogy valamely dolgot emlékezetükbe idézzek olvasóimnak, mást meg hogy közöljek vélük. … Ha e két apró közbevetéssel megleszünk, a függöny szétnyílik ismét, és Tóbiás nagybátyám, atyám, Doktor Slop folytatják tovább a társalgást, minden háborítás nélkül.” /lonesco is írhatta volna!/

A Tristram Shandy legjelentősebb sajátosságát akkor mérhetjük fel, ha összevetjük a korabeli regényekkel. Richardson gondos környezetrajzzal kidolgozott műveiben a szereplők és az események az általános érvényű erkölcs magasrendűségét bizonyítják a társadalmi piramis-erkölcs jogtalanságával szemben. Fielding köznapi hőse, a megpróbáltatásokon körültekintő értelemmel és kitartással túljutó Tom Jones a tökéletesedésre képes embert példázza. Voltaire Candide-ja – a leibnizi optimizmust egyre-másra megcáfoló szörnyűségek közepette – végül célt és némi megnyugvást talál abban, amit a „műveljük kertünket” jelent.

Jean-Antoine Watteau: Zavarbaejtő ajánlat, wga.hu

Jean-Antoine Watteau: Zavarbaejtő ajánlat, wga.hu

A Tristram Shandyben nem kerülhet sor, mint a század, s a következő század regényeiben ember és társadalom mérkőzésére, győzelemre vagy bukásra, mert a lét felmérhetetlenségéhez képest az ember parányi. Sterne a létbe kivetett emberről szól ontológiai regényében. Hinausgeworfenheit – írja le a szót csaknem kétszáz év múlva Heidegger. Ez az állapot nem szükségképpen tragikus. Sterne regénye arról tanúskodik, hogy gyakran hahotára fakaszt vagy elnéző mosolyt kelt. Furcsa – talán ez a legpontosabb jelző rá. Einstein is ezt a szót használta, amikor felkérték, beszéljen a világegyetemről. Furcsa.

*

Ne firtassuk, hány helyen követhető nyomon Sterne művében a kortárs Locke szenzualista ismeretelmélete, amely cáfolja Descartes bizakodó racionalizmusát, a velünk született „ideák” elméletét, s ismereteinket a szükségszerűen szubjektív tapasztalatokból eredezteti. Feltehető, hogy az esetlegesség ifjúkora óta foglalkoztatta, hiszen kedvelt írója volt Montaigne, Rabelais, s az egyetemes kétségességet sugalló műről, a Don Quijotéról többször is szó esik regényében.
a döntő pillanatban
Az esetlegesség rányomja pecsétjét Tristram élettörténetére, amely nem világra jöttével, hanem azt kilenc hónappal megelőzve létbe sodródásának körülményeivel kezdődik. A hitvesi ágyban a feleségéhez közeledő leendő apát neje a döntő pillanatban azzal szakítja félbe, hogy fel kell húzni az állóórát. A leendő apa ingerültsége lesz az oka Tristram „kajlakezűségének”, valamint „egyéb áldatlan következményeknek”. Az aprócska esemény – végzetes következmény – motívuma is kap egy fricskát.

Félreértés a regényhős neve. A klasszikus kultúráért lelkesedő apa a Triszmegisztosz (Háromszorosan Nagy) nevet szánta neki, de a kínnal-bajjal világra jött csecsemőhöz siető szolgáló félreérti a hosszú szót.

És milyen furcsa regényhős ez a Tristram Shandy, akinek a regény címe szerint megismerjük életét és gondolatait. A könyv elején kisgyerekként eltűnik, és csak a vége felé bukkan fel újra. Helyette az élete történetét író, s a regényalakok tetteiről, gondolatairól beszámoló Tristram Shandy kukkant be időnként művébe.

A regényben a gyakori félreértéseket a szükségszerűség hozza létre, hiszen Sterne a saját szubjektív világukba zárt teremtményei párbeszéd helyett hosszú vagy rövid monológokat folytatnak, amelyeket a partner félreért vagy nem figyel rájuk. Ki-ki mondja a magáét, és vesszőparipáján nyargal a képzeletbeli cél felé. Remekbe formált példa rá Tóbiás bácsi, a hóbortos és tisztalelkű veterán katonatiszt, aki a kiszolgált Trim káplárral együtt a flandriai erődítmény kicsinyített mását eszkábálja össze kertjében, és eljátssza a nagy ütközeteket. Felröpül a kötetlenség, a kalandok, a lehetőségek világába. Ismét fricska, ezúttal időnek és térnek.

Jean-Antoine Watteau: Két unokatestvér, wga.hu

Jean-Antoine Watteau: Két unokatestvér, wga.hu

A vesszőparipa a lélek mélységébe is elvisz. A légynek sem vétő Tóbiás bácsi ezekkel a szavakkal engedi szabadon az elfogott dongót: „Eridj, szegény ördög, elég nagy a világ kettőnknek” – az obsitos katona, aki a hadjáratokban egy volt a sok közül, kertjében csatát irányító, körültekintő bölcs parancsnok.
a védtelenek oldalán
A regény legjelentősebb és legizgalmasabb szereplője a vesszőparipáján hol vágtató, hol imbolygó Jorick tiszteletes úr, aki – semmi kétség – Sterne alteregója. A franciaországi tartózkodásáról szóló Érzékeny utazásban élményeit Jorick néven beszéli el. A név is milyen sokatmondó! A Hamletben a sírban talált koponya Jorické, az udvari bolondé. S ha volna még kétségünk azonosságukról, eloszlatja, hogy Sterne tiszteletes úrhoz röviddel a halála előtt azzal a kéréssel fordult egy felszabadított amerikai rabszolga: következő könyvében írjon a rabszolgaságról, és Jorick tiszteletes úr vágya „a szívből kacagó alattvalók birodalma, nem a szigetország, nem négereken uralkodó birodalom.” Miként Jorick, Sterne sem rejtette véka alá meggyőződését – mindkettőjüknek bőséggel voltak konfliktusaik emiatt, Joricknak oly mértékben, hogy korai halálát az igaz ügyért elszenvedett brutalitás okozta. Mindketten a szegények, a védtelenek oldalán álltak, mint szeretett regényhősük, Don Quijote, akivel Jorick tiszteletes és nyilván Sterne is lélekben azonosul. Igaz, egy lényeges megszorítással: Don Quijote nem tudja magáról, hogy bolond, Jorick azonban tisztában van a ténnyel: kirívó mássága miatt Bedlamban, a bolondok házában van a helye. Jorick haldoklásában Don Quijote és Sancho Panza összebékíthetetlen igazát egyaránt átérzi.

Thomas Mannak, amikor a József-tetralógiát írta Amerikában, jó ideig mindennapos olvasmánya volt a Tristram Shandy úr élete és gondolatai.

*

Amikor Diderot 1770-ben nekikezd a Mindenmindegy ]akab meg a Gazdája megírásának, Sterne már két esztendeje halott. Megszakításokkal csaknem nyolc esztendeig dolgozott ezen a különös művön, amely 1778-ban jelent meg az Irodalmi Tudósításokban. A kéziratos Tudósításokat a felvilágosodás irodalmát kedvelő koronás fők és fejedelmek, főurak és bankárok járatták. Nyomtatásban csak a század legvégén, a lezajlott forradalom után volt olvasható, s kezdettől lefitymálás, elutasítás, meghökkentő értetlenség fogadta. A bírálók kuszaságot, szócséplést, fejfájást keltő hosszadalmasságot emlegettek. A francia recepció sokkal merevebbnek bizonyult az angolnál. Ott általában elfogadták Sterne álláspontját – egyik levelében szögezi le –, hogy „az ember sétabotján többrendbeli fogantyú legyen”.

A huszadik század elejéig kell várni, amíg irodalomtörténészek és esztéták ráeszmélnek a mű rendkívüli jelentőségére. „Erővel csak a sírunkból beszélünk” – írta Diderot, és nem csupán a Mindenmindegy Jakab meg a Gazdája kapcsán. Igaz, akadtak – nagyon kevesen –, akik már a kezdetekben felismerték a regény utat nyitó jelentőségét. Weimarban Goethe. A kandalló tüze mellett élvezte egyhuzamban öt és fél óra hosszat „ezt a hatalmas és remek ünnepi lakomát”. A tizenkilencedik században Stendhal többre becsüli a saját kora regényeinél.

Jean-Antoine Watteau: A francia színház szeretete, watteau-abecedario.org

Jean-Antoine Watteau: A francia színház szeretete, watteau-abecedario.org

Az értetlenségből és félreértésekből az orosz formalisták emelték ki a Mindenmindegy Jakabot a huszadik század legelején. Az irodalom feladata szerintük nem a valóság ábrázolása, hanem a valóság tényeinek irodalmi tényekké alakítása, a különössé tevés és az ontológiai szemlélet. A megírás mikéntjének, a nyelvi ténynek tulajdonítottak nagy jelentőséget a mű megalkotásában és létében. Az irodalom öntörvényűségéből következik a változás, amely gyakran ellentétes az előző irányzattal, vagy éppenséggel egy régebbi múlthoz kanyarodik vissza. Az orosz formalisták Sterne és Diderot regényében felfedezik az örökséget, amelyet koruk és napjaink irodalma felhasznál és gyarapít.

A Mindenmindegy Jakab meg a Gazdája ellenáll a műfaji meghatározásoknak. Pikareszk regény és annak paródiája, de változatos történetekből kibontakozó kor- és kórkép is, vagy – ismét Goethét idézve – „a realitás legheterogénebb elemeit összefogó mű”. Diderot ontológiai problémákat vizsgál benne, a megismerés lehetőségét, a látszatot és érvényességet, az esetlegességet, ok és okozat összefüggését s az alkotás folyamatának lehetőségeit. Mindezt egyre-másra megszakadó, változatos történetek példázzák, amelyből a francia társadalom képe oly hitelesen bontakozik ki.
a bizonytalanság létünk velejárója
Már a kezdő sorok is azt sugallják: a bizonytalanság létünk velejárója. Jakab meg a Gazdája úton van. „Hogy miként akadtak egymásra? Véletlenül, mint mások. Mi volt a nevük? Hát fontos ez? Honnan jöttek? Csak innen, a közelből. Hova tartottak? Hát tudjuk azt, hogy hova megyünk?”

A néhány rövid mondat tiszteletadás Sterne-nek, hiszen regényében gyakran találkozunk efféle létbizonytalanságot hordozó mondatokkal.

Diderot művéből idővel ugyan kiderül, hogy Jakab meg a Gazdája merre tart. Egy kastély felé igyekeznek, amelynek homlokzatán ez a felirat áll: „Nem vagyok senkié, mindenkié vagyok. Bent vagy, mielőtt beléptél volna, bent leszel akkor is, ha távoznál.” A jelkép félreérthetetlen.

(Milyen gyakori az úton levés állapota a ma regényirodalmában. Példa rá a két Mészöly-regény, a Saulus meg a Film vagy Darvasi A könnymutatványosok legendája.)

A kompozíció hiánya miatt még a huszadik század derekán is elmarasztalt regénynek nagyon is szigorú gonddal alkotott a szerkezete. Jakabnak meg a Gazdájának a nyolcnapos út voltaképpen időtlen ontológiai kalandozás, de szembesülés is a végleg elaggott rendi társadalom jelenségeivel.

Megannyi látszat, félreértés közepette halad a két utas. Nincs bizonyosság. A temetési menetről kiderül, amikor másodszor találkoznak vele, hogy csempészbanda, amelyet fegyveresek terelnek. A jóságos ábrázatú férfiú hóhér. Egyik-másik jelenség önmaga karikatúrájává válik.

Az észleleteknek ezzel a kétességével, az egyetemes csalókasággal már Sterne regényében szembesül az olvasó. Csakhogy Diderot nem csupán regényíró, hanem filozófus is. A látszatok képlékeny mindenségében a Filozófus – gyakran nevezte így magát – felismeri az összetartó törvényszerűséget, ok és okozat számunkra gyakran rejtett, de szükségszerű kapcsolatát, a világegyetemben megnyilvánuló bizonyosságot, Jakab szavaival a Nagy Tekercset, amelyre fel van írva mindaz, aminek történnie kell. Jakab köznapi szavakban kifejtett, humorral átszőtt megingathatatlan determinizmusa Diderot létszemlélete. „Az ember az, ami a világrendből, szervezeti adottságaiból, neveltetéséből és az események láncolataiból következik. Ez határozza meg sorsunkat, és ez ellen nincs fellebbezés” – írta egyik publikálásra szánt levelében.

Az esetlegességet, a látszatot, az indokolatlanságot, a lét felfoghatatlanságát példázó ontológiát helyhez és időhöz kötött változatos történetek egészítik ki, amelyeket a fogadóban megszállva, vagy útjukat ideig-óráig megszakítva hall Jakab meg a Gazdája, vagy éppenséggel ők maguk beszélik el egymásnak, s a történetekben a márkitól a parasztig a korabeli francia társadalom szinte valamennyi rétege feltűnik. Értesülünk a szerelmi csalódás és az önérzet okozta lelki torzulásról, a mohó kapzsiság fondorlatairól, az irgalmasság gyakorlásában szerzett bölcsességről, egy velejéig romlott apátról, a fogadósné kutyájának viszontagságairól, a rossz költőről, aki Diderot tanácsára abbahagyta a versírást, bánatában Pondicherybe utazott, s ott nagy vagyonra tett szert, továbbá egy állovagról, hallunk a hitványság bugyrairól, az igaz emberre leső kelepcékről és Jakab szerelmének egyre-másra megszakadó viszontagságos történetéről.

daniel6_0401

Jean-Antoine Watteau: Békés szerelem, wga.hu

A pajzán jelenetek – gyakoriak! – megrendítőkkel váltakoznak, s akik a történeteket hallgatják, ugyancsak eltérően vélekednek a szereplőkről. Jó-e, rossz-e? Ez a korai Diderot-színmű címe. S amit önmagáról ír: „egyetlen napon száz arcom is van.”

A regénybe szőtt elbeszélések között okkal tartják remeklésnek La Pommeraye-né és Arcis márki történetét. (Nyomtatásban először német nyelven jelent meg Schiller folyóiratában, a Rheinische Thaliában.) Tanulmányok foglalkoznak vele, színművek készültek belőle, film is, szövegét Cocteau írta, s a Robert Bresson rendezésében készült filmet meg az ihlető novellát tanulmány veti össze.

Az önérzetes La Pommeraye-né hosszas lelki tusa után lesz Arcis márki szeretője, aki régen ostromolja. A boldogság kezdetben zavartalan, de idővel az asszony előtt sokasodnak a márki kihűlt érzelmére valló jelek. A szakítást a nő ajánlja fel, s úgy viselkedik, mintha mindkettőjük titkolt vágyát közölné, de szerelmében és büszkeségében sebzetten bosszút forral. Fondorlatos tervet eszel ki. Egy elszegényedett vidéki asszony, lányával együtt, prostitúcióból él Párizsban. La Pommeraye-né ráveszi őket, hogy a szűkölködést zokszó nélkül tűrő, vallásos, szigorú erkölcsű nőknek adják ki magukat, és megszervezi a találkozást a márkival. Arcis fellángol, ékszerekkel és pénzzel próbálja megszerezni a lányt, aki La Pommeraye-né parancsára nem fogadja el az ajándékokat. Az elutasítás fokozza a szenvedélyt, a márki végül feleségül veszi a lányt, hogy megkaphassa, s az esküvő után La Pommeraye-né közli vele, kit vett feleségül.
narrációs játék
A gyakran félbeszakadó történetet a fogadósné beszéli el, s a narrációs játéknak köszönhető, hogy a márki testi mivoltában is betoppan a fogadóba. Utasaink megismerkednek vele, s arról is értesülnek, hogy a márki megbocsátott kétségbeesett hitvesének. Három év próbaidő a vidéki kastélyban!

Ismét a bizonytalanság. Jakab meg a Gazdája elsősorban a bosszúállót ítélik el, de a lányt is kárhoztatják, főként Jakab Gazdája, az Úr. Megszólal az író is. Gyakran teszi. Belép a szövegbe és az olvasóhoz fordul. Hol elbeszélő, magyarázó, a valóság kezese, hol meg azzal kérkedik, hogy tetszése szerint alakítja az eseményeket és sorsokat, s az is megesik, hogy mondatokat vesz át Sterne művéből és többször is plágiumot emleget ironikusan, vagy közli, ő is lepihen, amíg Jakab meg a Gazdája alszik.

Jean-Antoine Watteau: Pásztorok, wikiart.org

Jean-Antoine Watteau: Pásztorok, wikiart.org

Ezúttal cáfolja az ítélkezést, mely nem vesz tudomást az előidéző okokról. Kifejti: a lányt a szegénység és anyja rábeszélése tuszkolta a prostitúcióba. „Kárhoztathatjuk-e, hogy változtatni akart helyzetén?” La Pommeraye-né messze felette áll ész és akaraterő tekintetében. „Vajon ez a leányzó megértett-e valamit is mesterkedéséből?” És a bosszúálló? … „Gyűlölheted vagy rettegheted La Pommeraye-nét, de nem vetheted meg. Bosszúja kérlelhetetlen, de önös érdek nem vezeti. Nem tört sem vagyonra, sem rangra.” Felsorolja a kegyetlen bosszúhoz vivő indítékokat, mert ez a különös mű egyaránt szól a létbevetett emberről és a „társadalom öntőformáiba” löttyintett emberekről. Olyanok vagyunk, aminőkké az okok változtatnak minket – vallja a determinista Jakab alkotója. Nem mondja ki, de értjük: számos okon lehet és kell is változtatni. A rendi társadalmon, a javak megoszlásán. „Én láttam éhínséget!”
a tett és az indíték
Kundera a regényírás első fordulójának nevezi a Tristram Shandyt és a Mindenmindegy Jakabot. Utánuk Copperfield Dáviddal, Rastignackal, Bovarynéval, Raszkolnyikovval, Karenina Annával és még sok teremtménnyel lépkedtünk végig a tett és az indíték közt ívelő hídon. Mikor szakadt le ismét? Az én látásomban akkor, midőn a Gide-regény főszereplője egy robogó vonat ablakán ok nélkül kihajítja ismeretlen útitársát (A Vatikán pincéi). Camus Közönyében Mersault érthetetlen és értelmetlen – ok nélküli – gyilkossága válasz az ok nélküli lét érthetetlenségére és értelmetlenségére.

A két 18. századbeli regény világából fordulok korunk irodalma felé. Mennyi hasonlóság! Az időrend szigora nem béklyóz, a valószínűség sem. Nincs összefüggő sztori, amelyen az olvasó végighalad. A bizonyossággal szemben tartózkodás található, a cselekvést gyakran a megesett váltja fel. Az Én képlékennyé vált, határai elmosódtak, az időben változó egyén helyett a létét átélő ember pillanataival szembesülünk.

Korunk irodalma visszatekint a két ősre.

felső kép | Jean-Antoine Watteau: Francia komédiások, wikimedia.org

[fb_embed_post href=”https://www.facebook.com/liget.folyoirat/posts/1031636420237775/” width=”550″/]