Kállay G. Katalin

VERBA MANENT

2010 december

VERBA MANENT

Petőfi Sándor: A puszta, télen

„Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!” A verskezdő felkiáltás máris kétféleképpen értelmezhető: negatív képként, amelyben a hiányon van a hangsúly (‘most kietlen, üres, elhagyatott igazán a puszta’), vagy pozitív módon, a jelenlétet tartva a legfontosabbnak (’a puszta éppen most önmaga igazán’). A hiány és a jelenlét kettőssége arányosan végigvonul a szövegen, és csak sejteni lehet, hogy Petőfi inkább az utóbbira tenné a hangsúlyt, hiszen mindent olyan gusztussal magyaráz. Az első versszak lepergeti előttünk az évet, konvencionálisán megszemélyesített évszakokkal (a „kikelet” és a „nyár” szorgoskodó asszonyok, az „ősz” a pazarló férfi), és a negyedik sorban úgy érezzük, annak ellenére, hogy eltűnt, elfecsérelt kincsekről van szó, helyénvaló, hogy a téli hidegben mindennek „hűlt” a „helye”.

ajándéknak szánt szöveg

Télen, de nem igazán hideg, legfeljebb „hűlt” helyen, az amerikai Charlottesville-ben, tízéves koromban édesanyám segítségével tanultam ezeket a sorokat, édesapám harmincötödik születésnapjára, messze a magyar pusztától. Lassan, versszakról versszakra értettem meg az ajándéknak szánt szöveget, ahogyan most, felnőttként azt is, hogy maga a honvágy, amit Amerikában éreztem életemben először, szintén egyfajta hiány által felmutatott jelenlét.

A második versszak tagadásai eszünkbe juttathatják Berzsenyi Dániel A közelítő tél című versét, amelyben ugyanígy, tagadásokon keresztül tűnik fel érzékletesen mindaz, ami nincs („nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok / közt nem lengedez a Zephyr”). De míg Berzsenyinél a tavasz képei állnak szemben az ősszel, Petőfinél a nyár jelenik meg hiányán keresztül a télben. Berzsenyi rezignáltan, a természeti képek után önmagára is vonatkoztatva állítja fel az örök párhuzamot tél és halál között. Petőfi az élet, az élőlények felől közelít, és a „nincs”-ek felsorolását a juhnyájtól a pásztorlegényen és a madarakon át a „kicsiny kis prücsök”-ig a hangokon keresztül érzékelteti az olvasókkal – önmagára, a saját „telére” azonban nem tesz utalást, az elbeszélő is csupán egy hang, örök érvényű, test nélküli mesehang.

A hangok mellett a képeknek is nagy a szerepük: a képek közelítése, illetve távolítása alapján a vers megint csak párhuzamba állítható Berzsenyi költeményével. A harmadik versszakban jelenik meg a sík határ, mint befagyott tenger (vagyis távolról szemléljük az egész terepet), és csak a fáradt, rövidlátó, öreg madárként megszemélyesített nap hajol groteszk módon a puszta fölé, amin „így sem igen sokat lát”. A kérdés-felelet mint elbeszélő forma felidézheti bennünk az Arany Lacinak sorait is: „Ejnye, vajon mit szemlélhet? / Tán a fényes délibábot? / Hisz olyat már sokat látott. / Vagy a szomszéd falu tornyát? / Hisz azon meg nem sokat lát.” Mindkét esetben arra késztet a szöveg, hogy erőltessük a szemünket, hátha látszik valami: ez a tréfás gyerekversben addig fokozódik, amíg meg nem pillantjuk az ürgét („Ninini!”) A puszta, télen-ben Petőfi megelégszik azzal, hogy a semmit hangsúlyozza. Számomra a nap ebben a gesztusban okuláréját kereső, majd feltevő öregasszonyhoz hasonlít, aki nagy körülményesen állapítja meg, hogy nincs itt néznivaló (nagymamámtól hallott alföldi szólással élve: „se nem semmi, se semmi”).

Megint távoli kép következik: egyszerre látjuk az üres halászkunyhót és a csőszházat, majd beközelít a kamera-szerű leírás: a bozontos, bús tinó fejére, s már halljuk is, ahogy el-elbődül. Ezután jön a legéletszerűbb hétköznapi jelenet: a béres komótosan és akkurátusán rágyújt. A részletek teszik mindezt felejthetetlenné: nem mindegy, hogy a gerendáról veszi le a leveles dohányt, hogy a küszöbre teszi megvágni, hogy a csizmaszárából húzza elő a pipát. És ahogy a dohányzó ember hallgat, legfeljebb „szipákol”, a következő képek csendesek: a csárda, csaplár és csaplárné mintha téli álmot aludnának: a terepet a szelek uralják. Romantikus hármas harcuk után (amit ismét távolról szemlélhetünk) a „halvány ködök”-ből félig kirajzolódó emblematikus betyáralak a korábbi béres-portré ellenpárja: míg a pipázó béres alapvetően otthon érezheti magát ezen a vidéken, a betyár bujdosik: állandó fenyegetettségben kell élnie – a „farkas” jelölheti a tényleges vadat vagy a farkastörvényeket, a holló azért keringhet a feje körül, mert a vesztét érzi és várja.

még egyszer visszanéz

Az utolsó versszak képe annak ellenére is meglepő, hogy a betyárt fenyegető akasztófa már némileg előkészítette: a nap fáradt öreg madárból kiűzött királlyá változott (mintha mindkét képet a felhők vonulása irányítaná). A vörös fény egyszerre utal vérre és forradalomra, és ha eszünkbe jut az Akasszátok fel a királyokat című vers, a tájleírás hirtelen válik burkolt harci buzdítássá. (Meghökkentő, akárcsak a Levél Arany Jánoshoz végén a békés és baráti stílustól némileg elütő elragadtatott zárlat: „én a / Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam / Harsány hymnusodat, százszorszent égi szabadság!”) Egy négy évvel korábbi, 1844-es versben (A nap házasélete) a napot Petőfi részeges férjnek teszi meg, aki a felhők mögé bújik a felesége elől, s „iszik, mint a kefekötő”. Ott a naplemente leírása a következő: „Ha jön az est, / S a felleg oszlani kezd, / Látjátok őtet, amint mámorosan / Piros pofával az égről lezuhan.” 1848-ra azonban nemcsak hogy jóval harciasabbá válik a kép, a nap mintha veszítene a humorából, mérges öregúrként visszapillant, majd még egyszer visszanéz (egyedül a szemészeti hasonlatok kötik össze a harmadik versszak rövidlátó madarával), „S mire elér szeme a túlsó határra, / Leesik fejéről véres koronája”. Az utolsó, nagyszabású látvány is a hiányból jelenlétet varázsoló gesztus eredménye. Egyszerre lehet távoli és közeli képnek tekinteni – ahhoz, hogy lássuk, az egész táj horizontja szükséges, a véres korona viszont csak közelről, fókuszba hozva látható. De a záró sor kicsengése nem egyértelműen pozitív, inkább drámai, tragikus színezetű, hiszen arról már nem szól a vers, hogy ha ezeket az utolsó szavakat a pusztába kiáltjuk, a nap-király hiánya miféle éjszaka jelenlétét teremti meg.

Mennyiben szelídítheti az éjszakát, ha a verset kívülről megtanuljuk és újra meg újra elismételjük? Segített-e, hogy a családi gesztus ismétlődéseként a legidősebb lányom is tízéves korában adta ezt a szavalat-ajándékot a nagyapja immár ötvenkilencedik születésnapjára? És azóta is eltelt tizenegy év. Ha az így teremtett hagyománynak van megtartó ereje, a vers minden kérdésével és kétségével együtt lehet örökös születésnapi ajándék.

kép | Claude Monet, wikimedia.com