Vásárhelyi Tamás

TRÓPUSI TÖPRENGÉSEK

1989 nyár

TRÓPUSI TÖPRENGÉSEK

Éjjel háromkor ülök az erkélyen, Vietnamban, egy kolostorból lett kuta­tóintézetben. Az erkély alatt fenyves domboldal, a völgyben mezőgazdasági területek, az otthont idéző krumpli, kukorica mellett tea- és kávé­ültetvények, manioka, papaya és banáncserjék mindenfelé. A következő dombon megint fenyőerdő. A mögötte lévő völgybe nem látni be, talán már ott, talán kilométerekkel arrébb e szűk völgyekkel szabdalt fennsí­kon őserdei növényzet borul össze egy patak fölött.

Honnan tudom? Az erkélyen higanygőzlámpa ég, hideg, kékes fénye messze hatol a sárgán pislákoló fények jelezte külvároson túl a párás éjszakába. A lámpa fényére rovarok érkeznek a fenyvesekből, a rizsföldekről, a pálmákról, a legelőkről, a patakokból. Ezek a rovarok árulkodnak mindenféléről.

Az imént különös kalandom volt. Disszonáns érzéssel kezdődött. Mint oly sok krimi­ben, ahol a Zseniális Detektívnek feltűnik valami apró, zavaró momentum, de maga sem tudja megfogalmazni, mi az. Az olvasó lázasan gyötri az agyát, megpróbál felidézni min­den kis részletet a könyv elejéről, a stréberek talán vissza is lapoznak. Hiába. A Detektív azért is Zseniális, mert ki tudja húzni a regény végéig a felismerést: mi volt az a disszo­nancia (akkor viszont egy csapásra megoldja a Nagy Rejtélyt is!).

Így voltam én is. A napok óta tartó éjszakázás és az órák óta villódzó kékes fény miatt kissé már fáradt, káprázó szemem nem ismerte fel a barna olajfestékre tapadt foltot, csak valami disszonáns érzésem támadt. Másodszorra már közelebb hajoltam és — nem élek vissza az Olvasó türelmével — rájöttem, mi disszonáns. Az ajtón gyönyörű hamvaszöld, fehérrel szegett, felpöndörödött szegélyű zuzmó virított, amilyenek az őserdő fatörzseit borítják algákkal, mohákkal, gombákkal egyetemben. Zuzmó az olajfestéken, egy kőház erkélyén? Lehetetlen! Harmadszor is meg kellett néznem. Egy lepke volt. Egy zuzmóu­tánzó éjjeli lepke. Lapos szárnyait magára borítva gubbasztott, szorosan a deszkára tapad­va. A szárny mintázata nemcsak a zuzmó finom pasztellszíneit, kontrasztos mintáját mí­melte, hanem a felpöndörödő szélek vetette apró árnyék is rajta volt. A természetben zajló élethalálharc már évmilliókkal ezelőtt kitermelte a naturalizmust. A pointillista fes­tők durva ecsetvonásai, technikai értelemben, csak gyenge utánzatai a hímpor e mikrosz­kopikusan finom képalkotásának.

Az ilyen csodák láttán rajtam meghatott ámulat vesz erőt, szinte eufóriába esem. De azután — mert rovargyűjtő vagyok — a zuzmóutánzó éjjeli lepke a kloroformos üvegbe kerül.

Nguyen Gia Tri: Bambuszerdő

Nguyen Gia Tri: Bambuszerdő

Azért e prózai intermezzo ellenére, távol a hazától, titokzatos éjszakai lények szakadat­lan éneke közepette lehetetlen kivonnom magam a trópusi éjszaka egyszerre felvillanyozó és melankolikus hangulata alól. Egyszerre rám tör a kétely: mit keresek én itt, és mi értelme van annak, amit csinálok? Ugyanolyan könnyű és ugyanolyan lehetetlen egysze­rűen megválaszolni, mint azt, hogy miért repül ide ez a sok lepke, szöcske, bogár, darázs, légy, termesz, poloska, hogy miért más mindegyik, és hogy miért élnek egyáltalán.

Rebbenő nesz hallatszik, egy apró sikkantás, és sötét árny vágódik a lámpához, egy nagy, fekete denevér. A bagolylepke, amelyre rácsapott, ügyes fordulóval kitér előle, és a következő pillanatban már az én hálómban van. Most én voltam sikeres, de ez a denevér már sok rovart elcsípett előlünk. A néhány éjszaka alatt, amióta égetjük a lámpát, egészen ideszokott. Be-berebben az erkélyre, pimaszul elviszi a legértékesebbnek látszó rovaro­kat is. Hirtelen, mégis puha és nesztelen támadásai néha szívdobogást hoznak rám. Csakúgy, mint most ez a mély, a háborús filmek bombázóinak szinkronhangját (a háború után születtem!) idéző, monoton, a sötétségben egyre erősödő zúgás. Védtelennek érzem magam a könnyű pizsamában, kivilágított célpont a fekete éjszakában. Ökölnyinek tűnő, rezgő-remegő, berregő valami érkezik a lámpa fénykörébe, hatalmas koppanással a fal­nak csapódik, lezuhan, vergődik, aztán elcsendesedik, csak potrohát tekergeti. Egy mindössze ötcentis, szürkés bogár. Most, hogy hátsó szárnyait kicsire hajtogatta és eldug­ta csonka fedőszárnyai alá, lábait pedig behúzta, már nem ijesztő, inkább csak rút és un­dorító. Dögökben fejlődik.

De gustibus non est disputandum. Én poloskákkal foglalkozom, idejövetelem egyik fő célja és reménysége, hogy a Természettudományi Múzeum gyűjteményét délkelet­-ázsiai példányokkal gazdagítsam. Talán az egy ágyi poloska kivételével nem ismerek po­loskát, amelyet undorítónak vagy rútnak találnék. Tegnap bemászott egy az ingem alá, és amikor kivettem, bűzmirigyével védekezett. Hát ez nem az a csupán kellemetlenül bűzös váladék, amit otthon a bogyómászó poloska ereszt ki, ez égeti a bőrt és marja az orrot, még félóra elmúltával is! De a poloska maga mintegy kétcentis, karcsú, kecses, csillogó állat volt, vékony csápjait értetlenül és kétségbeesetten mozgatta az ölőüveg szá­mára maró légterében, míg el nem pusztult. Ez az állat büdös ugyan, de mégsem fejlődik dögben. Az effajta mérlegelés persze tipikusan emberi dolog, az értékrend évezredes té­vedése, a szubjektum bocsánatos megnyilvánulása. Azért mégsem volt belőle semmi baj, amíg a distinkció le nem egyszerűsödött a, „hasznos” és „káros” fogalmára. A környezeti katasztrófa küszöbén állva, fél lábbal már odabent, most kezdjük újrarendezni fogalmain­kat, jóval nagyobb, de még mindig nem elégséges háttértudással. Talán még nem későn.

Hűvösödik az idő, a lámpa körül lassul a rovarok kavargása. A fényre repülő rovarokat fotofil rovaroknak nevezi a tudomány. Néhány óra a higanygőzlámpa mellett megcáfolja az elnevezést. Lehet, hogy van „fénykedvelő” rovar, de ezeket itt a fény inkább elvakítot­ta. Mintha hipnózisban lennének vagy önkívületben, jönnek az erdőből, a völgyekből, jönnek kilométerekről, otthagyják a biztonságos menedéket nyújtó avart, fakérget, fűcso­mókat, életelemüket, a vizet, és vergődnek, neki-nekicsapódva a tűzforró égőnek. Kerin­genek körbe-körbe, eltűnnek az éjszakában, de egy perc múlva kényszeresen visszatér­nek, újra és újra felröppennek még az árnyékból is. Némelyik pillangó egy átvergődött éjszaka után teljesen kopott, csapzott, fakó, elröpülni is képtelen. Minden egyes vak ütkö­zéskor ledörzsölődött a testéről valami, hímpor, érzőtüske, szaglószőröcske. Nyomorul­tul ott pusztul, vagy könnyű prédája a kedves, kövér gekkóknak. Aki nem került ölőüvegbe, és tartózkodóan, oldalról figyelte az őrült éjjeli scherzót, a hajnali fényben elrepül, vagy megvárja a következő éjszakát. Látva a falon virító rovarokat, megerősödik bennem az érzés, hogy sportszerűtlenek vagyunk.

meyer-illusztracio

Henri Meyer illusztrációja

A trópusi szín- és formagazdagságban dúskálva látja és szinte érzi az ember az evolúciót. Falevelet utánoz a hatalmas szöcske. Kéregdarabnak hinném azt a vöröses bagolylepkét, fenyőkéregnek, emezt meg nyírfakéregnek, fehér alapon fekete csíkjaival. A zuzmóutánzó lepkéről már volt szó, de itt egy poloska, a színe szürkésfehér, ennek viszont az alakja hasonlít a zuzmóra a hátán lévő bizarr kinövések miatt. És ott a plafonon a sok kis verébpöttyintés, az felfele nem hullhatott! Lepkék azok is, madárürülékhez hasonla­tosak. Úgy látszik, a szükségben nem lehet válogatni. És itt vannak a férfitenyérnyi almazöld pillangók. Nehéz elképzelni, hogy ezek is rejtőzködnek valahol, de hát egyet sem láttunk belőlük fényes nappal, pedig gyakoriak. Rengeteg élőlény biztonságát adja az, hogy nemzedékek milliói során valami egészen máshoz vált hasonlatossá. A számukra idegen közegben feltűnőek, védtelenek, kiszolgáltatottak. Mintha levetkőztettük volna őket higanygőzlámpánkkal.

Az evolúció persze nemcsak a rejtőzködés, a mimikri sokféleségében szembeötlő a trópusokon. Ott sokkal többféle faj él, az elfoglalt és kihasznált élőhelyek száma is na­gyobb. Már persze csak ahol ezek az élőhelyek háborítatlanok. Vegyük például a poloská­kat, azok közül is a vízben és a víz felszínén élőket. Tartsanak velem, kapaszkodjunk felfelé egy tiszta vizű hegyi patak mentén. Alul, ahol néhány méteres szakaszokon egysé­ges mederben folyik a víz, rohanjon bármilyen gyorsan, másfélcentis, de igen hosszú és erős lábú molnárkákat (vízipóknak is hívják) találunk. Életük azzal telik, hogy a me­dernek ugyanazon a részén, tehát szüntelenül az ár ellen rohanva, a vízre hullott apró rovarokat lesik, s ha fogásra alkalmas lábukkal elcsípnek egyet, változatlanul felfelé ro­hanva fogyasztják el. Meglestem éjszaka zseblámpával: ugyanott rohantak, ár ellenében, még párosodtak is, amúgy futtában.

Ahogy felfelé haladunk a patakmederben, egyre kisebb és egyre törékenyebb molnár­kákat találunk, persze nem a fősodorban, nem is a zuhogók, vízesések alatti tajtékzó víz­ben. Azért, ha egy ilyen medence elég nagy, és a szélein csak enyhén hullámzik a víz, ott szárnyatlan, duci kis molnárkák cikáznak, olyan gyorsan, hogy csak a víz jellemző fodrozódásából tűnik föl jelenlétük. Ahol a víz kitérőket tesz, és csendesen folyik, vagy szinte áll, egy-egy szikla alatti medencében vízicsúszkákat találunk. A nyílt vízen fekete, rövid lábú, kihegyesedő potrohú állatkák aprózzák lépteiket. Ha a víz fölé lombos ág borul, ott érdemes egy bársonyos, piros-fekete fajt keresni, s ha a vízbe lóg a növényzet, másféle — karcsú, pálcikalábú — molnárkákat gyűjthetünk alóla. Ugyanígy más ragado­zó poloska él a dézsányi medencék vízében, ha azt nap éri, és más néhány méterrel ar­rébb, az árnyékban.

Csörtessünk még följebb, és elérkezünk oda, ahol a patak keskeny medrét hatalmas sziklába vájta. Odalent rohan, zuhog a víz, itt a sziklafalon viszont már mohák, harasztok telepedtek meg az állandóan csöpögő, szivárgó vízben. A szikla kis mélyedésében, lavórnyi vagy csak levesestálnyi vízben törpe búvárpoloskák százai nyüzsögnek, s köztük mákszemnyi kis gömböcskék cikáznak, csak a trópusokon élő vízipoloskák, magyar nevük nincs is. Számukat a néhány liternyi vízben szintén több százra becsülöm. Miután szinte biztos, hogy ez a faj a tudomány számára ismeretlen, bőségesen teszek belőle az alkohol­ba, és dolgom végeztével megelégedetten törlöm meg homlokomat (csuromvizes) ingembe.

Ilyen sokféle élőlény, ilyen sokféle élőhelyen, illetve most már az üvegeimben! Szememet megelégedetten pihentetem a vizes, mohos sziklán. Megint valami oda nem illő tűnik fel, ott egy ponton valahogy máshogy hajlik, máshogy csillog a kőzet. Ismerősen, persze, de valahonnan máshonnan. Vízipoloskára, fenéklakó, de mégiscsak úszásra berendezkedett vízipoloskára bukkantam a majdnem függőleges sziklafalon! És ahogy további példányokat kerestem, apró szökellések tűntek fel. A terepszínű, két milliméteres, hajszálvékony lábú molnárka gyakorlatilag észrevehetetlen. Úgy szökdécsel, hogy háló­val elfogni lehetetlenség. Ez azután igazi próbája a szemnek és a kéznek, amíg két faj példányait is sikerül összefogni. S míg szememet meresztgetem, a mohában megpillantom a negyedik poloskafajt, szabad szemmel szakasztott olyan, mint amit otthonról a ba­latoni gyékényesek vizéről ismerek.

Nagyon messzire jutottunk el a patakmederben, el egészen a legősibbnek tartott poloskák életmódjáig. A víz és a szárazföld határán élt ragadozó rovarokból alakultak ki mind a mai vízi, mind a mai szárazföldi poloskák.

Úgy érzem magam, mintha egy merőkanállal közel engedtek volna az Evolúció fortyo­gó üstjéhez. Otthoni szelíd erdőink, elnéptelenedő, szennyezett patakjaink, bár hallatlanul sok örömet és izgalmat tartogatnak, szemérmesebbek, jobban takargatják a létért való küzdelmet. Sokkal kevesebb a faj, kisebb a változatosság alakban, mozgásban, életmód­ban, és — tagadhatatlan — kevesebb a vadászösztönt bizsergető új. Mégis, egy villanásra bennem is felmerül a kérdés: érdemes idejönni ezért az élményért? Megéri a fárasztó utazást? A trópus fullasztó hőségét, a piszkot, a bűzt? A követelődző patkányt a konyhá­ban? A trópusi betegségek rémét, amivel unalomig ijesztgettek otthon? A számomra ked­ves emberek távollétét?

Ezekre a kérdésekre adott a válasz (persze, hogy megéri), de hazakanyarodó gondolata­imban újra és újra felbukkannak az értetlen arcok. Vietnamba? Semmi pénzért nem men­nék oda! Őserdőbe? Na ne! Poloskákért, tényleg?

poloska

Ha azzal érvelnék, különösen manapság, hogy azért a rovaranyagért, amit hárman a bőröndjeinkben hazahoztunk, némelyik nyugati rovarbörzén sokezer dollárt megkaphatnánk, sokan elfogadnák Vietnamot is, az őserdőt is. Én tudom, hogy a majdan nemzetkö­zi összefogással feldolgozandó anyag eszmei értéke még ennél is sokkal nagyobb, és él­ményeimben is óriási lehetőséget érzek.

Otthon, poloskakutatóként, megszoktam, hogy furcsállnak. Unalomig ismételgetett mondatokkal próbálom értelmezni, magyarázni, elfogadtatni magamat, a poloskákat, a rovarokat, a Természettudományi Múzeum létét. Úgy tűnik, senki sem kérdőjelezi meg a régészeti ásatásokat, a helytörténeti gyűjteményeket, a képtárakat. Mindenkit érdekel az ezen a földön élt ősök, rómaiak, hunok, kunok sorsa, a virágzó művészetek, az alig letűnt nemzedékek szokásai, használati tárgyai. Miért érdekel akkor olyan keveseket, hogy miből áll ez a föld? Milyen lények éltek itt az avarok, sőt a Rudapithecus előtt? Milyen állatok és növények tűnnek el lassan, korábbi nemzedékek szokásaival együtt, újabb szokásaink, építményeink, vegyszereink hatására? A szakóca, a varsa, a bajuszkötő együtt szorul a múzeumba a bölénnyel, medvével, farkassal, a folyami rákkal és a vízi­csuszkákkal. A csodaszarvas legendáját őrző, a természettel szükségszerűen harmóniá­ban élő honfoglaló népünkből hamar lett a természeti értékeket veszni hagyó nemzet.

Sajnálom azokat, akiknek nem adatik meg, hogy egyszer egy trópusi erkélyen fantasz­tikus lények rajzását láthassák, de még csak az sem, hogy elfogulatlanul megnézzenek egy hernyót, egyszer meglássák, hogyan és miért ciripel a tücsök, mit csinál az éjjeli lepke nappal.

Sok ember irtózik a rovaroktól. Miféle emberek vagyunk akkor mi, rovarászok, hogy egyikünk a szitakötők szerelmese, másikunk csótányokra vadászik, a harmadik nem un­dorodik a dögben fejlődő bogaraktól sem? Hogyan nyílt ki a szemünk arra a hihetetlenül sok érdekesre és szépre, amit a rovarok és más élőlények puszta szemlélése, megfigyelése nyújt?

Verne „A tizenötéves kapitány”-ban 110 évvel ezelőtt alkotta meg mesteri gúnnyal a bolondos rovarkutató figuráját. Meyer és Barbant híres fametszetei egyikén Benedek bá­csit látjuk: pipaszárlábú, esetlen, szemüveges figura nevetséges kalapban és ruhában csetlik-botlik, kezében a rovarhálóval. Nem tudom, hány nyelven hány kiadást ért meg ez a könyv egy évszázad alatt, de az európai civilizáción nevelkedett gyermekek tízmillió­iban rögzülhetett ez a kép. És ma, amikor szomszédos országokban tisztában vannak a tudomány, azon belül az ökológia és környezetvédelem, azon belül például a rovartan fontosságával, Durrell könyvének címlapján Dózsa Tamás grafikája virít: egy pipaszárlá­bú, szemüveges figura, nevetséges kalapban és ruhában, hátán az elmaradhatatlan hálóval.

Van-e értelme mégis megpróbálnom, hogy mostani felindulásomat, egy rovardús tró­pusi éjszaka varázsát szavakba öntsem, s így próbáljak egy életre szóló élményt másoknak átadni? El lehet-e érni szavakkal vagy gyönyörű trópusi lepkék látványával vagy észérvek­kel, vagy hogyan?!, hogy a természet különös gyermekei a gondolkodásunkban a helyük­re kerüljenek, elfogadjuk létük jogosságát, sőt nélkülözhetetlenségük gondolatát? És ha igen? Elvezethet-e a (mondjuk) rovarok elfogadása a természet féltéséig, az pedig mindnyájunk környezetének kíméléséig? És ha a magam részigazságával hozzájárulhattam vol­na népem látószögének tágításához, ha hamarabb felismerjük, hogy korai gőggel emeltük magunkat a természet fölé, akkor vajon nem kerülhetett volna olyan helyzetbe az Országgyűlés, az ország, mint most, közvetlenül elutazásunk előtt, a Duna feletti szavazáskor?

Szerencsére surrogó nesz riaszt fel el-elgaloppozó gondolataimból. Óriás énekeskabó­ca érkezett a falra. Nem bántom, amennyi a gyűjtemény számára szükséges volt, annyit már megfogtam. De ez most minden nagyobb mozdulatomra kacsahápogásszerű, sirán­kozó hangot ad. Hallgatni is rossz, társaimat is felébresztheti. Megfogom a hüvelykujj­nyi, meleg (!) testet és messzire hajítom az éjszakába. Kétszer is visszatér a fény vakító vonzásának engedelmeskedve, és — ezt jelképesnek érzem — másodszor bizalmasan a pizsamakabátomra telepszik.

Felső kép | Nguyen Gia Tri festménye