R. Várkonyi Ágnes

A KULTÚRA „KETTŐS SPIRÁLJA”

1999

A KULTÚRA „KETTŐS SPIRÁLJA”

 A Tisza-szabályozás történetéhez

„1846–1996 százötven éve kezdődött a Tisza szabályozása” – ezzel a felirattal emlékérem is megörökítette a Kárpát-medence legnagyobb természeti beavatkozásának évfordulóját. Történetének könyvtárnyi irodalma van, és a kezdetektől nemzedékek heves vitája kísérte. A mindezt összefoglaló reprezentatív kötet, A verítékes honfoglalás megjelenése szemléletváltás ideje. A jövőnek szánt programja, a környezeti értékek védelme 1998-ban több, mint sürgető kívánalom.
másfél évszázados küzdelem
A múlt meghatározó eseményeit ünneplő évfordulókat azért örökítik meg tudományos emlékalbumok, tanulmánykötetek, monográfiák, vagy kézikönyveket helyettesítő hatalmas katalógusok, hogy összefoglalják: itt tart az utókor, a jövő tudománya innen léphet tovább. Széchenyi István és Vásárhelyi Pál, a mérnökök, földmérők, gátőrök, hivatalnokok, az árvízi mentők és a névtelenek, a kézi erővel országrésznyi földet megmozgató ezrek munkájáról tájékoztató szép könyv szerzői Dunka Sándor, Fejér László és Vágás István a vízügyi, műszaki, történeti tudományok ismert tudósai, saját vizsgálataik és több kiváló hidrológus és mérnök-történész jól dokumentált eredményeit összegezték. Azzal az igénnyel foglalták össze a másfél évszázados küzdelem történetét, hogy az utóbbi évtizedben felerősödött viták között kiegyensúlyozott, tárgyszerű tájékoztatást nyújtsanak. A könyv címéből talán kevéssé érthető a lényeg. A verítékes honfoglalás újdonságát csak azok méltányolják, akik tudják, hogy a nagyapák miért nevezték „második honfoglalás”-nak a Tisza-völgy rendezését. Az új évezred küszöbét átlépő unokáknak más célt tűz ki a könyv: „az élő környezet és természet védelmét kell első helyre tenni, meghaladva elődeinknek csak a gazdasági haszonra figyelő szemléletét.” A jövő érdekében az „…összefogás a környező országokkal egyre fontosabbá válik.”

Hosszan feküdt asztalomon a szép könyv, rövid ismertetést kellett volna írnom róla. Halogattam, mert láttam, többről van szó, többet érdemel. Mígnem az ősszel hirtelen, rendhagyóan és tapintatlanul beleszólt a folyó a százötven éves múlt és a jelen párbeszédébe. Már nem az a parttalan, kamaszosan vad Tisza, amit még Petőfi látott. Most a másik, a százötven éven át nyesegetett, nevelgetett folyó mutatta meg erejét. Áttörte Kárpátalján a gátakat, és – képletesen szólva – végigzúdult a sajtón, meglovagolta a rádió hullámait, elborította a képernyőket, magával vitte a hazai belvízország tengerén úszó háztető-sátortáborokat; elmosta a régi, megszokott szavakat, hogy „letépte láncait” és „visszavágott” a „megregulázott folyó”. Országos kérdés: miért e századvégi váratlan számla? Váratlan? A verítékes honfoglalás többek között azt bizonyítja, hogy a Tisza-völgy rendezése, ahogy az másfél évszázadon át történt, nincs befejezve. Befejezhetetlen. A mű, az emberi alkotás: gátrendszerek, zsilipek, őrházak, tározók, szivattyúk együttese állandó gondozást kíván, költséges ápolást követel, eszi a pénzt, és minden hanyagságért sokszorosan megfizettet.

fortepan_1940_balsa_tisza

Valamikor a hetvenes évek derekán, beregszászi levéltári ku­tatás során, a Borsova széles gátján sétáltam Váradi Sternberg János ungvári professzorral. Rákóczi diplomáciájának bonyodalmairól beszélgettünk, és János mellesleg a töltés sebeire is figyelmeztetett. Néztük a repedéseket és roskadásokat, leoldalaztunk a gáttalpig, találtunk egy bozóttal benőtt, elrozsdásodott valamit, hajdani zsilipet; már nem emlékszem pontosan a terméskőbe vésett évszámra, talán 1896 vagy 1906? Mindkettő egyformán nevezetes a szabályozás történetében is.
ökológiai szempontok
Tudományos életünk jelentős értékei a különböző szakágazatokban a specializáció gátjai között látnak napvilágot. Sajnos, többnyire még az érintkező, összetartozó területeken is alig képesek egymás eredményeit tudomásul venni a kutatók. Viszont nemcsak a tudománytörténet nagy folyamatai tanúsítják, hogy a differenciálódás mindig is új minőségű integrálódásokkal járt együtt, hanem ma már a legkülönbözőbb szakágazatokat átható ökológiai szempontok is a szintetizáló igény követelményét hordják magukban. 1998 novemberében nyilvánvalóvá vált, hogy a szaktudományok asztalairól éppen az egységben látást kialakító felismerések jutnak el legkevésbé a tágabb értelemben vett közgondolkozás szféráiba. Most tehát számomra az a kérdés, hogy a Tisza-szabályozás műszaki történetében mi az a többlet, ami túlmutatott és túlmutat a Tisza-szabályozáson. A múlt milyen lehetőséget kínál a jövőnek?

fortepan_1960_szlnok-tiszazagyva

A Tisza-völgy rendezése – a „második honfoglalás” – másfél évszázados születésnapjára kapott új nevet: verítékes honfoglalás, s ez magában rejti a kérdést: vajon az új évezred minek nevezheti majd négy nemzedék hatalmas teljesítményét? Hol helyezi el Széchenyi István koncepcióját, Vásárhelyi Pál és mérnöktársai, s a földmérők, gátőrök, hivatalnokok és a névtelen tízezrek munkáját?

A szerzők közlik a terveket, a kilométereket és köbmétereket, a hibákat és a bírálatokat. Jól áttekinthető grafikonnal ábrázolják, hogy az árvíztől védett terület és árvízvédelmi művek tekintetében elsők vagyunk Európában. Megelőztük Hollandiát is. A mérleg tárgyszerű és pozitív. A program új. Lotz Károly a gazdasági haszonra tekintő szemléletet az élő környezet és a természet védelmének eszméjével, gyakorlatával kívánja meghaladni. A kötet mérnök szerzői bevonják a változások ábrázolásába a műszaki történeti leírásokat. Az egykorú térképeket és ábrákat az eltűnt természeti tájak – nádasok, kompok, ártéri legelők, gátőrházak – korabeli kőnyomatos, rajzos képei egészítik ki. Az új szemlélet szándékát a műszaki szövegek közé illesztett irodalmi részletek érzékeltetik. A magyar irodalom ismert vagy kevéssé ismert részletei tanúsítják, hogy a Tisza generációk közös ügye volt. Mára pedig a szabályozás múltjában és jövőjében ezredvégi világkérdés rejlik.
a társadalom és a környezet
A kérdés régi. Hajnal István 1939-ben a természetkezelés évezredes történeti előzményeit hangsúlyozva szögezte le, hogy már a „letelepedés” sem gazdasági kérdés, meghatározói szoros összefüggésben vannak az ember és a természet kölcsönhatásával. A humán tudományok különböző ágazatai szinte ontják az ismereteket arról, hogy a társadalom és a környezet párbeszéde jóformán egyidős az emberiséggel, s az évezredes tapasztalatokat a kultúrák örökítették tovább. Miként működött ez a bonyolult kölcsönhatás a Tisza-völgy rendezése körül? Három nagyobb, egymással is összefüggő kérdéskör kínálkozik: a Kárpát-medence környezeti viszonyainak népesség-megtartó képessége; a természeti erőforrások és a gazdasági érdekérvényesítés kölcsönös összefüggése; s végül az árvíz-élmények leírásaiban rejlő évezredes tapasztalat.

fortepan_1961_tiszalök vízerőmű

„Nemzetünk régen várta…”

A Tisza-völgy rendezését Széchenyi többek között azzal indokolta, hogy „köztudomás szerint leginkább sorvadásnak indul eleibe.” A „sorvadás” a régi magyar nyelvben és a reformkori szóhasználatban is az elfáradás, hanyatlás, pusztulás, betegség – egyes, nem bizonyított feltételezések szerint – a kiszáradás képzeteit tartalmazza. Generációkat foglalkoztatott a kérdés, és ma sincs rá vitathatatlan felelet (a könyv sem ad rá egyértelmű választ), hogy mi okozta a Kárpát-medence természeti viszonyainak átalakulását. Az alföldi pusztát a török megszállás következményének tekintő feltételezést – amint Makkai László már összefoglalta (1985) – Teleki Pál, Princz Gyula, Szabó István és mások földrajzi, településtörténeti és hidrológiai vizsgálatok alapján a mesék világába utalták. Újabban a hosszú távú folyamatokat – a globális éghajlatváltozást, a lakosság életmódját, társadalmi-gazdasági igényeinek alakulását – és a rövidebb időszakokban lezajlott beavatkozások következményeit együtt vizsgálva világítják meg a változást a Kárpát-medence természeti viszonyaiban. Tudnunk kellene, hogy miben állt, mikor és miért történt az a romlás, amit a reformkor „sorvadás”-nak nevezett, és orvosolni kényszerült.
a szerves rend felborul
Kritikus „pillanatok” akkor következtek be, amikor a természeti környezet ökológiai egyensúlya megsérült vagy felborult. Közelebbről: amikor a globális természetföldrajzi adottságok és a civilizációs fejlettségi szint keretei között a környezet eltartóképessége, a népesség száma, az energiaforrások felhasználá­sának mértéke, a településszerkezet teherbírása és a társadalom kultúrájába kódolt természetkezelési eljárások, alkalmazkodási készségek viszonyában arányeltolódások, zavarok következtek be, amikor együttműködésük adott szerves rendje felborult.

fortepan_1962_szegedtiszapart

A 18. században az egyik, talán a legfontosabb változás a Kárpát-medencében, hogy a népesség száma megkétszereződött. A 18. századig általában 4-4,5 millió között mozgó népesség nyolc évtized alatt 9,7 millióra növekedett, főleg bevándorlás és telepítések következtében. Európa kora újkori „népesség-robbanásá”-nak nagy szakirodalmából Michel Foucault az állam és a földtulajdonosok közös érdekét hangsúlyozza: „A 18. századi hatalmi technikák egyik nagy újdonsága a „népesség” gazdasági és politikai problémaként való megjelenése…, amely a tulajdon növekedése és a rendelkezésre álló erőforrások között egyensúlyoz.” Az egyensúly érzékeny játék a terület eltartóképessége és a társadalom civilizációs, kulturális fejlettségi szintje között. A túlnépesedés kihívásaira a társadalom nagy áldozatokkal, de mindig felelni kényszerült. A középkor a 13. században technikai és agrárforradalmával, a kora újkor új energiaforrás felfedezésével válaszolt. Európa nyugati országaiban a 18. század végére megtörtént az energiaváltás, a nyugati országok áttértek a kőszén-tüzelésre, és már járta hódító útját a gőzgép.
túlnépesedés
Wellmann Imre állapította meg, hogy Magyarországon a század második felére nemcsak a korábban is sűrűbben lakott területeken, hanem a Dunántúl nyugati részén, a Bánságban és az erdélyi medencében is „túlnépesedés” jelei mutatkoztak, és a kormányzat leállította a bevándorlást. Ahol hiányoznak a megfelelő életfeltételek, ott a viszonylag gyér lakosság is sok, elszegényedik, fölöslege elvándorol. Ellenben a magasabb szintű művelési rendszer növelte a terület eltartóképességét. A Hegyalja a 16–17. században az ország legsűrűbben lakott vidéke volt, a szőlőtermesztő mezővárosok a háborúk évszázadában szerezték meg a lengyel borpiacot és teremtették meg Tokaj nemzetközi hírét. Széchenyi a Túlnépesedés, elnéptelenedés viszonylagosságáról írja: „igaz, néptelen ország se nem erős, se nem pittoresque (festői), kivált ha többnyire sík és erdőtelen, és e tekintetben minden kétség kívül sokkal kellemesebb utazni Szászországban, hol többek között sok kő is van, jó utakon – mint a magyar Alföldön, hol többek közt éppen nincs kő, út nélkül.”

Magyarországon a 18. században a népesség megkétszereződött, de az energiaváltás elmaradt. Annak ellenére, hogy Selmecbányán 1722-ben Európa második működő gőzgépét helyezték üzembe s már folyamatosan tártak fel széntelepeket. A bányászat és az ipar – a háromszorosára emelkedett vastermelés, a mészégetők, téglaégetők, üveghuták, papírmalmok – változatlanul a fa és a víz energiáját használták. A 9,7 millió ember szükségleteit, miként a középkorban a 2-4 millióét, változatlanul az erdő és a víz szolgálta.

Az erdőket az előző évszázadban is erősen fogyasztotta az állandósult háború és a korai ipar. Kamarai jelentések, vármegyei és városi felterjesztések a 18. század folyamán végig az erdőségek példátlan pusztulásáról tudósítanak. A század első felében részben a katonaság igényei miatt vágták ki, részben a bányák igényei és a hamuzsír főzés miatt semmisültek meg az erdők. Az angliai és az ausztriai bőripart, a stájer papírmalmokat és faiparosokat a magyarországi bükkösök, tölgyesek látták el. Úgy tűnik, hogy a század második felére a hagyományos közösségi erdővédelmi rendtartások kezdik elveszteni hatékonyságukat. Vármegyék sora a Helytartótanácsot ostromolta, hogy gátolja meg az erdők kirablását. Megállítani azonban nem, legfeljebb lassítani tudta Mária Terézia királynő erdőrendtartása (1769). Az erdőgazdálkodás követelményeit bevezető rendelkezések a magántulajdonban lévő erdőkre nem vonatkoztak, bár hatásuk kimutatható. Félni lehet – hangzott a század utolsó évtizedeiben –, hogy ha az erdőket, „a nemzet felbecsülhetetlen kincsei”-t tovább pusztítják, az ország fátlan pusztasággá válik.
felmerült a terv
Az intenzívebb mezőgazdaság megkésve alakult ki. Wellmann Imre vizsgálatai szerint a megnövekedett népesség igényeit extenzív módon elégítették ki, úgy, hogy újabb területeket fogtak művelés alá. A kor legjobb technikai színvonalán és a központi hatalom szervezésével elkezdett folyószabályozási és lecsapolási munkák célja az volt, hogy gabonatermő területeket nyerjenek, biztonságot nyújtsanak az árvizek ellen és alkalmas hajózást teremtve megoldják a kereskedelmi szállításokat. Voltak jó helyi eredmények, de a tervek egyoldalúan a gyors gazdasági hasznosságra tekintettek, s a megkezdett munkák menet közben megoldhatatlan feladatokká váltak, véghezvitelükre sohasem volt pénz. A század közepe táján az áradások alattomosan növekednek, gyakoribbak és egyre kivédhetetlenebbek. Soós Kálmán tárta fel a Bereg és Ung vármegyei levéltárakból, hogy a Felső-Tisza vidékén a falvak és a vármegyék milyen reménytelen magukra hagyottságban küzdöttek az áradások ellen. 1749-ben Szabolcs vármegye egyenesen a reformkori elgondolást vetítette előre: a töltések önmagukban nem elegendőek, Újlak és Tokaj között le kell vágni a Tisza kanyarait. A folyószabályozások és mocsárlecsapolások helyi keretek között többnyire csak elkezdődtek, pénz hiányában felében-harmadában sem készültek el, viszont megbontották az évszázadokon át működő fokos folyókezelési rendszereket, s a szűk, merev gátak és az elhatalmasodó árvizek visszaszorították a hagyományos ártéri rétművelést, a halászatot és az állattartást. A régi vízgazdálkodáshoz alkalmazkodó tervek pedig rendre megfeneklettek a társadalmi, államhatalmi szerkezet zátonyain. Ez a sors jutott a végvári övezet vízvédelmi rendszerének is. A török megszállta területeket visszafoglaló háború után felmerült a terv, hogy rendbe hozva halgazdálkodásra lehetne hasznosítani az annak idején olasz, német, holland mérnökök munkájával zsilipek, szabályozott csatornák, tavak, árkok együtteséből kialakított nagy vízfelületeket adó műveket. Hollandiában például Narden és Boertange körül ma is léteznek ezek a vízvédelmi rendszerek. Ezzel szemben Magyarországon felrobbantották, vagy pusztulni hagyták a várakat, s a vízművek sorsukra maradtak. Helyi igények szerint volt, ahol kiszárasztották vagy betemették, másutt engedték, hogy posvánnyá váljanak, elmocsarasodjanak a régi csatornák és tavak.

fortepan_1967_szeged

Az elmaradt energiaváltás következménye volt, hogy a megnövekedett lélekszámú társadalom igényei miatt – amint Balázs György kimutatta – egyre több malmot kellett építeni. A vízimalmok viszont akadályozták a folyók szabályozását, áradásokat okoztak és gátolták a folyó- és patakvizek szabad folyását. Más energiát átalakító gép nem jutott a lakosságnak. Kísérleteztek szélmalommal, elszaporodtak a taposómalmok és a lovakkal hajtott szárazmalmok – Tessedik Sámuel (1742–1820) szerint ezek elcsigázták az embereket és tönkretették az ország lóállományát – s nem hozhattak áttörő változásokat. Őrölni pedig kellett. Jártak tehát tovább a vízimalmok, betiltva vagy elbontásuk után újraépítve, vagy egyszerűen csak „törvénytelenül”. Összességében mindez azzal járt, hogy – amint a Verítékes honfoglalás nagyívű műszaki áttekintése is megállapítja – a század utolsó harmadában a szabályozások és ármentesítések gyakori kudarcokhoz vezettek. A század második felében növeli az árvizeket, hogy a letarolt, lelegelt hegyoldalakról zúduló csapadékot nem tudják levezetni a folyók.
ökológiai egyensúly
Egységben szemlélve a természeti viszonyok minőségbeli romlásának működési mechanizmusait, feltehető, hogy a 18. század végi aszályok katasztrofális jellege nem csupán a globális éghajlati változásból következett. Gunst Péter áttekintése szerint 1779 és 1800 között átlagosan minden második évben sújtotta a lakosságot országos aszály. Forrásaink szűkösek, annyi azonban feltételezhető, hogy az előző századokhoz képest a vizek és erdők kölcsönhatása változott, módosult a páratartalom, a Kárpát-medence természeti viszonyainak régi, sajátos ökológiai egyensúlya a 18. század végére megbomlott. Aszály és áradás pedig végletesen elszigetelte az országrészeket. Nem volt megfelelő úthálózat. Néhány postautat és kövesutat kivéve az út: por, sár és kátyú.

Hasonló körülmények együtt hatása következtében az erdélyi Mezőségen visszafordíthatatlan ökológiai katasztrófa zajlott le. A Kárpát-medence válságba jutott természeti viszonyait a kortársak mindennapi élményként tapasztalták: mocsarasodás, árvíz, aszály és ínség. Széchenyi írja: „…ugyan szárazságaink, mellyek, mint látszik, most többször fordulnak elő, mint ezelőtt, nem sanyargatnak-e még inkább, mint néhai vízáradásaink? Én azt hiszem, általányosan szólva, inkább vagyunk felettei szárazságnak, mint igen nagy nedvességnek kitéve, noha szinte negyedrésze hazánknak mocsár vagy kiöntési lapály.” A Tisza völgyében élők helyzetét a reformkori források általában az elszigetelődés, megrekedtség, a véghetetlen szegénység fogalmaival jellemzik. A Tiszaháton a folyó „gyermek kezébe adott kés…, mit célszerűen használni képtelen, öntestét vérzi meg ügyes kezelés helyett”, mert engedi, hogy a korlátlanul csapongó folyó elvegye termő földjeit, írta 1846-ban Uszkay Mihály fiatal jogász és orvostanhallgató. Az újabb agrártörténeti és néprajzi vizsgálatok a történeti változásokon áttekintve világították meg Széchenyi sokat idézett szavait, hogy a népesség pusztulásra jutott, mert a táj a régi természeti rendszeréhez képest katasztrofálisan leromlott állapotában lakosságát nem tudja eltartani. A nagyrészt ártéri gazdálkodásra, állattartásra alapozott társadalom a természeti adottságokat kihasználva, azokhoz jól alkalmazkodva, természetes rendszerüket meg nem bontva élt évszázadokon át. Ezek a természeti körülmények a 18. század végére drasztikusan megváltoztak. Az árvizek használhatatlanná tették a legelőket és a réteket, elégtelenné a régi vízkezelési eljárásokat. Az ún. „hátakat”, a települések magasabb térszintjeit elöntötte az áradás. 1830-ban nyolcezer négyzetkilométernyi terület került két hónapra víz alá. Az 1843-ban kiadott folyófelmérési térkép szerint a Tisza csaknem ezer települést fenyegetett és a következő években el is árasztotta valamennyit. A táj település-szerkezete, amely a társadalomnak (Hajnal István szavaival) „a természetes környezetre rávésett formája, a társadalom-struktúrának egyik legszilárdabb, legtartósabb hordozója”, mivel úgy tűnik, hogy a folyó világa kiszámíthatatlanná vált, a vizek áldozatává kezdett lenni. További kutatások dönthetnek majd, hogy milyen mértékben. A természeti viszonyok megmentését és a társadalmi-gazdasági megújulást Széchenyi és kortársai egységben látták.

fortepan_1970_szolnok tiszapart

A Kárpát-medence válságos környezeti viszonyaival a központi kormányzat tisztában volt és rendezésére komoly erőfeszítéseket tett. Mégis, a környezeti pusztulás feltartóztatása a reformkor nemzedékére maradt, mert átfogó változást követelt. Az energiaváltás, közlekedés, gazdasági átrendezés, folyószabályozás, a népesség életlehetősége összességében polgári átalakulást, vagyis országos modernizációt kívánt. Meggyőző tehát a jól szerkesztett könyv alapvető megállapítása: 1846-ban a Tisza-völgy vízrendezési munkálatait nem lehetett tovább halasztani. Nem egyoldalú politikai vagy gazdasági megfontolás indokolta, hanem a megmaradás kényszere követelte. Szükségességét senki nem vitatta, s találó az egyik kortársi megállapítás: a „magyar nép régen várta”. A különböző műszaki tervekről nyújtott tárgyszerű tájékoztatás valószínűleg lezárja a régi vitákat.

„… zúgnak habjai Tiszának…”

Széchenyi 1838. augusztus 30-án az Akadémia első ülésének napját röviden bejegyezve Naplójába fontosnak látta a következőket beírni: „a híd végre mégiscsak sikerül… Hír: „Kölcsey meghalt”. A két információ együtt mintegy szimbolikusan fejezi ki Széchenyinek a Tisza-völgy rendezési elgondolásaiban is érvényesülő koncepcióját: megteremteni a kapcsolatot a felszabdalt területek között, visszakapcsolni a leszakadó, elszigetelődött tájakat. Folyóival és tájaival a humanizmus óta jelképezték az országokat, s Kölcsey a nemzeti Hymnusban régi hagyományt összegzett.
a feladat kockázatai
A kortársak a Tisza-völgy rendezését országos egységben, sőt a természeti viszonyok tágas kölcsönhatásával számolva képzelték el. A folyó felmérését az 1782-ben alapított Institutum Geometrico-Hydrotechnicumban képzett mérnökök készítették el a festőként is számon tartott Lányi Sámuel (1791–1860) irányításával, két évtizedes munkával. A teljesítményt külföldi szakemberek minősítették kiválónak. 1846 tavaszára kész Vásárhelyi Pál javaslata A Tisza folyó általános szabályozásáról. Maga is érezte a feladat kockázatait, ő kérte, hogy hallgassák meg Pietro Paleocapát. Összevetve a magyar és az olasz mérnök tervét kiderül, hogy mindkettőnek vannak erényei és sebezhető pontjai. Paleocapa, aki a Pó szabályozásával nemzetközi szaktekintély lett, bár kevéssé tudta, hogy a vendéglátó ország tudósait nem illik ócsárolni, szélesebb gátrendszert és mindössze tizenöt kanyarulat átvágást tervezett, de kevéssé ismerte a Tiszát, nem vette számításba a folyó hordaléklerakó erejét, és tévedett, hogy az árvíz tömege a főmedren kívül zúdul le. A szerzők hangsúlyozzák, hogy az olasz vízmérnök terve a 205 km folyórövidüléssel talán kisebb beavatkozás lett volna a folyó életébe, mint Vásárhelyié, aki százkét kanyarulat átvágásával 452 kilométerrel rövidítette meg a folyót. Csakhogy Széchenyi és munkatársai nem a szűken értelmezett folyó, hanem az egész vízrendszer teljességét átfogó és összehangolt elrendezésében gondolkoztak. Vásárhelyi alternatív tervet vázolt fel, és számolt azzal is, hogy a gyakorlati megvalósítás során alkalmazkodni lehet a helyi adottságokhoz.

A Tisza szabályozására szövetkezők szándék-nyilatkozatát a korra jellemző ökológiai látásmód jellemzi. Hangsúlyozták, hogy a gyakori vízáradásokat az erdők pusztulása okozza, a Kárpátokban sok erdőt irtottak ki, és a növényzet nem tartja vissza a lezúduló csapadékot. Átfogóan a Kárpát-medence természeti egységében tervezték a Tisza völgyének ármentesítését, a mellékfolyók szabályozásával együtt, csatornákról, öntözésről gondoskodva, utakkal, vasúthálózattal összekapcsolva. Széchenyi megfogalmazásában az egész Tisza-völgy „roppant vízszerkezetét” átlátva. Műszakilag elsőrangúan készítették elő: két évtizedes folyamfelmérési munkák, kritikailag minősített eltérő megoldások; tervek és tapasztalatok birtokában kezdték meg. Kossuth Tisza-melléki élményeire hivatkozva írta, hogy az elindított munkát befejezetlenül hagyni nem szabad. Felkészültek kedvezőtlen fejleményekre. „Előfordulhat – fejtette ki Széchenyi –, hogy a sors kedvez a vízi munkálatoknak, de előfordulhat oly eset is, hogy az ezévi munkát elhordja a jövő évi áradás… a szabályozások teljes befejezése előtt egyes területeket a víz a jelenleginél is jobban fogja rongálni.”

Alaposan feltárták már ugyan, ami előre nem volt kiszámítható, a Verítékes honfoglalás mégis újat mond összességében – különösen a műszaki értelmiség helyzetéről közöl eddig kevéssé ismert tényeket. A munkálatok nem az eredeti tervek szerint valósultak meg. Több előre nem látott tényező lényegesen módosította az elképzeléseket. Vásárhelyi meghalt, a polgári átalakulás küszöbén forradalommal juthatott át az ország, a szabadságharcot leverték, s a kiegyezés, a polgári államrendszer, a kapitalista gazdaság körülményei között a tehetségét azóta is tékozló ország viszonyait a kitűnő mérnöki gárda alaposan megszenvedte. A műszaki tudás nemegyszer alárendelődött tudományon kívüli céloknak, a szakértelem érvényesítését a társadalmi hierarchia, a pártpolitika, a magánérdekek, a bürokrácia és a korrupció közegében kellett kiharcolni. Hiányzott a szakmunkás, a pénz, a gondoskodás, a gép, sőt az 1860-as évek elején még az elegendő targonca is. S emeljük ki Bartha Dénes megállapítását: a tulajdonviszonyok változásával járt, hogy az 1850–1860-as években fejsze alá került rengeteg erdő.
gyilkos viták
Közismert, hogy a Tisza-szabályozás munkálatait a polgári sajtó nyilvánossága kísérte, és olykor gyilkos viták fogták kereszttűzbe. Főleg 1863-ban az országos aszály, majd később az ismétlődő árvizek miatt. A szegedi katasztrófa – 151 halott, közel hatezer ház, 75 ezer lakosú város pusztulása – meghaladta az ország lelki teherbírását, egész Európát megrendítette. A kormány francia, olasz, német és holland szakértőket hívott. A vélemény egybehangzó volt: a koncepció helyes, a megvalósításban bekövetkezett hibák és a földmunka minősége miatt zavarodtak meg tartósan a Kárpát-medence második legnagyobb folyójának vízlevezető viszonyai. Sokan okolták az erdőirtásokat, ellenükben viszont a gazdasági érdekekre, a magántulajdon szentségére hivatkoztak, mondván, az „erdővédők” is fölöslegesen kongatnak vészharangokat.

fortepan_1973_szeged

A szabályozás második menete a szakszerűség, szervezőkészség érvényesítésének, a rendezés jogi megalapozásának nem kevésbé keserves története. A tiszai törvény (1884), a vízjogi törvény (1885), a korszerű intézmény (1889), és vezetője, Kvassay Jenő munkája eredményeképpen 1908-ra a Tisza árvízi szabályozásának első korszaka befejeződött. A második korszak a lerövidített és gátak közé fogott folyó életének következményeivel számoló hosszú és keserves küzdelem: a karbantartás, az öntözési törvény (1900) gyakorlati kivitelezése és a trianoni határok között az újabb átrendezés követelményei, kifejlesztett öntözőrendszerek (1937, 1944) és duzzasztóművek (1953, 1973, 1977). S az 1970. évi árvíz századunk végére bebizonyította, hangsúlyozzák a szerzők, hogy az árvizek természete megváltozott.
randevú
Közben kiesett az utókor emlékezetéből, hogy a humán tudományok művelői miként kísérték végig koruk legnagyobb szabású természetátalakítását. Még a reformkori egységben-látás igényével, de már az új szemlélet, a pozitivizmus interdiszciplináris követelményével (nem függetlenül John Stuart Mill, Herbert Spencer és mások elméletétől), a sajátos hazai feladatokat felismerve vizsgálták a természeti körülmények és a társadalom történetét, tudósítottak a Kárpát-medence természeti viszonyainak történeti változásairól, a tájak benépesedéséről, és kezdték feltárni a magyar és más népek természetkezelési kultúráinak emlékeit. A professzionális fiatal magyar tudomány autonómiájának és szuverenitásának alapján, mint szakértők az országos döntéseket meghatározó igénnyel hangsúlyozták a Kárpát-medence természeti világának különleges értékeit, vízi és növényi kultúrájának szerves egységét. Ipolyi Arnold (1823–1886) élő hagyományokból és írott források alapján megkísérelte rekonstruálni a magyar nép természetmítoszait, a fák, erdők, vizek, tájak képzetében rejlő gondolati világot. Feltárta: a „föld-anya”, a feltöretlen gyepföld különös tiszteletét, az „eleven-föld”, a be nem vetett föld erőt adó hiedelmeit és a víz életet nyújtó, megújító értékéhez fűződő mítoszokat. Mások tárgyszerű ismeretekre törekedve a helynevek, a dűlők, utak, források, kutak nevei alapján mutattak ki történeti összefüggéseket a művelési kultúrákról és a tulajdonviszonyokról. Rómer Flóris bencés rendi történész a történeti emlékeket leírva fejtette ki, hogy a Bakony korábban vizekben gazdagabb volt: „szembeötlő vízszűkének okai úgy látszik: a vízhatlan földalj hiánya, az erdők minden terv és számítás nélküli irtásai; a Balaton víztükrének lecsapolások általi visszaszorítása; a Sárrét és más posványos helyek kiszárítása.” Felfigyelt rá, hogy a bakonyi növényvilág milyen gazdag és változatos, mintha Közép-Európa növényei itt adtak volna „randevút egymásnak.” Történeti leírásba illesztve mondta el, hogy a növénytakaró pusztulása magával vonja az emberek életkörülményeinek romlását, a beavatkozás környezetünkbe „a magát formáló természetben rendetlenséget és a későbbi korra nézve mintegy átkot idéz elő” (1859). Pesty Frigyes (1823–1889) nagyszabású 1864. évi helynévgyűjteménye rendszerezett tájékoztatást nyújtott az erdők és vizek régi viszonyairól. Összehasonlítási alappal szolgált, hogy minősíthessék, ami korukban történik. „A kárhozatos erdőpusztítás… tán sehol nem bosszúlja meg magát széles e hazában oly érzékenyen, mint éppen nálunk a Bakonyban. Ma-holnap se fánk, se földünk, se pedig legelőnk nem lészen…” – írta Pesty. Közzétette Magyarország vízhálózata a régi korban című munkáját, és még azt is megfigyelte, hogy „a vizes, mocsáros völgyek a sertés nevelés legtermészetesebb és legegészségesebb helyei.”

Többen felhasználták a magyar térképészet és a történeti földrajz eredményeit, kidolgozták a helynevek történeti vizsgálatának módszereit és jelezték a veszélyeket. A nemzetközi irodalom alapján vázolták, hogy az erdők kipusztítása miatt megváltozott a terület növényzete, a lakosság élete s a népsűrűség. Ha eltűntek az erdők, változott az éghajlat, a mikroklíma, és elapadtak a vizek. Herman Ottó és mások úgy vélték, hogy a pillanatnyi gazdasági érdekre hivatkozó erdővágásokkal a jövőt áldozzák fel. A polgáriasodás és a nemzeti érdek követelményeit csak a tudatlanok állítják szembe egymással. Két úttörő történeti mű is elkészült a Kárpát-medence természeti viszonyai változásának jobb megértéséhez. Ortvay Tivadar (1843–1875) történetileg ugyan még kevéssé tisztázott, de hatalmas névanyagot állított össze: Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig (I-II. 1882). Tagányi Károly (1858–1924) háromkötetes Magyar erdészeti oklevéltára (1896) pedig a Kárpát-medence középkori erdősültségéről, a korai erdővédelemről nyújtott ma is nélkülözhetetlen dokumentumokat.
eleven kölcsönhatás
Mennyi terheli pontosan az erdőpusztításokat a Tisza és mellékfolyói megrövidítésével bekövetkezett természeti változásokból – pontosan ezt ma sem lehet megállapítani. De már akkor, a 19. század második felében tudták, hogy a Kárpát-medence tájainak eltérő természeti viszonyai összefüggenek, a hegyvidék és a síkság növény és vízi világa eleven kölcsönhatásban van egymással. Hunfalvy János földrajztudós és társai az ésszerű erdőkiélés érdekében szólva idézték a francia akadémiát. Franciaországban az erdőpusztítások óta az árvizek sokkal nagyobbak, a tartós szárazságok és a korábbiaknál gyakoribb áradások ugyancsak az erdők letarolásával függnek össze.

fortepan_szeged1952

Tárgyszerűen feltárva a vitákat és tévedéseket, nyilván kiderül, hogy hatott-e mindez a vízrendezési munkálatokra. A Verítékes honfoglalás meggyőzően bizonyítja, hogy a folyószabályozás roppant nehézségei menet közben bontakoztak ki, a megfelelő csatornák, öntözőrendszerek, a belvízelvezetések műszaki adottságai – a gőzerő, a robbanómotor, a villanyáram – csak a 19. század végétől lettek meg. De már előzőleg is alkalmazták az árasztásos és barázdás öntözést, csatornázásokat, erdőtelepítést, és kiépítették a jogi, szervezeti intézményeket, megteremtették, főleg magánerőből, az anyagi forrásokat. Lehet, hogy a humán tudományok bizonyos köreiben éppen a Tisza-völgyi munkálatok adtak ösztönzést a korai ökológiai látásmód kifejlődésére. Csakis így érthető például Takáts Sándor páratlan érdeklődése, hogy a bécsi levéltárakból feltárta a 17–18. századi folyószabályozási kísérletek több dokumentumát.

1908-ra a kanyarlevágások és a gátak munkálatai befejezettnek tekinthetők, de az eredeti elképzelés megvalósítására egy évszázad is kevésnek bizonyult. Különös, hogy az első világháborút lezáró békerendszer megalkotásánál az akkor már komoly környezetvédelmi kultúrával rendelkező Franciaország nem vette figyelembe a Kárpát-medence természeti adottságait.
döntő fordulat
Mennyi a folyótól elvett 453 kilométer s a Tisza-völgy 2940 kilométernyi árvízvédelmi műve? És mennyit nyom a latban az árvizektől megvédett közel 26 ezer négyzetkilométernyi terület? Az eredményekről számsorok, diagramok, grafikonok és történeti vizsgálatok tudósítanak. Az Alföldet megszabadították az árvizek veszélyeitől, eltűntek az országrésznyi belvizes területek. Megteremtették a biztonságos hajózást. Orosz István mutatta ki, hogy ekkor történt meg az állattartó gazdálkodásból a piacra termelő gabonatermelésre áttérés döntő fordulata. Átalakult a településszerkezet. Vasút, kereskedelem, ipar rendezte a Tisza völgyét. Nem tudjuk biztosan, hogy a terület magas kataszteri tiszta jövedelme mennyivel járult hozzá az államgazdaság fejlődéséhez, a művelésbe fogott szántók gabonája mennyiben biztosította a hegyvidékiek mindennapi kenyerét. Demográfiai vizsgálatok viszont jól mérhetően mutatták ki, hogy a folyamszabályozás kedvezően hatott a Tisza mentén élő népesség számának alakulására. Viszont Kaán Károly a két világháború között az Alföld viszonyait vizsgálva leszögezte: Széchenyi koncepciója eredeti nagyvonalúságában nem valósult meg.

Mi lett az ára? A számokkal kevéssé kifejezhető: az aszály, a szikesedés, a kiszáradás. A Kárpát-medence területének vízfelülete lecsökkent, mikroklímája megváltozott. Közel egymillió hektár vízi világ ökológiai rendszere alakult át. Eltűntek az ártéri erdőségek, a tölgyesek és a nyíresek. Fajok pusztultak el és élőhelyek. Eltűnt az ártéri gazdálkodás, életformáival együtt, és más lett a táj. Speciális szakágazatok vizsgálatai tudósítanak a mélyrehatóbb ökológiai veszteségekről, az életkamrák, a partmenti erdők, a „puffer-erdők” hiányának következményeiről.

Az a Tisza, amelyet Petőfi látott, nincs többé, a folyó mégis múltjában hordozza a jövőt.

fortepan_szged 1929

A kultúra „kettős spirálja”

A víz az élet forrása és pusztító veszedelem, jelentése a kultúrában is ambivalens. Az árvíz minden nép történetében kormeghatározó esemény, évezredes kulturális élmény. Sokáig úgy véltem, hogy árvízélményeiket az emberek a régi évszázadokban a 69. (68.) zsoltár szavaival fogalmazták meg. Iniciálék, táblaképek, metszetek képei fejezték ki, vagy irányították gondolataikat. S ez valóban így is volt, filológiai elemzések igazolják. De a szöveg ennél sokkal többre, az árvízben rejlő kozmikus élményre utal: „el értenek az vizek mind az én lelkemig…, mélséges vizekre jutottam és az vizeknek habja elfogott engem…” (Vizsolyi Biblia)
esszenciális többlet
1468 Európában a szorongások esztendeje: természeti csapások pusztítottak és kiléptek medreikből a folyók. Janus Pannonius átélte az őszi áradásokat, monumentális alkotása Az árvízről (De inundatione) azonban több mint az egyszeri élmény megformálása. A vers a reneszánsz természetismeretével indul. Úgy szól a víz természeti körforgásáról, az „ég gépezetéről”, mint valami fizikakönyv. Majd végigpergeti az emberek közismert árvíz-tapasztalatait: a felhőszakadás elpusztítja a termést, elsodorja a sáncot, tönkreteszi a városokat, jön az ínség, a parasztnép „menni, maradni se bír.” S kibontakozik a világvége víziója; eltűnik Ceylon, Rhodos, Kréta, Britannia, elpusztul „ős Görögország”, és kialszik Szicíliában az Aetna tüze. Magyarországot is elnyeli a tenger. Szabó Lőrinc fordításában: „Már a Maros, Száva, Dráva, Tisza és azon is túl / Északi nagy vizeink főnöke, a Duna is, / Bár egymástól mind jó messzire görgeti habját, / Árvizek és tocsogók síkjain egybeszakadt. / Szem többé nem látja, fa és domb és falu hol volt, / Mindent egyformán elföd a tengeri táj.” A vers egybekeríti Magyarország folyóit, és összefoglalja a neoplatonizmus természetfilozófiáját. Benne van az esszenciális többlet, mely minden nagy művészi alkotásban érezhető: a „tengerszem remegés”, a rétegek, az évezredes természeti tapasztalatok. Az ókor képzetei, ahol az Olympos ad menedéket, és minden pusztulás magában hordja az újjászületést: „sűrűn irtja ki tűz és víz az embereket. / Minden, ahogy pusztul, úgy születik, annyiszor újjá; / Példa reá Főnix, Phoebus örök madara.” Majd elvezet a még távolabbi múltba; a költő az özönvíz elől kedvesével a Parnasszus hegyére menekül és a „Föld-Anya csontjait” hajigálja a háta mögé, hogy újraszülessen az emberiség. Ez már ősi rítus, a mítoszok világa, ahol életével fizet, aki pusztítja a fákat, mert bajt hoz a közösségre, megharagszanak az esőistenek, és meddők lesznek a nők.

Talán Janus Pannonius látomása volt rám leginkább hatással, hogy úgy véljem, valamennyire megérthető és leírható, hogyan működik a kultúra. Annak idején még a Gondolat Kiadó ösztönzésére elkészített és neves szakértők ajánlatával kiadásra elfogadott művelődéstörténeti összefoglalásomat vontam vissza, úgyszólván a nyomda torkából, mert rájöttem, hogy a régi merev műfajú felosztásokat követve írtam meg, s ez a módszer csak a felszíni jelenségek ábrázolására elegendő, a kultúrát válttozatlanul egymástól elválasztott, felszabdalt területeknek tekinti, külön az anyagi kultúrát és a szellemi világot, a természettudományt és a humán műveket, ahol egymástól függetlenül él irodalom, festészet, oktatás, zene, fizika, költészet, orvoslás és földrajztudomány, történetírás és bányaművelés. Nem érzékelhetők a szerves kapcsolatok, átjárások, kölcsönhatások. A világ így darabokra tördelt. Fényévnyi a távolság a kultúra különböző jelenségei között, mondjuk az újesztendei naptárvers és a politikai gondolkozás, az ember lelki világa és a környezetét kifejező élmények között. A specializáció korszakában ezzel a látásmóddal jelentős eredményeket lehet elérni a szaktudományokban, de nem tudjuk leírni, hogy a különböző évszázadokban az a felettébb összetett, bonyolult jelenség, amit mi kultúrának nevezünk, hogyan működött. A kultúrák dinamikája, kódrendszere tárolja és előhívja az évszázados információkat, átfogalmazza és hatékonnyá formálja. A felhalmozott hagyományok és a változékonyság készsége teremti meg a mindenkori folytathatóság feltételeit. Éles határok aligha vonhatók. S már vannak interdiszciplináris módszereink, amelyekkel megvilágíthatók a kultúrába kódolt értékrendszerek. A magyar kultúra világviszonylatban „kis kultúra”, de sajátosságai révén különlegesen gazdag.
a fény évszázada
Csokonai verse, az Újesztendei gondolatok is áradást idéz: az egész vers „hullámverés-zenéje” (Levendel Júlia szavaival), a szakaszok végén az erőteljes „hullámcsapások” s az „ember fuldokló vágya” mindenkor egybejátszanak. A vers két árvíz-szakasza egyszerre konkrét és elvont: „Sok faluk’ határain / Ma Delfinek cziczáznak a’ vizekben, / S a’ Csigáknak házain / Most Zergenyáj ugrándoz az hegyekben. / Sok Merőföld már sziget, / Sok völgyek a’ nagy bérciekig dagadnak. / És ahol hegy vólt ‘s liget, / Fenéktelen sós tengerek fakadtak.” 1798 elején a debreceni költő, a fény évszázadának huszonnégy éves fia világkatasztrófa látomását a reneszánsz költővel közös alapkategóriákban írja. Természetesen saját kora gyökeresen más nyelvezetén, más műveltségi szinten.

Közismert, hogy a 18. század folyamán a természettudományok kitágították a világot. Elvileg már nincs lehetetlen, hogy átszabják a természetet. Von F. J. Maire, francia mérnök a Rajna–Dnyeper csatornáról 1770–80 között a bécsi udvar számára készített tervrajza ma is fantasztikus elképzelés. Bécs és Graz alól két csatornarendszer vezet Magyarországra, átfut a Balatonon, átszeli az Alföldet s a Kárpátok között a völgyekben megy ki keletre, helyenként hidakra emelve, folyókat keresztezve, zsilipek és hatalmas víztározók rendszerében. Gyakorlatilag azonban az államhatalom a kezdeti folyószabályozások, kis léptékű természeti beavatkozások következményeivel sem tud megküzdeni. S a tudás, a vélt és valódi tudás büszke birtokában még inkább megrendítők a váratlan természeti katasztrófák. Földrengések (Lisszabon 1755, Magyarország 1763, 1783, 1786) tudatosítják: a természet kiszámíthatatlan, a tudomány hatékonysága pedig korlátozott. A felvilágosodás természetfilozófiájában erős hangsúlyt kap a Föld változékonyságának, sőt feltehető pusztulásának gondolata. Csokonai versében – amint több irodalomtörténész elemzése, legutóbb Bíró Ferenc felhívta rá a figyelmet – a természet kozmikus katasztrófája jelenik meg.
eltörli az időt
Az Újesztendei gondolatok a pusztulás és megújulás víziója; megbomlik a természet lánca, a Nap „holtszénre fő”. Földünket árvizek borítják el, és az Etna lángja szántja. Merőben más a stílus, de az asszociációs képzetkör Az árvízről látomásához hasonló. Janus Pannonius latinul, Csokonai magyarul szól arról, hogy az emberiség történelme kiszolgáltatott az időnek, az időt pedig megemésztik a természet erői, elsöprik az emberiség alkotásait; megbomlik a négy őselem egyensúlya, az árvíz és a tűz megemészti a földet és eltörli az időt. „Mert ha csak nincs Napvilág, / Nem mérhetünk időt mi semmiképpen, // Hátha tőled, óh Idő! / Te a’ ki mindenünket öszverontod, / A Nap is hóltszénre fő? / És lánczodat magad zavarba bontod? // Lám az ég’ forgása is / Idővel újabb változásba lészen,” A fuldokló ősi szimbólumokat idéz: Janus a Főnixet, Csokonai a Pelikánt. Mindkettő asszociációs tere az újjászületés, a megújulás reménye és bizonyossága. A pusztulás ellenében az élet záloga a neoplatonista és a felvilágosodás gondolatrendszerében egyaránt: a szerelem.

fortepan_tisza1911

A Verítékes honfoglalás rövid, de lényegbevágó fejezete: Széchenyi az Érmelléken 1820-ban. Mottóját Adytól választották: „Az Ér nagy, álmos furcsa árok…”. A „pocsolyás víz” és az Oceánig futó folyók, a mocsár és a tenger, az elzártság és a végtelenség jelzik az ellenpontokat. Útközben Érmellékre, üveges hintóban Széchenyi Rousseaut olvasott, s „jelentéktelennek és szórakoztatónak” minősítette. Sokszor idézték Naplójából az éppen akkor Székelyhídon tartott úriszékről írt véleményét: a „politikáról fecsegő… atyafiak… a parasztról teljesen megfeledkeznek.” Felkapaszkodva a Kopasz-hegy oldalára, látta a decemberi napsütésben a jégbe fagyott falvakat, a sárba dermedt, elszigetelt világot.
maradni és menni se tud
Széchenyi Pesten átélte a márciusi jeges árvizet, a Naplóban kozmikus veszélyről ír: „Végső döfés Magyarországnak.” Mint a Tisza-völgy rendezésének királyi biztosa, a Tiszai Ármentesítő Társulatban elmondott beszédében azt állítja, hogy az árvíz pusztította Tisza-tájon, ahol a lakosság maradni és menni se tud, a magyarság jövője forog kockán: vagy elpusztul – „vagy az egész Tisza-völgyét egy kertté változtatjuk át.” A kert ez esetben nem a korszak gyönyörű tájkertjeit idézi, nem bármely konkrét kertre utal, hanem szimbolikus. Ellentétben a pusztulás képzetével, a kiszáradt, gazos tájjal az egyetemes és a magyar kultúrában a „kert” évszázadokon át a béke, boldogság, virágzás, termékenység jelképe. A konkrét példa pedig Széchenyi számára Hollandia. Embereket akart küldeni oda: „megmutatnám nekik a vízöntözés nagyszerű eredményeit, hogy legyen fogalmuk azon állapotról, melyet csak a jövő nemzedék fog elérni. Amsterdam és Hága között… Elysium ez és mindez az emberi ügyesség eredménye…” Plihál Katalin hívta fel a figyelmemet, hogy Széchényi Ferenc (1754–1820) különös gonddal gyűjtötte a hollandiai vízszabályozás térképeit, a polder-kiszárasztás, a védművek, gátak, a sokféle feladatot ellátó sűrű csatornák tervrajzait. Jobban ötvözni történelmi kultúrát és új technikai tudást pedig aligha tudott bárki is, mint a fiú: „Hadd éljenek a fák, hadd jöjjön napvilágra a kőszén.”

1879 végzetes tavaszi éjszakáját Szegeden a fiatal Mikszáth Kálmán egy ház második emeletén élte át. Riportja úgy kezdődik, mint egy szociológiai diagnózis. Már alszik a város. Befut a hír a virrasztó elöljáróságra, hogy átszakadt a gát, de nem rendelik el, hogy megkongassák a vészharangokat, mert a hír még „nem hivatalos”. A „Hétválasztó”-ban pedig kényelmesen vitáznak és fogadnak, hogy bejön vagy nem jön be a víz. Azután: „mintha selyem nőruha suhogna. Valami rejtélyes csodálatos nesz támadt odalent. Papucsban lépegetett valaki. A Tisza volt. Az a szép leány, ahogy a piktorok festik. Lassan, csendesen, mintegy osonva töltötte meg a mélyedéseket, hágta meg a domborulatokat, se nem csobogott, se nem hullámzott, csak nőtt. Én csak azt vettem észre az ablakból, hogy a föld elkezd csillogni, s hogy mindig közelebb jön a második emelethez. E pillanatban egyszerre kialudt a városban minden gázláng. …A víz akkor ért a gazométerhez. Szuroksötét lett. … De a gondviselés talál magának gyertyát. Két helyen gyúlt ki a város. S e vérvörös magasra csapkodó lángok borzasztó képet világítottak meg. Az emelkedő ár állati és emberi hullákat hömpölyögtetett lomhán, méltóságteljesen… Házi bútorokat cipeltek a hullámok: szegényes festett ágyat, üveges almáriumot, dunyhát, bölcsőt…a város már nem volt sehol. Csak a házfedelek látszottak ki a vízből; mint száz meg száz egymás mellé rakott koporsó.”

Az árvíz-riport a katasztrófa-élmények egyetemes képzeteivel többet mond, mint a helyszíni tudósítások. A föld „csillogni kezd” és emelkedik. Janus Pannonius versében a föld csontokra pusztult, Csokonai soraiban sokat szenvedett, s „a feldűllyedett / Tenger, vagy Etna’ lángja szántogatja”. Mikszáth riportjában a föld elveszti arcát. A lakások berendezéseit, vagyis a magánéletet cipelik a víz szennyes hullámai. Eltűnik a város; szimbolikus értelemben eltűnik az emberek alkotása, a történelem.
fontos könyv
A variációk lehetősége végtelen, de a folytathatóság feltétele mindig a kultúra szerkezetének épsége; ha egyensúlya megsérül, a kódrendszerek bonyolult „kettős spirál”-ja nem működik. Az árvizek pedig minden ország és nép történetében évszázadokon át katartikus élmények. Sokan remélik a Kárpát-medencében, hogy 1998 novembere új emlékérem évszáma lesz. Sőt kell, hogy legyen! A másfél évszázad hatalmas küzdelmét összefoglaló fontos könyv, a Verítékes honfoglalás hitelesen ad programot: „meg kell védeni …a folyókhoz kapcsolódó ökológiai rendszerek természeti értékeit és folytonosságát. A Tisza teremtő, tájformáló erejét… újraalakítani a vizes élőhelyeket… reménykedni a Kárpát-medencei együttműködésben…” Mert valóban már régen „nem csak a Tisza szabályozásáról van szó”.

IRODALOM
Andrásfalvy Bertalan: A Duna-mente népeinek ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. Szekszárd, 1975.
Bartha Dénes: Erdőterület csökkenések, fafaj változások a Kárpát-medencében. In: Táj és történelem. Történeti ökológiai tanulmányok. (Szerk.: R. Várkonyi Á.) S.a.
Balázs György: Vízimalmok, szárazmalmok, szélmalmok a 17–18. században. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei. 1995–1997. Szerk.: Fehér György. Bp. 1998.
Borsos Balázs: Három folyó között, gazdálkodás a Bodrogközben a folyószabályozási munkák előtt és után. Kandidátusi értekezés Bp. 1994.
Csoma Zsigmond: Kertészet és polgárosodás. Bp. 1997.
Deák Antal András: A háromszögeléstől a Tisza szabályozásáig. Bp. 1996.
Dóka Klára: Gazdálkodás a Tisza árterein a XIX. század első felében. Agrártörténeti Szemle, 1982.
Duby, Georges: La revolution agricole médiévale. Revue de Géographie de Lyon, 1954.
Dunka Sándor: A Tisza-völgy vízi története a szabályozások megkezdéséig. In: Széchenyi és a Tisza-völgy rendezése. (Szerk.: Dunka S.–Fejér L.) Bp. 1991.
Frisnyák Sándor: Magyarország történeti földrajza. Bp. 1992.
Enyedi György: Környezet és társadalom. Forrás I. 1987.
Gunst Péter: Az aszályok és a magyar állam (XVIII. század – 1945) Agrártörténeti Szemle, 1984.
Haász Gabriella: A Festetics-birtok erdőrendtartásából. Kézirat. Szakdolgozat. ELTE BTK.
Heckenast Gusztáv: A magyarországi vaskohászat története a feudalizmus korában. Bp. 1991.
Hunfalvy János: Az erdők befolyása az éghajlatra. – u.ő: Az Alföld folyóiról. Budapesti Szemle, 1873 és 1885.
Kaán Károly: Az Alföld problémája. Pécs, 1929.
Károlyi Zsigmond–Nemes Gerzson: Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895–1846) Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975.
Kovács Zoltán: A folyamszabályozás hatása a népesedési viszonyok alakulására az Alsó-Tisza vidékén. Mérlegen a Tisza-szabályozás. 1992.
Makkai László: A táj változásai. In: Magyarország története 1526–1686. III. köt. (Főszerk.: Pach Zsigmond Pál) Bp. 1985.
Oláh Mariann, Tóth János, Oláh János: A denitrifikáció összehasonlító vizsgálata a Tisza völgyében. Hidrológiai Közlöny, (78) No 5-6. 1998.
Orosz István: Az Alföld mezőgazdasága és a Tisza-szabályozás. In: Mérlegen a Tisza-szabályozás. 1992.
Paládi-Kovács Attila: A magyar parasztság rétgazdálkodása. Bp. 1979.
Pálóczi Horváth András: A környezeti régészet szerepe Magyarországon a középkorkutatásban.
Imreh István: A természeti környezet oltalmazása a Székely rendtartásokban.
Magyar Eszter: Erdőgazdálkodás a 18. századi Magyarországon. In: Európa híres kertje. (Szerk.: Kósa L.–R.Várkonyi Á.) Bp. 1993.
Pounds, N.J.–Parker, W.N.: Coal and Steel in Western Europe. London, 1957.
Pölöskei Ferenc–Szabad György (Szerk.): A magyar tanyarendszer múltja. Bp. 1980.
Rácz Lajos: A Kárpát-medence éghajlattörténete a kora újkor idején (1490–1800) Kecskemét, 1993. Kézirat.
R. Várkonyi Ágnes: A tanulékonyság képessége. In: A tűzvész tanúi. Bp. 1995.
Soós Kálmán: „Az kirohanó Tiszának árja…” Árvízvédelem a Tisza mentén Ung, Szabolcs és Zemplén megyék találkozásánál a XVIII. században. In: Táj és történelem. Történeti ökológiai tanulmányok. S.a.
T. Mérey Klára: Az erdőgazdálkodás Somogy megyében (1700–1879) Agrártörténeti Szemle, 1963.
Széchenyi István: Napló. (Vál. szerk.: Oltványi Ambrus.) Bp. 1978.
Takács Károly: Vízépítések a régi Tóközben. Kézirat. Szakdolgozat, ELTE BTK. 1998.
Tonk Sándor: Táj és ember az erdélyi Mezőségben a középkorban. Korunk 1994.
Uszkay Mihály: Tiszaháti népélet Bereg megyében. (1846) In: Magyar tájak néprajzi felfedezői. (Vál. szerk. Paládi-Kovács Attila) Bp. 1985.
Vágás István: Állami erő, érdekeltségi mozgalom, „vízügyi lobby” a múlt század Tisza-szabályozása mögött. In: Mérlegen a Tisza-szabályozás. 1992.
Vörös Imre: Természetszemlélet a felvilágosodáskori magyar irodalomban. Bp. 1991.
Wellmann Imre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Bp. 1979.
Zsámboki László: A kőszén-ismeret és kőszénfelhasználás kezdetei Magyarországon. Miskolc, 1988.
kép | fortepan.hu