Varga Zoltán Zsolt

NYUGATRA

2009 szeptember

NYUGATRA

Az edinburgh-i pályaudvar várótermében bámultam a nyüzsgő tömeget a katedrálüvegen át reflektorozó napsütésben, és hallgattam a hazai híreket, melyeket feleségem a londoni St. Paul székesegyház mögött megbúvó magyar könyvesboltban ingyen osztogatott emigráns napilapból olvasott fel. Ha ironizálnék, azt mondanám, nem ismertem rá a hírekből az országra, ahonnét négy napja, életünkben először elindultunk nyugatra, mert „pártunk és kormányunk” helyett „rezsim”, „főtitkár elvtárs” helyett „moszkovita hóhér”, „dolgozó népünk” helyett „nemzet” állt az újságban.

Kialvatlanok és éhesek voltunk, kevéske pénzünkből csak szűkösen futotta ételre, szállásra, többnyire a vonaton aludtunk; inter-rail könyvecskénkbe azt a célállomást írtuk be, amit akartunk Európán belül. Az első éjjel London és Liverpool között ingáztunk, mert túl gyorsan értünk egyik helyről a másikra. Az angolok mellett nem volt könnyű aludni, meglehetősen hangos, vidám népség vett körül, akik pár palack sör nélkül nem viselik el az utazás viszontagságait. Enni is zömmel a vonaton ettünk, az utastársak által ott hagyott, ki se bontott háromszögletű szendvicseken éltünk.

nem bírtuk

Edinburgh-i napunk előtt már nem bírtuk az álmatlanságot, és egy igazi skót kastélyban, youth hostelben szálltunk meg, valahol a felföld kontinensre néző oldalán. Feleségem a női szárnyban, én a férfiak között aludtam egy húszegynéhány ágyas hálóteremben. Japán, spanyol, olasz, francia és főleg német szuszogást, hortyogást hallgatva zuhantam mély álomba, de ez az egy éjszaka kevés volt a regenerálódáshoz.

Nem hiszem, hogy feleségem olyan hangosan olvasott a váróteremben; bizonyára messziről lerítt rólunk kelet-európaiságunk, mert egyszer csak rátette valaki a vállamra a kezét, és erős jászsági akcentussal ránk köszönt: magyarul. Ötvenes évei közepén járó, hajdan égő vörös hajú, akkor már szinte teljesen ősz, szakállas férfit láttam, de csak egy pillanatra néztem az arcába – amint észleltem, hogy olyan szemhibája van, mint Peter Falknak, elkaptam a tekintetem. Nemcsak a szeme, a tartása, sőt, az öltözködése is Columbóra emlékeztetett, bár nem ballont, hanem gyűrött, impregnált kabátot, és nem széttaposott városi cipőt, hanem túrabakancsot viselt. Fél fejjel magasabb felesége szikár, szemüveges, ősz asszony, elfogódottan ácsorgott mellette, ugyanolyan kabátban és bakancsban. Üdvözölt bennünket, de olyan erős skót kiejtéssel, hogy egy kukkot sem értettem.

András – a felesége is így szólította – meghívott bennünket almás pitére. Amíg a málháinkat felvettük és elballagtunk az állomás büféjébe, elmondta, hogy harminc év után látogatott először haza, feleségének akarta megmutatni a földet, ahol A walesi bárdok, az asszony kedvenc, magyarul is megtanult verse íródott. Épp visszatérőben voltak észak-skóciai otthonukba.

Az ugrás

Az ugrás

A férfi annyira belejött anyanyelvének gyakorlásába, hogy először a pitét is magyarul kérte a pultos lánytól. Igyekeztünk leplezni, mennyire éhesek vagyunk: lassan, megfontoltan csipegettük a magyar almás pitéhez cseppet sem hasonló süteményt. Amikor a házaspár megtudta, hogy nincs stabil útitervünk, meghívtak magukhoz. Pár perc gondolkodás után igent mondtunk, könyvecskénkben áthúztuk Londont, és beírtuk Garve-t, Invernessen keresztül. András a pár órás vonatúton mesélt öt gyerekükről és otthonukról, amely olyan aprócska földnyelven feküdt, amin nincs műút, így a legegyszerűbb bevásárláshoz is motorcsónakba vagy kajakba kell ülniük. Ekkor figyeltem fel a férfi jellegzetes szófordulatára –  majd minden mondatát így fejezte be: „igáz-é?”

L.-ék a félsziget  néhány tucat családjának gyerekeit tanították egyetlen, összevont osztályban, emellett nagy gazdaságuk volt, tehenekkel, juhokkal, és főként krumplit termesztettek. A garve-i állomáson István, a legidősebb fiú és egyetlen lányuk, Judy várta szüleit. Találkozásuk magyar mércével hűvös volt, semmi ölelés, semmi csók, de azért láttuk, hogy minden rendben van szülők és gyerekek között. Rövid bemutatásunk után máris egy ütött-kopott mikrobuszban találtuk magunkat. A skót-magyar család élénk beszélgetésbe kezdett.  Szegényes angoltudásommal is megértettem, hogy a magyarországi út egyelőre nem került szóba, a szülőket a gazdaság kérdései izgatták.

sós íz

Talán egy órát zötykölődhettünk a mikrobuszban; élveztük a kilátást az egymást érő öblökre, néztük a borzolódó vizet, a halászhajók laza flottáit, a juhok pettyezte dombok közt megbúvó vakolatlan kőházakat, a parti sziklák felett a felhők bonyolult szövevényét.  Aztán megérkeztünk a félsziget lakóinak garázssorához, István beparkolta az autót, és beültünk egy öblös motorcsónakba. Sós permet lepte be arcunkat, sós íz gyűlt a szánkba, amíg keresztülhasítottuk az öblöt a Birtokhoz.

A többi gyerek, József, Frank és Jack a fából ácsolt kicsinyke mólon várakozott. Ahány gyerek, annyi karakter, ezt azonnal felmértem és összeraktam a szülőktől kapott ismeretekkel. István volt a legjobb vágású a fiúk között, és az egyetlen, aki nem tanult tovább. Hajót bérelt és rákot halászott a nyílt tengeren. József darabosan mozgott, széles, vörös, szeplős ábrázatán őszinte mosollyal üdvözölt bennünk. Agrártudományi egyetemre járt, a burgonya volt a szakterülete. Frank látszott a legvagányabb fiúnak, haja a vállát súrolta, és „jonhlennon-szemüveget” hordott. Hegedűkészítőnek tanult. A félszigeten élt egy mester, aki az összes ott élő gyereknek tartott kötelező foglalkozásokat, de tudtommal Frank volt az egyetlen, aki folytatta a szakmát. Jacket, a legkisebb fiút, Judy ikertestvérét nem a hangszer alakja, tapintása, hanem a hangja nyűgözte le. Az öreg mester nemcsak készítette a hegedűt, de kitűnően játszott is rajta, ő adta az első leckéket Jacknek. Judy inkább Frankra hasonlított, mint az ikertestvérére, még szemüveget is viselt, óvónőnek tanult. Apja és bátyjai a tenyerükön hordozták az egy szem lányt.

Tükröződések

Tükröződések

Felkaptattunk a házhoz. Amennyire praktikusan, esztétikai szempontokat figyelmen kívül hagyva öltözködött a házaspár, úgy építkezett. Az amúgy is egyszerű, lapos tetejű, nagyablakos főépülethez ötletszerűen ragasztottak toldalékokat, ahogy nőtt a család. A házat belülről alaposan lelakták, a padlók megkoptak, a falakról pergett a festék. A szedett-vedett berendezést különböző stílusú bútordarabokból passzították össze, minden terv híján, mégis az volt a benyomásunk, hogy barátságos, meleg otthonba léptünk.

A gyerekek vacsorával vártak. A hatalmas, egyedileg készített ebédlőasztalon könnyen elfért plusz két teríték; a család tagja volt a Servas környezetvédő civil szervezetnek, melynek aktivistái világszerte ingyen nyújtanak szállást egymásnak. L.-ék asztalát a gyakori vendégjáráshoz méretezték. (Két évig még a szocialista Magyarországon is működhetett ez a szervezet, amíg az egyre lassúbb észjárású pártvezetés számára is nyilvánvalóvá vált, hogy „zöld” és nem baloldali mozgalomról van szó.) A vendégkönyvben meglepetten vettem észre volt katonatársam nevét a mindössze tucatnyi magyar vendég között. Zöldséges ráklevest ettünk. Ez az éttermekben csillagászati áron kapható étel L.-éknél mindennapos volt. A halkereskedők ujjnyi acélgyűrűvel tesztelték a rákhalászok áruját, ami átpotyogott rajta, az otthoni fazekakban kötött ki.

Hamarosan megszoktam András szemének látványát, már úgy is rá tudtam pillantani, hogy ne rögtön a megvakult szemre fókuszáljak. Ép szemében mindig huncut fény csillogott, az egész család alaphangulatát az ő ironikus-önironikus lénye határozta meg. Amint asztalhoz ültünk, gyerekei a kezébe nyomtak egy számára félretett helyi napilapot, rábökve egy aprócska hírre. Még ma is a fülemben cseng az a harsány hahota, amely Andrásból tört fel. Miután nagy nehezen lecsillapodott, átnyújtotta nekem az újságot. Magányos halászról szólt a cikk, aki alsónemű nélkül próbálta meg felvenni gumioverálját, ám a cipzár becsípte „a certain piece of his anatomy”-t. András – cserébe ezért a mulatságért – elmesélte, mókás grimaszokkal eljátszotta, hogyan lepte meg az edinburgh-i pályaudvar büféjének eladónőjét a magyar nyelvű rendeléssel. Percekig röhögtünk.

szándékosan félrefordított

Az egész vacsora ilyen vidám hangulatban folyt. András, kihasználva, hogy ő az egyetlen, aki mindkét nyelvet magas szinten birtokolja, szándékosan félrefordította beszélgetéseinket, elsősorban a legkíváncsibb Judy rovására. Lánya többször is felpattant, és gyengéden elnáspángolta. Hamar lefeküdtünk, de mi még sokáig nem tudtunk elaludni gyomrunk szokatlan feszülésétől és az elmúlt nap izgalmaitól.

Két napot töltöttünk a családnál, mai eszünkkel végig ott maradtunk volna ahelyett, hogy űzött vadként végigrohanjunk Franciaországon, mint ahogy tettük. De hát fiatalok voltunk, a minőséget még mennyiségben mértük. A két nap alatt alig hagytuk el a birtokot, mindössze a földnyelv csúcsáig sétáltunk néhányszor. Kavicsos ösvényen lépkedtünk, s ha néha letértünk az útról, szinte csörgött lábunk alatt a talaj, hiába volt mindennapos az eső; fű helyett tüskés folyondárok teremtek mohos, gömbölyűre kopott kőcsoportok között. Hatalmas földdarabok tartottak el néhány birkát. A félsziget végéről elláthattunk az ír partokig, és láttuk a ferry-t, a kompot is. Amikor először hallottam ezt a nevet, azt hittem – a skót család örömére –, hogy egyik magyar barátjukról, Feriről van szó, ő jár nap mint nap Írország és Skócia között.

Feleségemmel feloldódtunk a család mindennapi életében, ő segédkezett a fejésnél, vajjá köpülte a lefölözött tejszínt, gyúrta a cipókat Tracyvel és Judyval, én meg a fiúkkal folytattam az itteniek élethosszig tartó programját, a „fencing”-et, a kerítésépítést. A vékonyka talajréteg alatt minduntalan bazaltba ütköztünk, abba kellett belevájnunk akkora lyukakat, hogy az oszlopok megálljanak és megtartsák a feszített drótokat. Ha egy nap négy métert haladtunk, az már tisztes eredménynek számított.

Esténként a konyhában ültünk és gyertyafénynél beszélgettünk, a szélkerék, amely a telek legmagasabb pontján kelepelt, nem nyújtott annyi áramot, hogy korlátlanul lehessen használni. A konyha egyik falát elfoglalta egy AGA kályha, az itteniek legnagyobb kincse. Ez az ipari méretű, méregdrága alkotmány, amely leginkább Némó kapitány tengeralattjárójának műszerfalára emlékeztetett, egyszerre volt kazán és többfunkciós tűzhely, benne külön kenyérsütő kemencével.

St. Malo

St. Malo

A harmadik nap reggelén azzal a reménnyel váltunk el egymástól, hogy találkozunk még, ha nem náluk, akkor Magyarországon. Jóllakottan, kipihenten vágtunk a francia körútnak, ám két és fél hét múlva csontig lesoványodva, álmatlansággal küszködve értünk a magyar határra, ahol az egyik volt tiszthelyettesem kutatta át csomagjainkat. Csak ekkor döbbentem rá, hogy az emigráns napilapokat a hátizsákban felejtettem, de Hamar főtörzs elsikkadt felettük, mint az őt kísérő kiskatonának elejtett néhány szavából kihámoztam, pornóújságot keresett. Hiába.

Hazaérve a Pest környéki lakótelepre, másfél szobás kis fészkünkbe, sivárnak, a valóságosnál is sivárabbnak éreztünk mindent, a skóciai, és franciaországi emlékek fénytörésében. Megéltük másodrendű európaiságunkat, amelyet addig, összehasonlítás híján, nem érzékeltünk. Egyszerre taglózott le bennünket a nyugat gazdagsága és szerényen élő vendéglátóink emberi nagyszerűsége. Nem sokáig csüggedtünk, a látott minta alapján akartuk átalakítani az életünket. Vettünk egy parasztházat T.-ben, elég nagyot ahhoz, hogy akár öt gyereket is felneveljünk benne, és hozzá is fogtunk a családalapításhoz. Ám a szigeteletlen, nedves falú ház felújításába beletört a bicskánk, és gyermekünk sem akart születni.

*

A következő nyáron skóciai barátaink addig erősködtek, hogy látogassuk meg őket, míg kötélnek álltunk. De akárhogy számoltunk, sehogy sem jött ki kettőnk útiköltsége, végül csak én mentem. Ma már ezt se tenném, de hát, mint mondtam, még nagyon fiatalok voltunk.

csak melegre vágyott

Felejthetetlen két hetet töltöttem L.-éknél, csupán feleségem hiánya árnyékolta be napjaimat. Szóba se jött, hogy tétlenül üldögéljek vagy a környéket járva turistáskodjak. Az egyik fészerben találtam egy megrongálódott kajakot, két-három nap alatt kijavítottam üvegszálas műgyantával. Megcsiszoltam, lefestettem, és onnantól vidáman eveztem az öbölben a többiekkel. István egyik nap meghívott a halászhajójára. Két cimborájával dolgozott, drótból, hálóból készült csapdákat fektettek le, hogy másnap rákokkal telve szedjék fel őket. A csali feldarabolt, oszlásnak indult haltetem volt. Tisztítottam, foltoztam a csapdákat, s amikor felhúztuk az előző napiakat, segítettem kiszedni az apró, rikító-rózsaszín állatkákat. A szokatlan fizikai munka vagy a friss tengeri levegő, talán folytonos küzdelmem a tengeribetegséggel tette, hogy alaposan elfáradtam estére. De nem haza indultunk, hanem bulizni. István felszedte környékbeli barátait, köztük egy ijesztő, kérges tenyerű halász nőt, Nancyt, és elmentünk Ullapoolba, egy ír népzenét játszó együttes, a „Battlefield” koncertjére. Hajnalig roptuk a táncot, legurítva jó pár korsó sört, aztán a hajón aludtunk. Dermesztően hideg volt éjszaka a vízen, takarókban pedig szűkölködtünk; egyszer csak arra ébredtem, hogy Nancy bebújik mellém. Megrémültem, ám a nálam jóval vállasabb és izmosabb hölgy valóban csak melegre vágyott. Az estéket megint a konyhában, kályha mellett töltöttük. A gyerekek nem voltak mind otthon, járták a világot, a Servas segítségével bárhol találtak maguknak ingyen szállást. András így többet foglalkozhatott velem, csiszolta angolságomat, és hogy némiképp ellensúlyozza a halászhajón felszedett obszcén limerickeket, megtanított néhány Shakespeare-szonettre. Beszélt a múltjáról is. Egy makói dzsentri és a náluk szolgáló cselédlány zabigyereke. Apja nem ismerte el, anyja állami gondozásba adta, onnan nevelőszülőkhöz került a Jászságba. Noha nem mertem kérdezni, elmondta, hogy egy szerencsétlen ostorcsapással ő maga verte ki a bal szemét.  Mesélt a sok keserűségről, amit hibás szeme és égővörös haja okozott: pajtásai gúnyolták, verték, megalázták. „Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó!” – kántálták. Nevelőszülei taníttatták a fizikai munkára alkalmatlannak tartott fiút; orosztanár lett. Pár évet tanított, aztán ’56-ban habozás nélkül otthagyta a gyökér nélküli hazát. Edinburgh-ba került (gyanítom, öntudatlanul is olyan otthont választott, ahol vörös haja nem feltűnő), az egyetem angol–orosz szakán végzett, ott ismerte meg feleségét. A bürokrácia és a szipolyozó közüzemi szolgáltatók elől menekültek az isten háta mögötti kis földnyelvre, ahol paradicsomi boldogságban nevelték öt gyereküket. „Nekem már Skócia a hazám” – mondta, s mert érezhette, hogy kijelentése kissé patetikusra sikerült, még hozzáfűzte: „De a gyerekkori viccek skótjai közül csak egyet ismerek – magamat.”

Dél-Franciaország

Dél-Franciaország

A földnyelven két hajóépítő is élt, ráadásul mindkettőt Christofernek hívták. Így aztán egyiküket Chrisnek, a másikat Tofernek becézték a helybeliek. Én Toferrel barátkoztam össze, ő adta az anyagokat a kajak javításához. Hatalmas termetű, lobogó hajú, szakállas viking volt, apró, csinos feleséggel, kicsi babával. Meghívtak magukhoz egy földbe süllyesztett, kör alakú, gyeptetős házba. Életem első öko-házában jártam, de akkor még mit se tudtam erről. Engem a műhely nyűgözött le a sok-sok szerszámmal, faragó szekercékkel, vésőkkel, kaparókkal, és az éppen készülő, hatalmas halcsontvázra emlékeztető hajótesttel. De hiába magasztaltam Tofer munkáját, ő arra a pár tő paradicsomra volt a legbüszkébb, ami a télikertjükben pirosodott. „I am the only one, who’s growing tomatos here” – dicsekedett.

Mire beolvadtam a félsziget életébe, már ki is kellett szakadnom. Fájó szívvel búcsúztam, azzal a szorongató előérzettel, hogy soha többé nem látom a Birtokot. Útban London felé megálltam Edinburgh-ban, András szerzett ingyen-szállást egy szintén skót-magyar házaspárnál. Ám senki más nem volt otthon, csak a lányuk. Paula sétálni vitt egy romantikus parkba, moziba, méghozzá szerelmes filmre, majd étterembe. Este, amikor megmutattam a szobraim fényképeit, köztük a feleségemről készült aktot, azt mondta, hogy irigyli őt. „Mi lesz, ha éjszaka bejön hozzám?” – tépelődtem. Nem jött. Amikor hazaértem, felhívtam Andrást; kíváncsi voltam, tudta-e, hogy csak Paula volt otthon. „Persze, hogy tudtam – kuncogott a telefonba –, gondoltam, hadd tudja meg Paula, milyen egy jó magyar fütykös.”

*

A Birtokra tényleg nem jutottam el többé. De Andrással és Tracyvel háromszor is találkoztunk Magyarországon. Kiszakítva saját közegükből sajnálatra méltóan elesettnek tűntek. Hiába öltöztek továbbra is szerényen, ahogy meghallották valahol, hogy angolul beszélnek, rögtön megkísérelték becsapni őket. A távolsági buszon a menetdíj többszörösét próbálta elkérni tőlük a sofőr. Ezért a következő alkalommal én vittem el őket a Jászságba. Még éltek András nevelőszülei, két ráncos, összetöpörödött emberke, akik sírtak a meghatottságtól. Barátom megmutogatta gyermekévei díszleteit, mert a portán szinte semmi változás nem történt öven év alatt.

nagyon rágós

Egyik látogatása alkalmával meghívtam egy budapesti étterembe, cigánypecsenyét rendeltünk. Nem hazudtolta meg önmagát, pár falat után odarikkantott a pincérnek: „Legközelebb egy fiatalabb cigányt szervírozzanak, ez az öreg nagyon rágós, igaz-e, Zoltán?”

Gyakran kaptunk levelet gyönyörű kalligráfiájával, s minden újévkor ajándékot is; naptárt, a környéküket ábrázoló konyharuhát, angol nyelvű József Attila-kötetet, miegymást. Én meg magyar irodalommal láttam el. Lénárd Sándor Egy nap a láthatatlan házban című könyvével arattam a legnagyobb sikert, András mélységesen azonosult Lénárd habitusával, már a saját házát is „láthatatlannak” nevezte; joggal, mert a ház elé ültetett fák végül teljesen eltakarták a homlokzatot.

Hangaégetés

Hangaégetés

Bár késlekedve, és szétszóródva a világ minden égtája felé, de gyerekei mind családot alapítottak. Sorra születtek unokái. Úgy láttuk, az öregedéssel járó apróbb kellemetlenségeket leszámítva, minden a legnagyobb rendben van körülötte. Villámcsapásként ért börtönből érkező levele a múlt évezred végén. Sajnos, első dühömben összetéptem és kidobtam, pedig most szóról szóra idemásolhatnám.

„Ez bizonyára az utolsó levelem, amelyet hozzátok írok a börtönből, mert miután megtudjátok, hogy miért kerültem ide, meggyűlöltök. Nagyon nehezemre esik írni arról, ami történt. Zoltán, én sokat beszéltem neked a gyerekkoromról, a megaláztatásokról, ami a velem egykorú fiúktól ért, csak azt nem mondtam el, hogy – talán ennek hatására –, meleggé váltam. Egyszer beszéltél nekem egy volt barátodról, akiről utólag derült ki, hogy homokos, és akkor gyűlöletet éreztem a szavaidból, ezért sem mertem szóba hozni. Hosszú évtizedekig el tudtam fojtani homoszexuális beállítottságomat, de az utóbbi években, ahogy megöregedtem, erőt vett rajtam. Néhány éve természetvédelmi nyári táborokat tartok a félszigeten az ország minden részéből ideutazó kamaszoknak. Közülük három fiúval létesítettem szexuális kapcsolatot, de esküszöm, nem erőszakoskodtam velük. Sokkal rosszabb volt számukra a meghurcoltatás, amely a bíróságon érte őket, mint amit én követtem el ellenük.

Nyolc évet kaptam pedofíliáért, mindjárt betöltöm a hetvenet, nyilván itt fogok meghalni.

Azt még leírom, hogy szűkebb családom egy emberként kitart mellettem. A félszigeten persze nem maradhattunk, Tracy Edinburgh-ba költözött, onnan próbálja eladni a birtokot. András”

képtelen vagyok megbocsátani

Miért nem tudtam megszakítani vele minden kapcsolatot? Szánalomból? Mert a családja is kitartott mellette? Nem tudom. András, kedvezményes szabadulása óta, évről-évre kérlel, hogy látogassam meg, mielőtt „elpatkol”. De nem tudok elmenni hozzá, mert képtelen vagyok megbocsátani – azt sem, ahogy írt erről, hogy összemosta a homoszexualitást a pedofíliával. Nem tudnék belenézni ép szemébe, amelyből már bizonyára rég kihunyt a huncut fény.

 *

Néhány napja újabb, most már véglegesnek szánt búcsúlevelet kaptam Andrástól az interneten: „Tracy is, én is súlyos betegek vagyunk, ő, szegény, kórházban fekszik, én, a szerencsés, itthon vagyok. Már csak az a kérdés (érdektelen), melyikünk megy el előbb. A család itt van körülöttem (kivéve Jack-et, az ő hegedűje nélkül nem tud meglenni az amerikai zenei élet).

Haldoklik az öreg skót, a család összeül,
mert a temetés egy vagyonba kerül. 

Zoltán, szeressétek egymást, a szeretet az egyetlen dolog, amiért érdemes élni, még ha a szeretet bonyolult is. András”

kép | Sir William Russel Flint, tumblr.com