Bíró Béla

VALÓSÁGOS — LEHETSÉGES

1998 április

VALÓSÁGOS — LEHETSÉGES

Az irodalomtudomány gyakran véli úgy, hogy a műalkotás világa — a gyakorlati célzatú valóságábrázolással, az ún. való világgal ellentétben — csupán egyike a lehetséges világoknak, fikció. Engem ez a megoldás soha nem elégített ki, mert több lényeges dologról is megfeledkezik.

Egyrészt, hogy a lehetségesnek nem a valóságos, hanem a lehetetlen az ellentéte. S az összeférhetetlenség a logikai törvényekkel (azaz a dolog lehetetlensége) a fikciót (esetünkben a műalkotást) ugyanúgy kizárhatja a „lehetőségek” köréből, mint a világ önellentmondó (azaz lehetetlen) „tapasztalati” leírását.

változó konstrukciós kísérletek

Másrészt, hogy időről időre a gyakorlati célzatú világábrázolásoknak (világképeknek) is forradalmi változásokon (paradigmaváltásokon) kell átesniük, s így maguk sem a való világ zárt és véglegesnek tekinthető ábrázolásai, csupán korról korra változó konstrukciós kísérletek, ott és akkor lehetséges (egészen pontosan lehetségesnek vélt) világok.

A lehetséges és a valóságos inkább tekinthetők szinonimáknak, semmint ellentétnek. Egy dolog valóságossága közvetlenül attól függ, hogy (egy meghatározott világ vonatkozásában) mennyiben lehetséges. A nimfa vagy a faun a vizualitás szintjén kétségtelenül lehetséges, s így valóságos is (ezért is népesíthették be az antik világ ligeteit), a biológia szintjén azonban (feltehetőleg) lehetetlen, hisz ellentmondani látszik azoknak a mélyebb törvényszerűségeknek, melyek (itt és most) a biológiai lények külső megjelenését szabályozzák, s ezzel az élő formák kollekciójának alaptípusait lehetségessé teszik.

Ami a valótlan dolgok valóságosságát megalapozza, a valóság hierarchikus strukturáltsága. Egy dolog bizonyos vonatkozásban (a léthierarchia meghatározott szintjén) lehet lehetséges, tehát valóságos, más vonatkozásban (a léthierarchia másik szintjén) nem. A sellő bár a biológiai formák világában (itt és most) lehetetlen, a vizuális formák világában lehetséges, s így valóságos is, mindannyiunk kedves ismerőse. Ez utóbbi lehetségesség és valóságosság azonban korlátozott.

Giorgio De Chirico: Metafizikus belső tér, Bosc d’Anjou, flickr.com

A nimfa vagy a sellő jobbára valótlan lény. De amennyiben létezik, képzelt lényként kétségtelenül valóságos is, és ennek a valóságosságnak semmi köze nincs ahhoz a valótlansághoz, mely mint biológiai lényt jellemezheti. Azt persze tovább firtathatnánk, hogy a sellő biológiai lényként csak a mi való világunk szigetein lehetetlen-e, vagy az alternatív világokban is annak kéne bizonyulnia? A kérdés számunkra mégis értelmetlen. A képzelet világa nem a biológiailag lehetséges sellőt alkotja meg, csupán elvonatkoztat a biológiai problémáktól, teremtménye a képzelet birodalmában (melyben lehetségesnek bizonyult) realitásként is megalkotható, „látványa” éppoly valóságos lehet, mint a tapasztalati világban a valóságos nő és a valóságos hal látványa. Az utóbbiaktól eltérően azonban puszta elvonatkoztatás, a biológia számára összeegyeztethetetlen vizuális formák és viselkedésmódok társítása, vizuális szinekdoché. Effajta képzettársítások révén jöhetnek létre azok a valótlan valóságok, melyekről csak utólag derülhet ki, hogy nem voltak valóságosak, csupán félreértésből, valóságismeretünk korlátozottsága következtében hihettük, vagy a képzelet játéka miatt tekinthettük azoknak.

a logikai verifikáció lehetetlen

A valóságosság kritériuma – a tudományban ma elfogadott hipotézissel szöges ellentétben – nem annyira a tapasztalhatóság, inkább a belső koherencia. Az ész érvényességi köre jóval szélesebb nemcsak az érzékekénél, de a mérőeszközökénél is. Az érzékek és a mérőműszerek az elmét könnyen tévutakra vezethetik. Sokak szerint azonban a ráció lehetőségei is erősen határoltak. Ha az Univerzum végtelen (ahogyan az előbbiek vélik), a logikai verifikáció lehetetlen, illetve csupán Isten végtelen tudata lehetne képes azokat a végső törvényszerűségeket átlátni, melyek egy dolog lehetségességét eldönthetnék. Ez a feltevés azonban meglehetősen ingatag. Ha az Univerzum végesnek bizonyulna (s nyomós fizikai érvek szólnak amellett, hogy annak tekintsük), a ráció esélyei is alapvetően megváltoznának: a verifikáció elvben számunkra is lehetségessé válna. A véges teljességet (mely a kör vagy a gömb határtalan végességével lenne analóg) a véges emberi elme is megragadhatná.

A mai „tudományos” világkép nézőpontjából az efféle holisztikus, s így elkerülhetetlenül metafizikai elméletek csakis korszerűtleneknek tűnhetnek, mert szemben állnak a posztmodern dédelgetett babonájával, hogy igazság nincs, csak igazságok vannak. Az a kijelentés azonban, hogy van igazság, nem azt állítja, hogy pusztán egyetlen igazság van, hanem hogy az egyetlen igazság a valóság szerkezetéből fakadóan csakis egyenértékű (azaz végső fokon azonos) igazságok sokféleségeként jelenhet meg. Az egyetlen valóság (a világ) sok-sok eltérő és egyaránt jogosult, ám csak részleges valóság-aspektusból (lehetséges világból) áll össze. A tényleges igazság csakis a teljes igazság lehet (ezzel még az alaktalan monászok elméletét megalkotó Leibniz is tisztában volt). A következetesen végiggondolt igazság különböző utakon, különböző lehetséges világokon át egyazon valóságba, egyazon kerek Egészbe torkollhat csupán. Az igazságra és valóságra vonatkozó kérések tehát elválaszthatatlanok a teljességre vonatkozó kérdésektől.

A modern szellem pluralizmusa valójában álpluralizmus, mely a világot (az egyes szaktudományok által feltárt) szigorúan koherens világtöredékek inkoherens halmazának tekinti. Minden jel arra utal, hogy a természet nem így plurális. A természet nem ismer véletleneket, mert egyetlen véletlen is a káoszba taszítaná. Egy négy-, illetve ötdimenziós paradigmában a híres Heisenberg-féle határozatlansági elv is egyfajta „optikai csalódásként lepleződhetne le: „a négydimenziós törvények határozatlanságából kiadódik a határozatlansági elv, és a kvantumjelenségeket végül is meg lehet magyarázni a térelmélettel” – írta P. Bergman. A természet pluralizmusa entitásainak egyenértékűségén, a sokféleség egységén alapul. A világ úgy plurális, mint a gömbfelszín vagy a körkerület, melyeknek számtalan (de soha nem végtelen számosságú pontjuk van, s minden pontjuk tökéletesen egyenértékű. Bár e pontokból irányról irányra és pontról pontra eltérő utakat tehetünk meg, ezek az utak külön-külön – a gömb egészétől elvonatkoztatva — tökéletesen azonosak lesznek egymással. 

Giorgio De Chirico: Metafizikus belső tér kekszekkel, Ann Althouse, flickr.com

Ezekből a tökéletesen azonos utakból azonban a gömb mégsem építhető föl, mert a gömb koherensen csak összefüggő egészként, a középpontra mint abszolút viszonyítási pontra vonatkoztatva értelmezhető. Ez a részleges „holizmus” az ész hagyományos fogalmával is összhangban van. Az Univerzum expanziója azonban arra utal, hogy az Univerzum egészére vonatkozó tapasztalataink értelmezéséhez a hagyományos értelemben vett ráció is kevés. Az Univerzum térfogata a gömb felszínéhez, illetve a kör kerületéhez hasonlóan viselkedik, azaz e térfogat minden pontja (a hétköznapi tapasztalatot és a rációt egyaránt radikálisan felfüggesztve) középpontnak bizonyul.

Ha a galaxisok valóban mind tőlünk távolodnak, az aligha jelenthet egyebet, mint hogy az Univerzum térfogatának pontjai is egyenértékűek, azaz úgy különbözőek, hogy azonosak, értsd a középponttól azonos távolságra esnek. Számunkra, emberek számára azonban a tér pontjainak ez az egyenértékűsége nemcsak érzékelhetetlen, de felfoghatatlan is. Ezért a térben elfoglalt helyünk függvényében egyazon tárgy különböző látványai is erősen különbözhetnek. (Ez az állítás vizuális evidencia, itt azonban metaforikusan is értelmezendő.) Ezek a látványok mégsem kerülnek egymással ellentétbeinkább kiegészítik egymást. Az eltérő nézőpontokból feltárulkozó világok, bár eltérőek, egyformán lehetségesek.

mondjuk Isten tudata

Az ellentmondás tételét ezért kell mindig három megszorítással alkalmaznunk: ugyanott, ugyanakkor és ugyanabban a vonatkozásban. Azaz egy dolog ugyanakkor, ugyanott és ugyanabban a vonatkozásban nem különbözhet önmagától, máskor, másutt és más vonatkozásban viszont (szükségszerűen) különböznie kell. A különbözőség azonban puszta látszat, mely abból a tényből fakad, hogy a negyedik dimenzió egymással azonos entitásai az emberi tapasztalás számára háromdimenziós vetületekként jelennek meg. A gömbtérfogat különböző pontjai számunkra a középponttól eltérő távolságokon fognak megjelenni, bár egy ötdimenziós tudat — mondjuk Isten tudata — ugyanúgy azonos távolságokon látná őket, ahogyan mi a kerület vagy a gömbfelszín pontjait a középponthoz viszonyítva azonos távolságokon látjuk. Amit tehát magukban a dolgokban különbözőeknek tapasztalunk, nem csupán maguknak a dolgoknak a tulajdonságaiból (tér-időbeli adottságaikból) fakad, hanem a megfigyelő tér-időbeli helyzetének (is) következménye. A különbség nemcsak a dolgokban, hanem bennünk is van.

Így aztán a tudomány vagy az érzéki tapasztalat által a valóságként tálalt valóság-aspektusok (világ-szigetek) ugyanúgy „pusztán” lehetséges világok, mint a művészet fikciói. A két szféra közt azonban van egy — lényegtelennek semmiképpen sem nevezhető — különbség: míg a tudomány minden eddigi „lehetséges világáról” bebizonyosodott, hogy egészében véve hamis volt, azaz olyan belső ellentmondásokat tartalmazott, melyek a rendszert már születése pillanatában önellentmondóvá, tehát lehetetlenné tették, a remekművek fiktív világai — épp a teljesség igénye révén — időfelettien lehetségeseknek, azaz a szó mélyebb értelmében valóságosaknak bizonyulhattak. Hogy miért? Mert az irodalom és a tapasztalat világa közti határ nem a lehetségesség–lehetetlenség, nem is a valóságosság–valótlanság, hanem a teljesség és a részlegesség, a határoltság és a határtalanság, a nyitottság és a zártság határvonala mentén húzódik. A műalkotás elévülhetetlenségének rejtélye a műalkotásvilág gömbszerűségével függ össze.

A műalkotás azért kimeríthetetlen, mert egyszerisége és végessége dacára a gömbhöz hasonlóan határtalan. A szerző a világot soha nem ábrázolja, hanem megteremti. Olyan gömbnek építi föl, melynek ő maga a középpontja. A mű mindig szerzőjének tér-időbeli viszonyát ábrázolja a világhoz (az önmaga köré épített esztétikai Univerzumhoz). A nyitott és elvben végtelen tudománynak azonban nem lehet középpontja, mert éppen a szubjektivizmus elutasításán, a személytelenség elvén alapul. Ezért ún. fejlődésének minden szakaszában, minden paradigmájában véges, s így részleges is. A ma tudománya a holnap tévedése, mondja Várkonyi Nándor. A tudomány azonban ezt az igazságot képtelen felismerni. Önmaga bizonyosságait minden kor tudományossága abszolút és végső igazságként tételezi. Ebben rejlik ön- és közveszélyes agresszivitása is.

Az a tény, hogy a világnézetek, illetve a tudomány által előállított ún. való világok is csupán lehetséges világok, társadalmilag is drámai következménnyel jár.

Giorgio De Chirico: Metafizikus belső tér világítótoronnyal, Turismo Emilia Romagna, flickr.com

Az eltérő embercsoportok eltérő világai különbözőségük miatt bármikor szembeállíthatók egymással. Az emberi létezés konfliktusok véget nem érő, megkerülhetetlen sorozata. A világtörténelem egyetlen konfliktusát sem sikerült még megoldani, legfeljebb elpusztítani. Káin megölte Ábelt. Azokban a szerencsésebb esetekben, amikor a szemben álló felek kölcsönösen belefáradtak-belerokkantak az értelmetlen viaskodásba, vagy azokban a tényleg szerencsésekben, amikor elég bölcseknek bizonyultak, hogy már a kezdet kezdetén belássák a pusztítás kilátástalanságát és embertelenségét, ennek az ellenkezője történt: a szemben álló felek az ellenfél képviselte törekvések létjogosultságát, azaz magát a konfliktust fogadták el. A „megoldás” mindig az elfogadásnak ebben a gesztusában rejlett. A konfliktus hagyományos értelemben vett megoldása, az elutasítás (s ami mögötte van: a konfliktusmentes világ ma is eleven álma) újra és újra iszonyatos rombolás-sorozatokat eredményezett. S ez érthető. Minden különbözőség valamiképpen poláris ellentéten alapul, az egyik pólus elpusztítása a másik halála is. Káin Ábellel önmagát gyilkolja meg, azt a lehetséges világot, melynek ők ketten együtt polgárai. A lehetséges (s ezért való) világ az elutasítás, a tagadás gesztusa révén egyszerre lehetetlenné (és ezért valótlanná is) válik. Így lesz maga a „való” világ valótlan, azaz lehetetlen.

A valódi „megoldás”-nak egyetlen módja van: a felülemelkedés. A magasabb nézőpontból, a magasabb egység, a teljesség nézőpontjából az egymást kizárni látszó álláspontok, törekvések, valóságok kiegészítik, feltételezik egymást. A konfliktus nem megszűnik, hanem a valóság lerombolásának eszközéből a valóság fölépítésének eszközévé alakul.

egyfajta végső győzelem

Bármerre nézek, nyugtalanító tényekkel találkozom. Közvetlen környezetemben — Romániában és Magyarországon egyaránt — olyan embercsoportokat látok, amelyek a társadalmi békét csakis a konfliktusok felszámolásával tartják elképzelhetőnek, amelyek folyton a másik nézeteinek, értékrendjének, státusának hatályon kívül helyezéséről, egyfajta végső győzelemről álmodoznak. Ahol mindenki az egyetlen, mert általa kisajátított értelmezésben akar román vagy magyar vagy zsidó lenni. Úgy érzem, a 2000 év legfontosabb kérdése: vajon lehet-e az egyesített audiovizuális falanszterben a konfliktusokat tudomásul venni, azaz valamiféle egyetemességre (is) nyíló magyarságban, zsidóságban, közép-európaiságban gondolkodni?

A Visszaszámlálás című beszélgetőkönyvből
felső kép | Giorgio De Chirico: Metafizikus belső tér szanatóriummal, Turismo Emilia Romagna, flickr.com