Bíró Gáspár

VALLÁSI DISZKRIMINÁCIÓ SZUDÁNBAN 1993–1998 KÖZÖTT

2000 szeptember

VALLÁSI DISZKRIMINÁCIÓ SZUDÁNBAN 1993–1998 KÖZÖTT

A hivatalban lévő elnök, Omar el-Beshir tábornok magas rangú katonatisztek közreműködésével 1989. június 30-án vette át a hatalmat. A Nemzeti Megmentés Forradalmi Parancsnokságának Tanácsa (Revolutionary Command Council of National Salvation, RCCNS) hatályon kívül helyezte az alkotmányt, közel hat éven át tartó szükségállapotot vezetett be és betiltott minden politikai pártot. Az 1989/2 sz. alkotmányos rendelet 2. pontjának alapján a politikai és polgári szabadságjogokra vonatkozó korábbi rendelkezéseket hatályon kívül helyezték. Megkezdődött a valódi ellenzéki, vagy pusztán ellenzékiséggel gyanúsított személyek rendszeres, különösen kegyetlen elnyomása, mely a mai napig tart. Az 1998-as alkotmány kihirdetéséig alkotmányos rendeletek alapján kormányoztak. 1995 áprilisában részben kinevezett, részben választott nemzetgyűlés jött létre szigorú kormányzati ellenőrzés mellett. A politikai pártok még mindig törvényen kívüliek voltak. 1999 decemberében a nemzetgyűlést feloszlatták, és Beshir elnök kihirdette a háromhónapos szükségállapotot. (Ez ma is érvényben van.)
kizárólagos hatáskör
1989-ben az új rezsim, a katonatisztek mellett, elsősorban Hasszán el-Turabi Nemzeti Iszlám Frontjának (NIF) vezetőiből állt. Eleinte a RCCNS és egyéb szervezetek, majd 1994-es feloszlatása után az újonnan létrehozott kormányzati szervek vallási ügyekben fenntartották maguknak a kizárólagos hatáskört: az iszlám egyedüli igaz őrzőinek és értelmezőinek kiáltották ki magukat. Az elmúlt évtized szudáni fejleményeinek megértéséhez fontos hangsúlyoznunk: bár előfordult, hogy helyi vallási vezetők — a rendszerhez közel álló ulémák és imámok — véleményt nyilvánítottak különböző ügyekben, a végső szó mindig az állami hatóságokat illette és illeti, a magas rangú katonai és biztonsági hivatalnokokat és a NIF vezető, civil politikusait. Sosem volt azonban, és jelenleg sincs „legfelső” vallási testület Szudánban, sem egyéni, sem kollektív formában, mint más iszlám államban.

Mielőtt a nemzetgyűlés elnöke lett 1995-ben, Hasszán el-Turabi — képzettsége szerint jogász, korábban egyetemi tanár és nagy tapasztalatokkal rendelkező politikus, a legbefolyásosabbnak tartott ember Szudánban a ’89 júniusi államcsíny után — komoly erőfeszítéseket tett, hogy meggyőzze külföldi vendégeit — többek között e dolgozat szerzőjét —, hogy ő csak „magánember”, s bár néha tanácsot ad a kormánynak, nem visel semmilyen közhivatalt. A hagyományos szudáni iszlám rendek imámjai közül sokakat folyamatosan politikai megbízhatatlansággal vádoltak, és súlyos üldöztetésnek tettek ki, beleértve a kínzást és a biztonsági erők embertelen, megalázó bánásmódját; legtöbbjük száműzetésbe kényszerült, esetleg házi őrizetben vagy szigorú megfigyelés alatt állt és áll.

1993 és 1998 között az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának különleges megbízottja voltam, s mint ilyen rendszeres jelentéseket készítettem az emberi jogok helyzetéről Szudánban. E helyen a szudáni kormány által bátorított vallási diszkriminációt a következők alapján vizsgálom:

  • A nemzeti törvények belső ellentmondásai és összeegyeztethetetlenségük a nemzetközi emberi jogi okmányokkal; a kormány képviselőinek az ENSZ különböző testületeiben tett hivatalos nyilatkozatai. Bár az alább idézett szövegek kifejezetten vallási jellegűek, valójában legtöbbjük tisztán politikai kinyilatkoztatás vagy program.
  • A muzulmán többség, a keresztény kisebbség egyes tagjainak vagy a tradicionális afrikai vallások híveinek üldöztetése, zaklatásának vizsgálata, az esetek szintézise. A hagyományos szudáni iszlám, zömében szufi rendek és más szekták számos tagját és vezetőjét folytonosan zaklatták a kormány emberei, valamint a kormány patronálta paramilitáris csoportok tagjai, mert azok nem mindenben értettek egyet a vezetők iszlám-értelmezésével.

A „harc a szektásodás ellen” felkiáltással a kormány igazából megpróbálta elfojtani, és hosszú távon teljesen felszámolni főként az ansar és a khatmiya hagyományos politikai befolyását. E rendek szorosan kötődtek az 1989-es államcsíny után betiltott pártokhoz. (Különösen az 1989-ben megdöntött miniszterelnök, Sadiq el-Mahdi Umma Pártjához. Mahdi az ansar imámja, a khatmiya imámja pedig a Demokrata Unionista Párt (DUP) vezetője, Osman el-Mirghani. Jelenleg mindketten száműzetésben élnek.)

Korniss Dezső: Cím nélkül, viragjuditgaleria.hu

Korniss Dezső: Cím nélkül, viragjuditgaleria.hu

A keresztényeket és a tradicionális afrikai törzsi vallások híveit, az animistákat fajuk és vallásuk miatt üldözik. A hosszú időre visszanyúló, mélyen gyökerező politikai okokon túl — mint például az a régóta tartó erőfeszítés, hogy az arab és muzulmán észak átvegye a főként keresztény és animista afrikai dél felett az uralmat — az erőszakos vallási fanatizmus termékeny talajt talált az 1989 utáni években. A kisebbségi csoportok kulturális és nyelvi asszimilációja hivatalos kormányzati politikává vált az elmúlt évtizedben, miközben az iszlamizációt főként nem kormányzati iszlám segélyszervezetek végezték, élvezve Kartúm hivatalos támogatását. Céljai eléréséhez a kormány gyakran alkalmazott erőszakot. A dél-szudáni polgári célpontok rendszeres és szándékos bombázása általános gyakorlattá vált. Nem is beszélve a hadsereg, illetve a kormány által felfegyverzett paramilitáris csoportok fenyegető fellépéséről a civil lakossággal szemben, a tömeggyilkosságok, a kínzás, az emberrablás, a nők és fiatal lányok megerőszakolásának aggasztó elterjedéséről, a rabszolgaság, a rabszolgakereskedelem hallgatólagos támogatásáról, valamint az ENSZ és más nemzetközi szervek humanitárius akcióinak gyakori akadályozásáról. Az 1983-ban kitört dél-szudáni polgárháború következményei — miután Jaafar el-Numeiri elnök bevezette az iszlám Sarián alapuló törvénykezést — 1989 után felerősödtek és rendkívüli méreteket öltöttek: közel két millió halottja van a polgárháború több mint tizenhat éve tartó második szakaszának (az első szakasz az 1956-os függetlenséget követően tört ki és 1972-ig tartott), több mint négy millió dél-szudáni kényszerült lakhelyét elhagyni vagy a környező országokba menekülni.
szent háború
A szektásodás elleni harc és a dél-szudáni lakosság asszimilációja, azaz arabizálása és iszlamizációja érdekében felhasznált hivatalos kormánypropaganda nyelvezetének áttekintése. E propaganda a kormány ellenőrzése alatt álló szudáni média, elsősorban a televízió által népszerűsített szent háború eszméjében, a dzsihádban csúcsosodik ki. A kormány szervezte gyűlések és más hivatalos nyilvános esemény csúcspontja a felhívás a dzsihádra, a fővárosban és vidéken egyaránt.

  1. A törvénykezés és az ezzel kapcsolatos hivatalos kormánynyilatkozatok

A 7/1993-as számú alkotmányos rendelet első fejezetének címe: „Az állam politikáját meghatározó elvek.” A fejezet első része, a „Vallás” így kezdődik: „A szudániak többsége muzulmán vallású. Az iszlám megújult formájában szilárd és egységesítő erőt képvisel a szektásodással szemben. A Sharia befolyásolja az állam törvényeit, szabályait és politikai elveit. De a többi elfogadott vallás, mint például a kereszténység vagy a tradicionális hitek mindenki számára szabadon gyakorolhatóak, minden kényszer s a vallási szertartások tiltása nélkül. Az állam és törvényei biztosítják ezt a jogot.”

A hetedik rész, „A társadalom” című viszont többek között leszögezi, hogy „a társadalom a vallásos értékeken és a szabad fejlődésen alapszik.”

A „Jogok és kötelességek” című fejezetben ez áll: „A vallásos állampolgár kötelessége, hogy őszinte és igaz legyen; s jogában áll megválasztani vallását minden kényszer és a szertartások tiltása nélkül.” Nehéz összeegyeztetni ezeket a rendelkezéseket az akkoriban hatályban lévő 1991-es Büntetőjogi Törvény 126-os cikkelyével, a „Hitehagyás” vagy aposztázia bűncselekményével (Ridda):

„1.) Az iszlám hit nyilvános szóbeli megtagadása és az abból következő tett elkövetése bűncselekmény.
2.) Bárki hagyja el hitét, lehetőséget kap a megbánásra a bíróság által meghatározott időtartamon belül, ha azonban ragaszkodik a hitehagyáshoz, és nem a közelmúltban tért át az iszlám hitre, halállal büntetendő.
3.) A hitehagyásért kiszabott büntetést visszavonják, ha a bűnös a kivégzés előtt megbánja tettét.”

Az ENSZ megbízottjaként 1994-es jelentésemben részletesen elemeztem az akkor hatályban lévő szudáni törvényhozás rendeleteit. Beszámolómra reagálva a szudáni kormány kiadott egy, később kérésére hivatalos ENSZ-dokumentumnak nyilvánított választ. Tudomásom szerint ez a 41 oldalas szöveg jelen pillanatig a legátfogóbb, legösszetettebb és legközvetlenebbül megfogalmazott, angol nyelvű kifejtése a hivatalos álláspontnak emberi jogi kérdésekben, beleértve a vallásszabadság kormányzati értelmezését.

Korniss Dezső: Mese, biksady.com

Korniss Dezső: Mese, biksady.com

A szudáni kormány támogatását élvező iszlám értékekkel kapcsolatban a dokumentumban az alábbiak állnak:

„A kormány által pártfogolt iszlám értékeket a lakosság többsége is támogatja, és éppen ez az oka a kormány általi felvállalásuknak is.”

Három dolgot kell hangsúlyoznunk: 1.) valóban igaz, hogy a fent említett értékeket a kormány támogatja; 2.) az is igaz, hogy a szudáni állampolgárok többsége muzulmán, és hitük, identitásuk, személyes méltóságuk tiszteletet és védelmet érdemelnek, ha esetleg arra szorulnának; 3.) az viszont pusztán csak feltételezés (és úgy tűnik, jelenleg is ez a helyzet), hogy „a kormány által pártfogolt” értékeket a többség minden további nélkül támogatja.
titkos és méltányos választások
A 7. rendeletben megfogalmazott szektásodás elleni harc során — mint előbb megjegyeztük — a kormány igyekezett a tradicionális szudáni iszlám rendeket és szektákat felszámolni. Vezetőiket és tagjaikat egyaránt zaklatták, a rendek egyes ingatlanait (például Kartúmban az Ansar birtokában lévő egyik legfontosabb szudáni vallási központot, a Mahdi Sírját), illetve vagyontárgyait kisajátították, állami tulajdonba vették. A többség támogatása elfogadható nézőpont, ha a kisebbségek jogait a gyakorlatban is biztosítják és tiszteletben tartják. Szudánban azonban az elmúlt évtizedben nem tartottak a politikai pártok versenyén alapuló általános, közvetlen, titkos és méltányos választásokat. 1989-ben a hatalmat átvevő katonai junta ígéretet tett az előkészületben lévő büntetőtörvénnyel kapcsolatos népszavazásra, de végül nem történt semmi. A most is hatályban lévő, s az iszlám Sarián alapuló törvényt 1991-ben léptette érvénybe a katonai kormányzat, rendelet útján. Bevezetőjében röviden ez áll: „elfogadva az NMFPT (RCCNS) által az 1989-es harmadik alkotmányos rendelet intézkedéseivel összhangban.” Ezzel érvényét vesztette az 1983-as, Numeiri-féle büntetőtörvény. Az 1994-es kormányzati dokumentum megerősíti: „Ezek a törvények a muzulmánokra és a keresztényekre egyaránt vonatkoznak, a keresztények nem hivatkozhatnak különleges kiváltságokra a törvényekkel szemben csak azért, mert az ENSZ főtitkára vagy a különleges megbízott is az ő hitüket vallja.”

Az is igaz, hogy az 1991-es Büntetőjogi Törvény szerint „egyes paragrafusok nem vonatkoznak a déli államokra”, de vannak kivételek: „ha a vádlott maga kéri az említett rendeletek alkalmazását vagy a törvényhozó testület így határoz.” A helyi törvényhozó testületek azonban 1989 után a központi kormányzat szigorú felügyelete alatt álltak.

Korniss Dezső: Kalligráfia, biksady.com

Korniss Dezső: Doboló, pinteraukcioshaz.hu

Az említett rendeletek értelmezése és alkalmazása zűrzavaros, ennek sajnos egyértelmű bizonyítéka az 1983-ban hasonló okok miatt kitört polgárháború lankadatlan intenzitása.

A hitehagyást illetően az 1994-es kormányzati dokumentum a következőket mondja ki: „A hitehagyásról alkotott törvényt a muzulmánok egyhangúlag elfogadják mint hitük szerves részét. A kormányzat, a különleges megbízott vagy bármely más e világi hatalom nem képes ezen változtatni. A kormány értelmezése a lehető legliberálisabb a létező (muzulmán) nézetek között. Nem dolgunk, hogy az ENSZ-szel vagy bárki mással megvitassuk hitünk alapvető kérdéseit. Csak fel kívánjuk világosítani e válaszban az érintetteket.”
amputálás, megkövezés
A szudáni kormány egyik figyelemreméltó érve többször felmerült az ENSZ Közgyűlése és az Emberi Jogok Bizottság előtt tartott meghallgatásokon. Az amputálásról, megkövezésről, keresztre feszítésről, korbácsolásról például 1994-ben közzétett nyilatkozatban a következőket olvashatjuk: „Akár kemények ezek a büntetési módszerek, akár nem, a muzulmánok kénytelenek alkalmazni őket, ha a bűntett minden részlete bizonyítást nyer. Nincs más választásuk, hiszen vallásuk szerves részét képezik. Ha megtagadjuk tőlük ezt a jogot, megsértjük az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 18. cikkét, a vallási szabadságról.” A Nyilatkozat 18. cikkére más szövegekben is hivatkoznak a kormány képviselői, például a szudáni nők helyzetét, jogait és kötelességeit meghatározó törvények indoklásánál. „A nők tanúvallomásával kapcsolatban (azaz hogy egy férfi tanúvallomásával csak két nőé egyenértékű) szeretnénk a különleges megbízottal tudatni, hogy mindez Isten elrendelése, és így a különféle jogi megállapodásokban biztosított vallásszabadság részét képezi, tehát nem fogadunk el ez ügyben semmilyen kritikai megjegyzést.”

1997. április 21-én megszületett a „szudáni békeegyezmény”, vagy közismertebb nevén a „kartúmi egyezmény”, amelyet a szudáni kormány képviselői, illetve a déli lázadók egyes csoportjainak vezetői írtak alá a fővárosban. A legnagyobb lázadó mozgalom, a John Garang vezette Szudáni Népi Felszabadító Mozgalom/Hadsereg (SPLM/SPLA) nem csatlakozott az egyezményhez. Az aláíró felek megállapodtak, hogy az egyezmény szövegét változtatás nélkül alkotmányos rendeletként fogadja el az akkori nemzetgyűlés, és a készülő szudáni alkotmányba is szervesen beépül. Nem így történt. Amikor a nemzetgyűlés elé került, a 14. rendelet vázlataként kezelt kartúmi egyezmény szövegét jelentősen megváltoztatták több kulcsfontosságú ponton, és végül a 14. sz. alkotmányos rendelet változtatásokkal lépett hatályba. A déliek képviselői írásban is tiltakoztak az eljárás ellen, melyet a kartúmi egyezmény felrúgásának nyilvánítottak egyesek, de a helyzeten ez nem változtatott.

II. Egyének és csoportok vallási diszkriminációja, üldöztetése és zaklatása

A tradicionális szudáni iszlám rendek és szekták tevékenységét az 1989 utáni kormány erősen korlátozta, vezetőit, illetve a politikai ellenzékiséggel vádolt vagy csak így tekintett tagokat (sok esetben pusztán mert nem mutattak kellő lojalitást az új hatalom iránt) — rendszeresen zaklatták, önkényesen őrizetbe vették, a fogvatartási helyeken kínozták, vagy kegyetlen, embertelen és megalázó bánásmódban részesítették, illetve száműzetésbe kényszerítették.

A keresztény és tradicionális afrikai hívők vallási és lelkiismereti szabadságát az említett időszakban a következő módokon sértették meg:

  • az egyházi méltóságok, a papok és lelkészek, apácák, illetve a különféle szudáni keresztény felekezetek vezetőinek zaklatása, letartóztatása, bántalmazása, szabad mozgásuk akadályozása a biztonsági erők által;
  • papok, misszionáriusok és apácák elűzése bizonyos településekről északon és Dél-Szudán kormány felügyelte városaiból;
  • keresztény iskolák önkényes bezárása;
  • egyes területeken, például Damazinban a keresztény vallás nyilvános gyakorlása 1992 óta tilos;
  • az egyházi ingatlanok és egyéb vagyontárgyak elkobzása;
  • az új templomok, illetve a keresztény vallás gyakorlására, oktatására alkalmas épületek felépítésére beadott kérvények folyamatos visszautasítása, vagy egyszerűen válasz nélkül hagyása;
  • a Khartoumban és más észak-szudáni városokban élő déli, lakhelyüket kényszerből elhagyó állampolgárok vallási központjainak bezárása és/vagy lerombolása;
  • templomok lerombolása, különösen vidéken, például Kenanában;
  • a keresztény imádságok és ünnepségek alkalmi, önkényes betiltása;
  • az egyházak humanitárius és segélyakcióinak megakadályozása vagy késleltetése adminisztratív eszközökkel;
  • az élelmiszer és más segélyek felhasználása a keresztény, illetve a tradicionális afrikai vallások híveinek iszlamizálásában a dél-szudáni háborús övezetekben és a kormány ellenőrzése alatt álló területeken a hatóságok és a kormányhoz közel álló iszlám szervezetek segítségével;
  • magánszemélyek erőszakos áttérítése az iszlámra, különösen a kormány ellenőrzése alatt álló dél-szudáni területeken;
  • a keresztények megfélemlítése, veszélyeztetettség-érzésük fenntartása;
  • polgári célpontok, elsősorban templomok, kórházak, segélyelosztó központok és iskolák rendszeres és szándékos bombázása Dél-Szudánban és a Nuba hegységben, mely gyakorlat 2000-ben is folytatódott.

Amikor Omar el-Beshir elnök 1994 kora októberében bejelentette az 1962-es, a szudáni egyházak tevékenységét korlátozó, a keresztény misszionáriusokra vonatkozó törvény eltörlését, zűrzavaros jogi helyzet alakult ki. Bár a döntést helyeselték a szudáni egyházak és a nemzetközi közösség, a bevezetett új rendeletek súlyos aggodalomra adtak okot. 1994. október 4-én nyilvánosságra hozták például az önkéntes munka megszervezésére vonatkozó törvény módosításait. Az új rendszabály az egyházakat társaságokként (societies), tehát a polgári jog hatálya alá tartozó szervezetekként határozta meg, és az 1957-es, e társaságok regisztrációját előíró törvény alapján kötelezte őket, hogy felvétessék magukat a központi nyilvántartásba.

Korniss Dezső: Kővágóörsi emlék, artportal.hu

Korniss Dezső: Kővágóörsi emlék, artportal.hu

1995. február 2-án a szudáni katolikus püspökök konferenciája kiadott egy nyilatkozatot „A katolikus egyház helyzete” címmel az 1994. október 4-i törvénnyel kapcsolatban. Ebben a nyilatkozatban a püspökök leszögezték, hogy visszautasítják a katolikus egyház „társaság”-ként való meghatározását; és nem tekintik az új törvénymódosításokat hatályosnak egyházukra. Az aláíró püspökök az új előírásokat „a legátfogóbb, legaprólékosabb és legmesszebbmenő kísérletnek tartják a katolikus egyház életének és tevékenységének állami ellenőrzésére és hosszú távúfelszámolására”. Ugyanakkor a nyilatkozatban részletes javaslatot tesznek egy, a szudáni kormány és a katolikus egyház közti egyezmény létrehozására a „jobb együttműködés és megértés érdekében”. A javaslat mindmáig válasz nélkül maradt.

III. Mozgósítás a háborúra, és a belső ellenség megnevezésére irányuló törekvések

A legnagyobb tiszteletnek örvendő szudáni ellenzéki politikus, a hetvenes években alelnöki funkciót betöltő Abel Alier (azon kevesek egyike, aki továbbra is Szudánban él, s akkora tekintélynek örvend, hogy a kormányzat nem merte eddig komolyan zaklatni, mint az első szudáni polgárháborúnak véget vető 1972-es ún. abujai egyezmények egyik fő dél-szudáni közvetítőjét) 1997. február 1-én nyílt levelet intézett Omar el-Beshir államelnökhöz és Hasszán el-Turabi parlamenti elnökhöz. Ebben leszögezte:

„Az elmúlt hét évben a központi kormány és a dél-szudáni lázadók egyes csoportjai közti konfliktus tovább éleződött az olyan intézkedések miatt, mint a dél-szudániak és a többi szudáni nép ellen indított szent háború (dzsihád) meghirdetése, illetve az iszlám állam létrehozása, amely a nem muzulmán és nem arab lakosságot idegennek tekinti saját szülőföldjén.”
felkelés
A kormány felhívása a dzsihádra 1989 után általánosan két dolgot jelentett; 1.) a nyilvánosság előtt a déli lázadók elleni harc további fokozásának a szándékát; 2.) a rendszer belső ellenségeinek listája tovább növekedett. A fő ellenség továbbra is a John Garang ezredes parancsnoksága alatt álló dél-szudáni felszabadító hadsereg fő csoportja (SPLA „mainstream”). Garang egyike az abujai egyezményeket megszegő és az iszlám Sariát 1983-ban a törvénykezésben főszerephez juttató Numeiri elnök rezsimje elleni felkelés eredeti szervezőinek.

Az ismételt kormányzati felhívások a dzsihádra a gyakorlatban az alábbi következményekkel jártak:

  • a lakosság további gazdasági nehézségekkel nézett szembe, mert minden újabb mobilizálással növelni kellett a katonai költségvetést;
  • a politikai ellenzékiséggel vádolt személyek zaklatásának és/vagy letartóztatásának új hulláma következett be;
  • az északon élő fiatal férfiak, különösen a kartúmiak erőszakos besorozására irányuló újabb kampányok.

Ezek a fiatalemberek, arabok és nem arabok egyaránt, akik éppen hogy elvégezték középiskolai tanulmányaikat, rövid kiképzés után egyenesen a déli harci övezetekbe kerültek és legtöbbször könnyű célpontot jelentettek a tapasztaltabb lázadóknak. Életüket gyakran ágyútöltelékként fejezték be értelmetlen hadműveletek során.

Azt, hogy Szudánban a dzsihád valódi háborút jelent, s nem spirituális értelme van, amint azt az iszlám értelmezésének egyes iskolái tanítják, az előbbiekben idézett 1994-es és ENSZ-dokumentumként szereplő kormányválasz egyértelműen kifejti: „A ’dzsihád’ szó arabul ‘igazságos háború’-t jelent, és a szudáni nép kulturális és nyelvi örökségének részét képezi, ezért nem kérünk elnézést a kifejezés használatáért azzal az igazságos harccal kapcsolatban, amelyet a szudániak többsége folytat a társadalom közös érdekeinek védelmében.”

Korniss Dezső: Kalligráfia, biksady.com

Korniss Dezső: Kalligráfia, biksady.com

A sűrűsödő dzsihád-felhívásokat és a fiatalok kényszerű besorozását a szudáni társadalom növekvő aggodalma kíséri. A korábbi miniszterelnök, Sadiq el-Mahdi „Szudán — hova vezet az út” című cikke 1996. július 22-én jelent meg egy közel-keleti arab napilapban. Ebben az akkor még kartúmi háziőrizetben élő politikus és az ansar imámja, legfőbb vezetője leszögezte: „A Nemzeti Iszlám Front hatalmi kísérletei, amelyek arra irányulnak, hogy uralják és monopolizálják az iszlámot és helytelenül összekössék szűk látókörű partizán ideológiájuk minden pontjával, a nemzeti iszlám rendek éles megoszlását eredményezte; ez a rezsim és az ansar, illetve más szuffi szekták közti kiélezett ideológiai vitákban mutatkozott meg. (Szudáni) Muzulmán ortodox és tradicionalista gondolkodók egyes csoportjai ugyanakkor úgy döntöttek, hogy elutasítják a fennálló rendszer álláspontját (vallási kérdésekben), és azt hitetlennek, az iszlámtól idegennek nyilvánították. A szűk látókörű partizán iszlám viselkedés, azzal a nacionalista orientációval párosulva, amelyet a rezsim az iraki Baath párttal kötött szövetsége során alakított ki, a nem muzulmán és nem arab szudáni csoportosulások államtól való elidegenedéséhez vezetett. Ezek a csoportok arra kényszerültek, hogy a szeparálódás lehetőségét fontolgassák, és a fennálló körülmények között komolyan megkérdőjelezzék az egység lehetőségét.” (A cikk angol nyelvű kéziratát el-Mahdi személyesen adta át Kartúmban a szerzőnek.)

IV. Konklúzió

Az 1989-ben hatalomra került kormányzat működése a gazdaság és az általános társadalompolitika terén is katasztrofálisnak bizonyult, a népesség széles rétegei elszegényedtek, beleértve az addig viszonylagos jólétben élő értelmiséget. Becslések szerint a szudániak 90%-a a létminimumon vagy az alatt él. A számomra elérhető információk és beszámolók szerint még mindig mindennaposak a széles körű jogtiprások, amelyekért felelősnek tekinthetők a kormány emberei vagy a kormányhoz közel álló, annak beleegyezésével működők, valamint a Dél-Szudánban harcoló lázadó csoportok egyes tagjai. Az elmúlt évtizedben a nemzetközileg elfogadott emberi jogokat sorozatosan megsértették Szudánban. Az országban olyan helyzet állt elő, hogy gyakorlatilag mindenki potenciális áldozata a jogsértéseknek. A legkiszolgáltatottabbak délen és északon is a nők és a gyerekek. Ők a legszörnyűbb megpróbáltatásoknak vannak kitéve: emberrablás, nemi erőszak, kényszermunka, rabszolgaság, és a fiatal lányokkal és fiúkkal folytatott emberkereskedelem.
etnikailag és vallásilag homogén
Az 1989-es államcsíny után hatalomra került jelenlegi kormány egyik fő célja az etnikailag és vallásilag homogén Szudán létrehozása. „Új Szudánt építünk, mindegy, milyen áron”, magyarázta e sorok szerzőjének Hasszán el-Turabi egy 1993-as találkozón. (Turabit 1999 decemberében az államelnök Beshir, mint fő politikai riválisát és egykori mentorát, puccsal távolította el parlamenti elnöki pozíciójából, feloszlatva egyben a nemzetgyűlést.) A kormány továbbra is támogatja az iszlamizáció és az arabizáció minden módszerét. Nem nehéz belátni, hogy az 1998 utáni időszakban ugrásszerűen megnövekvő olajexportból származó bevételek rövid távon csak súlyosbítják a helyzetet.

A múltban történtek után a szudáni vezetőknek két választásuk van:

  1. politikai céljaik alapvető megváltoztatása, és az újra engedélyezett pártokkal együttműködve valódi és tartós nemzeti megbékélés létrehozása; vagy
  2. a katonai jelenlét fokozása Dél- és Kelet-Szudánban, hogy egyszer és mindenkorra felszámolják a déli lázadást, amely 1995 után Kelet-Szudánra is átterjedt a rendszerellenes északi, arab katonatisztek vezette fegyveres csoportosulással (Szudáni Egyesült Haderő).

A Szudánból érkező újabb hírek sajnos a második változatot látszanak megerősíteni. Eközben a nemzetközi közösség konszenzusa, mely a kilencvenes évek első felében alakult ki és komoly aggodalmat tükrözött a kormány emberjogi teljesítményével kapcsolatban, úgy tűnik, lassan szertefoszlik. Egyre többen gondolják úgy egyes nyugati fővárosokban is, és nem alaptalanul, hogy az évezred végén a nemzetközi rendszer nem rendelkezik kellő politikai akarattal, eszközökkel és erkölcsi tartással Kartúm befolyásolásához emberi jogi téren. Egyes kormányok a korábban alkalmazott nemzetközi elítélés és elszigetelés gyakorlatát feladva, ma már szívesen kötnek üzletet a fennálló rendszerrel.

Korniss Dezső: Kalligráfia, biksady.com

Korniss Dezső: Kalligráfia, biksady.com

Az Egyesült Államok egyike a kivételeknek, habár a szudáni események távoli szemlélőjének — mint például manapság e sorok szerzőjének — úgy tűnik, a szudáni helyzet összetettségét feltáró és a legrosszabb esetben bekövetkező lehetséges eseményeket számba vevő washingtoni vizsgálat még várat magára.

UTÓIRAT

Ez év július 8-án Hasszán al-Turabi, az 1989 után hatalomra került rendszer szürke eminenciása, a radikális iszlám egyik világszerte ismert ideológusa, azzal vádolta meg Beshir elnök kormányát, hogy az — a Reuters jelentése szerint — „elhagyta az iszlám vallást”. Egy El Obeidben tartott rendezvényen Turabi mintegy négyezer híve előtt kijelentette, hogy „a kormány szekuláris rendszert akar bevezetni, engedve az iszlámmal szemben ellenséges országok nyomásának”. Emlékeztetőül: a tavaly decemberi államcsíny és az azt követő szükségállapot bevezetését követően, Beshir elnök egyik nyilatkozatában sietett leszögezni, hogy Szudán sohasem fog letérni a „vérrel” kiküzdött sharia útjáról, s ebben nem fog senkinek sem engedményeket tenni. Továbbá: El Obeidben bocsátották ki 1992-ben azt a fatwát, azaz vallási ediktumot, amelyben hat ulema szent háborút, dzsihádot hirdetett a dél-szudáni és nuba-hegységbeli „hitetlenek” ellen. A fatwa ma is érvényben van.

A szerző 1993 és 1998 között az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának különleges megbízottja volt (Special Rapporteur). E minőségében évente kétszer készített összefoglaló jelentéseket a szudáni emberi jogi helyzetről a Bizottságnak, illetve az ENSZ Közgyűlése ún. Harmadik Bizottságának. 1998 áprilisi lemondását követően az argentínai Leonardo Franco folytatta a megbízotti tevékenységet. Jelentései sajnos nem számolnak be a helyzet alapvető változásáról.
Az Egyesült Államok Kongresszusa 1998-ban létrehozta az USA Nemzetközi Vallásszabadság Bizottságát (United States Commission on International Religious Freedom), azzal a céllal, hogy a Fehér Ház és a Kongresszus tanácsadó testületeként rendszeres beszámolókat készítsen a vallásszabadság helyzetéről a világban. Az 1999-ben felálló Bizottság első nyilvános meghallgatását 2000. február 15-én tartotta Washingtonban, a Szenátus Russell épületében. A téma a szudáni vallásszabadság helyzete volt. A szerzőt a bizottság az első panelben hallgatta meg, Makram Gassis katolikus püspökkel és Francis Deng, Szudán volt amerikai és kanadai nagykövetével, jelenleg a washingtoni Brookings Intézet főmunkatársával. A meghallgatás teljes szövege, beleértve a Bizottság tagjainak kérdéseit s az összes panelben szereplő tanúk válaszait, a következő címen található: http://uscirf.gov/. A jelen szöveg a szerző által a Bizottságnak külön kérésre, a meghallgatást megelőzően írásban benyújtott összegzés rövidített változata, melynek magyar nyelven történő megjelentetésébe a Bizottság előzetesen a beleegyezését adta.
felső kép | Korniss Dezső: Sárkányos, mng.hu