Jámborné Balog Tünde

VAKVÁGÁNYON

2006 július

VAKVÁGÁNYON
„Össze kell varrnunk azt, ami elszakadt…”
(Albert Camus: A mandulafák)

Varrd össze, lelkem, jó erősen varrd össze, szólalt meg nagyanyám halkan, de tisztán, ami azért ért minket váratlanul, mert napok óta nem volt magánál. Egy asszony jött reggelente lemosdatni és az ágyát rendbe rakni, az orvos is be-benézett hozzá, és anyám egész nap mellette ült, a kezét fogta és beszélt hozzá, de hiába, nagyanyám lelke messze járt, a halál kietlen deltavidékén kereste a hazafelé vezető utat.
nem bírt fölesküdni
A haza, ahová készült, túl volt a határon, éppen ötven éve, hogy nagyapával beszálltak abba a tehervagonba, ami lassan, nehézkesen, a szinkópás ritmusban kattogó vonatkerekek ütemére kihozta őket onnét. Igen nehezen indultak el, de muszáj volt, nagyapa nem bírt fölesküdni az új államra, pedig megpróbálta, ám amikor odaállt a bizottság elé, nem jött ki hang a torkán, akárhogy erőlködött, holott beszélte azt a nyelvet, és az elhatározás is megvolt benne; hét nap, hét éjjel tusakodott magában, mire döntött, mégse sikerült megszólalnia.

Maga a szerelvény is ellenkezve hagyta ott azt a szép, dimbes-dombos, hegyekkel koszorúzott vidéket, gombászásra, vadmacskalesre alkalmas erdőségeket, hullámzó füvű, szalonkás réteket. Indulás után egy darabig ment rendesen, de később elkezdett lassulni, végül hosszú csikorgások után nagyokat lódulva megállt, hogy a szabógallér leves is kilöttyent a vagon sarkába beállított kis sparheltre, és hangosan sisteregve forrt el a tüzes platniról. Mi történt, miért állunk?, kérdezte nagyapa az állomásépület előtt ácsorgó vasutasoktól, de azok csak széttárták karjukat és tanácstalanul ingatták fejüket. A falunyi népet szállító tehervonatot kitolták egy vakvágányra, ahol napokig vesztegelt, hogy nagymama már reménykedni kezdett, meglásd, Péter, itt maradhatunk, ám egy hét várakozás után arra ébredtek az ebédlőkredenc mögötti zugban elhelyezett sezlonon, hogy a nehézkesen ziháló mozdony füstöt és gőzfelhőt okádva, krákogva, köhögve, mozgásba lendül, és vontatni kezdi keserű terhét mind messzebb a helytől, ahol életük nagyobbik felét ott kellett hagyniuk.

7ed734a5-9f1d-4272-800b-0830c06b0764

Mit varrjak meg, anyuka?, kérdezte azonnal anyám, de nagymama éppen abban a szempillantásban hazaért, nagyapa vadászvizslái hangos csaholással fogadták, majd feldöntötték örömükben, ő meg nem sietett a válasszal, tudta, hogy egy egész örökkévalóságnyi ideje maradt rá.

A gyász és a temetés praktikus tennivalói közben anyám el is feledkezett nagymama óhajáról, később azonban sokat töprengett, mire gondolhatott utolsó világos pillanatában, milyen régi emlék került elő felbolydult agyából, és mi tette éppen ezt a foszlányt olyan fontossá, hogy a napok óta béna száj szóra nyíljék miatta? Ugyan, mit akart megvarratni velem? Függönyt, takarót, lepedőt, cihát?, tépelődött anyám, és gondolatban végigjárta azokat a helyeket, ahol rövidebb-hosszabb ideig laktak, felidézte a bútorokat, a szőnyegek helyét, leginkább azonban az ablakok keretében feltűnő, fehérrel erezett, palakék hegyekre figyelt – azok hiányoztak legjobban neki is, nagymamának is ezen a lapos vidéken, ahová a sors vetette őket – és a függönyöket vizsgálta át, szinte centiméterről centiméterre keresve rajtuk egy szakadást, de csak azt a parányi stoppolást találta meg, amivel nagyanyám megpróbálta eltüntetni nagyapa cigarettaparazsának a nyomát, a pópával, a plébánossal és a neológ kántorral játszott legendás tarokk-partik emlékét, és azt a néhány apró, piros pöttyöt, amit gyerekkorában fröccsentett apja füzetjavításhoz használt tintájával egy fehér batisztvitrázsra. Azután az abroszokat vette sorra, az ünnepre való damasztokat és a hétköznapi szőtteseket, talált is rajtuk néhány foltot, amik nem jöttek ki a mosásban, nagyapád mindig vörösbort ivott, végül a monogramos párnahuzatok között válogatott, ezekből néhányat még megtalált szülei háború alatt kifosztott házában.
titok ellebbent
Különösen utolsó heteiben időzött sokat a múltbéli emlékek között, megszállottan keresve nagyanyám búcsúszavainak értelmét, és a megoldást néha olyan közelinek érezte, hogy lesoványodott kezével utána is kapott, a titok azonban ellebbent, mielőtt markába szoríthatta volna, így végül rám maradt örökül a rejtély, amelynek kibogozásához annyi támpontom sem volt, mint neki.

Persze, halogattam a dolgot. Mindig akadt fontosabb tennivalóm, mint régi fényképek és kacatok között kutakodni, és nem tűnt annyira sürgősnek a keresés; biztos voltam benne, hogy nagyanyám életének megmaradt rekvizitumai között előbb-utóbb rátalálok a megfejtésre. Akkoriban nagyon elegem volt az öregekből, és nem érdekelt a múlt sem, amiről folyton papoltak. Idegesített, hogy mindig ugyanazokat a történeteket ismételgetik, hogy napról napra kitalálnak valamit, aminek végrehajtására ők maguk nem képesek, hogy folyton küldenek valahova: menjek el boltba, postára, patikába, szerezzek levendulát a szekrényükbe, mert láttak egy árva molypillét repdesni, írassak fel orvosságot, keressek meg ezt-meg-azt a padláson, vegyem le a szekrény tetejéről a szivaros dobozt a fényképekkel, vagy olvassam fel ezt az apró betűs részt, bogárkám, itt ni, mert nagyítóval sem látják rendesen.

jbt1

Anyámat és apámat istápolni átjártam a szomszéd utcába, otthon anyósom és a kilencvenbe lépő Édesvica kiabálását hallgattam; mindketten süketek voltak, mint az ágyú, mégis órákig el tudtak beszélgetni egymással, hogy zengett tőlük a ház. Ha négyükhöz hozzáveszem Csáki Zsuzsika néni kétszeri költöztetését és Édesvica öccsének látogatásait – minden hónap második péntekjén halászlevet főztem neki, de élőhalból ám, húgom, mert a döglöttet nem szeretem –, valamint szegény Rózsi időnkénti táplálását, egy egész otthonra való öreget gondoztam, akik nem érték be étellel és tiszta holmival, a lelkemet is akarták, s ha néhány napra elszabadultunk otthonról és elmentünk valahová Z.-vel, csak minél messzebb innen, oda, ahol senkit se ismerek, mindig akadt egy idősebb útitárs, hogy kiszemeljen támaszul, és rám zúdítsa emlékeit.
megvarratlan
Most azonban, hogy ketten maradtunk a nagy, Vizes utcai házban, egyre jobban hiányoznak. Anya, figyelj, mondom néha a telefonba, amikor lányaimat hívom, máskor fülelni kezdek Z. anyjának motozására az udvari szobában, és néha Édesvica árnyékát is látom az ablaknál, ahogy a félrehúzott függöny mellett nézi Virágék házát, hátha történik náluk valami, hátha felpattan a frissen mázolt vaskapu, hátha kipenderül rajta Virág néni bodorhajú menye, és sepregetni kezdi a makulátlan járdát. A kapu azonban zárva, kifakult zöldjén rozsdafoltok ütnek át, a ház évek óta lakatlan. Csak a Virág fiú szalad el esténként megetetni a házőrzőt, egy molyos szőrű, sánta farkaskutyát, és néha eljön szellőztetni. Olyankor órákig nyitva hagyja az ablakot, a szél belekap a hosszú tüllfüggönybe, és lengeti, cibálja, mint egy zászlót vagy egy szemfödelet, de akárhogy figyelek, nem tűnik már föl mögöttük Virág néni pergamenszín arca, celofánba csomagolva fekszik négy méter mélyen a föld alatt. Helyette nagymamát látom fekete gyapjúzsorzsett ruhájában, nyaka körül a kis mille-fleur mintás selyemsállal, és nem győzök csodálkozni. Hogy kerül ide nagymama ebbe a lakatlan házba?, kérdezem, de nem válaszol, összeráncolt homlokkal ingatja a fejét, és tudom, hogy haragszik rám, amiért még mindig megvarratlan az a valami, amiről nem tudom, hogy micsoda.

Mert nagymama utolsó szavai gyakran eszembe jutnak, különösen a halottak napi temetőjárások idején, és kivált, amikor észreveszem, hogy a keskeny, egy személyre méretezett sír évről évre kisebb lesz a Kálvária utcai temetőben. Egyik esztendőben az egyik szomszéd fölé emelnek hatalmas műkőmonstrumot, másikban a másik oldali család kap fényesre csiszolt, bronzkarikás fedlapokat, azután fejtől és lábtól kezd terjeszkedni a többi; mindegyik az övék rovására növekszik. Ma már oly kicsi kettejük nyughelye – nagyapát is ott temették el húsz évvel a felesége előtt –, hogy egy gyermek koporsója se nagyon férne el rajta, a gyalogfenyők azonban öntözés nélkül is szépen zöldellnek a pöffeszkedő építmények árnyékában.

jbt2

Milyen egyedül vannak itt, távol a szülőföldjüktől, mondom Z.-nek, és meggyújtom a mécses kanócát, hogy az örök világosság mellett egy kis földi láng is fényeskedjék nekik. Se testvér, se gyerek, se unoka, egy szál rokon sem fekszik itt a közelükben, és még annak az utolsó kívánságnak a teljesítésével is adós maradtam. Hiába kutattam át minden fellelhető iratot, hiába néztem át sok doboznyi fényképet, hiába lapoztam végig az ima- és a receptkönyveket, semmi nyomát nem találtam az elszakadt holminak, csupán nagymama életének kirakós játéka lett egyre teljesebb előttem.

Már letettem róla, hogy megfejtsem a titkot, kizártnak tűnt, hogy kiderítsem ennyi év után, amikor a véletlen – vagy a sors? – utamba hozta Sárikát.

Sárika éppen a fecskefészkeket nézte, amelyek egyik a másikához ragasztva, egymás hegyén-hátán – százával bújnak meg a Bérpalota első emeletének széles párkánya alatt. A fészkek tele voltak fiókával, és a fecskék csapongva vadásztak az alkonyatkor éledező szúnyogokra és elülő legyekre az ívesen kiképzett saroknál feltámadt léghuzamban. Sárika világos színű ballonjában – ő porköpenynek mondta volna, ha kérdezem –, esernyőjére támaszkodva állt, nézte a kicsinyeiket etető szülőket, és valamit motyogott magában.
furcsa szúrás
Ráköszöntem, de nem köszönt vissza mindjárt. Összehúzott szemmel, hosszan vizsgálgatott, míg végül rám ismert; Ó, hát te vagy az, kisszívem, de örülök, hogy látlak! Furcsa szúrást éreztem a szemem sarkában, ez a kisszívem védtelenül talált. Gyerekkoromban nem szerettem Sárikát, anyám hajdani barátnőjét, tartottam tőle, mindig megborzongtam vízszínű pillantásától és kezének hűvösségétől, amikor végigsimított az arcomon.

Látod a fiókákat?, kérdezte ott, a Bérpalota sarkán, és fölmutatott csontnyelű esernyőjével. Oly kedvesek, ahogy tátognak a picike csőrükkel. Mennyire gonoszak az emberekl Még hogy elűzni ezeket a védtelen kis jószágokat!

A városban évek óta folyt a háború fecskebarátok és fecskeellenzők között, utóbbiak egyszerűen leverték volna a fészkeket, menjenek máshova költeni, semmi szükség rájuk, mennyi bajt csinálnak, nézzétek, hogy összemocskolják az aszfaltot, de eddig szerencsére az előbbiek voltak többen, és a fecskekolónia szépen gyarapodott, az alkonyatkor a tér fölött cikázó fecskék turisztikai látványossággá váltak.

Szeretem a fecskéket, magyarázta Sárika, otthon is volt fecskefészek az eresz alatt, apuka nem engedte, hogy a kőművesek leszedjék, amikor javíttattuk a házat, és az öcsémmel mindig lestük, mikor jönnek vissza, mert akkor levehettük a magas szárú cipőt, és képzeld, a vagonunkban is fészkelt egy pár, de azok nem fecskék voltak, hanem… hogy is hívják őket? Látod, nem jut eszembe, mondta panaszos hangon, olyan feledékeny vagyok mostanában. Eddig legalább a régi dolgokra emlékeztem. Anyád is irigyelte a memóriámat. Ha nem jutott eszébe, hogy mi merre van, vagy hogy hívják ezt vagy azt a régi, otthoni ismerőst, engem kérdezett. Én még mindig el tudom sorolni, hogy kik laktak az utcánkban.

jbt3

Gyerekkorában is tetszett ismerni anyámat?, csaptam le rá azonnal, és iránta érzett eddigi ellenszenvem semmivé vált. Te nem tudtad, kisszívem? Nem mondta anyád, hogy földik voltunk?, húzta föl gondosan megrajzolt szemöldökét Sárika. Nem sokat változott, sminkje most is, mint az első hangosfilmek csillagaié, csupán porcelánarcát rajzolta tele rovásaival az idő, és a hangja lett fátyolosabb, ahogy a csapongó fecskék között állva idézte a múltat. Egykorúak voltunk anyáddal, ugyanabban a városban és ugyanabban az utcában laktunk, a zárdaiskolába jártunk elemibe, csak éppen nem egyszerre jöttünk át. Anyád nem lakott a vagonban, őt előreküldték valami ismerősökkel, de nagyanyádék a szomszédaink voltak a szerelvényen, jól emlékszem rájuk, micsoda fess asszony volt a nagyanyád! Mindig szépen felöltözködött, és nagyapád is borotválkozott mindennap, pedig ott sokan elhagyták magukat, az asszonyok letették a midert és ócska slafrokokat hordtak, némelyik férfinak meg derékig ért a gubancos szakálla, mire ideértünk. A vonat többet állt, mint ment, hetekbe tellett, talán hónapokba is, mire elértük a határt, fű zöldellt a vagonok tetején, a mozdonyt benőtte a folyondár, egyik vagonban születtek, a másikban haltak, és az utolsó kocsiban lakó púpos asztalos megállás nélkül ácsolta a bölcsőket és a koporsókat.

Közben lehullott egy-két csepp eső, Sárika kinyitotta esernyőjét, de nem hagyta abba, tovább mesélt az asztalosról, hogy mennyire szerettek az öccsével átmenni hozzá, mert a deszkák otthoni fenyőerdőszagot árasztottak, és lélegzetvisszafojtva figyelték, hogyan hullik a fűrészpor és röpül a forgács a sikongó szerszámok alól.
jajszó és sírás
A mester szófukar felesége egyforma kékre mázolta a bölcsőket és a koporsókat, virágokkal vagy koponyával meg két keresztbe tett lábszárcsonttal ki is cifrázta őket rendeltetésük szerint, cirkalmas betűkkel rájuk írta a megholt vagy az újszülött nevét, s hogy született ekkor és ekkor, avagy élt ennyi és ennyi évet, de ahogy múltak a hetek és a hónapok, egyre kevesebb bölcső kellett, a holtak száma viszont szaporodott, s a púpos asztalosnak annyi munkája lett, hogy a felesége nem győzte a mázolást, sokszor csupán a kezdőbetűk és az évszám került a festetlen deszkára, s ők minden éjszaka másik koporsóban ágyaztak meg maguknak, mert a nyoszolyájuknak nem jutott hely a vagonban, de nem sokat aludtak, mert a vonatkerekek álmosító kattogásába mind több jajszó és sírás vegyült, nem is beszélve a részeg gajdolásról és káromkodásról.

A gyerekek azonban élvezték az utazást. Nem kellett iskolába járniuk, és ha megálltak valahol, visongva futkároztak a szerelvény körül, hencseregtek, azután lebucskáztak a vasúti töltés füves lejtőin, és nagyokat fürödtek a közeli vizekben, mert akkoriban még mindenütt volt egy patak vagy egy tó, sóhajtott Sárika, az öcsém úgy úszott bennük, mint a csík.

Álltunk a Bérpalota sarkán a fészkük körül csivitelő fecskék között, és Sárikából dőlt a szó. Mint mikor felhúzzák a zsilipet és a víz fékevesztetten ömlik alá, magával sodorva mindent, úgy zúdította rám gyerekkorának felgyülemlett hordalékát: az otthon, majd a hosszú utazás képeit, a vagont, amit csak a tél közeledtével tudtak fölcserélni rendes, fűthető lakásra; az apját, aki sokáig nem kapott megfelelő állást ideát, és ügyvéd létére beállott pedellusnak a fiú polgáriba, ahol a nagyapám tanított; az iskolát, ahol a jellegzetes helyi tájszólást beszélő gyerekek kicsúfolták idegenbeszédű öccsét, és hogy mennyire szenvedtek attól a mardosó hiányérzettől, amit nem tudtak megnevezni, vagy hogy látta az anyját együtt sírni a nagyanyámmal. Tudod, kisszívem, ültek az uzsonnaasztalnál, két komoly, középkorú nő, és belehullott a könnyük a csészébe, mert eszükbe jutott a bivalytejes kávé és az ordatúró íze.

jbt4

Közben besötétedett, a fecskék eltűntek a térről. Újra eleredt az eső, a víztől fényes és fekete lett az aszfalt, tükrén kigyúlt a kandeláberek fénye, és reszkető lángjuk nyaldosni kezdte a járdát. Látogass meg néha, kisszívem, szólt utánam Sárika, mikor elbúcsúztunk, olyan jó beszélgetni veled.

Sárika közel lakott hozzánk. A Vizes utca sarkán álló rút panelkaszárnya második emeletén vettek lakást a Doktorral, amikor vadszőlővel befuttatott, Úri utcai házukat kisajátította a Város, máig se lehet tudni, miért.

Szép, nagy ház volt, manzárdtetős, magasföldszintes. Kőfallal körülvett kertjében ritka, mediterrán cserjék virultak, és már másnap bontani kezdték, hogy Sárikáék kiköltöztek belőle, de a helyét azóta se építették be, gazzal benőve csúfoskodik harminc esztendeje, kóbor kutyák, vendégmunkások találnak rajta szállást és vándor mutatványosok.

Háromszor lettem életemben földönfutó, mondta erről Sárika később, és mind a háromszor a saját hazámban, remélem, innen már nem űz el senki.
az utolsó kondulás
A panellakás pontosan szemben volt az ótemplom tornyával, és úgy bukdácsolt a napjában többször is rázúduló harangzúgásban, mint dióhéj a hullámokon; s míg ide-oda dobálta a hangok árja, Sárika behunyt szemmel hátradőlt a törött rugójú, öreg fotelban – ez az egyetlen darab maradt meg a vagonban áthozott régi bútorok közül –, átadta magát a szédülésnek, mint gyerekkorában a ringlispíl forgásának, és a kintorna nyekergő valcerét is kihallotta az öblös kondulásokból. Keringett, szállt velük a hinta, Sárika egy rózsákkal telepingált hintóban ült anyámmal, az öccse egy feketesörényű paripán. Ha véletlenül éppen ilyenkor értem föl lepattogzó festésű ajtajáig, nekidőltem a hűvös lépcsőházfalnak, és megvártam a harangozás végét, mert tudtam, hiába is nyomnám a bejárat melletti gombot egyfolytában, úgysem hallaná meg. Aztán, az utolsó kondulás után becsöngettem, és az éles hang úgy hasított bele a harangzúgást követő csendbe, mint Sárika emlékeiben a tehervonat kétségbeesett sípolása, amikor elérte az újonnan kitűzött határt, és amíg csosszanó lépteire és a kulcs csikordulására vártam, nagymamára gondoltam.

Tudtam már, hogy miről beszélt utolsó pillanatában, tudtam, hogy mit akart összevarrni, Sárika szemével láttam a szerelvény lakóit, ahogyan egymást átölelve igyekeznek elrejtőzni a vagonok mélyének sötét menedékében, és összeszoruló szívvel hallgatják az idegen nyelven pattogó vezényszavakat. Ám hiába volt minden, átok, fogadkozás és ima, a bajonettes puskákkal felszerelt katonák okmányokat követelve leterelték a hontalanokat a szerelvényről, felugráltak a vagonokba, kiborították a ládákat, feltörték a szekrényeket, állítólag szökött rabokat kerestek, martalócokat, akiket természetesen nem találtak, és a menekülők a vonat elindulása után vették észre, hogy eltűnt a sublótfiókból a fehérnemű alá kis zacskóban elrejtett hazai föld, s hogy a katonák még a madárfészket is leverték a vagon mennyezetéről.

jbt5

Amikor vége lett az iratok átvizsgálásának – micsoda abszurditás, útlevéllel toloncolnak ki a hazánkból, méltatlankodott Sárika apja –, és visszaengedték őket a már-már otthonnak számító szerelvényre, nagyapa szokás szerint odatette az üres cukrosládát lépcsőnek, hogy felesége könnyebben föl tudjon lépni, mert a vagon magas volt, és akkor nagymama szoknyája, az a szép, fekete ripszselyem szoknya beakadt egy kiálló szögbe, és végighasadt alsószoknyástól, a hegyekről lezúduló szélroham belekapott, lobogtatta, mint egy zászlót, és nagymama ott állt csórén, csipkés szélű bugyogóban, a katonák meg hangosan röhögtek és a combjukat csapdosták örömükben. Apám és a többi férfi alig tudta visszatartani nagyapádat, emlékezett Sárika, puszta kézzel nekik akart menni, nagyanyád pedig még ott, a vagonajtóban állva megesküdött, hogy összevarrja ő egyszer ezt a szakadást, és ebben a szoknyában jön majd vissza, mert nincs igazság a földön, ha neki idegenben kell meghalnia.

Az ajtó kinyílt. A vonat keservesen sípolva meglódult, mindenki megkapaszkodott, csak a vörösbegy pár verdesett le s föl fészke romjai fölött.

kép | Sara Friedlander, lensculture.com