Kállay Géza

VAJDA JÁNOS VERSÉRŐL

FÉNYCSÓVA LOBBANT

VAJDA JÁNOS VERSÉRŐL

Vajda János

AZ ÜSTÖKÖS

Az égen fényes üstökös; uszálya
Az ég felétől le a földre ér.
Mondják, ez ama „nagy”, melynek pályája
Egyenes; vissza hát soha se tér.

Csillagvilágok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
Örökké társtalan, boldogtalan!

Imádja más a változékony holdat,
A kacéron keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én neked hódolok.

Szomoru csillag, életátkom képe,
Sugár-ecset, mely festi végzetem
Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!..

„Jöjjön ki, üstökös van az égen!” – kiabált be Vajda János a háziúrhoz 1882 egy szeptember végi éjjelén. Ő és felesége, Bartos Róza – aki naplójában megörökítette az esetet – már hosszabb ideje a Múzeum körúti ház udvaráról figyelték az égi tüneményt. Vajdát, szokásához híven, elragadta a határtalan lelkesedés: „férjem kinyitotta az ablakainkat tárva és az ajtókat, ide-oda rohant, folyton be- és ki az udvarba, éppen az udvar közepén volt az üstökös, a szobáink, az egész lakás vakító ezüstös fényben úszott…” „Már alszok – morogta a háziúr –, egye meg a fene az üstököst”. „Dögülj [sic!] meg, te spiesbürger [nyárspolgár] a pénzeden!” – kiabált Vajda, és szaladt vissza gyönyörködni. Az eredetileg 1882 II jelöléssel ellátott kométa ma a C/1882 Rl katalógusszámot viseli, és „Cruls” néven tartják számon. A csillagászok szerint (mondják, ez ama „nagy”) ez volt az eddig feljegyzett legfényesebb üstökös. Vajda már le se feküdt, s délelőtt 10 órára készen volt a verssel.

A keletkezés körülményeiből semmi sem került a tizenhat soros költeménybe – legfeljebb a háziúr spontán közönye húzza még jobban alá a mindenütt egyetlen, idegen szerző örök „társtalanságát”, „boldogtalanságát”. A roppant fénycsóva mintha az egész verset bevilágítaná. Nincsenek sötét sarkok, homályos zugok: Vajda szokásos önelemző, „analitikus” technikáját alkalmazza. Bár az „én” a maga közvetlenségében csak a harmadik versszak legvégén bukkan fel, a költemény két szempontból is önértelmezés: egyrészt közli velünk, hogy az üstökösben, mint a végtelen magány jelképében önmagát látja, másrészt ezt az értelmezést beleírja a versbe (s ennél didaktikusabban talán nem is lehetne): Szomoru csillag, életátkom képe. / Sugár-ecset, mely festi végzetem. A költőiség itt épp nem a rejtőzködésben van. Hiszen a szerző megtehetné, hogy – mint az első három versszakban – csupán az üstökös leírását adja, s csak halvány jelzések sejtetik: lássuk meg az ellentétet égi végtelenség és földi végesség között, mi vegyük észre a párhuzamot visszatérés, forgás, keringés, változékonyság és az egyenes vonalú, rohanó, örök társtalanságra, boldogtalanságra elrendelt, végzetes, elátkozott életpálya között. Vajda azonban egy közvetlen vallomásban: én neked hódolok, megszólítja az üstököst, s a szépen formálódó szimbólumot allegóriává bontja szét. A „csillag” a gyermekeit sirató, kővé merevedő Niobévé válik, s így az első sorban említett uszályról visszamenőleg kiderül, mindvégig női alakot sejtetett. De a férfias, egyenes vonalú, a végtelenséggel versengő, magányos rohanás és a nőiesnek tekintett lobogó gyász és szomorúság mellett az üstökös magába olvasztja a Művész képét is, aki sugár-ecset. Így a vers a végére mintegy kettéhasad: egyszerre ábrázoló és ábrázolt, ecset és kép. A magány épp e kettősség révén lesz teljes: az egyértelmű, már-már darabos nyelven az életátokról szóló vallomás attól válik komollyá és hitelessé, hogy még az ábrázolás eszközében is önmagát látja. Végképp magába zárul; mindvégig csupán önmagát képes ábrázolni önmagával.

A FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiából
kép | Bálint Endre: Sápadt nap