Péterfy Gergely

ÚTMUTATÓ EGYSZARVÚVADÁSZOKNAK

1993 tél

ÚTMUTATÓ EGYSZARVÚVADÁSZOKNAK

Vértanúk-öble a Fekete Sügér-foktól keletre fekszik, és gyakorlatilag csak az őket összekötő keskeny partsávon közelíthető meg. Vannak, akik azt állítják, hogy a gerincen át is le lehet oda jutni, 1827-ben egy vadász az egyszarvú üldözése közben állítólag átküzdötte magát a sűrű macchiabozóton, le is jutott a Vértanúk Öbléhez, ott azonban nyoma veszett. (Rejtély, hogy az egyszarvú miért menekül mindig a Vértanúk Öble felé.)

Állítólag azonban ez a vadász nem az első volt, aki átjutott. A szóbeszéd tudni vél egy Julomióról vagy Julokióról (a név gaszkavir nyelven gyulladtszeműt jelent), aki többször is megjárta ezt a járhatatlannak tartott utat, sőt három teljes napot töltött az éles sziklaperemen ülve anélkül, hogy akár egy pillanatra is levette volna a szemét az egyszarvúról. Azt is mesélik, hogy ez a Julomio jött rá elsőként arra, hogy az egyszarvú, ha rezzenéstelenül és lankadatlanul nézik, nem megy el, talán nem is tud elmenni; ott marad látótávolságra, fújtat és a földet kaparja a patájával.

valami hatalmas, kimondhatatlan bűn

Különben erről a Julomióról más szóbeszéd is járja a gaszkavirek között. Azt mondják, idegen földről érkezett közéjük, nem beszélte a nyelvüket, de más nyelven sem szólt soha egy szót sem, és valami hatalmas, kimondhatatlan bűn űzte el a hazájából. A házaktól távol, a földbe kotort magának gödröt, levelekkel fedte be, és abban lakott. Macskabőr köpenyt viselt, vörös selyem ágyékkötőt, a kezében pedig éjjel-nappal egy göcsörtös, fényesre kopott rózsafa botot tartott, és ezzel szüntelenül — álmában is — kopogtatta a földet. A gaszkavirek ezt bűne vezeklésének vélték, és nem nevették ki érte. Julomio egyébként — úgy mondják — soha nem kért tőlük semmit. Ha adtak neki valamit — kenyeret, vizet, fügét —, köszönet nélkül elfogadta, és egy csöppet sem mohón, inkább komótosan elfogyasztotta.

A leghihetőbbnek tűnő variáns szerint végül a gaszkavir asszonyok űzték el; mert ők, akik mélytüzű, fekete szemükkel olyan vérlázítóan tudnak minden idegenre nézni, hiába járkáltak ki éjszakánként Julomio bűzlő gödréhez, hiába sugdostak fölötte és lépkedtek körülötte vágytól remegő lábakon, nem tudták felébreszteni mély és közönyös álmából. A gödörből csak a botocska monoton kopogása hallatszott, mely befészkelte magát álmaikba, fülükben dobolt fejés és szerelmeskedés közben, és sírógörcsökbe kergette őket. Bevádolták egymást a másikuk férjénél, meggyűlölték egymást, hajnalban a kertek alatt némán és elkeseredetten verekedtek, és végül összeesküdtek Julomio ellen. Ha a közös étkezéseknél, a nagy sátorban Mondóról esett szó, feltűnően és sejtelmesen összemosolyogtak, fiaikat Mondónak becézték, férjeiknek a férfibecsületbe gázoló kijelentéseket tettek, félálomban Julomio nevét suttogták, addig-addig, mígnem az amúgy jámbor és lusta gaszkavir férfiak megelégelték a dolgot, és egy éjszaka kimentek Julomio gödréhez, kirugdosták onnan, megbotozták és elzavarták.

Sokan még hónapokig hallani vélték a környező hegyekből botja kopogását, néhány asszony még kiment éjszakánként a gödörhöz, abban a szent meggyőződésben, hogy visszajön és épp hozzá; de Julomio hosszú évekig nem jött vissza.

Aztán egy nagyon fülledt, nagyon mozdulatlan augusztusi délutánon megjelent. A gaszkavirek a nagy ebédlősátor árnyékában aludtak, csak a gyerekek játszottak kint a porban, akik még soha nem látták Julomiót. Először csak a bot kopogása hallatszott, és erre a hangra néhány öregasszony, aki valamikor részese volt az eseményeknek, összerezzent. A bot kopogása egyre erősödött, végül az út végén megjelent maga Julomio. Nem sokat változott, csak a macskabőr köpenye lett kicsit kopottabb, a botja valamivel fényesebb. Ott jött a portól gomolygó úton, és egy egyszarvú követte, békésen, engedelmesen, mint egy kutya.

Legalábbis a gaszkavirek így mesélik.

Egyszarvút soha nem ejtett el senki, soha nem szelídített meg senki. Döglött egyszarvút nem lehet találni: egyszarvú vagy van, vagy nincs. Amíg mereven, pislogás és a figyelem lankadása nélkül nézik, ott van; ahogy elkalandozik a figyelem, az álmos szempilla lecsukódik, az egyszarvú eltűnik.

Az egyszarvút évekig kell követni, amíg megpillantja az ember. Nyomok nincsenek. Járása hangtalan. Közelségét a fény növekedése jelzi, a távolban valami megfoghatatlan ragyogás. Az egyszarvú vadász ilyenkor, a ragyogás megpillantásakor áll legmesszebb a céljától, az egyszarvú birtoklásától. A Fekete Sügér-fok és a Vértanúk-öble számtalan vadász holttestét rejti, akik attól a ragyogástól elvakulva mély és hínáros vizébe tántorogtak és odavesztek; a fény ugyanis az egyszarvú utolsó álcája, utolsó kísérlete arra, hogy ne pillanthassák meg, a nézéssel ne tarthassák fogva. Ez azonban nem módszer. Nem lehet a fény megpillantásakor azt mondani, hogy ez az egyszarvú utolsó szökési kísérlete, ezt a fényt nem szabad követni, mert akkor az egyszarvú örökre kereket old. Viszont követni se lehet, mert a fény a Vértanúk-öblébe csalogatja a vadászt. Rejtély, teljes rejtély, hogy az a Julomio hogy tudta megszelídíteni az egyszarvút.

ügyet sem vet az egyszarvúra

A gaszkavir titokzatos nép. Nap mint nap ott élnek — mondják — az egyszarvúak között, de eszükbe sem jut, hogy pillantásukkal birtokolják. Egy felnőtt gaszkavir férfi ügyet sem vet az egyszarvúra. Csak a gyerekek szórakoznak azzal, hogy délutáni pihenője közben meglepik az egyszarvút, és nézik. Szemhéjukat kis pálcikákkal peckelik fel, hogy ne pislogjanak, és le nem veszik a szemüket az egyszarvúról, mely ott marad az olajfa alatt, nem mozdul. Persze a gyerekek hamar elunják, hogy nem történik semmi, előbb-utóbb eltereli a figyelmüket valami, a magas fűben bukdácsoló sasfióka, az égből hulló kavicsok, abbahagyják az egyszarvú nézését, és az egyszarvú lassan elüget onnan.

Viszont a gaszkavir férfiak minden évben, május első holdtöltéjének idején megtartják a Lecsukhatatlan Szem ünnepét. A gaszkavir férfinak ez az ünnep a legnagyobb próbatétel. Mikor feljön a telihold, összegyűlnek a Szemek Sátrában, mely egyébként egész évben üresen áll. Leülnek körben a földre, a sátor közepén tüzet gyújtanak, és néznek. Nem a tüzet nézik, nem egymást nézik: — néznek. Három nap és három éjjel nem hunyhatják le a szemüket, és nem kalandozhat el a figyelmük, csak a nézésre szabad összpontosítaniuk. Ha valaki pislog, elalszik vagy másra gondol, azt a többiek megjegyzik.

A harmadik nap elteltével felállnak, enni mennek — ez az evés egyszersmind a nők ünnepének vége, akik ez alatt a három nap alatt magukkal foglalkozhattak, azt tehették, ami jólesik — enni mennek, aztán egy napig alszanak. Ezután következik a büntetés. Összeszámolják, hogy ki és hányszor vétkezett a nézés törvénye ellen, és a vétkeseket megbotozzák. Vétkenként különböző számú botütés jár: a pislogásért a legkevesebb, a gondolat elkalandozásáért a legtöbb. Különös, hogy az elalvást kevésbé büntetik, mint a figyelmetlenséget.

A botozást különleges kegyetlenséggel hajtják végre. Hevesen, teljes erőből ütnek, szinte vérszomjasan, és nem nézik, hova. Ki-ki tudja, mennyi büntetés jár a vétkéért, de ha az ütések száma ezt túlhaladja, akkor sem tiltakozik senki, ugyanis mindannyian tudják, hogy aki vétkezett a nézés ellen, minden büntetést megérdemel.

A büntetést a Szem Kövén, ezen az amúgy jellegtelen mészkőlapon hajtják végre, mely a nap végén, mikor minden vétkes megbűnhődött, ragad a vértől. Nemegyszer esett már meg, hogy valamennyi gaszkavir férfi bűnösnek találtatott, mindenki botozott, és mindenkit megbotoztak.

Nem kizárt, hogy ezzel a tapasztalattal és erővel bármelyik gaszkavir férfi meg tudná szelídíteni az egyszarvút; a gaszkavirek azonban nem törődnek az egyszarvúval.

eszelős kegyetlenség

Feltűnő ünnepeik önkínzó jellege és eszelős kegyetlensége. A gaszkavirek egész évben jámboran és lustán élnek, függőágyaikban heverésznek, és legfeljebb addig mozdulnak meg, amíg a másik oldalukra fordulnak; egyébként minden munkát, beleértve a legnehezebbeket is, a nők végeznek — a férfiak mintha csak azzal foglalkoznának, hogy a következő ünnepig kigyógyuljanak az előzőben szerzett sebeikből.

A Lecsukhatatlan Szem ünnepét követő kilencedik holdtölte utáni napon tartják meg Julomio ünnepét.

Van a házaktól mintegy ötven méterre délre egy kör alakú, csupasz földdarab. Azt mondják, ezen a helyen volt valamikor Julomio gödre, ez azonban aligha hihető, ugyanis egy másik történetükben arról mesélnek, hogy abban az időben, mikor Julomio köztük élt, még fent, a hegyek között laktak. Ezen a helyen mindenesetre nem nő sem fű, sem bokor, egyáltalában semmi. Hajnalban itt gyűlnek össze a férfiak, és körbeállják a földdarabot. Mikor a Fekete Sügér-fok felett felkel a nap, és az első sugárkéve behatol a mély katlanba, ahol a gaszkavirek élnek, a legöregebb férfi a kör közepébe áll, és a lábával elkezdi döngetni a földet. Egyébként teljes csend borul a katlanra, a kutyák pofáját szíjakkal kötik be, hogy ne ugathassanak, a gyerekeket mákfőzettel altatják el, az asszonyok pedig szótlanul ülnek a nagy ebédlősátorban, s csak pillantásukkal beszélnek.

Egyedül a föld döngése hallatszik. Az egyik lábukra támaszkodnak, és a másikkal — sarokkal — döngetik a földet, amíg csak bírják; aztán a másik lábukkal teszik ugyanezt. Hol egyik, hol másik lábukkal addig folytatják a föld döngetését, amíg össze nem esnek a fáradtságtól. Akkor átveszi a helyét a következő, és ő is az eszméletlenségig folytatja.

Három napon át ez a dobogás tölti be a katlant. Ha a három nap letelte előtt sor került minden férfira, újra az veszi át a helyet, aki kezdte, és így tovább: a harmadik nap hajnaláig. Addigra már sok a halott, az utolsók csak a véres sarat tapossák. Ez Julomio ünnepe.

Azt mondják, maga Julomio tanította nekik, hogy így tegyenek. Pedig Julomióról szóló történeteik között egy sincs olyan, melyben arról esne szó, hogy Julomio bármikor is tanított volna nekik valamit. Ha felhívják a figyelmüket erre az ellentmondásra, csak vonogatják a vállukat, és gyanakodva néznek a kérdezőre.

a hasonlat legmagasabb foka

Az egyszarvú a teremtés legszebb és legkülönösebb állata. A gaszkavir nyelvben az egyszarvú a hasonlat legmagasabb foka. A legszebb asszony járása olyan, mint az egyszarvúé, pillantása alázatos és fenyegető, mint az egyszarvúé, büszke és kígyózó a nyaka, mint az egyszarvúé.

Akit egyszer elragad az egyszarvú utáni vágy, soha többet nem tud szabadulni tőle. Sokak boldogtalansága, melyet nem tudnak néven nevezni, melynek nem ismerik az okát, az egyszarvú utáni, csak még fel nem ismert vágyakozásból fakad. Amint megpillantanák az egyszarvút, és pillantásukkal fogva tartanák, boldogtalanságuk megszűnne. Az egyszarvú vadászok ezekből a boldogságkeresőkből verbuválódnak.

Azt mondják, nincs nagyszerűbb érzés, mint mikor az embert a megszelídített egyszarvú követi; ennek az érzésnek hasonlatokba foglalása azonban lehetetlenség: csak azt lehetne ugyanis rá mondani, hogy olyan érzés, mint mikor az embert egyszarvú követi.

A vadászok valamennyien abból a feltevésből indultak ki, hogy az egyszarvúvadászatot a gaszkavirektől kell megtanulni, akik — saját állításuk szerint — az egyszarvúak közt élnek. Azonban soha, egyetlen vadász vagy tanulni vágyó sem látott a gaszkavirek körül egyszarvút. Ha valaki megkérdez egy gaszkavirt, miközben az a függőágyában heverészik, feje és teste göcsörtös és varas a rengeteg sebtől, bokája lila és püffedt, hogy hol van az egyszarvú, a gaszkavir csodálkozva körülnéz, aztán vállvonogatva azt válaszolja, hogy a fene se tudja, az előbb még itt legelészett a függőágya mellett.