Petrik Iván

TÚLÉLŐK

2009 július

TÚLÉLŐK

Messze elhagyta a munkahelyét, az Állami Mássalhangzóvédelmi Hivatalt, amikor feltűnt, hogy kolléganője, Galovics Anikó a nyomában jár. A kora őszi meleg megrekedt a házak között, a széles sugárutat fellocsolták, még csillogott a felületén megtapadt víz. Melegebb volt, mint szokott, de a lehűtött betonból hideg sugárzott. Erre simult rá a benzingőz torokkaparó paplanja. A buszmegállóhoz közeledett, és megszokásból úgy tett, mint aki siet. Hátranézett, jön-e busz, troli, villamos, csupán mert muszáj olyan mozdulatokat tenni, mint a többi ember. Fenntartani a látszatot. Szinte meg sem fordult, a nyakát is alig mozdította, tekintete átsiklott az aszfalton, az elhúzó autókon. Látta, hogy nem jön semmi, amivel elmehetne innen, és akkor elúszó, képlékeny alak, egy nő, kollégája, Galovics Anikó lépett látóterébe, aki viszont nem vette észre őt, ez bizonyos. Kalapja karimája alól a kirakatokat bámulta. Idő nem volt, hogy átgondolja, mit tegyen, ösztönből cselekedett. Elkapta a tekintetét, óvatosan, nem túl gyorsan, hiszen egy hirtelen mozdulat nagyon feltűnő. Pont olyan sebességgel mozdult, ahogyan egy hazafelé siető ember fordul vissza menetirányba, miután nem látott közeledni buszt, trolit, villamost. Ha sikerül is, a tökéletesen kivitelezett visszafordulás csak fél siker. Egészen nyilvánvaló, hogy a buszmegállóban várakozva a nő utoléri, meglátja, felismeri és megáll majd beszélgetni. Mosolyogni fog, azzal a szikkadt mosollyal, ami csalhatatlan jele a nemtörődöm gyűlöletnek. Egy ilyen mosoly elé kerülni végzetes hiba. De ösztöne, mielőtt még mindezt végiggondolta volna, már menekülési útvonalakat keresett. Jobbra nézett, frissen felújított ház kapuján lépett ki egy férfi, a félmázsás ajtószárnyat hagyta maga mögött visszacsapódni, s ez elég volt, hogy egy gyors döntéssel a kapu mögé lépjen. A zár súlyos kattanása jelezte: biztonságban van. A lépcsőházban, ahová jutott, nem volt világítás, de ez zavarta a legkevésbé, sőt, talán így volt a legjobb. Öt percre a kukák között egy árnyékos sarok részévé olvadt. Ez a mozdulatlanul, gondok nélkül eltöltött öt perc kell csak neki. Kolléganője, Galovics Anikó közben buszra, trolira, villamosra száll, és ő is folytathatja útját. Mindez így van rendjén. Nincs ebben semmi különös, még időveszteségként sem számítható fel, hiszen annyi valóban fölösleges dologra pazaroljuk el az életünket, hogy ez a tökéletesen indokolt kis kitérő inkább emelkedett pihenés, sajátos lelki gyakorlat.

eltelt a szükséges idő

Amikor azonban indulni akart, mert úgy érezte, eltelt a szükséges idő, és mert a kukák sűrű bűze mögül kihallatszó motozás aggasztóan közelivé vált, nem tudta az ajtót kinyitni. Az új zárszerkezet csillogó kallantyúja magabiztosan szorult a fémpántok közé, megmozdítására alkalmas eszköz, kilincs, kapunyitó gomb, retesztüske nem látszott sehol. Bizonyosan kulccsal nyílik, vagy még azzal sem. Nem kapubejárat, farkasverem.

Elindult, amerre a lépcsőházat feltételezte, de észrevette, hogy nyílik egy ajtó balra, a szűkös, piszkossárga kövekkel kirakott belső udvarra. Az udvar közepén egy hokedlin szemüveges ember aludt. Meztelen felsőtestén koszfoltok tarkállottak, és a torkáig nőtt pocakjától csak a borosták hiányos sávja különböztette meg az arcát. Kicsit előredőlt, fejét vállai közé húzva, meggörbült háttal aludt. Közelebb lépett hozzá, megköszörülte a torkát, köhögött, aztán egészen az arcába hajolt. A férfi édesdeden aludt tovább. Hozzáérni nem mert. Attól tartott, a leggyengédebb érintéstől is egyensúlyát vesztené az alvó, és arccal esne a kövezetre.

Körbenézett. Mindenhol csukott ajtók, a folyosókon egy lélek sem járt. Itt nem remélhet segítséget. Ki tudja miért, meg sem lepődött ezen.

Az alvó ember mögött téglafal magasodott, azon túl, távoli táj, a szomszéd ház udvara. Az elfonnyadt dáliákon átvágva a falhoz lépett. A fal tövében émelyítő édeskés illat fogadta. A dáliákat nemrégen locsolták, a cipője és nadrágja szára sáros lett, és amikor először veselkedett neki a falnak, hirtelen mozdulatától ki is szakadt a nadrágja. Éppen a feneke és a slicce között. Másodszorra sikerült felugorva megkapaszkodnia a fal peremén. Felhúzta magát, majd ugyanazzal a lendülettel át is vetődött a túloldalra. Teste azonban nem ért földet. Mintha a fal teteje és a szilárd anyaföld között elveszett volna. Nem érezte a súlyát, ahogy esés közben sem érezte. Csak a rémült hideg jelezte, hogy még ezen a világon van. Nem kapott levegőt. Kétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben, kapálózott, végül keze szilárd anyagot tapintott, de szerencsétlenségére az állott esővízzel teli hordó belső falát. Alámerült a poshadt, nyúlós lében. Nem látott semmit, csak szürke hóval telt felhőket és magát a havazást. Ekkor azonban valaki utánanyúlt és kihúzta a hordóból. Hálálkodni nem akart, a bosszankodáshoz nem volt ereje. Emberek vették körül, szótlanul, ellenségesen nézték, mint akik még nem tudják pontosan, miféle betolakodóval állnak szemben. Lassan feltápászkodott, és aznap először úgy érezte, ez már túl van azon, amit az ember munkából hazafelé tartva megtapasztalhat. Mégsem volt csodálkozás vagy ijedtség a hangjában.

    – Kollegina, kérem, engedje, hogy megszárítsam a ruháimat önnél! Így mégsem mehetek utcára. – A nő, Galovics Anikó, mert őhozzá beszélt, ott állt az összesereglett lakók között, kényelmes otthoni ruhában, napszemüvegben, kezében cigarettásdoboz, lakáskulcs. Közelebb lépett és zsebkendőjével letörölte a férfi arcáról a nedvességet.

talán megölte volna magát

   – Hát maga az, kedves? Jöjjön! – Megfordult és elindult a ház felé, amely szinte tökéletes hasonmása volt a másiknak. A liftajtónál bevárta a férfit, rámosolygott, aki ekkor, a mosoly tapasztalaton túli sugárzásának visszahatásaként, talán megölte volna magát, de nem tette. Követte a nőt, Galovics Anikót, aki a lakásába vezette, egy újabb, az előzőnél is szélesebb mosollyal tessékelte befelé, és a fürdőszoba helyett a konyhába irányította.

    – Beszélgessünk kicsit… – mosolygott továbbra is biztatóan. A férfi megigézve nézte, ahogy hosszú, vörösre festett körmével valami ábrát, furcsa vonalakat rajzolt a konyhaasztalra. A hűtőszekrényhez lépett, savanyú bort vett elő, két poharat félig megtöltött, majd szódát spriccelt a sárga borra.

    – Fröccs – mondta nyugodtan, azzal a biztonsággal, ahogy nem általunk felfedezett, hanem örökölt igazságokat mondunk ki. A férfi azonban nem nyúlt a poharához. Kint lassan alkonyodott, elcsendesült az utca. Néha, amikor a 107-es troli elhaladt a ház előtt, megremegtek az ablakok. Ideges sercegéssel kigyúltak az utcai lámpák, és mintha éppen emiatt történne, gyorsan besötétedett. Kutya ugatott valahonnan a gangról, a szomszéd bekapcsolta a televízióját. A felső lakó bevágta maga mögött a vécéajtót, tompán, de még sokáig lehetett hallani, ahogy az öblítőtartály kitartóan sziszeg. A nő szája csillogott a nedvességtől, már nem mosolygott. Újra töltött magának, és a bort megint felhígította szódavízzel.

   – Fröccs – ismételte meg, de ezúttal ő sem ivott, hanem a férfi elé térdelt, hosszú szoknyájának végét a térde alá simította, hogy ne érezze a hideg konyhakő keménységét, és fejét a férfi ölébe hajtotta.

    – Bocsásson meg… mindjárt hazaér a férjem. – Csendesen mondta ezt, mint aki álmában beszél, alig leplezett örömmel.

Besötétedett. Becsukódik a háta mögött a troli ajtaja, és egy pillanatig, amíg a rozoga fémtest el nem tűnik a megállóból, az utastérből négyszögletes árnyékok szabdalta fényfoltok esnek a járdára. Hűvösödik. Összébb húzza ballonkabátját, már amennyire bal kezével ezt meg tudja tenni (jobb kezében a táskáját és egy szatyrot tart). Önkéntelenül is a kocsma felé lép, de amint elnémul a troli motorzaja és egyedül marad az utcán, elbizonytalanodik. Csak pár lépést kellene megtennie, de ebben a hideg estében nem érzi hívogatónak a kocsma félig nyitva hagyott ajtaját. A szűk térben megrekedt a füst, ezért szellőztetnek. Az ajtó előtt áll, látja bent az embereket, az ajtó üvegfalán pedig saját tükörképét. A hosszú pultnál magányosan álldogál a csapos. Hát akkor mégsem. Megfordul és elindul hazafelé. A házból éppen egy termetes asszonyság lép ki, az ajtót hagyja maga mögött visszacsapódni, és mivel a hatalmas ajtószárny meglehetősen nehezen mozdul, van elég ideje, hogy mögé lépjen. A zár kattanása megnyugtatja. Balra a kukák, édeskés bűzük megrekedt a pár négyzetméteren, kiszelőztetni nincs miért. Jobbra a koszosodó falon a villanykapcsoló. Nagyjából vállmagasságban, de már nem kényelmes az a mozdulat, amivel eléri.

esetleges rend

Aznap este azonban furcsán érzi magát a férfi. Talán a kocsma előtti bizonytalankodás hulladékai ezek a tompa érzések, amelyek idegenné teszik a korábban megszokott tárgyakat. Már a kukák bűze is mintha más volna. Keményebb, egyenesen a falakból szivárog, ráadásul nincs villany. Ilyen nem volt, amióta itt lakik. A lépcsőház felé indul, kinéz közben a szűk belső udvarra, és ez a minden jelentőség nélküli, unott gesztus végképp elbizonytalanítja. Apró torzulást, hibát sejt, valamivel többről lehet szó, mint egyszerű optikai csalódásról. Mintha a tárgyak, amelyeket reggel, ellenkező irányban haladva ugyanezzel az unott pillantással felmért, átrendeződtek volna. Pontosabban ugyanaz az esetleges rend máshogy valósul meg. Határozottan rossz érzés. Tovább menne, de ebben a pillanatban észreveszi, hogy rossz helyen jár. Figyelmetlenségében a szomszéd ház kapuján osont be. A hétköznapi rutin része a tévesztés is. Visszafordulna, de hiába. Az ajtóra felszerelt zár csak kulccsal nyílik, neki pedig a szomszédos ajtóhoz van kulcsa, nem ehhez. Várhatna, amíg jön valaki, de ez a lehetőség a legkevésbé vonzó. Kinéz az udvarra, nem lát senkit. Egy hokedli áll a sarokba tolva. Balra, hátul kőfal, ez választja el a két ház udvarát. Ahogy a sárga kövezeten a fal felé halad, idegenül visszhangoznak a léptei. Át kell törnie egy sor dálián, néhány gyönge szárat a szikkadt földbe tapos. A fal az égig magasodik, nem éri el a peremét, hiába ugrál. Tekintélyes súlyfeleslege mindig visszarántja a megtiport dáliasor mögé. Visszamegy a hokedliért. Rááll, és így kényelmesen eléri a faltetőt, de hogy testét felhúzza olyan magasságba, reménytelen vállalkozásnak tűnik. Mégis megpróbálja. Minden sikertelen kísérletet újabb, egyre hevesebb és rémültebb követ. Megpróbál a sámliról elrugaszkodni, de ez sem segít. Bal kezén a csuklójánál lehorzsolódik a bőr. Vér szivárog a fehér, pikkelyesre száradt hámréteg alól. Idegességében kiabálni kezd, de senki sem válaszol. Átdobja a táskát és a szatyrot a másik oldalra, és egy utolsó, elkeseredett ugrással mindkét kezével megkapaszkodik a fal tetején. Álla is lehorzsolódik; észre sem veszi. Lakcipőjével a falat kaparja, végül sikerül felülnie a fal tetejére. Ruhája piszkos, és amikor a falhoz tapadva fellendül a fal tetejére, szűk (kihízott) szövetnadrágja elmozdul a testén és ágyékánál irgalmatlanul megszorul. Fájdalmai vannak. Felette hideg fénnyel kigyúlnak a csillagok, és a fal tetején érzi, hogy szél támad. Valahol, belefeketülve az éjszakába, egy fa suhog. Lecsúszik a másik oldalon. Nem ugrik, ehhez már nincs ereje, egyszerűen leesik a fal tövébe.

A fal érdes felülete végighorzsolja a hátát. Amikor megpróbál felállni, éles fájdalom nyilall a bal bokájába. Segítségre, orvosi segítségre szorul. A földön négykézláb mászva, a sötétben tapogatózva összegyűjti a holmijait, közben majdnem fellök egy hordót. Ekkor csusszan ki a száján az első káromkodás. Elvonszolja magát a liftig, aztán tovább a lakásuk ajtajáig. Előkotorja zsebéből a kulcsot, kinyitja az ajtót és belép az előszobába. A nappali ajtaja zárva, a foncsorozott üvegtáblán keresztül televízió világontúli kéksége fénylik át. Ledobja a táskáját, szatyrát, kabátját a földre. Pár pillanatig megigézve bámul maga elé, mintha hallgatózna, vagy megpróbálna eldönteni valamit, amit eddig nem sikerült.

egy keserű basszameg

Mégsem a nappali felé indul, hanem befordul a konyhába. Az asztalt kikerülve a hűtőhöz lép, és valami illatos, ragadós masszában majdnem elesik. Ekkor káromkodik másodszor, igaz, olyan halkan, hogy maga sem hallja. Mintha nem is a száját hagyta volna el egy keserű basszameg, hanem közvetlenül a homlokából szállt volna fel. A hűtőben persze nem talál semmit. Később felfedezi a konvektor mellé tett üres borosüveget. Le akar ülni, de elfelejti a mozdulatot. Állva marad egész este, és hajnalban, amikor a fáradtságtól összeroskad, a földön, a hideg kövön térdelve a háromlábú sámli műbőr bevonatú ülőkéjére hajtja a fejét és azt suttogja:

   –  A nap felkelt, jön a fény, mondjunk köszönetet érte. –  Nehezen meghatározható, mit is akart kifejezni különös szavaival. Talán a félelmeit, talán beletörődést. Másnapra elfelejtette, és amikor munkába menet a házmester meg fogja kérdezni tőle, hogy van, teljesen őszintén feleli majd: sehogy.

kép | fortepan.hu