TULAJDON-KÉP

A meglesett leselkedő

„A magánvaló lét: a megtapasztalt másság.” (Bernhardt Waldenfels)

Ezért volt minden. Egymásba hatolunk, testünk legbensejébe fogadjuk egymást, hogy a másik érzékeit betöltsük. Hogy minden íz, illat, hő, nedvesség, érintés, súly, hang és látvány mi legyünk. Mit keresünk egymásban? Az örök kérdéssel: „szeretsz?” a megértés-módján-létező (és másként sehogy se létező) létének a maga számára hozzáférhetetlen titkára kérdez – azt a jelentéstöbbletet tudakolja, mely által puszta ittléte a Másik számára ki-létté egészül az együtt-létben.

a mások szemével látni

Azt állítom tehát, hogy önmagamat, ha tudnám, a mások szenvedélyének tárgyaként tudnám csak megragadni. E szenvedély (vágy, gyűlölet, félelem, kívánság, undor stb.) milyenségéről azonban nem áll módomban megbizonyosodni, következésképp tudásom önnön létezésemről mindig hipotetikus, s minden megnyilatkozásom ellenőrizhetetlen és igazolhatatlan reménységen/kételyen alapul. Ennek próbálunk utánajárni egy életen keresztül. Tanuljuk a világot a mások szemével látni (a tárgyilagosságnak ehhez nincs sok köze, annál több a személyhez, mármint a másik személy megértéséhez, illetékessége elfogadásához ügyünk végső bírájaként). Bizonyosságra vágyunk: egy olyan világra, melyben mi mintha nem is lennénk jelen. Az objektivitás – az objektív – persze csak bújócska önmagunkkal. Hogy látóvá váljunk, megpróbálunk láthatatlanná válni. Elrejtőzünk, hogy meglessük a rejtőzködő világot – a felnőttek szörnyű titkait.

S magunkban azt reméljük: egyszer majd felbukkanunk a képen.

A leselkedés tehát nem puszta kíváncsiság. A leselkedés kísérlet, hogy kilépjünk önmagunkból. Semmi sincs ennél csábítóbb! Amit kilesnénk, létezésünk titka, nem valami őskép, sokkal inkább az Eredendő Pillantás – a mások ránk irányuló intenciója. Csakhogy nem azt kapjuk, amire vágyunk! A látványt kapjuk, látás helyett. Márpedig a megértés a nézőpontok felcserélése volna (azaz: perverzió). Hiába erőlködünk, nem váltunk kéjlesővé. Nem gyönyörködhettünk a mások gyönyörében. A gyönyör és a kín ugyanis láthatatlan. Ami látható, az meg lényegtelen. A gyönyör és a kín, ha valahol, a másik tekintetében tündököl. Leselkedni pedig annyi, mint kerülni a mások tekintetét. A leselkedés zsákutcának bizonyult. Nem tapasztaltuk a mások tapasztalatát. Ami értelem, szándék visszaköszön az „ellesett” képről, az mind a sajátunk. Egy nyomorult leselkedő szándékai.

A képek elözönlik a világot, s még mindig nem láttuk a dolgot magát. Dolog ugyanis nincs önmagában. Az mind valakinek a dolga: ne ártsd magad a mások dolgába stb. A dolgok akkor válnak közös ügyünkké, ha megtanultunk a mások vágyával vágyakozni, s az ő szenvedélyes pillantásukkal fogadjuk magunkba a látványt. A Másik létezése ettől a pillanattól számunkra nem ismerettárgy többé, nem puszta ígéret, nem megfejthetetlen értelmű utalás vagy logikus következtetés. Végre közvetlenül tapasztaljuk az ő „hátborzongatóan otthontalan” (Heidegger) lényének működését. Kilépünk a korlátolt, egyéni létezésből. Eksztázisnak nevezzük ezt az állapotot, amelyben a rejtőzködő Lét láthatóvá lesz.

lásd a világot

De ne feledjük, a megértés-módján-létező útja mindig a Másikhoz és a Másban vezet. Az igazi „megtapasztalt másság” a mások által tulajdonított értelem (gyönyör, kín stb.) közvetlen elsajátítása volna. Amikor a megjelenített tárgyon a látás módja, az ábrázolás értelme válik szemléletessé. A műalkotás szólít ezen a módon: lásd a világot, ahogyan én, és változtasd meg élted. Ilyenkor azonban egy hipotetikus Másik, egy fölnyíló és bizonyos értelemben személytelenné lett (vagy egyetemes érvényűvé felfokozott, ahogy tetszik) személy tudatos és nyilvános, közérdekű üzenetével állok szemben, nem önmagam Másával. A magán-lét hiteles dokumentumának ezzel szemben a szubjektum önértelmezésének akaratlan nyomait, jelenlétének naiv megnyilvánulásait kell hordoznia. Ezekre és csakis ezekre mondhatjuk: láttam a dolgaidat azonmód, ahogyan te magad látod őket és ügyködsz rajtuk. Úgy, ahogyan majd egy istenség mindent látó tekintetének archívumába elraktározza őket.

Ez a Hórusz Archívum látnivalóinak nyitja és értelme.

Talált képek

Minden hogy kitágult, mióta elmozdulhatok nézésem mögül. (Tandori Dezső)

Tandori tényfékező-gépének csattogását vélem hallani: a Hórusz Archívum képein tárgy, alak és arcvonás tökéletes metamorfózison megy át, és a megörökített pillanat a megörökítés pillanatává lényegül. A fénykép tárgya a fényképezés. De nem mint „médium”, sőt maga a médium döbbenetesen áttetszőnek bizonyul, hanem a megmutatás-megmutatkozás személyes drámájának alaphelyzeteként. Ami lelepleződik, az éppen az alkalmi fényképész vélt kívülállása. „Érintettsége” nemcsak az ábrázolásban megnyilvánuló intencióként érhető tetten. Mintha a múló idő a fotográfus személyét „hívná elő”, jelenléte egyre erőteljesebben sejlik át a látnivalókon, személyiségének mindazon vonásaival együtt, melyeket, azt hihette, hogy a fényképezés, e technikai művelet látszat-objektivitása elrejt majd a szemlélő elől. A fényképezés indítéka, motívumai és más, a készítők és lefényképezettek előtt ismeretlen vagy fontolóra nem vett körülmények „innen nézve” sokkal nyilvánvalóbban beletartoznak a szituációba. Mintegy a kép síkján vannak jelen, és nem azzal szemközt.

A műalkotás sikere (a mű egész-léte) azon múlik, mennyire sikerül az alkotónak ellenőrizni és a kompozíciónak alárendelni minden részmozzanatot. E talált képek jelentésgazdagsága ellenben úgy tűnik, éppen annak köszönhető, aminek a szerzőjük nem volt ura. Amikor döbbenetes hitelességükről beszélünk, épp azokra az esetlegességekre gondolunk, amelyek a megörökítő szándékától függetlenül nyomultak át a blende résén. Így olyan értelem tárul fel előttünk, amelyet „előzőleg” senki más nem látott és nem értett. Olyan többletjelentés, amelynek valójában nincs szerzője, ezért vitathatatlan és megfellebbezhetetlen módon igaznak kell elfogadnunk. Az automatikus írás és action gratuit valamennyi dadaista, szürrealista és akcionista kísérlete ezt az ember-nem-járta, vad tartományt vette célba: ahol az értelem az értelmező szándékától függetlenül, spontán képződik. De csak a fényképezőgép képes rá, hogy csapdát állítson a véletlennek. S mivel a sorsszerű jelentéssel bíró véletlen nem a látvány része, hanem az eseményé, melynek kontextusában a felvételre sor került, a spontaneitás nem törhet be a látványba másként, mint a szerzői szándék mentén, annak kísértője és ellenpontjaként. A művészi kifejezésnek ez akadálya lehet, tökéletlen ábrázoláshoz, az ábrázolás kudarcához vezet rendszerint. A hétköznapi, alkalmazott (funkcionális) vagy műkedvelő fénykép tulajdonképpeni jelentését ellenben éppen az önkéntelenül megragadott és leleplezett kósza értelemkezdemények és töredékek adják.

Vegyük most sorra, miképpen egészül ki és miféle személyen-túli jelentés-többlettel a fénykép, melyet a véletlen munkába vett!

A mondanivalóm és én

Az első típusba sorolt fényképek a megszólalásig hasonlítanak a művészi vagy akár a sajtófotókhoz: a szerző erőteljes mondanivalója uralja a kompozíciót. Szegényesen öltözött falusi pár a donátorok hagyományos pózában: a kettejük között, a háttérben fehérlő kis templomot mintha kinyújtott tenyerükön tartanák. Sötét öltönyös kese fiatalember, az osztott képmező trükkjét kihasználva önmagával sakkozik. Távoli társa a kamasz-szoba falát díszítő plakát előtt áll: a plakát-kovboj pisztolyát halántékának szegezi. A szerzők személye természetesen ismeretlen, de mindegyik kép önportré számba megy. Az önértelmezés tendenciája nyilvánvaló. Ami az ábrázolást mégis önkéntelen, járulékos jelentéssel ruházza fel, az maga a képen megjelenő, „önértelmezésen rajtakapott” személy. A lekerekített önvallomást groteszk és a maga szánalmasságában megindítóan ellenpontozza a szereplők arckifejezése, testtartása, öltözéke. A trükkös beállítást az ügyeskedő igyekezet. Az ismeretlen sorsok titka súlyosabbnak tűnik, mint amennyit a csattanós előadásmód elvisel.

Nem kívánt konnotációk

Klasszikus példája ennek a disznóöléshez készülő család a falusi portán. Középen az áldozat, körülötte büszkén feszítenek leendő gyilkosai. Gondosan beállított, kedélyes csoportkép. A böllérkés a levegőbe emelkedik! Oldalt egy láthatóan periférikus helyzetű öregasszony a hurkatöltőt emeli a magasba, nem akar ő se kimaradni. Meta-képünknek e szerencsétlen némber és a disznó lesznek a főszereplői. Meg a szenvedés. Alapesetben egyébként a szándékolttal ellentétes, tehát az ábrázolt szituációt meghazudtoló értelem a lefényképezett személyek tekintetében tükröződik. Szovjet katonaportrék (javíthatatlan civil-fejek) sorozatán szemlélhetjük ezt. Máskor a megfélemlített megfélemlítők, egy megszállt/felszabadított fényképész-műteremben garázdálkodnak, festett háttér előtt, célra tartott stukkerral. Katonaruhába beöltöztetett (helybeli) kisgyerek kezébe kerül a fegyver, az egyenruhás felnőttek most mögötte állnak. Esetlenül vigyorgó három ittas katona közt tenyeres-talpas leány, katonasapka a fejébe nyomva, akármi történt, igyekszik jó képet vágni hozzá, látszik, többet is kibír. Magyarországi emlék, 1945. Láttunk egy szovjet – vagy talán mégiscsak magyar? – munkahelyi csoportképet is a hatvanas évekből, amelyen az ünneplő társaság a túlélési stratégiák Rembrandt ecsetjére méltóan gazdag sokféleségét mutatja be, s az egész mégis, minden aljasságával, nyomorúságával, átütő félelemszagával, opportunus cinizmusával együtt mindenekfölött és leginkább kisszerű, kietlen és sivár. Az önleleplező önábrázolás szép példájaként említsük még a sportos édesanyát a strandon hanyatt, lábbal az ég felé, talpán egyensúlyozva éltornász-testtartásban feszítő serdülő leányát, akinek arckifejezéséből egy pszichiáter tanulmányt, Woody Allen hosszabb filmkomédiát készíthetne az akaraterős szülőktől megnyomorított gyermekekről.

Az elvétett képkivágat

A szerzői szándékot felülíró vagy azzal ellenkező motívumok nemegyszer úgy kerülnek a képre, hogy a szerzőnek nem sikerül tárgyát környezetétől megfelelőképpen elhatárolni. Egyik kedvencem tengerparti nyaralási tucatkép maradt volna: a tengeri sünről az asszony kezében. Csakhogy a kép egy nudista strandon készült, s az asszony fél melle is belelóg. A meztelen kebel és a kis tüskés-borzas jószág együtt olyan képzettársításokat inspirál, melyek fényesen bizonyítják az eizenstejni montázselmélet igazát. Egy másik, a maga nemében felülmúlhatatlan remekmű esetében az ábrázolás eredeti tárgya egy kisbaba volt. Valamiért nem fekvő, hanem ülő helyzetben akarták megörökíteni, s ehhez a nagymama közreműködése kellett. A képet szemlélve, figyelmünket véletlenül sem a csecsemő, hanem az idős asszony drámája vonja magára. Sorsszimbólumnak is beillik önmegtagadó ügyetlenkedése, amint arcát a pólya mögé rejtve, a fényképező családtag kívánságának megfelelően megpróbál egyszerre jelen lenni és láthatatlan maradni. Halott kisbabát vesz körül a család egy harmadik képen. A fotográfus azonban kissé távolabb állt a kívánatosnál, s a csoportkép körül a gép látószögébe több zavaró mozzanat kerül: az alkalmi ravatalt a kert végében állították fel, s a fájdalmával elfoglalt csoport körül az élet jelei inkább a természet közönyére utalnak, s relativizálják a megörökíteni kívánt gyászos eseményt.

Az aktus fényképezésétől a fényképezés aktusáig

Akad néhány darab, amely képletszerű egyértelműséggel példázza, amit e képeken talán a legfigyelemreméltóbbnak találtunk: hogy a meglesés-megörökítés drámája a látottak fölébe kerekedik.

kéjsóvár mesterkedés

Levetett kiskosztüm a széken (igazi jellemdarab), akkurátusan elrendezett női holmi. Gazdájuk valamivel odébb, a kitárt szekrényajtó tükrében jelenik meg (szállodaszoba? kölcsön-lakás?), értelemszerűen ruhátlanul. Megjelenik, de nem látszik. A fél-aktot ugyanis eltakarja az, ami épp megörökítését szolgálná: az asztalra helyezett s a tükörre szegeződő fényképezőgép. A képen végül szinte semmi se látszik, mindez mégis végtelenül erotikus: Zsuzsanna és a vének egy testben. Narcisszusz, amint a kereső fölé hajol. A vágy elérhetetlen tárgya, hogy önmagunkat mint egy Másikat, egy személytelen nézőpontból kilessük, s testünket tárgyként szemléljük/használjuk más tárgyak között. Valamint a kívánt körülmények előállítását célzó, kéjsóvár mesterkedés: a szoba, a tükör, a ruhák, a nő, a gép. Máskor a fényképész egyszerűen csak belátszik a képbe: a játszótéren megörökített gyermekre hosszú árny vetül – az őt fényképező felnőtt árnyéka. Alkonyodik, a jeleneten végigseper a múlandóság szele. Vagy nem a fényképész zavar bele a képbe, csak egy fél-alak, s mutatja, hol itt a látvány. – Ezt fényképezzék! – gúzsba kötött férfi lóg fejjel lefelé egy fal előtt, még él, amikor a láthatatlan fényképész exponál. Elrettentésként vagy emlékül az otthoniaknak, a jól sikerült embervadászatról, ez a kép is elkészült valahol. A következő ellenben jól azonosítható időpontot örökít meg: a teljes napfogyatkozást, 1999 augusztusában. Két felvétel készül gyors egymásutánban. A televízió képernyője mellett, amelyen – mint bármi egyéb – a rendkívüli égi tünemény is, íme, jól látható, egyszer az anya, máskor az apa jelenik meg gyermekével. A fényképezőgép kézről-kézre vándorol. Intim együttes, a virtuális akárhol tetszőleges pontján, földtörténeti pillanatban.

Sorsszerű véletlenek

Szovjet járőr parasztszekéren, a falu közepén. Ölükben békésen pihen a gépfegyver, a képen úgyszólván semmi különös látnivaló nem akadna, ha a parancsnok nem az expozíció pillanatában néz az órájára. Hány perc, hány óra még a támadásig, a rögtönítélő bíráskodásig, a felkoncolásig, a hősi halálig? Ettől a véletlen mozdulattól az igénytelen amatőr felvétel Robert Capa legjobb képeinek színvonalára emelkedik. A véletlenek különös, bravúros egybeesése kellett ahhoz is, hogy egy mozgalmas társasági jelenetet megörökítő színes felvételen – távoznak épp vagy érkeznek talán – a négy félalak közül egynek se látsszon az arca. Egymást takarják, elfordulnak, így vagy úgy mindegyik azonosíthatatlan. A sokalakos képen lényegében semmi se látszik, a beállítás a közlés nullpontját súrolja, a maga nemében ritka teljesítmény.

A történelem átértelmezi a képet

Keletkezése pillanatában is jó szemű riporterre valló bravúr: a harmincas évek végén, egy világkiállításon néz egymással farkasszemet a horogkereszt és a sarló-kalapács a náci Németország és a szovjetek. Heroikus szoboralakok, fenyegető, megalomán öndicsőítés mindkét oldalon. Mára a kép emblematikus értelmet nyert: korszakot fémjelez, melyre e két szörny-állam együtt- és szembenállása nyomta rá bélyegét. E világállapotnak tömörebb és szemléletesebb ábrázolását elképzelni is nehéz. Földrajz és történelem együtt a következő felvételen: egy budapesti kabaré artistái egyiptomi turnéjukon, a piramisok tövében pózolnak a fényképezőgépnek. A négyezer éves, viharvert kövek között a trupp jellegzetesen pesties komolytalansága, a felelőtlennek tűnő móka markáns kontúrokat kap. Négyezer év tekint e léhaságra, s ha hazatérnek, néhány esztendő múlva kire a front vár, kire a gettó, s némelyik könnyűléptű táncos a haláltáborok fekete füstjével majd a légbe száll.

A technika ördöge

A fényképész régi kísérője, elképesztő kunsztokra képes. Rosszul továbbított képkockákon szürreális montázsban illeszti össze tagjainkat, a kettős expozíció egymásba komponál portrékat, vagy különös ornamentikát teremt a tanyasi libasorból, mely hol vízszintesen, hol függőlegesen keretezi a képet, esetleg fényt kap a negatív, és fél vagy egész alakok tűnnek el róla, se szeri, se száma az ilyesminek.

Ami titok, és az is marad

Vannak végül titokzatos, mert minden értelmezésnek ellenálló gesztusok, amelyeket valamiért vagy csak véletlenül, de mégis rögzítettek. A kimerevített pillanat tökéletes és abszurd értelmetlensége olykor mintha azt sugallná, hogy életünknek értelmet kizárólag az elmúlt és elkövetkezendő időpontokba kapaszkodó emlékezés/várakozás kölcsönöz, s ebből a múlandó és sérülékeny kontextusból kiragadva a történések és gesztusok önmagukban minden elfogadható értelmet nélkülöznek. Az elbeszélés hiátusaiban és távollétében az entrópia (a véletlenszerű elrendeződés) ül bús diadalt. Az egyik képen látható jelenetről egy Joyce regényt írhatna, s egy Wittgenstein örökre elhallgatna, mondván, mennyivel hatalmasabb az, amiről nem lehet beszélni. És akkor itt van még, és éjjel felriaszt Majorék telefonszáma. Ki helyezte a fekete készülék mellé, kinek üzent vele? A halálos ágyáról? Miben reménykedett? Majorék rászolgáltak a bizalomra? Volt visszahívás? Vagy fel se vették? Nem is próbálkozott, a puszta lehetőséggel beérte? Csak nézte mereven, amikor már mozdulni is alig tudott, hogy ezt még megtehetné, felhívhatná Majorékat, és akkor… mi volna akkor?

Akié a jóshely Delphoiban, nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez.

kép | Hórusz Archívum