Jámborné Balog Tünde

TÜKÖRRŐL A FONCSOR

[HÁTHA BENYITNAK]

TÜKÖRRŐL A FONCSOR

ha még egyszer, egyetlenegyszer, utoljára beülhetnék a belső ruhatárba, beszippanthatnám múlt idők dohány- és levendulaillatú porát, mohón, mint kábítószerfüggő cigarettapapírról a kokaint, és újra érezném, ahogy szétárad  bennem a fiatalság édes mérge, nagyot nyújtózva kiegyenesíthetném meggörbült gerincemet ott, a belső ruhatár repedt maszkjai és fakó legyezői között, izmaim megfeszülnének, beforrnának a megvakult tükrök foncsorfoltjai, és makulátlan felszínükön látnám, ahogy ráncos bőröm rásimul arccsontjaimra, szemöldököm magasra ívelne, vértelen ajkam lángolna, mint a karmazsin, lábamról eltűnnének a kék visszérrózsák, lábujjaim pergő, rózsaszín gyöngyszemek, bokám karcsú, derekam ölelni való, ujjaimról szétgurulnának a bogok, a köszvénycsomók, hajam szürkéből fénylő aranyra válna, zabolátlan szél törne be a nehéz, molyrágta  függönyök között, blúzom cibálná, szoknyám lebbentené, az előcsarnok megtelne emberekkel, hallanám az ismerős, premier előtti zsongást, és elszorult szívvel várnám, hátha benyitnak régvolt ideáljaim a ruhatári pult másik oldaláról, s ha mégsem, kiléphetnék a félhomályból, hogy intsek Katkónak, a lovászfiúnak, száz copfba fonta a katonalovak farkát-sörényét a parádéra, mielőtt elvitték lovastul a keleti frontra megfagyni a jégmezőkön; csókot dobnék elemista szerelmemnek, T. Gyurkának, vonalas irkalapra rótta csupa nagybetűvel, SZERETLEK, az apját internálták, anyja nagyságos asszonyból villamoskalauz lett Pesten, a városban mindenki ismerte őket, itthon nem kapott munkát, gyerekeit a nagyanyjuk nevelte – a levél megvan, ő azonban az omladozó családi kripta lakója, oly régóta, hogy neve is lekopott a kőről, alig olvasható; rámosolyognék H. Öcsire, tüskehaja és vipla koronás szemfoga volt, de nekem tetszett, a templomkertben randevúztunk májusi litániák után – akkor még az volt a szokás, szívdobogás, orgonaillat és holdvilág, még a kezemet se fogta meg –, pár éve olvastam róla a gyászhírt, szép karriert csinált, és pap nélkül temették, biztosan megsiratta a lourdes-i Mária; ó Istenem, hát Johnny Weissmüller is eljött, minden filmjét megnéztük anyámmal, amíg még játszottak Tarzan-filmeket a később Vörös Csillagra keresztelt Korzó moziban, elvenném a felöltőjét, aztán Humphrey Bogart érkezne, illatos füstkarikákat eregetve, és szürke puhakalapját, mint egy virágcsokrot nyújtaná felém… de épp ekkor harmadszor berregne fel a csengő – vagy a kakas szólalna meg harmadjára? –, és szétrebbenne árnyuk, Bogart visszakacsintana még áttűnőben, a nézők betódulnának a moziterembe, és akkor, a kiürült előcsarnokban meglátnálak téged, egyedül a harsány moziplakátok alatt, jól szabott kabátodban – vajon hova lett az a kabát az elmúlt hatvan év alatt? – , apád csináltatta a bányában keresett pénzből, nagy részét lefogták tőled rabtartásra, de a harmadát hazaküldhetted, szükség volt rá, mert apádat az utcára tették a hivatalból, mikor elvittek téged húszévesen, nyomorogtak és napszámba jártak anyáddal, anyád ujjai megfagytak a hideg kályha mellett, de mégis új kabáttal várt apád haza, megspórolta a pénzedből az árát, és Pulya Jenő apjával varratta, egyik legjobb szabó volt a városban, és a fia együtt ült veled, a kabátot az öcsédre próbálták, belekalkulálták, hogy fél fejjel magasabb nálad, de mikor két hete utoljára láttad a kórházi ágyon haldokolva, nyitott szájjal, mozdulatlanul, sokkal kisebbnek látszott, és nem hasonlított önmagára, senkire se hasonlított, tulajdonképpen már az előző estén meg kellett volna halnia, mondta az orvos, de makacs volt, mint te, megvárt, hogy illendően elköszönhess tőle, és akkor állt meg a szíve, amikor becsukódott mögötted az ajtó; az öcséd, mesélted, egyébként építésznek készült, de akkor, hatvan éve a kabátpróbánál váltót állítgatott a vasútnál, nem vették föl az egyetemre,

jamborne2_0412

Róka Miska, a köpönyegforgató direktor miattad nem javasolta, a testvére ellenséges elem, pedig nem csináltál semmit, épp nem tetszett a készülő szép új világ neked, ahogy a többieknek sem: Pulya Jenőnek, Bárónak, Máriónak, Piros Ferkónak meg a bátyjának, a Boda fiúknak, a Boda fiúk szüleinek, a parasztoknak, a papoknak, a katonáknak, a kereskedőknek, a professzoroknak, a zongoristának (bent direkt az ujjait verték), és a történelmi nevet viselő hercegnek, a balerina férjének sem tetszett, ő figyelmeztetett téged, az új fiút a Margit körúton, hogy tégla van a zárkátokban, vigyázz a nyelvedre – egyiktek sem volt oka annak, ami veletek történt, az már az okozat volt; a múltat végképp eltörölni program következménye –, és míg  arra várok, hogy benyiss végre hozzám a belső ruhatárba, bent a sötét moziteremben újra játszódik a film a keletre-nyugatra zakatoló marhavagonokkal, deportáltakkal, malenkij robotosokkal, ki-és áttelepítettekkel, börtönökkel és akasztófákkal, ávósokkal, besúgókkal és smasszerekkel, agitálókkal, sztahanovistákkal, kulákokkal, kolhozokkal, társbérlőkkel, elhurcolt apácákkal, sorban állással, békeharccal, klerikális reakcióval, terv- és békekölcsönökkel, felvonulásokkal, jelszavakkal, a nép atyjával és a láncos kutyával, káderlapokkal, szakérettségis káderekkel, zúzdába hurcolt könyvtárakkal, pufajkásokkal, demagógokkal, tiltással, tűréssel – az életünkkel, de te állsz a régi mozi régi előcsarnokában, a régi kabát lefoszlik rólad, a moziterem üres, törött székekkel, lomokkal van tele, a filmszalag a te fejedben fut, üvöltés, lábdobogás, lövések, robbanások, falak omlanak, lefoszlik a tükrökről a foncsor, nincsen mögöttük semmi, két öreg néz egymásra az üvegen át

 kép | fortepan.hu