Paolo Rumiz

TRIESZT-LJUBLJANA-PTUJ-BÉCS

KERÉKPÁRTÚRÁN A FIAMMAL [2001 május]

TRIESZT-LJUBLJANA-PTUJ-BÉCS

(1998. június 28., vasárnap − 1998. július 3., péntek)

Szemerkélő esőben szálltunk nyeregbe, hogy a Sonnenbergen átjutva utunk végállomásához érkezzünk. A dombtetőn kitágul a horizont, és észak felé, a folyókon, a falvakon és a Bécsi-erdő utolsó lankáin túl, a messzeség homályában, mint egy délibáb, feltűnik a bécsi Szent István-dóm magányos, égbe szökő tornya. Micsoda szívmelengető boldogság, mikor a célegyenesben megpillantjuk a Dunát! Fejemben kérdések kavarognak − vajon honnan ez a soha nem tapasztalt öröm, hisz annyiszor láttuk már Bécset? Vajon miért érezzük úgy, hogy eddig még soha nem utaztunk, holott már a fél világot bejártuk?

újra felfedezett tárgy

Ezt az érzést bizonyára a halkan zümmögő masinának, a biciklinek köszönhetjük, melyet a fiam és én immár hatodik napja a fenekünk alatt tartunk, és melyet most használunk először hosszabb utazásra. Fáradhatatlan vadászkutyaként minden hegyi ösvényt, szurdokot bejárt velünk, minden élményt elraktározott. Most, a finisben az egész út újra lepereg előttünk, mint egy film: Trieszt, Ljubljana, a Dráva, Burgenland, átruccanás Magyarországra. Eláll az eső, boldogan és teljes gőzzel tekerünk a Duna-parton. Achau, Leopoldsdorf, Laxenburger Straße. A császárváros pókhálója rabul ejt minket. De az örvénybe hatszáz kilométerrel lejjebb, házunk kapujában kerültünk bele. Ami itt következik, nem egyszerű útinapló, hanem kalauz egy beavatás „mélységeibe”, vallomás egy közösen újra felfedezett tárgyról, a kerékpárról. Ez a két könnyű kerék oly sok mindenre szolgált nekünk: eszköz volt az ismeretszerzéshez, a lassúság újra birtokba vételéhez, útlevél egy újfajta illegalitáshoz, felforgató masina. Átalakította az utazással kapcsolatos távolság-, idő- és haladás-érzékelésünket, látó- halló- szagló- és ízlelő-képességünket, megváltoztatta még az álmainkat is. De hasonlóan jól működött filmfelvevőként, képek és emlékek keverőpultjaként, gondolatgyártó masinaként is.

Ha jól belegondolunk, a bicikli a vezeklésnek, valamint a fáradtság és a csend újrafelfedezésének az eszköze is volt. Végül, de nem utolsó sorban pedig forradalmár eszköznek bizonyult, mert megszüntette a hierarchiákat, egyszerűsítette a szükségleteket, és visszaállította az emberközelibb kapcsolatot az anyafölddel. Ausztria persze egyébként is olyan hely, ahol a biciklin közlekedőket nagy becsben tartják, nem az autóipar nyomorult akadályainak tekintik. Éppen ezért jutott eszünkbe oly gyakran Itália, Európának az az országa, ahol annak ellenére, hogy egy Pantanival, amatőr bicikliőrültek tömegével és egy kerekező kormányfővel dicsekedhet, az utak − ősi útvonalait is beleértve −, a biciklin közlendők számára mégis annyira ridegek, idegtépőek, jószerivel járhatatlanok.

Reisefieber

A németek nevezik így az „utazási lázat”. Azonnal ráismerek: az éjszaka kellős közepén jelentkezik hideg verejték, szorongás és hasonló nyavalyák formájában. Meleg van, forgolódom az ágyban, és azt gondolom, hogy komplett őrült vagyok. Minden előkészület, edzés nélkül neki akarok vágni ennek az útnak. Hogy miért teszem? „Papa − mondta egyik nap Michele, a fiam −, csináljunk valamit együtt!” És a papa persze rögtön igent mondott, mert hát ötvenévesen az ember annyira vágyik valami különleges dolgot véghezvinni: szeretne újra visszakapni valamicskét az eltűnt térből és időből, bizonyosságot szerezni arról, hogy még sok mindenre képes. Pedig ma csak abban biztos: itt ez a bicikli, rá kell ülni, és tekerni kell; még akkor is, ha holnap talán fel sem tud kelni az ágyból… Centiméterről centiméterre megterveztem az utat, ám azt az átkozott hatszáz kilométert ezen az éjszakán legyőzhetetlen akadálynak érzem. Szinte áll a levegő. Felkelek és ellenőrzőm a zsákokat: fogkefe, kulacs, jegyzettömb, gyertyák, térképek, trikók, iratok, pénz. A fiam mindeközben békésen alszik. Biztos benne, hogy ki fogom bírni, egyszóval ő is őrült.

Agyő, mobiltelefon

Hajnalban indulunk, mint a csempészek. Friss virágillat. Milyen tiszta ilyenkor a város levegője! Az utolsó döntés: magunkkal vigyük-e a mobiltelefont? Gyorsan végiggondoljuk: emberek vagyunk vagy üzletemberek? Otthon hagyjuk a sipító pokolfajzatot, felszedjük a horgonyt, és már az első méterek után újfajta könnyűséget érzünk: szabadok, utolérhetetlenek lettünk. Igaz: útra kelni egy kicsit olyan, mint meghalni. Jelen esetben azonban az indulás szabadulást jelent, az út megmenekülést. Vidám dezertőrök vagyunk. A szorongás semmivé foszlik, a rohanás úgyszintén. A motorosokat marslakóknak látjuk, az autókat dinoszauruszoknak, az autózást pedig aggkori gyengeségnek érezzük. Néhány méter elegendő ahhoz, hogy megbizonyosodjunk róla: sikerülni fog! Hogy nincs meg hozzá a kellő kondíciónk? Sebaj, majd közben megszerezzük!

Felégetni a hidakat

Michele öt méterrel előttem teker fölfelé. Tizenhat éves, deltás fiatalember. Most hallgat, de általában megállás nélkül beszél: ő a család filozófusa és politikusa. Mikor megszületett, letettem a nagyesküt: arról szó se lehet, hogy fenekestül felforgasd itt az életet! Így aztán hathónapos korától mindenhová magammal cipeltem, mint egy nomád. Sátor, hátizsák, hálózsák és csillagos ég. Nekem hihetetlen erőfeszítéseket jelentett, benne kitörölhetetlen nyomokat hagyott. Csodálkozva tapasztaljuk távolság-érzékelésünk hirtelen változásait. Trieszt pillanatokon belül távolinak, ezzel szemben Bécs egészen közelinek tűnik föl. Bizonyára azért érezzük ezt, mert minden hidat fel akarunk égetni magunk mögött. Előttünk viszont egy soha nem látott új híd jelenik meg: tudjuk, hogy ezen a keskeny, ám egy éles kardhoz hasonlóan erős és biztonságot adó hídon eljutunk „valahová”. Az Ariadné-fonalat máris a kezünkben tartjuk: ott kanyarog előttünk, az Alpok keleti nyúlványain. Azzal is tisztában vagyok, hogy ha nem a házunk ajtajától indultunk volna el, nem ugyanezt éreznénk. Mert csakis így tudjuk „saját” mércénkkel mérni a térképet, megérteni, hogy a nagy távolságok apró lépések sorozatából tevődnek össze. Az utazás pedig nem más, mint lakhelyünk kitágítása.

Mitteleurópa

Hat kilométernyi emelkedő után Trieszt − az éles kontúrokkal egyetemben − eltűnik a szemünk elől. Ég veled, mediterrán éghajlat! Hűs kontinentális légáram csap meg minket, a völgyekre sűrű pára telepszik, pedig még nagyon messze járunk a Duna-melléki ködös vidékektől. A felkelő Nap felé haladunk. Olyan földek felé, ahol a vonatok lassabban járnak, a terek kitágulnak, az idő és az emlékezet két különálló dolog.

Vasárnap reggel lévén, gyorsan mehetünk a néptelen utakon. Ötven kilométer után sűrű erdőkkel borított hegyek-völgyek között járunk. Azért választottuk útvonalként az Alpok keleti nyúlványait, hogy elkerüljük a nagy emelkedőket. Hamar rá kell azonban jönnünk, hogy a völgyek rosszabbak a hegyeknél. A szerpentin-koncepció nem jött be, a kaptatók túlságosan meredekek. Mi pedig ahelyett, hogy az alpesi patakok mentén kapaszkodtunk volna szépen felfelé, keresztben szeljük át a völgyeket, így aztán nem egy, hanem végtelenül sok hegyet mászunk meg.

Az átlagsebesség csökken, de ki törődik vele

Még dél sincs, de már a liliputi állam fővárosához közeledünk. Letérünk az országútról, leroskadunk egy hársfa alá, egy kolostor közelében. Tartottuk az előre kitűzött tempót, ezért jutalmat érdemlünk: az első sört. A Nap magasan áll, égeti a tarkónkat, az egész testünk sajog, nincs túl nagy kedvünk a folytatáshoz. A sörhöz jólesik egy kis sajtos omlett, utána némi almás lepény, az édesség után persze kávé kívánkozik, aztán meg rövid szunyókálás tücsökzene hangjai mellett.

Ha nem hegyek vennének minket körül, akár Észak-Lengyelországban is lehetnénk: patakok, erdők, alacsony házak, lágy melankólia. Az átlagsebesség csökken, de ki törődik vele. A ljubljanai síkság falvai között tekerünk, ráhagyatkozva „a csuda tudja, hová vezető” útra érjük el az első Száva-hidat. A már nem létező Jugoszlávia nagy folyami útja még alpesi vizektől dagad.

Kicsik, de tehetségesek

Szinte minden falunak saját tűzoltólaktanyája van, frissen meszelt falakkal, a bejárat fölött a védőszent figurájával. Akár az új szlovén rendszer jelképei is lehetnének. A Habsburg-gyökerekre és a területi önkormányzatra utalnak. Ég veled, Jugoszlávia? Tegnap itt még tankokkal tartották fenn a rendet, ma már polgári eszközökkel őrzik. Eszembe jutnak Ljubljana polgármesterének a függetlenség kivívása éjszakáján mondott szavai: „Kicsik vagyunk, de tehetségesek!” Hatalmas üdvrivalgás volt a válasz. Ez a Svájc-szindróma egész Szlovéniában érzékelhető.

A gondolatgyártó masina

Egy kellemes kis szállodában, vacsora után felfedezzük, hogy a lassan utazó számára éjszaka is folytatódik az út. A kerékpár olyan gondolatgyártó masina, amelyik napi huszonnégy órát dolgozik. Az álom is „on the road”. Hegyek, zivatarok, tücskök, gyerekek, szélvihar, felhők, folyók, hidak, köd, kutyaugatás, na és örökmozgó lábak. Az agy tovább dolgozik, a test azonban a saját útját járja, mély álom örvénye ragadja magával. Mitteleurópának az olasz nyelvnél sokkal érzékletesebb szavai vannak ennek az állapotnak a kifejezésére: „spavati”, „schlafen”. Szinte árad belőlük a fáradtság animális súlyossága.

Súly egyenlő könnyedség

Második nap. Reggel rádöbbenünk a kerékpár egy másik paradoxonára: a zsákok súlya könnyeddé teszi az embert. Tudom, hogy málhás ló vagyok: a nyerget ólomsúlyúnak érzem, szinte lehúz a földre, és arra kényszerít, hogy lassan menjek. Ekkor azonban egy egészen új, szokatlan egyenlet keletkezik: súly = autonómia = szabadság = könnyedség. Ebben talán a komfort minimalizálódása játszik szerepet, amit egyenlően kell elosztani a rendszámtábla és motor nélküli közlekedési eszközre erősített két zsákban. ,,Omnia mea mecum fero”: minden vagyonomat magamnál tartom. Este mindent ki-, reggel visszapakolni. Ez a nomád rítus teszi visszafordíthatatlanná az elszakadást otthonról. Ezt nem lehet felfogni, ha az utazás csupán egyetlen napig tart.

A Száva-hidak

Párás hajnalban indulunk, a völgyek összeszűkülnek, csepereg az eső. A Száván régi, még az első világháború idejéből való hidak, ferde tetőkkel és szélvédő pajzsokkal. Egy Spondnji Log közelében, az erdők, a víz, a vasúti sínek és az országút között magányosan álló híd alatt reggelizünk. Víz- és tölgyfaillat terjeng, a deszkák minden mozdulatnál megreccsennek; a palló szinte mozogni látszik a vízről visszaverődő fénycsíkoktól. Az ilyen lassú utazás során minden jelképekkel telítődik: az emelkedő a vezeklés, az útkereszteződés a választás, az egyenes út a befelé fordulás szimbóluma. Maga az utazás hajózás az ismeretlenség tengerén, a híd pedig a vízen való biztos átjutás jelképe… Miközben a hidakról papolok, egy erős széllökés kikap a kezemből két 50 ezer lírás bankót. A vízbe esnek − irány a Fekete-tenger. De rá se rántunk: egy kalanddal több.

Némán tekerünk az esőben. Fejemben az emlékezet filmje pereg. Argentínában született apámra gondolok, a mandolinjára, a tőle hallott történetekre. Ő is szeretett biciklizni, így most három nemzedék utazik együtt.

A levesek földrajza

A völgy egyre barátságtalanabbá, ellenségesebbé válik. Fölfelé menekülünk egy szörnyű kaptatón. Csomagjaink visszafelé húznak, ez az első igazán kemény teherpróba a lábaink számára. Aztán újra lefelé gurulunk, a fák között megpillantjuk a Drnovsek nevű fogadót, az orrunkat megcsapó illatról eszünkbe jut, hogy ideje lenne valamit enni. Gyorsan befalunk egy „cevapcici”-t csípős paprikával. A biciklin vándorlók úgy esznek, mint a vademberek, mit sem törődnek a kalóriákkal, és folyton sörről álmodoznak. Meg aztán az étkezés mindig jó alkalom arra, hogy egy-egy helyet az emlékezetünkbe véssünk. E túra után a stájerországi Deutsch Haseldorfról mindörökre a tűzpiros paprikával megszórt, hagymás, tejfeles zöldségleves jut majd eszünkbe, a szlovéniai Ptujról az a fokhagymaleves, aminek a szakácsnő még a receptjét is leírta nekünk, a burgenlandi Reinitzhez pedig egy pincehideg almalé, valamint egy rokonszenves pincér kötődik, aki elmagyarázta, melyik úton menjünk tovább.

Szlovén kémények

Áthaladunk a nagy és gesztenyebarna Savinján, amely megint új hangulatot áraszt. Az első gólyák Pannónia közeledtét adják hírül nekünk. A komlóültetvények között, Celje környékén felfedezzük, hogy a szlovének bioritmusa vidékies és posztszocialista. A városban, azonos munkaidőben dolgoznak, és a környező falvakban laknak. Az eredmény: délután háromkor a tömeg mindent, minket is elsodor. Az autók a mellékutakat is elárasztják, hosszú sorok araszolnak a barátságos kertes házakig. A hatalmas áradat bekerget bennünket egy jugoszláv típusú szálloda-hodályba, ám mire lecuccolunk, már vége az egésznek, az utak ismét elnéptelenednek. Délután 5-kor Szlovéniában takarodót fújnak, mindenki hazamegy vacsorát főzni, sok-sok kémény füstöl, és narancsszínbe öltözve beköszönt az alkonyat.

A felfelé haladás filozófiája

Harmadik nap. Fénypászmás pára borítja a tájat, kemény menet vár ránk, amíg elérjük a Dráva-menti völgyeket. Micsoda bűnbánati ereje van a felfelé haladásnak! Az út szinte domborúvá válik, mint egy lencse, te pedig mintha be lennél zárva egy burokba, melynek belsejében csak szíved dobogását hallod, izmaid feszülését érzed. Igaza van Paolo Conténak, igaza van Bartalinak: két mozdulat között valóban leírhatatlanul nagy a csend.

Komótosan haladunk, az ég kitisztul fölöttünk. Szeretem lassan, nyugodtan hasítani a levegőt, mint öreg ácsmester a fát. Sok éves alpinista tapasztalataim megtanítottak arra, hogy a csúcs önmagában gyakran kiábrándító, hogy sokkal nagyobb élmény maga a feljutás, az út megtervezése, legtitkosabb részleteinek a tanulmányozása.

Légörvényben

A hosszú leereszkedés során egész illatáradat jön velünk szembe. Szinte beszippant minket egy légörvény, a sebesség nő, a hőmérséklet csökken, a levegő gyorsan váltakozó ütemben különböző illatokkal telítődik, orrunk pedig egymás után azonosítja a szagokat: széna, avar, harmat, fűrésztelep, faforgács, frissen kaszált fű, por, istálló, fogadó, folyóvíz, napsütötte szőlő, szénfüst a falu szélén. Egyre gyorsabban suhanunk, az illatok emlékezetünkbe vésődnek, összekeverednek, régi illatokat idéznek fel. Párizs és a frissen sült bagett, az ostromlott Szarajevó és a hagymás cevap, Lisszabon és az Alfama negyed halvendéglőinek illatát.

Gólyák és napraforgók

A Dravinja hídjáról megint teljesen más Szlovénia tárul elénk. Ég veled szubalpesi táj, ég veletek sötét fenyvesek; itt már Kelet illata tölti be a levegőt. Az újabb völgyben Kelet varázsa ragad el minket: szőlőligetek, tölgyesek, csend, haranglábak, napraforgók és vándormadarak. Két gólya rituális táncot lejt a kicsinyei körül, kelepelésük töri meg a villanypózna tetejére rakott fészek körüli csendet. Errefelé, Magyarország közelében az emberek szívélyesen köszöntik az idegent, rámosolyognak, nem sütik le a szemüket, mint Ljubljanában. A Nyugat utáni igyekvésük közben a szlovének bizonyára sokat nyertek − de úgy tűnik, a keleti nyíltszívűséget elveszítették.

A dombok magasabbrendűsége

Az Alpok nyúlványai mind alacsonyabbak, a szintkülönbségek lassan kiegyenlítődnek, és mi, földközeli utazók mindinkább érzékeljük az anyaföld ráncait, tetoválásait, legkisebb hullámmozgásait. A csökkenő szintkülönbség olyan új világot nyit meg előttünk, amilyet semmiféle térképről nem olvashattunk volna le. A dombjárás túránk kulcsfogalmává válik, és a dombok magasabb rendűnek bizonyulnak a hegynél. A dombtető olyan hely, ahol egy pillanatra minden kimerevedik és újrarendeződik, ahol a fények − a hangokkal és az illatokkal egyetemben − megváltoznak. És ezen a lélektani csúcsponton, ahol a felkapaszkodás vezeklése és a leereszkedés jutalma találkozik, leveted magad a selymes fűre, lerúgod a cipődet, majd előveszed a térképet, és helyzetmeghatározást végzel.

A Balkán közel van

A lassan hömpölygő, széles Dráva hirtelen a hadtápvonal atmoszféráját árasztja magából. A Nap magasan áll, a dohányföldek és a fűzfák mögött a víz olyan területek felé halad, amelyek mostanában ismét pokollá, etnikai háborúk színterévé váltak. Nincs messze innen Horvátország és a porig rombolt Vukovár. Az emberek mégis vidámak, szelídek és egyszerűek. Ez az ellentmondás számunkra most a ptuji vár alatt, a folyóparton elfogyasztott jó pohár Traminiben és nagy adag töltött káposztában oldódik fel.

Beszélő nevek

Meleg van, útirányunk lassan megváltozik, Kelet helyett már Észak, Stájerország felé haladunk. Lágy, mosolygó dombok, paradicsomi táj. És most bekövetkezik egy másik metamorfózis: haladásunk végre határozott ritmust vesz fel, a ritmus pedig zenévé alakul. Michele Arisztotelésszel tréfálkozik. Ha az ember test és szellem egysége, akkor apoteózisa a kerékpár, mert azon test és szellem ugyanabba az irányba mozog. Ora et labora, mint a szerzetesek. Itt az ideje, hogy valami szállás után nézzünk. Azt mondják, van itt a közelben, egy Drbetinci nevű falu közelében egy fogadó. Ízlelgetjük a nevet: tetszik. A helynevek nagyon sok üzenetet közvetítenek: aki szeret térképet böngészni, pontosan tudja. Aki azonban csak autón közlekedik, ezt nem értheti meg. A messze magunk mögött hagyott karsztvidéken kemények a helységnevek: Razdrto, Grcavec. Komlóültetvényeket lágyabb nevű falvak körül láttunk: Tremerje, Mestinje. Itt pedig, ahol sok sárgabarack terem, játékosabbak a helységnevek: Svetinci, Andrenci. Még hátravannak a szőlőligeteket és várkastélyokat idéző, heraldikus nevek, úgymint Kapfenstein vagy Gangelberg.

Szőlők és csillagok

A hatalmas szőlőültetvények közepén fekvő fogadóban szívesen látnak minket. Az ördögbe, két olasz, akik biciklivel mennek Bécsbe! A hír gyorsan terjed, vacsora után még a szomszédok is átjönnek, hogy megcsodáljanak bennünket.

Kitűnő rizlinggel koccintanak az egészségünkre. Nagyon rokonszenves, forróvérű emberek. Épp focimeccs van a tévében, és két törzsvendég teljesen váratlanul heves vitába bonyolódik egy kirúgás miatt. Az asztal fölött poharak röpködnek, a két paprikavörös arcú pasas majdnem hajba kap. Aztán elnevetik magukat, és barátságos vállveregetéssel végződik a dolog.

Jó éjszakát, olaszok! Nasvidenje! Az égen ragyognak a csillagok, a föld sötétbe burkolózik. A levegő megtelik friss fűillattal. A távolban fények villannak, az óra tizenegyet üt, kutyaugatás hallatszik.

Az eltévedés hasznosságáról

Negyedik nap. Kemény legényeknek való reggeli: tea barackpálinkával, főtt tojás és barna kenyér. Véletlenül rossz irányba indulunk, és elvétjük a térképen előre kijelölt utat. De néha hasznos, ha eltéved az ember. Megpróbáljuk legalább az észak-északkeleti irányt tartani, és így Szlovénia újabb csodálatos vidékét fedezhetjük fel: évszázados tölgyesek és hársfaligetek között kanyargó út, a dombtetőn kolostorok, napsütötte tisztások, szőlők és aranyló gabonamezők. Rajtunk kívül egy teremtett lélek sincs a környéken, csak néhány őzsuta fut át előttünk az úton. Az ég enciánkék, a boldogság megsokszorozza erőnket. Mindjárt Ausztria határához érkezünk.

A kerékpárosok országa

Belépünk abba az országba, ahol a két keréken utazókat tiszteletbeli polgárnak tekintik. Ezt már a határőrök, a szállodatulajdonosok és a pincérek mosolyából is azonnal megérti az ember. Biciklivel jól járható utak mindenütt, tökéletes útjelzések. Az utazási irodákban kapott térképen jelölik a kerékpárszervizeket, minden pihenőnél találhatók bicikliparkolók. A legkülönbözőbb léptékű, a legapróbb részleteket is jelölő térképek kaphatók. Ilyet nálunk 1904 óta nem csinálnak. Maga az olasz kormányfő, Prodi is szenvedélyes biciklis, a kerékpárutak száma mégis elenyésző. Hogy mit csinál az Egyesület? Semmit, pedig a logóján ott a kerékpár.

Németeknek való

A Weinstraße emelkedőihez érünk, a magyar határ közelébe. Szőlőültetvények között tekerünk, ízlelgetjük a lassúság nagyszerűségét, a mozdulatlanság tökéletességét. Miért nem tehetem meg ugyanezt Olaszországban? Arról álmodozom, hogy egy szép tavaszi reggel a még hófoltos Stelvio lábánál állok, felmászom a Coppi csúcsra, onnan pedig szép lassan leereszkedem az olasz csizmán. Létezik-e ennél jobb mód arra, hogy az ember újra felfedezze a saját hazáját, mégpedig éppen a gyökerek elvesztésének éveiben? A szentjánosbogarak harminc éve kipusztultak nálunk, az olaszok észre sem vették − vagy egyszerűen beletörődtek. Folyton rohannak, lassan már semmit nem látnak meg. Isten tudja, hogy lehettünk egykor nagy hajós és felfedező nép! Az átlag olasz számára a lassú utazás nevetséges, „németeknek való” dolog.

A francia modell

Vajon miért változtunk meg ennyire? Talán minden a humanizmussal kezdődött, amikor egy őrült az embert helyezte a világegyetem középpontjába. Az erdők és a folyók helyett az embert. Michele szerint mindennek az egyistenhit az oka. És hogy Észak felé menni egyet jelent az elveszett istenek újra megtalálásával. És ha minden a latin vérmérsékleten múlik? Meglehet, de akkor Franciaországban miért indított harcot Jospin az autók ellen, és építtetett bicikliutakat harmincöt városban? Év végén pedig minden középiskolás − a tanárokkal együtt − egyhetes kerékpártúrát tesz. Ami pedig a spanyolokat illeti, azonkívül, hogy kiváló mandolinjátékosok és nagy paella-fogyasztók, két év alatt az összes használaton kívül helyezett vasútvonalat kerékpárúttá alakították.

Kánikula van: az egyik dombtetőn, egy hársfa alatt lerúgjuk a cipőnket, úgy hűsölünk. A németekre gondolok, akik akkor is biciklivel járják az országútjainkat, ha kamionoktól kell rettegniük, vagy ha járhatatlan mellékutakra kényszerülnek. Egyszer láttam néhány németet, akik − az országunk iránti csodálattól vezérelve − a talán valamennyi közül a legelhanyagoltabb és legmeredekebb Pradarena-hágón keltek át az Appennineken. Miért nyugszunk bele, hogy a külföldiek jobban ismerik Olaszországot, mint mi magunk? Miért tudok olyan keveset a saját hazámról? Miért szakadtak el ennyire az olaszok Itáliától, a világ leglátogatottabb helyétől?

A napnyugta földje

Egy csodálatos leereszkedés a Rába irányában elűzi ezeket a gondolatokat. Kukorica- és árpatábla, öreg tölgyesek suhannak el mellettünk. Olyan halkan siklunk, mint egy vitorlázó repülő. Utazásunk akusztikai dimenziója is rendkívüli. És mi csak megyünk, mendegélünk… Kivételes erővel érezzük az idő kontinuitását, tartamát. Épp ellentéte ez az állandó stresszben élő, a dolgok végességétől rettegő nyugati ember patologikus nyüzsgésének, a „folytonos kezdés” rögeszméjének. Európa a napnyugta földje, az alkonyat azonban korántsem a halállal, hanem a napi tevékenység utáni megérdemelt pihenéssel helyettesíthető be. Miért van az, hogy „közös házunk” kizárólag a pénzre épül, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyja ezt a valamennyiünket egyesítő gigantikus jelképet?

A karbantartás dicsérete

Épp csak érintjük a magyar határt, még negyven kilométer van ma hátra, és a jó vacsora iránti vágyunk megsokszorozza az erőnket. Heilingenkreuzban − ez is micsoda jó név − van egy kedves kis szálloda, monarchiabeli zuhanyzóval, no meg finom krumplisalátával, nagy sörökkel és ribizlitortával. A fiam megállás nélkül beszél, egy percig sem lehet mellette unatkozni. A hosszú út alatt megváltozott, sokat mélyült a kapcsolatunk.

Éjszaka Kelet varázsáról esik szó. Michele úgy gondolja, hogy Marco Polo utazása nem kényszerűségből tartott olyan sokáig Kínába, hanem mert ő maga akarta így. Az utazás tanulás, és mivel megtanulni valamit csak lassan lehet, semmi értelme nem lett volna, hogy gyorsabban haladjon… Michele, aludj már! De én sem tudok aludni, aminek az okára csak később jövök rá: elfelejtettem ellenőrizni a felszerelést, és a karbantartás rítusa nélkül képtelen vagyok megnyugodni. Elemlámpával lemegyek a garázsba, ellenőrzőm a kerekeket, aztán visszafekszem. A bicikli nem autó, amit ahogy leteszed, nyomban el is felejted. Nem, ő egész éjjel vár rád…

Az utak énekelnek

Ötödik nap. Ellenszélben tekerünk, esővel fenyegető alacsony ég alatt. A falvak ritkulnak, a terek tovább tágulnak. Burgenlandban járunk, a kastélyok, valamint egymással keveredő népek és nyelvek földjén. Ausztria ugyan a kiváló kerékpárutak birodalma, mi mégis elkerüljük azokat. Nem szeretnénk rezervátumba menni, az emberek közé akarunk vegyülni. Eddig is azért láttunk annyi mindent, mert az országúton haladtunk, amely mindenhol pontos tükre a környező világnak − embernek és történelemnek egyaránt. Az utak varázsát az adja, hogy a rajta járót egy akár ezer éve tartó, megszakítatlan folyamat részévé teszik. A régi utak énekelnek, írja Chatwin. És még ma is énekelnének, ha nem váltak volna versenypályává, ha a gyalogosokat nem űzték volna a völgyek mélyére. Manapság a bicikli maradt az egyetlen olyan közlekedési eszköz, amely még a látvány befogadására alkalmas sebességgel képes követni az életet.

A pihenők apológiája

Neustift, Güssing, Deutsch Tschantschendorf. Hogy is mehetnél el megállás nélkül egy hely mellett, ha Deutsch Tschantschendorfnak hívják, ha gulyásleves illata hívogat, s ha ráadásul még esni is kezd? Már nem kell sietnünk: Bécs közel van, a helységnevek is egyre melodikusabbá válnak, mintha valamely operett képzeletbeli birodalmában járnánk: Antau, Muellendorf, Wimpassing an der Leitha. Esik, a pincérlánytól tanult kártyajátékkal múlatjuk az időt. A helybéliek az erdőirtásról vitatkoznak, a pult mögötti polcon focibajnokságok kupái trónolnak, a szakácsnő ránk mosolyog.

Megtudjuk, hogy az út másik oldalán fekvő ikerfalu neve: Kroatisch Tschantschendorf. Lehet, hogy a két szembenálló etnikum között is olyasfajta viszály van, mint Liliput és Blefuscu között a Gulliver utazásaiban? Nonszensz történeteket kitalálni szórakoztató dolog. „Induljunk? − Ne, jobb, ha még várunk.’’ A váratlan pihenőknek speciális hangulatuk van, ugyanez érvényes az olyan helyekre is, mint ez a kocsma itt, a zuhogó esőben. Hagyjuk a szigorú útitervet a piemonti nagyfal és a gazdasági csoda neurotikus és milliomos Észak-Itáliájának felcicomázott versenykerékpárosaira.

Tekerek, tehát vagyok

Egymásra nézünk és elnevetjük magunkat, mert egy cseppet sem hasonlítunk az újsághirdetések lombardiai és venetói szaküzletekben és szupermarketekben felszerelt profi bajnokaihoz. Azok könnyűsúlyú marslakók: soványak, energikusak, a legmodernebb technikával felvértezettek, hipermozgékonyak. Ők a sebességet keresik − mi a lassúságot. De ha nem vagyunk versenykerékpárosok, akkor micsodák vagyunk? Biciklin közlekedő turisták? Még csak az kéne, hisz a turizmus − ahogy Marco Paolini barátom nevezi − „agymosó nehézipar”. De hát akkor mik vagyunk? Egyetlen, a legegyszerűbb meghatározás marad számunkra: utazók vagyunk. Különleges utazók. Nem romantikus menedékkeresők, hanem ősi utakon járó középkori vándorok.

Az idő kiderül, a hatalmas tökföldek között úgy lopakodunk, mint a kémek. Itt senki nem szedi le a tök virágait, mert nem tudják, hogy ki lehet rántani. Bolondok ezek az osztrákok, gombát sem gyűjtenek. Ezzel szemben van nekik almalevük, meg kitűnő „spritzert” csinálnak ásványvízzel. A legjobb sörhelyettesítő, amit ismerek. Erre egy kiskocsmában jövünk rá, ahol mézszínű kutyus dörgölőzik a lábunkhoz, és keservesen nyüszít, amikor továbbindulunk. Eisenberg, Schachendorf, Rechnitz: az egykori vasfüggöny egyik legőrzöttebb pontjához érkezünk. Ötven éven keresztül errefelé nem járt senki. Az emberek talán ezért is mosolyognak olyan szépen ránk, utazókra.

Hullámzó búzamezők

Bécs még 110 km. Átlépjük a magyar határt, Kőszeg irányában megyünk, hogy kikerüljük a ködbe burkolózó Guensergebirgét. Az utakon libák, lócitrom és hullott sárgabarack: errefelé megállt az idő. Aztán újra kibukkan a nap, a lágy és szabályos dombokon hullámzó búzamezők. Lassan érezni kezdjük az osztrák főváros szívó hatását. Michele sorolni kezdi, mire a legkíváncsibb Bécsben: Karl Marx Hof, a szobafestő Hitler háza, a Kahlenberg, ahol törökök táboroztak.

Sieggrabennél, egy hosszú emelkedő után véletlenül az autópályára keveredünk. Kitör a pánik, mert nem lehet visszafelé menni. Egy átkozott viadukton vagyunk. És itt bizonyságot szerzünk az osztrákok és az olaszok közötti különbségről. Az autós olasz téged figyelmeztet, hogy ott a rendőrség, az autós osztrák a rendőrséget figyelmezteti, hogy ott vagy te. Öt percen belül meg is jelennek, büntetést rónak ki ránk, de kimentenek minket a pácból. Holtfáradtan érünk Mattersburgba, ahol úgy döntünk: az utazásban a megfelelő pillanatban elfogyasztott vacsora és sör a legnagyszerűbb.

Megérkezni kicsit olyan, mint meghalni

Hatodik nap. Bécs még 50 km, mindjárt megérkezünk. Találkozunk az első, fényes joggingos városi biciklistákkal. Az utolsó nomád gondolat: olyan olasz útikönyvet kellene csinálni, ahol egy oldal egy kilométernek felel meg. Itáliának átkozottul szüksége volna a lassú utazásra. Nálunk már nem utaznak, hanem helyet változtatnak az emberek. Így a mikrovilágok − az emlékezettel együtt − lassan eltűnnek.

Igaza volt Pasolininek: már senki nem hall meg semmit. A politikusok nem hallják meg az ország különböző részeinek hangjait. A területek semlegessé váltak, megszűnt a valahová tartozás érzése. Ellenhatásként az égtájakhoz igazodunk: Észak, Dél, Északkelet, Északnyugat, Centrum stb., de ezek csak üres szavak. Már senki nem tudja, mit jelentenek, az identitás pótszerei csupán. A rögeszmék megölik a valódi tartalmakat; a „hol” agyoncsapja a „mit”.

Újra elered az eső, nincs több idő a filozofálásra. A mágnes vonzása erősödik, az utolsó méterek lázában növeljük a sebességet, és most határozottan érezzük: megérkezni kicsit olyan, mint meghalni. A nomád obskúrus félelmet érez a város iránt. Az utolsó fasorok, a Belvedere, a szovjet hősi emlékmű, a Ring. A Szent István-dóm szívélyesen fogad minket gótikus vízköpőivel. A katedrálisok énekelnek − írta Marius Schneider. Ezért nemcsak nézik, hallgatják is egymást.

Megyek, tehát mesélek

A Duna, Szent Ruprecht temploma, egy kis borozó Gruener Weltlinerrel, barna kenyérrel és libatepertővel, végül tréfás levelezőlap „a soha nem kellőképpen dicsért Claudio Magris professzornak”. Alighogy megérkezünk, máris kedvünk volna újra elindulni. Prágába vagy Berlinbe. Tulajdonképpen nem is maguk a városok hívogatnak minket, hisz belőlük végeredményben nem marad bennünk más, mint egy csomó elraktározott kép, no meg egy halom éttermi meg szállodaszámla. Ami igazából hiányzik, az a beleolvadás a különböző tájakba. A biciklinek nincs ablaka, így látószögünk 360 fokos: a legjobb iskola arra, hogy a dolgokat újra a kontextusukban lássuk. Ez az igazi visszavágó a szuperplánok ellen, amelyekkel az az idióta televízió bombáz bennünket.

Számunkra a táj azonossá vált a haladással, ami ritmus, vagyis narráció, elbeszélés. Egyszerű és pontos, mint Calvino az Amerikai előadásokban. „Mentek mendegéltek, megmásztak sok nagy hegyet, átkeltek sok-sok hídon és források friss vizéből ittak.” Azt kérdem magamtól: vajon a történetmondás (és az éneklés) igénye és ereje nem a több évezredes lassú vándorlásból született meg az emberben? És vajon a mi világunk nem azért felejtett el történeteket mesélni, mert már senki nem utazik így többé?

kép | Ai Weiwei: Forever-biciklik installáció, flickr.com