Tóth Eszter

HOL TÖLTJÜK AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGOT?

1997 szeptember

HOL TÖLTJÜK AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGOT?

Hol töltöd az örökkévalóságot? – e problémát öles plakátokon vetette fel valamelyik egyház, úgylehet lelkiismeret-böködés végett, de sajnos mitsem konkretizálva, az 1944-es német megszállás idején. Az üldözők elől bujkáló zsidó barátnőm, hadifogságból szökött francia vőlegényével éppen akkor ugrik be hozzám egy pár harisnyáért, mikor a mi kapunk előtt ragasztják ki a kérdést. – Egyelőre azt szeretném tudni, hogy a mai éjszakát hol töltöm – morogja, s már indulnak is, nehogy esetleges razzia során bajt hozzanak ránk. Néhány gyors falat étel meg egy pár harisnya, ennyi telik tőlem, amikorra az „őskeresztény”, nem is polgár-, de dzsentrilányka, rézbányai Marossy Margit (előnevét sohasem használja), első gimnázium óta legjobb barátnőm, már jónéhány rászorulót látott el hamis papírokkal.

Marossy Margit maga keresi védőszárnyai alá a nyomorultakat. Nekem a sors oszt, már 5 évvel előbb, veszélytelenebb időben, segítői szerepet, azt is kelletlenül vállalom.
könyörgök, értesíts
Egy német levél címemre, ’39 október végén: Eszterke, halálosan szerencsétlen vagyok, semmi életjelet nem kapok a szeretteimtől – írja Londonból Romana Hambrigk, kitűnő énekesnő –, hozzád menekülök a kérésemmel: légy szíves érintkezésbe lépni velük a berlini címen. Könyörgök, értesíts, hogy mi van velük! Ugyancsak német levél Londonból, ’39 decemberéből: A cenzor jóindulata folytán megkaptam k. leveledet a levelezőlap melléklettel, de figyelmeztettek, hogy csak személyesen nekem szóló híreket kaphatok. Tilos bármi mást csatolni, továbbá a margóra megjegyzéseket írni. Tehát ne vétsünk a szabály ellen, nem szeretnék visszaélni e csodás ország vendégszeretetével. Ha Lucyvel érintkezésbe lépsz, adjon neked bélyeget. Vajon mi van szegény Egonnal? Szörnyen várom újabb leveledet, Hildád.

„…az 1944-es német megszállás idején” (fortepan.hu)

„…az 1944-es német megszállás idején” (fortepan.hu)

Hát igen, a válaszbélyegek… Ritkán, mivel ők is ritkán jutnak hozzá, küldenek egy-egy nemzetközi kupont. Nekem pedig valóban nehezen futja a drága postaköltségre. Nyári szünidőből közös borítékban szoktam feladni egyszerre több levelet Margit barátnőm címére, ő hordja ki anyunak s a többi címzettnek szólókat, mert a bélyeg sokba kerül. És akkor most Londonba, Berlinbe, Bécsbe krőzuskodjak postázásokat! Megteszem, de korántsem „jókedvű adakozóként, akit szeret az Isten”… Pedig az általános emberi kötelességen túl nagyon is személyes lekötelezettségeket tartozom törleszteni.
egészséges klíma
A történet még szüleim kora fiatalságában kezdődik. Svedlér szepességi község körorvosának, dr. Schöntag Sámuelnek Frédi fia cseregyerekként jár a debreceni főreáliskolába 1896-tól. Itt osztálytársak és legjobb barátok lesznek Tóth Árpáddal. A diákgyerek Pádi aztán ott vendégeskedik a vakációkban Schöntagéknál, a felvidéki friss levegőn. A gyakorlatias Schöntag doktorné csakhamar fizető vendégeket is fogad, olyan sikerrel, hogy a vállalkozás „Ifjúsági üdülőtelep”-pé fejlődik. Az alföldi meg budapesti fiatalok remekül érzik magukat az erdős-hegyes vidéken, élvezik a kirándulásokat és egymás víg társaságát. A szülők is szívesen küldik csemetéiket a svedléri egészséges klímára, ahol nemcsak orvosi, de Doktor néni részéről „gardedámi” felügyelet is biztosítva van. Azidőtt ugyan elképzelhetetlen, hogy egy röpke csókon túli szex-bizalmaskodást megengednének maguknak és egymásnak a „tinik”, mégis, az érdekeltek és a külvilág felé egyaránt demonstrálni kell az ördög sosem-alvása miatti éberséget. Közben a testi tabuk illemrendje még a nem szerelmi vonatkozásokban is automatikusan működik, ma ugyancsak elképzelhetetlen mértékben.

Egyszer például, mikor a fiúk valamely külön túrájuk miatt az ebédtől elkésve arra érnek haza, hogy a lányok elették előlük a tortaadagjukat, az egyik fiatalember különös bosszút forral. Megjegyzendő, hogy a telepen szűkösen mérik az édességet. A hegyi levegőtől a szokásosnál is étvágyasabb gyerekemberek erről szóló panaszdalát még én is hallottam anyutól. Így kezdődött: „Ein Stück jeder…” Doktor néni ugyanis, mivel a német nyelv elsajátítása is a telep juttatásaihoz tartozott (s ő nem is tudott magyarul), németül adta ki a „mindenki egy darabot!” rendelkezést. Nos, a bosszú (1910-es évek!) a következő.
taknyos férfiak
Mialatt a lányok ebéd utáni álomra vonulnak szobáikba, a fiúk a kert felsővégi gyepére heverednek kártyázni, elfogva így az utat a bokrokon túli deszkabódé felé. A telepen ugyanis, a nyaraló vendégek egyszerű, de csinos, alpesi típusú lakópavilonjai mögött, az erdők koszorúzta, hintával, színes lócákkal, teniszpályával ellátott kertben afféle falusi reterát, magyarán budi a toalett. Az idevezető utat torlaszolják el a kártyázó fiúk a kisasszonyok elől, akik pihenőjükből fölkelve elkezdenek a budi irányába suhanni. De jaj! mondhatni: ah! vissza kell nyomban fordulniok. Nem mintha kézzel-lábbal állnák útjukat a fiúk. Elég a puszta jelenlétük! Egy kisasszony elsüllyedne szégyenében, ha egy fiatalember szeme láttára kellene a budiba lépnie, vonatkozó asszociációk közepette! A bosszúkordont így át nem törhetik a mind sürgetősebb szükségű lánykák, akiket a katasztrófától végül Doktor néni ment meg. Nem személyesen, mert akármilyen katonás főnök, hölgy lévén mégsem tárgyalhat ilyen kényes témában mégoly taknyos férfiakkal sem, de Doktor bácsival elűzeti a budi-vártán kártyázókat.

„Svedlér ihletése” (galeria.unasshop.hu)

„Svedlér ihletése” (galeria.unasshop.hu)

rózsás giccs
A bosszú csínytevő ifja nem más, mint a „minden csínyre friss” április „öccse”, a fiatal poéta Tóth Árpád. Az idézett verset még nem írta meg, de már publikálgat, s majd jó néhány műve köszönhető Svedlér ihletésének – Örök tavaszban járnék, Őszi szántás, Elégia egy rekettyebokorhoz és Az árnyból szőtt lélek, hogy csak a legfontosabbakat említsem. És Svedlér áldása lesz életre szóló szerelme is Annuskával, akivel, noha mindketten debreceniek, itt ismerkednek meg, s bújnak rövidesen pöszmétekeresés ürügyén a piros lóca mögé csókolózni. Pár év múltán nászútjuk színhelye is Svedlér, ahonnét, az ottani „korzóra” néző szobából ilyen rigmust küld egy barátjának a férj: Kint pár tehén, liba és tyúk dülöng / Különben a pesti korzó se különb. A telepi szerelmesek közül boldog házasságot köt a ház leánya, Schöntag Erzsike is anyám unokabátyjával, Kovács Jóskával. Késmárkra költöznek, s az ő otthonuk lesz serdülőkorom számára a vakációk ugyanoly felhőtlen paradicsoma, amilyen Svedlér volt a szüleimnek. Ráadásul fényűző változatban, hiszen Jóska bátyám, Kežmarok (Késmárk) város építész főmérnöke, a Bauhaus irányzat mestere, csodás modernül tervezte és rendezte be házukat. Engem nemcsak mint szegény és félárva húgocskát kényeztetnek, inkább, gyerekáldás híján, mint a saját szülöttüket. Kiskamaszként el is játszom náluk kedvenc lányregényeim rózsás giccseit, a Csöpikék és Bébik „bájos repesését a doromboló cicák, hű kutyák és rajongó cselédek között, akik ünnepelve fogadják a szünidőre érkező kis úrnőt”. A jelenetmintának remekül megfelel a kedves, kövér szakácsnő, mikor izzadt arcára kissé viszolyogva nyomott puszim közben évről évre hamiskásan mondja, hogy tavaly óta kész frejlejnné nőttem, így fog szólítani ezentúl, mire én szintén cipszerül és „a személyzet melegszívű kedvence” módjára tiltakozva biztosítom: neki mindig a régi Eszter maradok! Hibátlanul szerepel az epizód illusztrációjaként a mindenkori macskák hízelkedése is, ellenben kilóg a képből a szép Lord kutya, kinek fotóival otthon mint „legjobb pajtásom”-éival büszkélkedem, a valóságban azonban a frászt hozza rám, amint hatalmas bikanyakán láncát csörgetve, őrjöngő ugatással ront elő házából. Ám rajta kívül igazán minden és mindenki tökéletesen mesebeli a késmárki tündérnyarakon. Még az „ein Stück jeder”-es Doktor néni is, ki Svedlért már feladva ideköltözött, átmegy leányregénybeli nagymamába, és nem bánja, hogy lánya ínyencfalatokkal hizlal, drága ruhákba öltöztet, köt-horgol rám egész nyáron, sőt az iskolacipőt is megveszi nekem a híres Bata-boltban. Igaz, magam is belesimulva a Csöpike-Bébi modellbe, figyelmeskedőn sürgök-forgok, kertészkedem a veteményesben s a dísznövények közt, pucolom a zöldbabot az ebédhez, römizek is az öreglánnyal, és felolvasom neki a Morgenpost újságot.

Késmárk, Fő utca (fortepan.hu)

Késmárk, Fő utca (fortepan.hu)

igazi élvezet
„Fruska” szerepem persze sok jó mulatsággal jár. Legvígabbak a vasárnapi társas kirándulások az imádott tátrai tájakon, táncolás is az ó-füredi Grand Hotel teraszán, még kislányként pedig hétköznapokon magával visz Jóska bácsi autózási szórakozásul a környékbeli építkezéseire. Sok a megbízatása, mert felkapott művésze a mesterségének, s mellette ráízeledem munkája szépségeire. Legjobban mindenesetre a ruzsbachit szeretem, ez ugyanis a frissen elkészült strandfürdő mellett zajlik, s a mezei sportoláson túl, ami Késmárkon csak gyér úszkálás és vad kapálózás a jéghideg és kemény sodrú Poprád folyóban, a ruzsbachi pompás medencékben igazi élvezet nagy tempókkal szelni a selymes zöld vizet, aztán kiszaladni a fenyők közé, szamócát kapkodni alóluk, majd visszacsobbanni a hullámokba, lubickolni, fröcskölni, míg ránk nem alkonyodik.

Komm, Frosch! dörzsöl a frottírkendővel Hilda, folytonos vízi ugrabugrám miatt békának nevezve. Ő Erzsike néni bécsi unokatestvére, nyaralótársunk Kovácséknál, akárcsak Doktor néni berlini unokahúga, Romana. Mindketten anyám kortársai, szüleimet Svedlérről ismerik, s velem szívélyesen komáznak. A szőke Hildával sokat nevetünk, a fekete Romanával meg bölcselkedünk a művészetről. Mindezt szép hochdeutschul. Nekik köszönhetem, hogy a budapesti lazább nyelvleckéket folyékony, de szepességi-tájszólásos beszédkészséggé kiegészítő nyaraimon elsajátítom úgy az osztrák, mint a berlini ízű, választékos németséget is. Akkori fényképeinken, a két elegáns hölgy mellett, kiknek évről évre csak ruhájuk más, én látványosan változom „Frosch”-ból komplett nagylánnyá, akinek ’38 nyarán az érettségijéhez is gratulálnak levélben. Már a hitleri Németországból és Ausztriából.
horogkeresztes cenzúrastempli
’39-ben pedig azért írnak, mert Magyarország az egyetlen bázis, ahonnan londoni emigrációjukból közvetett kapcsolatot remélhetnek a náci területen maradt szülőkkel, testvérekkel. Légy szíves közölni apámmal… Tudasd Lia öccsével… – röpködnek a feladatok Londonból és vissza, a horogkeresztes cenzúrastemplivel, Németországból meg Prágából, Varsóból. A címek folyton változnak, a körülményeket és ügyeket a cenzúra miatt komplikáltan körülírják. Zúgolódva fogalmazok, járom a postát, nyúlok a zsebembe. Örülnöm kellene, amiért valamelyest segíthetek, vadidegeneknek is kutyakötelességem lenne megtenni, ehelyett terhemre van a sok adminisztráció, valamint a portóköltség. Nemcsak politikailag vagyok vak, egyszerűen felebarátként sem hederítek rá, mit jelent nem tudni egymásról a halálos veszélyben, sőt arra sem figyelek, hogy halálos veszély van. Így gyűjtöm fejemre az eleven szenet, mely öregségemre mind jobban éget.

Legkínzóbb azonban késmárki gyehennám. Jóska bátyámék, akiknek többet köszönhetek, mint ha édes szüleim lettek volna – soha nem kértek tőlem semmit. ’38ban még nyaraltam náluk, ’39-ben is hív Erzsike, azzal, hogy tele van ugyan a ház, mert a pöstyéni rokonok hozzánk költöztek, de neked, Eszter, a legkedvesebb szobámat, az Anyámét átadom, engem azonban „egyelőre” visszatart az immár felnőtt életem munka- és szerelemforgataga. Az intenzív egyelőre folyamán megint csak rá se rántok, hogy vajon miért az összeköltözés, és egyáltalán: mi történik Csehszlovákiában. ’40 őszén ajándékot küldenek valakivel, ’41 őszén meg én üzenek valakivel, hogy menyasszony vagyok. Kicsit rosszulesik, hogy nem gratulálnak, s arra, amit róluk mellesleg megtudok, hogy örökbe fogadtak egy ismerős kamaszfiút, mivel náluk, valamiféle kivételezett helyzetük miatt, biztonságban van, megint ügyet sem vetek. Hogyan lehettünk, anyámmal együtt, politikailag és érzelmileg ennyire érzéketlenek? – lobogja a kérdést a gyehenna, és nem csillapítja égetését, hogy tudom: a kispolgárok zömmel ilyenek szoktak lenni.

„a ruzsbachi pompás medencékben igazi élvezet nagy tempókkal szelni a selymes zöld vizet” (ruzbachy.sk)

„a ruzsbachi pompás medencékben igazi élvezet nagy tempókkal szelni a selymes zöld vizet” (ruzbachy.sk)

a kiváltságosok
1945 nyarán jelentkezik Romana Londonból, ahol Hildával együtt életben maradt, de a náci kontinensen mindkettejük családját kiirtották. Kovácsékról a 70-es években tudom meg, hogy a megszálló németek késmárki kapitánya szívesen sakkozott és tereferélt náluk, védelmet ígérve nekik. Amint leváltották, utódja lecsapott a kiváltságosokra, s a többiekkel együtt elhajtotta a halálos útra. Kovács József emlékét, név nélkül, őrzik saját tervezésű épületei, többek közt a késmárki Tátra utca villái meg a ruzsbachi kultúrpalota, mely a képeslapokon is díszlik. Neve Tóth Árpád első kötetében, a Hajnali szerenádban, az Esti szonett című vers ajánlásában maradt fenn.
a századra jellemzően
Doktor néni, szerencséjére, már ’39-ben meghalt. Mint férje jóval előbb, még ő is ágyban, párnák közt. Gyermekeik közül, a századra jellemzően, egy sem halt természetes halált. Lajos fiuk, a fiatal orvos, magyar katonaként esett el az első világháborúban, Frédit, kit felesége (Révai József húga) kommunista hitre térített és magával vitt a Szovjetunióba, Sztálin ölette meg, Erzsikét és Jóskát Hitler.

Multas per gentes et multa per aequora vectus
advenio has miseras, frater, ad inferias.

Amint e Catullus-sorok latinórai, döcögő fordításából lassanként kiviláglott, hogy a költő a testvére sírjához utazott, az egyik tanuló részvéttel kiáltott fel: Meghalt a bátyja? Mire Kerényi Erzsi néni, nagyemlékű tanárnőnk (Kerényi Károly ókortudós első felesége) szokott józanságával így felelt: Mit vagy úgy oda? Azóta úgyis meghalt volna.

Zsidó áldozatok temetője (fortepan.hu)

Zsidó áldozatok temetője (fortepan.hu)

Az évtizedek múltával mind több saját „testvérünk” s kivált felmenőnk korosztályára érvényes Kerényiné mondása. Ám sohasem az erőszakkal elpusztítottakra! Az ő emlékük az „azóta úgyis”-sal sem fogja soha fölmenteni a gyilkosokat, de azt sem, aki a vétkesek közt néma volt, és rest a jóra.
antropozófia
Az én restségem ’40-ben különösen paradox. Mert egyfelől ugyan akkoriban életem első kölcsönös szerelmének boldogságától se látok, se hallok, másfelől épp egyidejűleg nyitja szememet-fülemet egy sorsdöntő stúdium úgyszólván világméretekben az emberiség teendőire. Közelről mégis hiába botlok beléjük. Pedig a stúdium – Rudolf Steiner szellemtudománya, az antropozófia – nemcsak a kozmosznak mint „cifraság-chiffre”-nek dekódolása iránti szenvedélyes érdeklődésemre ad végre fényes kulcsokat a vallások és filozófiák elkent válaszai helyett, hanem olyan edzőgyakorlatokat is, spirituálisakat és morálisakat, amelyek az igazság praktikus szolgálatára képesítenek. Mégsem látom az erdőtől a fát. Ez azonban nem Steiner tanainak a hibája.

E tanokra, a világnézet-választékból máig leginkább mond igent József Attila „az értelemig” és „tovább”-jának tovább-jában is valamiféle szuperracionális ösztönöm. Amely errőlfelől remélteti a legvégső titkok megértését is, ha egyszer megérek rájuk. Talán csak egy következő életemben.
csupán bazseválni tudok
Az ember egyenlőtlenül érik. Hiába számítok koraérettnek süldőlányként az intellektualitás többféle síkján is, huszadik évemre éretlen vagyok a politikában, az empátiában és a költészetemben. Gyermekkori tehetségemből kikoptam, s „magvas gondolataimból”, valamint „mély érzelmeimből” rutinos verselés tucatnótái válnak. A kezemre eső, de csak feltalálóik kezén hatásos Nyugat-jelleggel csupán bazseválni tudok. Közölnek ugyan itt-ott, dicsérget is Márai és Schöpflin Ali bácsi, de a Szép Szó Ignotusa és a Magyar Csillag Illyése még nem tartanak elég kiforrottnak. Egyetértek velük, ám egyelőre hiába iparkodom a rám maradt műhely kaptafáival, úgy látom, tucatgyártmányokat állítok elő. Mi űz hát egyáltalán az erőfeszítésre?

Az örök interjúkérdésre, hogy nyomasztott-e apám költői nagysága, őszintén válaszolok mindig nemmel. Nem olyan sportnak nézem a versírást, amelyben ismételnem, kivált túlszárnyalnom kellene Tóth Árpád rekordját. De saját formámat ki kell futnom. Csillagok hátán csillagok. / Hát aztán! Én meg én vagyok kezdetű versemmel úgylehet, igazolni akartam mindőnket, akik klasszikusok után tollat merészelünk fogni. Ráadásul klasszikus leszármazottjaként, akitől a szeszélyes istenek megvonni látszanak az elődnek kiosztott áldásukat: – Nem nézik az ősnek / beszédes, egykor / kedvelt vonásit / utódja arcán, amint a párkák éneklik Goethe Iphigéniájában. A kegy visszaszerzésére azonban, tántoríthatatlanul, mint az angyallal viaskodót Stefan George versében: Én nem engedek / meg kell áldanod – nem a sasfiók babérszerzési vágya sarkall. Hanem, amint a publikálást irányzatosan tiltó, mégis töretlen munkájú évek megmutatják: Az egyetlen érdek. A rideg / s korlátolt elrendelés. / A hivatás.
faricskálás
Amely általában, a közhiedelemmel ellentétben, szorgalmat követel. Még az antik szentencia: A költő nem lesz, hanem születik, sem ingyen adja a verset a poétának. Mert hiába non fit, sed nascitur, a latin poéta szó a még antikabb poézisből ered, az pedig készítést jelent. Az ihlet ugyanis ritkán mondja tollba készen a verset. Olyan született költő is, mint Tóth Árpád, tovább faricskál még a dalon, vagyis a spontán lírán is! Egy apró példa Áprilisának sok kéziratvariánsa közül: a hatodik szakaszban szereplő verklis koldus, aki sütkérez a melegen / s lehunyja szemét. Több változtatás után lépett az érzelgősebb jelzős főnév helyébe a fanyarabb, a vak-lapárus, amint sütkérez a melegen / s nyitja holt szemét. A banális „lehunyja szemét” helyett a szokatlan s egyben tragikusabb kép, mely már a vers addigi vígságának leáldozását intonálja, a megelőző fanyarodással együtt a faricskálásnak köszönhető.

A poétamesterséget nyelvi laboratóriumban vizsgáló professzorok komplexebb apparátusaikkal a nascitur jeleinek kimutatására is vállalkoznak. Így Fónagy Iván, a költői nyelv hangtanának tudósa táblázatokban vesz mintát például Petőfi „szelíd” és „támadó” mássalhangzóiból (zöngés, zöngétlen zárhangok, affrikáták, réshangok, palatálisok, nazálisok), összehasonlítva Victor Hugóéival meg Verlaine-éivel. De összeszámláltat a tudós mély és magas magánhangzókat Racine-drámában is a feleségével, továbbá megkéri régi barátait, keressük ki Szabó Lőrinc A huszonhatodik évéből 30 szonett enjambement-jait. És bármily komikus is ekként kiragadva az ilyen eljárás, szemlélete teljes kiterítésben csakugyan komoly feltárásokkal bővíti szakmai ismereteinket. Mögéjük-benyitással nem sarlatánkodik Fónagy, beéri annyi egzaktsággal, hogy tudatelőttes mechanizmust mond a homlokcsók-romantikus ihlet helyett.
műgond
Ami különben a faricskáláshoz is okvetlenül szükséges. Leginkább tapasztalható ez a műfordítás gyakorlatában, ahol idegent kell magunkká változtatni, de úgy, hogy belőlünk éppen ő legyen, s közben, ami élő, el ne haljon. Ilyesmiről mit sem sejtve törekedtem ilyesmire, mikor az iskolai németórán úgy megérintett Uhland „Die Kapelle” című verse, hogy versben fordítottam le. Nem tudtam, hogy ezt műfordításnak hívják, nem olvastam még effélét, apámtól sem. Tizenkét évesen (apám már négy éve meghalt) „magamtól” vágtam hát neki a verses megmagyarításnak: Magasan áll a kápolna, / Csendben a völgybe tekintget, / Ahol egy pásztorfiúcska / Dalolgat a forrás mellett. // De a kis harang megszólal / S felzúg a halotti ének, / Elnémul a völgyben a dal, / Vége a fiú kedvének. // Akik lenn örültek egykor, / Mind-mind oda fölkerültek. / Pásztorfiú, mi lesz akkor, / Ha majd neked énekelnek? A tökéletlenségével együtt is megható kis átültetés viharos sikere következtében az egész osztállyal versenyt ontottuk ezentúl a próbálkozásokat. Kerényi Erzsi néni, aki a németet is tanította, s egyébként akkori tanáraim közül egyedül tudta, hogy ki volt Tóth Árpád, azt mondta valamelyik újabb fordításomra: Ebben mintha kevesebb volna a műgond. Persze szégyelltem bevallani, hogy fogalmam sincs róla, mi az a műgond. Megfejtésére magamban abból indultam ki, hogy műláb azt jelenti: nem igazi láb. Ilyen értelemben az, hogy fordításomban kevesebb a mű-, tehát nem igazi gond: dicséret lehet. Másfelől azonban úgy hallottam bírálóm hangján, mintha helytelenítve kevesellte volna a műgondot… Mikor évtizedek múltán mindezt elmeséltem neki, Erzsi néni, jócskán túl a 80-on, fejcsóválva bosszankodott: Micsoda ostobaság volt ilyesmit mondanom egy gyereknek!

Oda se neki! Legalább maradt reményem, hogy esetleg mégis tetszett a munkám. Előbb-utóbb úgyis csak a saját tetszésem számított. Nem gőgből, egyszerűen fizikailag csakis a saját megelégedésem csillapította le nyugtalanságomat. Amely minden napomban úgy háborgott, mint Munka című négysorosom mutatja: Az anyag enged, ellenáll, enged / szerszámaimnak. Ha sérelem izgat, / ha örömhír, – mindennél izgatóbb: aznap / enged az anyag? ellenáll? enged? Vagyis napi részmunkámra is úgy néztem vissza este, mint fájramtkor az aznap felrakott tégláira szokott a jó kőműves. Egy építőmester mondta el, hogy csak az ilyent, még ha ügyetlenebb is, tartja meg csapatában.
magasztos seftelés
A magam végső fájramtja idején nézve vissza arra, amit ebben az életben végeztem, úgy érzem, mesterségemben a rám bízott „tálentummal” nem sáfárkodtam hűtlenül. Dehát élveztem is a magasztos seftelést! A rejtélyes nyereségért, melyet az evangéliumi Gazda besöpörhet, valahányszor a líra élő szívrepesésre váltja a mindenség gépi lüktetését. Amelyet Szabó Lőrinc A földvári mólón versben a partra döngő tó játékával illusztrál, a hullám ütemes oda-visszájával, amint 15 másodpercenkint nagyítja fel a vízfenék köveit, húzza át homokján a felszín recés árnyhálóját s locsogtatja meg a kis csurgókat újra és újra. E tünde kép pedig, sőt ez a semmi így ismétlődik az örökléten át, túlélve királyok, hősök és a nép / minden jövőjét, mindenkit. E léhaság, mosolyogja a költő: jelentéktelen, / mégis másod, rettentő Végtelen!

Egry József: Napfelkelte

Egry József: Napfelkelte

Rettentő? A Balaton-liccsloccs meg a mindenség-automata egyformán játék, egyformán léhaság, ahogy a költő a bizalmasan letegezett Végtelen orra alá dörgöli. Egy világűr pedig, melyben az üresség szinonimájaként a léhaság játszik, bohémiájával a „rettentőt” is kijátssza! Tünde képekkel az örökléten át, mint amilyenek a földvári mólónál a 15 másodperces pulzálók, amelyekkel a líra ezúttal a szemünk láttára váltotta élő „szívrepesésre” a világegyetem mesterséges mechanizmusát.
pepecselés
Szívrepesősnek kisfiam nevezte a megindító verseket-dalokat, eleinte a versre is azt mondva ősi módon, hogy ének. Az ének varázsának hívja Arany János is e „szívrepesést”, melyet főleg képi-tartalmi hatásoknak tulajdonít: ars poeticája szerint a való égi mása, egy önmagánál szebb, dicsőbb természet teszi a költészetet. Amelybe a javasolt faricskálás, hangtani és metrikai is, a „sponte sua” frissességével szervül. Annyira Ovidius módjára, hogy utóbb szinte feledi a pepecselés emlékét még míves mesterünk is, a józan, és: Ha ÍROD a verset, nem ÖNTÖD azt, / Össze nem áll, hiába fúrsz, faragsz! vágja oda a nasciturt. Ahonnét a vejnemöjneni „dallást” hozzuk, még évezredekkel az Ige megtestesülése után is az „igézést”, hogy majd az idők végezetén megfordítva az újszövetségi misztériumot, a test lehessen Igévé.

A kereszténység ragyog fényesen, / De nem árt egy pogány mondóka sem! – írja Conrad Ferdinand Meyer. S valójában nem mondóka-e minden kötött forma? S minden vers, bármiről szól is, pogány tamtam-csinnjével nem keresztény kommuniót cselekszik-e? A tálentumot osztó Gazdának hasznot így hajt az anyaghitű Szabó Lőrinc akaratlanul is, miközben épp némely idealista kollégája termel veszteséget. Ők ugyanis, noha akarnák hirdetni az Igét, a témába belekáprázva könnyen frázissá hatástalanítják. Így viszi ördög a műgond nélkül maradt tálentumot.

Pedig mindegyikre számít ama Végtelen. Hogy a rettentőt „szívrepesésre”, megváltsa léhaságra, tünde képre a költő, az ősök lezárt csillagpályái után a magáét is fölrepestető utód. A boldog. / Míg száguldanak a befejezett égboltok, / alacsony szobájában az ügyetlen, / ki új eget indít, az egyetlen.

felső kép | Anna Margit: Pléhkrisztus