Leslie Paul Thiele

TERMÉSZET ÉS SZABADSÁG

A mélyökológia és a társadalomökológia bírálata Heidegger alapján [1996 október]

TERMÉSZET ÉS SZABADSÁG

Ha az ökológiai válsággal megfelelő módon akarunk szembenézni, újra kell gondolnunk a szabadságról alkotott fogalmunkat. Írásomban amellett érvelek, hogy a mélyökológia törekvése − mely szerint a természetet jogokkal kellene felruháznunk − téves és félrevezető. De szerintem legalább ennyire problematikus a társadalomökológia javaslata is az ökológiai válság megoldására: az emberi racionalitás kiterjesztése. Martin Heidegger, aki a szabadság hagyományos pozitív és negatív felfogását egyaránt elutasítja, e fogalom új értelmezését kínálja, ami egy ökológiailag elfogadható alternatíva kiindulópontja lehet.

Mélyökológia, társadalomökológia és a szabadság birodalma

Ellenséges viszonyunk a természettel véleményem szerint az emberi szabadságról alkotott felfogásunknak, illetve az ebből következő gyakorlatnak tulajdonítható. Szeretném meggyőzni az olvasót, hogy e viszony megújítása nemcsak helyzetünk egyre nyilvánvalóbb sanyarúsága miatt lehetséges, hanem azért is, mert a változásra ösztönző erők benne rejlenek saját önmegértésünk alapjaiban.

A szabadság kitüntetett érték a nyugati kultúrában és egyre inkább az egész világon. Ez bizonyára így is marad. Szabadságfogalmunk átértékelése és újrafogalmazása lehetővé tenné természet-kapcsolatunk módosítását. Enélkül azonban földi otthonunk további rombolása várható az ember korlátlan uralmának nevében. A feladathoz Heidegger az ökológia szempontjából releváns gondolatait szeretném segítségül hívni.

emberközpontú szemlélet

Bárki azt mondhatná persze, hogy e sorok írója a megtérteknek tart prédikációt: elsősorban azokhoz szól, akik már amúgy is meggyőződtek a gyökeres változás szükségességéről. De ne feledjük, több lényeges ponton ma az elkötelezett közönség is megosztott, és ellentéteik nem egykönnyen háríthatok azzal, hogy csak testvéri perpatvar. Az életközpontú mélyökológia és a társadalomközpontú szociális ökológia (vagy egyszerűen: környezetvédők) vitája lassan egy évszázada tart. S habár a két irányzat nagyon sok részletben vall eltérő nézetet, jól látható köztük a fő választóvonal. A mélyökológia azt tartja az ökológiai épség biztosítékának, ha elméletben is, erkölcsi felfogásunkban is megszabadulunk emberközpontú szemléletünktől, ami viselkedésünket minduntalan az emberi hasznosság követelményéhez igazítja. A társadalomökológia ezzel szemben az emberközpontúságnak egy magasabb rendű és felvilágosultabb formáját javasolja, amely kitágítaná a hasznosság kategóriáját úgy, hogy az magába foglalja a környezet épségét is.

Véleményem valahol a két álláspont között helyezkedik el. Szerintem ugyanis alapvetően elhibázott a mélyökológia igyekezete, hogy a természetnek emberi jogokat tulajdonítsanak, és ezen az úton meneküljenek ki az emberközpontúság csapdájából. Csak azért hivatkoznak jogokra (ti. a mélyökológia hívei), hogy biztosítsák a természet védelmét és méltóságának tiszteletben tartását − pontosan úgy, ahogyan a liberalizmus hivatkozik az emberi jogokra a magánszféra és az egyén önrendelkezésének védelmében. Ez a törekvés azon a veszélyes, bár közkeletű hiedelmen alapul, hogy az emberi méltóság elsősorban és mindenekelőtt a korlátlan szabadság eszméjéhez kapcsolódik, ez utóbbin a negatív szabadságot értve: az egyén szuverenitását a külső beavatkozással szemben.

De úgy gondolom, ha valaki elutasítja a jogok kiterjesztését a természetre, ez még nem jelenti, hogy el kellene fogadnia a társadalmi hasznosság elvét. Az utóbbi álláspont szintén a szabadság uralmára hivatkozik, ezúttal a szabadság pozitív értelmében. Az emberi értelem kiváltságának tartja, hogy szabadon rendelkezzen önmagával és uralkodjon világán.

A természet védelmének haszonelvű, illetve jogközpontú felfogásán egyaránt túlléphetünk Heideggert követve, aki az ember méltóságát a szabadságnak inkább feltáró, mintsem uralmi felfogásához köti.

Andy Goldsworthy: Storm Kingi fal, flickr.com

A mélyökológia látszólag közvetlen kiutat ajánl az ökológiai válságból. Azt kívánja. hogy minden életet tekintsünk egyenértékűnek és eszerint cselekedjünk. Ahogy Devall és Sessions írják: ,,A fajok ökológiai egyenlőségének eszméje azt sugallja, hogy a bioszférában minden lénynek egyenlő joga van, hogy éljen és virágozzék… Egy összefüggő egész egymással kölcsönhatásban álló részei, melyek valamennyien egyforma belső értékkel rendelkeznek.” Az ökológiailag kívánatos megújulás ezek szerint összeegyeztethetetlen az ember kiváltságos helyzetének fenntartásával, egy olyan emberközpontúsággal, amely a nem-emberit leigázza, aláveti saját értékeinek és szükségleteinek. A mélyökológia szerint már a természet eltárgyiasításával megtörtént az első lépés a leigázás és elpusztítás felé. Ezzel ugyanis kettéosztottuk a világot: (erkölcsileg magasabb rendű, értelmes) emberi szubjektumokra, illetve (erkölcsileg alacsonyabb rendű, értelmetlen) természeti objektumokra. A probléma, egyszerűbben szólva, a fajok közötti megkülönböztetés, az a hit, amely az embert feljogosítja, hogy úgy bánjon más fajok egyedeivel, amit saját fajtársaival szemben elfogadhatatlannak tartana. A mélyökológia tehát ismételten amellett tör lándzsát, hogy ha az emberi jogokat a többi fajra is kiterjesztenénk, az élővilág pusztítása megállítható és visszafordítható volna. Ezek a jogok elsősorban a negatív szabadságelvből adódnak: a külső, illegitim beavatkozástól mentes létezés jogát biztosítják.

romboló kísérlet

A másik oldalon a társadalomökológia kitart amellett, hogy az embernek megkülönböztetett helye van az élővilágban. Az ő véleményük szerint a humanista értékek elárulása vezetett a környezeti válsághoz, és nem maga a humanizmus. Nem az ész kiváltságai, sokkal inkább a hatalommal való ellenőrizetlen visszaélés idézte elő a korunkra kialakult helyzetet. Ahogyan C. S. Lewis írja: ,,Az, amit az ember természet feletti uralmának nevezünk, végső soron nem más, mint az ember uralma a másik ember felett, kezében a természettel mint puszta eszközzel.” A természet leigázásának romboló kísérletét tehát a társadalmi elnyomás következményének − nem pedig okának − kell tekintenünk. Murray Bookchin szerint ,,az emberek mindaddig nem gondoltak a természet leigázására, amíg uralkodni nem kezdtek a gyengébbek, a fiatalabbak, a nők, illetve egymás felett. Csak akkor leszünk képesek létrehozni egy ökológiailag ésszerű alapokon álló társadalmat, ha az uralom minden fennálló formáját megszüntetjük. Az ökológiailag fenntartható világ megvalósítása érdekében − mondják a társadalomökológia hívei − az emberiségnek meg kell szüntetni minden elnyomó társadalmi intézményt, hogy az egyén korlátlanul gyakorolhassa szabadságát egy öntudatos közösségben. A társadalomökológia végeredményben a pozitív szabadság maximalizálása mellett voksol, azaz ,,a minden emberben megtalálható fizikai, intellektuális és morális képességek szabad kibontakoztatása” mellett (Bakunyin). Ha az embereket érdemük szerint mindenek fölé helyezzük, s egymással társadalmi és politikai értelemben egyenlőkként kezeljük, ez biztosítani fogja, hogy viszonyukat a természet világához ne a rombolás, hanem a jóindulat jellemezze.

A mélyökológusok azonban hangsúlyozzák, hogy ez a felfogás csak azokat a mélyen gyökerező elfogultságokat eleveníti fel, melyeken a természet feletti emberi uralom igénye alapul. A társadalomökológusok kitartanak amellett, hogy a biocentrikus gondolkodás antihumanista keresztes hadjárataival leértékeli az emberi élet jelentőségét. S így azokat az igazságtalanságokat és egyenlőtlenségeket támogatja, melyek szégyenfoltként éktelenkednek ma is emberi állapotunkon, és elkerülhetetlenül vezetnek a környezet romlásához.

A legkényesebb kérdések egyike itt a túlnépesedés. A mélyökológia hajlamos rá, hogy a túlnépesedést az emberközpontúság hübriszének tekintse. Az ember túlszaporodása szerintük a földi élettér és erőforrások jogtalan bitorlása. Az ember ténylegesen otthonuktól és életlehetőségeiktől foszt meg más lényeket. A népesség azonnali korlátozását követelik, a természetes élőhelyek védelmét, a művelésbe nem vett területek kiterjesztését. A társadalomökológia ezzel szemben inkább társadalmi kérdésnek tartja a túlnépesedést: a szegénység és a patriarchális társadalomszerkezet következményének. A születésszabályozásra felhatalmazott állam befolyása veszedelmesen megnövekedne, leginkább azokban a fejlődő országokban, ahol a növekvő népesség amúgy is erős hatalmi ellenőrzésnek van alávetve. Szerintük a népesség növekedésének csökkentése vagy visszafordítása inkább az egészségügyben, az oktatásban, az életkörülményekben és különösen a nők helyzetében bekövetkező pozitív változásoktól várható. Azt pedig egyenesen botrányos képmutatásnak tartják, hogy valaki a természeti értékek védelmének nevében emeljen korlátokat az éhezők elé.

Andy Goldsworthy: Próbaköves karám (Touchstone Fold), flickr.com

A természet jogai és a jogok természete

,,A grizzly medvének a Yellowstone Parkban legalább annyi joga van a saját életéhez, mint nekünk a magunkéhoz!” − az efféle kijelentések komoly népszerűséget szereztek az EARTH FIRST! (Első a Föld!) mozgalomnak. A medvék méltóságteljes viselkedése valóban hajlamossá teszi az embert, hogy elismerje jogaikat. De mi a helyzet például az étkezési célokra kifogott halakkal, vagy a szúnyoggal, amelyet mérgünkben ütünk agyon? Ezekre más elvek érvényesek? Egyes környezetvédők valóban az élet formáinak rangsorolását javasolják. Így a halaknak és a szúnyogoknak kevesebb jog járna, mint a medvéknek. Elkerülhetetlen azonban, hogy azt értékeljük többre, ami számunkra − gazdasági vagy akár esztétikai értelemben − hasznosabb, illetve azt, ami jobban hasonlít ránk. Több jogot adni a delfineknek, mint a cápáknak, a macskáknak többet, mint a svábbogaraknak azért, mert az előbbiek gazdagabb élményvilággal rendelkeznek? De kinek a szempontjai mértékadók ilyenkor? Ami a cápát és a svábbogarat illeti, ők, úgy tűnik, tökéletesen elégedettek idegrendszerük viszonylagos fejlettségével. Képességeik elég jól szolgálják őket, legalábbis az evolúciós túlélés mércéje szerint. Amit mi az élményvilág gazdagságának nevezünk, nem egyéb, mint az emberre sajátosan jellemző tudatszint felértékelése. Így és hasonló módokon a rejtett antropocentrikus elfogultságok megfertőznek minden olyan kísérletet, ami a jogok kiterjesztését meghatározott ismérvekhez köti.

Ennek tudatában számos mélyökológus, így Arne Naess is, tagadja az élet különféle formáinak olyan rangsorolását, amely azok egymáshoz viszonyított belső értékén alapul. Noéra hivatkoznak, aki ilyesmire kísérletet se tett. A Noé-elv azt jelenti: nem teszünk különbséget a grizzly medvék, a halak és a szúnyogok között. Mindegyiknek egyenlő joga van az élethez, tehát egyformán védelmet érdemelnek. Ez az elv kiterjed az élet valamennyi formájára, beleértve a növényeket, sőt, az amőbákat is. David Ehrenfeld az olyan élőlények megőrzéséért is síkra száll, mint például a himlővírus.

A társadalomökológia, többek között az említett Bookchin, botrányosnak tartja ezt az álláspontot. Végső fokon az alapelv egyébként is többet követelne, mint valamennyi faj egyedeinek védelmét. Mint a bioszféra egyszerű polgárainak, nincs jogunk egy globális állatkert igazgatójaként viselkedni. A be nem avatkozás törvénye az egyes fajok, így a kórokozók öntörvényű szaporodására is vonatkozik! Ráadásul elképzelhető, hogy az egyenlő jogok elvéből a humanitárius segély követelménye következik. Ahogy Arne Naess írja, ,,ha felfedezünk egy patkányt egy hozzáférhetetlen ventilátorban, kötelességünk értesíteni a csatornázási vállalatot, hogy vessen véget az állat szenvedéseinek.” Nos, ha nem akarunk önellentmondásba keveredni, nem kellene a csatornázási vállalat embereit a csatornákba is leküldenünk, hogy az ottani állatokat is megvédjék a balesetektől vagy legalább átsegítsék a szenvedőket a másvilágra? A mélyökológia mércéje szerint ugyanis a csatorna négylábú lakói legalább olyan figyelmet érdemelnek, mint amilyenben az Északi-sarkvidék jege alatt csapdába esett bálnák részesültek. De mi a helyzet azokkal a halakkal és mikroorganizmusokkal, amelyeket egy ilyen humanitárius beavatkozás megfoszt egy bőséges bálnahús-lakoma lehetőségétől? Nem kellene kárpótolnunk őket is? Tudjuk-e teljesíteni kötelességünket anélkül, hogy újabb és újabb élőlényeket vonnánk be a folyamatba? S ezzel együtt nő az elméleti és gyakorlati nehézségek száma.

biológiai eredendő bűn

Albert Schweitzer, a mélyökológia emblematikus alakja ragaszkodik hozzá, hogy az erkölcsös személy „nem szakít falevelet, nem töri le a virágot, vigyáz, hogy a bogarakat ne tapossa el.” Az esővízbe fulladástól megmentett rovarok kapcsán mondja: „amikor segítségére sietek egy ilyen lénynek, amit teszek, nem több, mint ellensúlyozása az állatvilág ellen elkövetett emberi bűnök sokaságának”. Az igazi mélyökológusok, mint a dzsainizmus hívei, elővigyázatosan megtisztítják az utat maguk előtt, nehogy eltiporják a lábuk alá kerülő teremtményeket, vagy gézt viselnek az arcukon, hogy elkerüljék a levegőben élő társaik belélegzését. De ha az „állatközpontúság” vádját is el szeretnénk kerülni, hasonló védelmet kell követelnünk a növényi élet számára. Így azonban, mint az élet elkerülhetetlen fogyasztói, nem maradunk-e mindenképpen és jóvátehetetlenül bűnösök? Ez a kollektív bűnösség, a „biológiai eredendő bűn”, ahogy Bookchin nevezi, nem vezet-e embergyűlölethez? A mélyökológiai perspektíva mélyén rejlő embergyűlöletet aggasztónak találja számos, az ökológiával egyébként rokonszenvező gondolkodó, mint például Al Gore. Nem súlyos tévedés-e úgy beszélni fajunk bűnösségéről, ahogyan David Foreman teszi, aki szerint „az ember rák a természet testén”. S nem természetes-e számunkra az emberközpontúság, tudva, hogy például a farkasok jellegzetesen farkasközpontú módon viselkednek, a sasok sasközpontúak, a méhek pedig buzgó méhcentristák.

Naess szerint a zűrzavart csupán az okozza, hogy egy mozgalom retorikáját megpróbálják úgy kezelni, mint egy filozófiai szemináriumi dolgozatot. Az egyenlő jogok hangoztatása mitikus szerepet tölt be. Bátorít az élővilág önfenntartása érdekében nélkülözhetetlen sokféleség védelmére, és nem az emberi élet elnyomását hirdeti. A gyakorlatban elkerülhetetlen más fajok egyedeinek elpusztítása és felhasználása saját életben maradásunk érdekében.

Andy Goldsworthy: Kőhalom, Wikimedia Commons

Az élőlények egyenlőségének elve nyilvánul meg Naess szerint, amikor „a vadász hosszan tárgyal a medve lelkével és igyekszik megértetni vele: meg kell ölnie őt, hogy táplálni tudja családját. Egyúttal emlékezteti a medve lelkét, hogy egyszer ők is meghalnak majd, és poraik a természetbe visszatérve hozzájárulnak a medve leszármazottainak fennmaradásához.”

Az életközpontú gondolkodás viszonya akkor is kommunikatív és tiszteletteli áldozatával szemben, amikor elveszi az életét. Ahogyan ezt Naess összegzi: „Ha kijelenteném: megölhetlek, mert értékesebb vagyok, ez ellentmondana az élet egységéről alkotott meggyőződésemnek. De ha azt mondom: megöllek, mert éhes vagyok, az nem ellenkezik e meggyőződéssel.”

a szabadság félreértése

A szabadság félreértése A társadalomökológia elvei szerint azonban, ha jogokat adományozunk az állatoknak és a növényeknek, ezzel antropomorfizáljuk őket. Erkölcsi, politikai, vallási kategóriákat alkalmazunk rájuk, természeti környezetükből kiragadva, emberi törvények hatálya alá helyezzük őket, s ez nem egyéb, mint a természet fogalmi csapdába ejtése, az ember értelmi és érzelmi beállítódása, szükségletei szerint.

Különbözőségük tisztelete azt kívánná, hogy ne varrjunk a nyakukba olyan identitást, amiből ők sohase kértek, és amit nem is érthetnek meg. Kapcsolatot teremteni a medve lelkével − ez megnyugtathatja a vadász lelkiismeretét, de a medve feltehetőleg nem méltányolja az eljárást. Az efféle pánpszichologizmus, ahogy Bookchin rosszmájúan megjegyzi, atavisztikus és gyerekes marad. ,,Nem az antropocentrikus gondolkodás legszívósabb formája-e” − teszi fel a kérdést − ,,ha az ökológiai szellemiség nevében az ember törvényeit kivetítjük a természetre?”

Ez az a vád, amit a mélyökológia nehezen háríthat el magától. Az ökoszisztéma védelme a korlátlan emberi használattól, állatok, növények vagy vírusok elpusztításától jogi alapon kivihetetlen abban az értelemben, ahogyan az emberek között jogokról beszélünk. Emberek esetében kivétel nélkül tiltjuk a másik meggyilkolását vagy szolgaságba hajtását, tekintet nélkül arra, hogy éhes volt-e az elkövető, vagy intézett-e monológot áldozata lelkéhez a tett végrehajtása előtt.

Szerintem a probléma nem abban áll, hogy a jogokat nem kellőképpen terjesztettük ki a nem-emberi lényekre, sokkal inkább az emberi szabadság és méltóság félreértésén múlik, amit ezek a jogok lennének hivatottak védeni.

A heideggeri ontológia és a felfedő szabadság

Heidegger filozófiai vizsgálódásainak középpontjába − bár ezt kevesen vették észre − a szabadság kérdését állította. ,,Az emberi szabadság mibenlétének kérdése” – írja − ,,a filozófia alapkérdése, ami magában foglalja még a lét kérdését is.” A szabadság kérdése azonban nála nem úgy merül fel, mint másokkal szemben gyakorolható cselekvési szabadság, és nem is úgy, mint mentesség az illegitim külső beavatkozástól. Heidegger szerint ,,a szabadság a létezők létének fölfedésére, a Lét megértésére való képesség állapota”. Heidegger az ember létmódját, vagyis a jelenvalólétet (Dasein) mint egyedülálló módon önmagát megértő, értelmező létezőt azonosítja. Mivel az ember természeténél fogva világban-benne-lét, így képessége és igyekezete, hogy felfedje önmagát, képessé teszi egyúttal a világ felfedésére is. Azt kell tehát mondanunk, hogy a szabadság akkor születik, amikor az ember kérdő csodálkozással közelíti meg a dolgokat − köveket, fákat, más embereket, állatokat és növényeket, a nyelvet − a dolgok puszta létét; általuk tehát a Létre kérdez, amely a különálló létezőket egyesíti.

Andy Goldsworthy: Faomlás, flickr.com

Heidegger a Gelassenheit (elengedettség) terminust használja, hogy meghatározza az emberi diszpozíciót, ami lehetővé teszi a felfedő szabadság gyakorlását. Az elengedettségből fakad a „lenni hagyás”, mely lehetetlenné teszi a dolgok alávetését az uralomnak, vagyis eltárgyiasító birtoklásukat. Az elengedettség tehát nem egyéb, mint önmagunk nyitva tartása a dolgok számára, hogy azokat saját létükben értsük és becsüljük. Mivel a Lét csak a létezőkön keresztül érhető el, a Lét felfedését az elengedettség alapozza meg. Ha a létezőkre tekintve nem szorítkozunk többé arra, hogy csak a birtoklás és az uralom tárgyait lássuk bennük, a felfedő szabadság gyakorlásával megtanulunk a szó teljes értelmében lakni a világban.

Heidegger így ír erről:

A szabadság mint „lenni hagyás” mutatkozik meg. A frázis, amit most használunk, ti. a létezni hagyás nem a közönyre vagy a mellőzésre utal, hanem pontosan e kifejezések ellenkezőjére. Valamit létezni hagyni azt jelenti: foglalkozni vele. A szabadság lényege nem az, amit a közgondolkodás ért alatta, nem egy spontán képesség vagy lehetőség arra, hogy azt tegyünk, amit akarunk, hogy jobbra induljunk el vagy éppen balra, ha úgy tetszik. A szabadság nem engedély arra, amit csinálunk vagy nem csinálunk, de nem is a puszta készenlét, hogy megtegyünk valami szükségeset vagy nélkülözhetetlent, vagyis bizonyos értelemben „aktuálisat”. A szabadság valójában − túl minden negatív és pozitív értelmezésen − részvétel a dolgok mint olyanok felfedésében.

Szabadnak lenni a szó heideggeri értelmében azt jelenti, szabaddá tenni azt, ami más, oly módon fedve fel a világot, hogy megőrizzük annak különbözőségét.

megőrzésre méltó képesség

A halandó ember úgy lakozik a világban, hogy megóvja azt. „Megóvni valójában azt jelenti, hogy szabadon engedni saját jelenlétében. Megóvni a földet túl van annak hasznosításán vagy elhasználásán, de túl van az irányításon, az alárendelésen is, ami egyébként csak egy lépés a föld kifosztásától.” A szabadság heideggeri értelmezése tehát eltávolodik a szűk antropocentrizmus világképétől, ami azt egyszerűen hasznosítható erőforrásként kezeli. A természet léte megköveteli hasznosságától független felfedését és elfogadását. Heidegger azonban, eltérően a mélyökológia egyes képviselőitől, nem hajlandó ontológiai vagy morális egyenlőségjelet tenni az ember és a többi élőlény közé. Az ember szabadsága, a lét felfedésében való részvétel teljesen egyedi és annál inkább megőrzésre méltó képesség. ,,A galaxisok idejéhez képest az emberi lét és a történelem tényleg csak egy gyorsan elmúló pillanat. Ez a mulandóság azonban a Lét legmagasabb rendű formája, midőn a szabadságból és a szabadság felé egzisztál”. Hogy Heidegger helyesli a világ és a föld nem emberközpontú megközelítését, nem jelenti, hogy egyszerűen elfogadja a biocentrikus álláspontot. Az ellenben, hogy vonakodik a szerves élet értékének minden megkülönböztetést nélkülöző abszolutizálásától, nem veszélyezteti gondolatainak jelentőségét az ökológia szempontjából. Amikor méltatja az ember egyedülálló képességét, aki oly módon fedi fel a létezőt, hogy egyben meg is őrzi azt, Heidegger az ember gondnokságát hirdeti világa és a Föld felett. Márpedig ha az ember szabadsága a felfedő „lenni hagyásban” nyilvánul meg − és nem korlátlan rendelkezést jelent a természettel s nem is a magánszféra háborítatlanságának fenntartását −, akkor éppenséggel szabadságunk növelése lesz a megfelelő alap a földi élővilág épségének és sokféleségének megóvására.

A mélyökológia hívei közül sokan elutasítják az ember gondnokságának lehetőségét a természetben. Naess szerint „a gondnokság arroganciája a felsőbbrendűség eszméjéből táplálkozik. Alátámasztja azt a gondolatot, hogy küldetésünk a természet felügyelete, ami valami tiszteletre méltó köztes lénnyé tesz bennünket a Teremtő és a teremtett világ között.” Ezek a vádak azonban nem érintik a gondnokság heideggeri felfogását, ugyanis ő nem utilitarista előjognak tekinti azt, hanem ontológiai adománynak. A gondnokság ontológiai eszméje − a Lét őrzése − úgy engedi létezni a dolgokat, ahogyan azok önmagukban vannak, ezért nincs szüksége olyan erkölcsi igazolásra, mint a természet korlátlan hasznosítása. Heidegger, ne feledjük, az embert a Lét pásztorának, nem pedig a létezők pásztorának nevezte. Alapvető viszonyunk a fákhoz, az állatokhoz, a folyókhoz eszerint nem mint erőforrásokhoz, hanem mint a lét különféle megjelenési formáihoz fűződik.

Andy Goldsworthy: Boltív, Wikimedia Commons

Önmagában a használat nem jogtalan mindaddig, amíg tudomásul vesszük, hogy az ember szabadsága és méltósága nem a létezők feletti uralmon alapul, hanem azon, hogy a Lét tanúi vagyunk. Az ember elválaszthatatlanul hozzátartozik a természeti világhoz. Mivel nem tudjuk és nem is kellene tudnunk elszigetelni magunkat, határt kell szabnunk használatának. Noha az egyensúly problémája végérvényesen nem megoldható, kezdeményezhetjük a korlátozás valamely stratégiáját. Azt hiszem, a határok kijelölésének képessége éppen az emberi szabadság újszerű felfogásából születhet, mely a létezők lenni hagyását foglalja magában.

a természet eltárgyiasítása

A korlátlan uralomra törő szabadság betetőzését Heidegger a modern tudományos technikában ismeri fel. Szemben a megengedő attitűddel, ami a dolgokat változatos természetük sokféleségében felfedve engedi létezni, a modern technika csupán egyféleképpen teszi láthatóvá őket: mint kizárólag a sikeres emberi felhasználásra váró dolgokat, tehát mint „rendelkezésre álló tartalékot”. A felfedésnek ez a módja az állványzat (Gestell) elnevezést kapta. Addig, amíg a Gestell módján fezünk, viszonyunk a világhoz és másokhoz változatlanul egydimenziós marad. Egy és csakis egy arcát ismerjük meg a Földnek, mint energiaraktárnak, melyet hasznosíthatósága mértékében zsákmányolunk ki.

Heidegger számára a Föld a kimeríthetetlen titokzatosság forrása. Gyakran idézi Hérakleitosz töredékét: ,,A természet rejtekezni szeret”. Megtagadja, hogy nyitott könyvként szolgálja az ember számító követelődzését.

A lényegében a felvilágosodásból származó zabolátlan törekvés, ami mindent, ami él és mozog, legszívesebben a gombostű hegyére tűzne mint tárgyat, egyöntetű, szabályos rendben, hogy minden átlátható, ellenőrizhető, meghatározható, egymással összefüggésbe hozható és megmagyarázható legyen − manapság ezen alapul az életről alkotott kvázi-emlékezetünk, amely a tapasztalat szférájában keletkezik.

Az ilyen kísérletek, amelyek „számító erőszaktétellel hatolnak be” a Föld megismerhetőnek vélt szféráiba, elkerülhetetlen rombolásba fordulnak.

Ha az erőszakos behatolás − a természet tudományos-technikai eltárgyiasításának formájában − az uralom és a fejlődés látszatát kelti is, ez az uralom akkor is csak az akarat tehetetlensége marad. Szabadon megvilágítva a Föld mint olyan csak ott jelenik meg, ahol lényegét tekintve fel nem tárható marad és így őrződik, ahol nem engedi feltárni magát, azaz állandóan magába rejtezik.

Andy Goldsworthy: Akasztófa, Wikimedia Commons

Az ember kitüntetett ontológiai státuszának heideggeri értelmezése egyértelműen megkülönbözteti őt minden radikális mélyökológiai állásponttól. Mert medvéket jogalanyokká tenni azt jelenti, hogy nem engedjük őket medveként létezni. Ezért, bár méltányoljuk Gary Snyder ökológiai érzékenységét, amikor kijelenti: ,,az állatok és a növények ugyanolyan emberek”, mégis sajnáljuk, hogy képtelen figyelembe venni a természet valódi másságát. Annak, aki tényleg túl akar lépni a szűkös emberközpontúságon, el kell utasítania minden megközelítést, ami a létezőket valamiképpen az ember részévé akarja tenni. Hibás a mélyökológia előfeltevése, hogy jogok nélkül a természet áldozatul esik a mértéktelen kizsákmányolásnak és pusztításnak. A történelem ugyan igazolja, hogy az ember eddig sosem tisztelte azt, ami nem volt vele egyenlő, a változás azonban, amellyel ma szembe kell néznünk, mégis arra buzdít, hogy ne azért tiszteljük a természetet, mert azonos velünk, sokkal inkább azért, mert más.

Az ökoszféra azért igényel védelmet (rendszerint be nem avatkozást), mert nincsenek jogai. Mert léte túl van a jogokon. Engednünk kell tehát, hogy a természet elrejtőzzön a mi politikai, morális, fogalmi vagy technológiai beavatkozásunk elől.

Ökológia és másság

A Naesstől inspirált Warwick Fox szerint a legmélyebb mélyökológusok szemben állnak az olyan megalapozási kísérletekkel, melyek az ökológiai gondoskodást jogokhoz és erkölcsi előírásokhoz kötnék. Ez a szembenállás abból a meggyőződésből származik, hogy az erkölcsi „legyen” hívei tudva vagy öntudatlanul maguk is az Én szűkös, atomisztikus vagy ha úgy tetszik, részecske-természete mellett foglalnak állást. Fox ezzel szemben kitart amellett, hogy a mélyökológiai belátás lényege a személyen túli azonosulás az élet egészével. A transzperszonális ökológiának nincs szüksége, hogy ezt az azonosulást erkölcsi kötelességgé tegye. Ehelyett feltételezi, hogy a dolgok létének kellőképpen mély megértése természetszerűleg váltja ki belőlünk, hogy indíttatva érezzük magunkat: gondoskodjunk a számunkra feltáruló világról. Ez a megértés tényének nem logikai, hanem lélektani következménye: az Én spontán kibontakozása jut benne kifejezésre.

megkülönböztető szeretet

Naess egy Ausztráliában, 1986-ban tartott előadásán jegyezte meg, hogy „a környezetvédő mozgalomnak leginkább a kanti értelemben ’szép’ cselekedetekre kellene buzdítania az embereket. Inkább a hajlamaikkal foglalkozzunk, mint az erkölcseikkel.” Fox azonban felismeri, hogy ha ez az erőfeszítés sikerrel járna, azért az emberek viszonyaiban továbbra is a személyes, nem pedig a személyen túli azonosulás játszaná a főszerepet − a megkülönböztető szeretet a számunkra kedves és a hozzánk közel álló iránt. De fenntartja, hogy e személyes hajlamok „megfelelő” helyét is csak a személyfelettiek összefüggésében találhatjuk meg. Végül Fox arra a belátásra jut, hogy a transzperszonális ökológiának egyaránt el kell kerülnie az atomisztikus individualizmus szakadékát és az élet sokféleségének homogén masszává olvasztását „az organikus és misztikus nézetek óceánjában”.

Ez a szűk mezsgye az önző individualizmus és a mindent egységesítő misztika között talán a transzperszonalisták számára is könnyebben volna járható, ha megértenék, hogy a személyiség méltósága miképpen és miért múlik éppen a mások másságának elismerésén. Mert ha a természetet egyszerűen az én kiterjesztésévé tesszük, szükségszerűnek tűnik, hogy ugyanazokat a jogokat és erkölcsi szempontokat alkalmazzuk rá, mint az Énre, ami a jogokról és az egyenlőségről folyó vitában ismét a mélyökológia intuíciójának félreértéséhez vezetne. Ennek tudatában, Fox engedelmével azt állítom, hogy a mélyökológia legmélyebb felismerései legalább annyira, ha nem még inkább a természet titokzatos és radikális „különbözőségének” tapasztalatából fogantak, mintsem a vele való személy feletti azonosulásból.

Andy Goldsworthy: Tölgy halom, flickr.com

Henry David Thoreau írja: „Az élet vadsággal teli, és a leginkább élő a legvadabb. Az embertől le nem győzött élet jelenléte felüdíti a szemlélőt.” Miért üdít bennünket a vadon? Pontosan azért, felelhetjük erre, mert nincs alávetve az emberinek, mert elmenekül az ember fizikai és fogalmi igyekezete elől, hogy fogságába ejtse. Radikálisan más marad. Thoreau is felfedezte, hogy a természet rejtőzködni szeret, és rajongott rejtelmei iránt. Hozzá hasonlóan nyilatkozik Thoreau romantikus kortársa, Walt Whitman is: „ami jobb, mint a legjobbat kimondani/az mindig a legjobbat kimondatlanul hagyni”. Ez az ítélet abból következik, hogy „ami a földön a legjobb, az mindenképpen kimondhatatlan” (Whitman: A forgó Föld dala). E felismerés bizonyítéka John Muir környezeti tudatosságra ébredésének története. Muirt egy kanadai utazás során könnyekre fakasztotta a véletlen találkozás egy kanadai mocsár vad orchideáival, mert megértette, hogy az orchidea növekedésének és virágzásának semmi köze az ember létéhez. Olyasmi ez, ami egyszerűen túl van rajtunk. Albert Schweitzer a „tisztelet” kifejezést választotta, hogy leírja a természet titokzatos és bámulatos másságának tapasztalatát, melyet ő Afrika szívében élt át. Azt hiszem, hogy az ilyen érzések, amennyiben nem az ember arroganciájával kapcsolatos bűntudat, hanem a felfedő szabadság jeleit látjuk bennük, előlegezik az ökológiai válság megoldásának útját.

Bill McKibben helyzetünk őszinte, de talán túlságosan fatalista összefoglalásában azon tűnődik, vajon nem késtük-e már le a változtatás lehetőségét. Aggódik, hogy a természet visszafordíthatatlanul integrálódott az ember haszonelvű számításainak világába, melyek folyamatosan kiragadják elrejtettségéből.

jelentéktelenségünk tudata

Hogyan is maradhatna fenn az eső titokzatossága, amikor minden (savas) cseppje − még azok is, amelyek az Antarktisz havára hullanak − magán viseli az ember folyamatos jelenlétének bélyegét? A természet elveszítette különállását, ezáltal elveszítette különös hatalmát. Többé nem valami isteni kategória − valami, ami túl van ellenőrzésünkön −, hanem valami olyasmi, mint a védelmi költségvetés vagy a minimálbér, egy probléma, amivel foglalkoznunk kell. Mit jelent majd az erdei találkozás egy nyúllal, ha genetikailag előállított nyulak terjednek el? Miért lenne bennünk több tisztelet egy ilyen nyúl iránt, mint egy doboz Coca-Cola iránt? Egy szép napon az ember majd kitalálja a módját, hogyan uralkodjék a csillagokon. Ma, hogy ha felnézünk az éjszakai csillagos égboltra, ahogy Burroughs írja, nem a magunk tükörképét látjuk ott. Valami elragadott bennünket önmagunktól és eltölt jelentéktelenségünk tudatával. A régiek, akiket egy vad és ellenséges természet vett körül, vigaszt leltek abban, hogy az ismerősét látták maguk fölött: kanalat, kardot vagy hálót. Mi azonban arra kényszerítjük magunkat, hogy ne ezeket a régi mintákat lássuk ott. A vigasz, amire vágyunk, embertelen.

McKibben a „természet végének” elkerülése érdekében nem egy ökológiai utópiát javasol, hanem „valami mást − egy atópiát talán −, melyet nem a mi vágyaink mozgatnak”. Ha etimológiája hibás is, éleslátása hiteles. Elkerülhetetlen, hogy túltegyük magunkat a szűkös „emberközpontúságon”, azaz a hasznosság követelményének mindent alárendelő emberi vágyak és szükségletek uralmán. Heidegger is hasonlóképpen teszi fel a kérdést a világ emberi „állványzatával” kapcsolatban:

Valaki beéri pusztán a létezőkkel, és olyan határozottsággal mond le a létről, hogy fel sem fogja e megtagadást mint megtagadást, sőt, úgy értelmezi, mint nyereséget, hiszen így sohasem zavarja meg többé a „legáltalánosabb fogalom” a létezők manipulálásában. Vajon honnan ered megelégedésünk a létezők tapasztalásával és irányításával? Talán abból, hogy a létezők sokasága között az ember csak azzal foglalkozik, amire vágyai késztetik.

Andy Goldsworthy: Kő cserjés | flickr.com

Hogy megőrizzük gyönyörű képességünket a csodálkozásra és a lét felfedésére, az embernek afelé kell fordulnia, ami túl van a vágyain. Azon a vágyán is, hogy fogalmilag megragadjon és erkölcsileg általánosítson.

Naess írja, hogy „Protagorasz megállapításában, mely szerint az ember minden dolgok mértéke, nincs szó arról, amit mérünk. Az ember a dolgok mértéke lehet abban az értelemben, hogy csak ő rendelkezik mérőrúddal, de amit mér, azt hatalmasabbnak fogja találni önmagánál és saját fennmaradásánál.” Naess itt helyesen ismeri fel minden elképzelhető emberi szándék és törekvés szükségképpen antropomorf természetét, amellyel a természethez közelítünk. A lényeg azonban nem az, hogy a természet nagyobb, mint az ember, hanem hogy egyszerűen más.

a csodálat félrevezető

S persze ott van Petrarca, aki kárhoztatja magát, amiért egyszer egy pillanatra foglyul ejtette a természet szépsége. „Megdöbbentem és dühös voltam magamra,” – írja – „hogy még mindig csodálatot érzek földi dolgok iránt. Meg kellett volna már régen tanulnom, akár a pogány filozófusoktól is, hogy semmi sem méltó csodálatunkra az emberi elmén kívül: ennek nagyszerűségéhez képest semmi se nagyszerű.” Heidegger ezzel szögesen ellenkező tanítása szerint ami az emberi elmében, vagyis inkább az ember létezésében nagyszerű, az pontosan az, hogy képes fenntartani magát annak a csodálatában, ami nem az elme, azaz nem önmaga. A tőlünk gyökeresen különböző iránti csodálat képessége lehet az ellenszere a szigorúan emberközpontú és haszonelvű megközelítésnek, amely alaptalanul határozza meg az embert szükségleteivel. Ez a csodálat azonban félrevezető, ha a természetnek egyenlő jogokat követelő mélyökológiai érvelésbe ágyazódik, amelyben az én kiterjesztésére hivatkozva visszatér a természet fogalmi leigázása. Röviden, a természet védelme önmagáért volna egyszersmind az egyedüli módja annak is, hogy megőrizzük az emberi lét egyedülálló mivoltát és nagyszerűségét.

Az emberi lény szabadságát és méltóságát alapvetően abban ismeri fel, hogy ő a különbség egyedüli tanúja

felső kép | Andy Goldsworthy: Három kőhalom, flickr.com