Jámborné Balog Tünde

TEREK ÉS HÁTTEREK

TEREK ÉS HÁTTEREK

Légifolyosók

… hunyorogva léptünk ki a volt püspöki kápolna ajtaján a zuhogó napsütésben fürdő tágas térre, amely azóta keresi helyét a világban, mióta megszűntek az országos baromvásárok, messze földön híres judikai és erzsébeti sokadalmak, ahová távoli vidékekről tódultak a népek, ki lovon, ki szekéren, hazafelé pedig tükrös szívet és mézes huszárt vittek vásárfiába. Most impozáns autóbusz-pályaudvar, benzinkút és a sivár parkolóval övezett szupermarket barakkja próbálja betölteni az utánuk hagyott űrt, de sikertelenül: az össze nem illő építmények – kitéve a rájuk rontó vad széllökéseknek, jégverésnek, záporoknak, a vékonyodó ózonpajzsot áttörő gyilkos sugárzásnak – földhöz ragadva lapulnak; nem védi őket senki és semmi a klíma- és lélekváltás évszázadában a határszéli, elöregedő kisváros közepén, ahol ma már csak álmában hall az ember kakaskukorékolást és lónyihogást.

egyetlen végső nagy nekirugaszkodás

Valaha a püspökkert évszázados fái takarták be eleven sátrukkal a teret, enyhülést adva kánikulában a vásárosoknak, és a melegség illúzióját a téli zimankóban alájuk húzódó, talicskájukból tojást, baromfit, zöldséget áruló hárászkendős asszonyoknak, de az elszánt városrendezők apránként ritkítani kezdték, majd a múlt század utolsó évtizedében egyetlen végső nagy nekirugaszkodással mind egy szálig kivágták őket, és velük halt ki a talicskás asszonyok utolsó nemzedéke is.

A hűvös, sötét templombelsőt és a kaput támasztó oszlopok menedékét elhagyva tétován álltunk a tér fölé feszített csupasz égbolt alatt; vakító kékségét kondenzcsíkok szabdalták darabokra.

Nézd, ott jönnek, mutattam Kojának, mert szemben, az áruház mellett ottfelejtett parasztházak fölött megjelent két fénylő pont. Hosszú, fehér nyomot húzva kúsztak fölfelé, gyorsan átszelték az eget, majd lebuktak északnyugaton, a Róth hentes sarka mögött. A roskatag épület a vásártér és a kápolna melletti utca találkozásánál vagy hetven éve nem a Róth hentesé, az öreg nem élte túl a deportálást, csontjai idegen földben várják a feltámadást, családja azonban visszatért, unokájával barátnők voltunk a gimnáziumban. A forradalom után hagyták el végleg a várost – túl huzatosnak találták a fölöslegessé vált nagy teret, és bizonytalannak a létet – hát szétszéledtek a többi hazatérttel együtt; ki a fővárosba, ki Izraelbe, ki Amerikába. A mészárszéket államosították – sokszor álltunk sorba előtte az ötvenes években –, azután háztartási bolt nyílt a helyén, később üveges és képkeretező üzlet, jelenleg festékáruház siltje függ a bejárat fölött, de Kojának és nekem máig a Róth hentes sarka maradt. Az utcánkat is Vizes utcának hívjuk, ahogy kétszáz esztendeje Giba mester, a földmérő írta térképére, holott azóta többször cserélték a táblákat az aktuális kurzusnak megfelelően.

Még nem tűnt el a két repülő, amikor mögülünk bújt elő az újabb páros, közben az áruház bádogteteje fölött is fölbukkant egy, majd Ica kocsmája felől három is megcélozta a másik hajdani mészárszék irányát a lebontott zsinagóga mellett.

jbt08116

Alex Abian, flickr.com

Tóth hentestől is elvették az üzletét, fia az államosított üzemegységben trancsírozta tovább a húsokat, és onnan, a pult mellől adta oda a marhák taglózásakor használt vastag kötelet a téren álló csillagos obeliszk ledöntéséhez, mikor elért minket a forradalom. Ezért vitték el a pufajkások, a kötélért. Végül mégse csukták le, de amit odabent kapott, abba belehalt néhány hónappal később.

A régi, nyüzsgő kirakodóvásárok és mindenféle piacok emlékét csupán egyetlen, vedlő oldalú fabódé őrizte a kápolnával szemközt. Nyaranta görögdinnyét árult benne a szomszédunkban lakó elszánt zöldséges, forró nyári estéken gyakran éjfélig is nyitva tartott, mint a mediterrán vidékek árusai, petróleumlámpáinak vibráló narancsszín fénye vonzotta az éjjeli lepkéket és a késő esti sétálókat, Paletta tanár úr oda is festette arra a képére, amelyiken a konviktusból sétál haza zsebre vágott kézzel, éjszaka. Gyerekfelügyelőnek alkalmazták, miután kiűzték a múzsákat a gimnáziumokból, és szélnek eresztették a rajz- és énektanárokat.

Ősztől tavaszig rozsdás redőny zárta le a bódé elejét, és a hó sárgára színeződött körülötte: az Ica kocsmájából záróra után kitóduló törzsvendégek ott könnyítettek magukon hazafelé menet.

látványosság

A zöldséges az ötvenes évek elejéig bírta, azután feladta, már nem emlékszem, meghalt-e vagy elköltözött, a bódé pedig télen-nyáron lelakatolva dacolt tovább az idővel, mintegy a kor szimbólumaként, jelezve, hogy volt itt egyszer valami, de abbamaradt, se a forradalom, se az emlékmű visszaállítása (az újjáépítést ugyanaz a műköves irányította, aki a lerombolás mikéntjét kitalálta) nem rendítette meg, pedig alig kőhajításra innen zajlottak az események. A rozoga tákolmány állta a sarat, mígnem a hatvanas évek elején – ködös téli nap volt – megállt mellette teherautóval néhány szaki. Fél óra alatt szétverték, a helyét elegyengették, a deszkákat és a vasrácsot felhajigálták a platóra, bedobtak néhány felest Icánál – a sofőr is velük tartott –, aztán elhajtottak. Másnap érkezett a falragaszokon beharangozott látványosság: NORVÉG BÁLNA CSAK 1 NAPIG A VÁROSBAN, annak állt útjában a bodega.

A bálna után évtizedekig ott állították fel sátrukat a cirkuszosok, néha vándor körhintások jöttek és mutatványosok, végül toronyházat készültek építeni az alsó végén, legalább tízemeletest, a helyét is kitűzték, makettje sokáig porosodott egy főtéri kirakatban, a Klein-féle kerékpárjavító műhelyt le is bontották miatta, de szerencsére elfogyott a pénz, és nem lett belőle semmi.

Mi ez? Légiparádé? Hadgyakorlat? Világháború?, kapaszkodtam Koja karjába, mert az elfeledettnek hitt gyerekkori rettegés járt át, miközben jöttek-mentek a repülők – húsz perc alatt több mint két tucatot számláltam össze – újabb kondenzcsíkokkal firkálva össze fölöttünk az eget. Azt a réges-régi nyarat juttatták eszembe, amikor naponta húztak el kötelékben szálló vasmadarak a kertünk fölött. Vajon hova mennek? Mi lesz velünk, ha ideér a háború?, aggodalmaskodott nagyanyám. Már itt van, mondta nagyapám, pakolhatsz Margit, megint utazunk – Trianon után, vagonlakóként települtek Erdélyből ideátra –, és újabb cigarettát illesztett meggyfaszipkájába, pedig az imént nyomta el az előzőt. Hatéves voltam, az öcsém három, és hogy ne vegyenek észre fentről, reszketve bújtunk be a piszkebokrok alá. A tüskék összekarmolták csupasz karunkat-lábszárunkat, vértől és portól maszatosan oldalogtunk elő, mikor keresni kezdtek minket.

Légifolyosók vannak fölöttünk, ezek utasszállítók, gyere, mondta Koja, és botjára támaszkodva bicegve elindult az autó felé. Mielőtt beültem mellé, még utolszor felnéztem az égre, ahol nem ritkult a forgalom, mind több foszladozó kondenzcsík szálai fénylettek gusztustalanul a napsütésben, mint a házatlan csigák nyálkás nyoma reggel az udvaron.

jbt08117

Polyrus, flickr.com

Otthon megnéztem az élő radarképet az interneten: a vasárnap déli bukaresti és isztambuli járatok útvonala nagyjából a régi vásártér fölé esett, de volt bangkoki is közöttük. A monitoron százával rajzottak az apró sárga repülők keletről nyugatra elborítva Európa térképét – tengerfenéken a színes halrajok –, de nem sokáig követhettem útjukat az Óperencián túli metropoliszok felé, mert a laptopom ráunt a nyüzsgésükre, és lefagyott.

Winchesterbe zárva

Minden idegszálam berzenkedett az új program ellen, de muszáj volt cserélni, a régivel nem boldogultam. A Microsoft lemondott róla, naponta bombázott üzenetekkel: nem támogatja tovább, nem küld több frissítést, az XP-nek befellegzett, kaput. Írás közben ötpercenként cserbenhagyott a gép, az egér mozgását jelző nyíl lecövekelt a szó közepén, és nyomkodhattam az Entert, az F7-et, akármit, meg se moccant, újraindításkor pedig kérdések és utasítások sokasága öntötte el a képernyőt, mint bűvész karját a mandzsettájából elővarázsolt kártyák, eltévedtem közöttük.

Autodidakta vagyok, nem tanultam informatikát. Húsz éve, amikor tönkrement az írógépem, Viktor, a kisebbik lányom férje hozott egy öreg asztali számítógépet az apja stúdiójából, és másfél órányi eligazítás után otthagyott vele. Pánikba esve néztem farkasszemet a masinával, féltem megérinteni az egeret, rettegtem, hogy letörlök valami fontosat, és eltűnik az ablak, el a Viktor segédletével írt néhány sor szöveg, elszáll az első látásra megkedvelt háttérkép, és csupán az üres, fekete négyszög ásít a képembe, nem tudok többé életet lehelni bele.

fordítva is bevált

Már nem emlékszem, hogyan vergődtem át az akadályokon, és szereztem meg a szükséges ismereteket, kiket hívtam ötpercenként telefonon, hány álmatlan éjszakámba került, de lapzártára elkészült a tárca, és azóta számítógépen írok, a harmadik laptopomat nyűvöm, az unokáim – akik mint a Forsyte-ok az ezüstkanállal, digitális ketyerékkel a kezükben születtek – tőlem kérdezik, hogy kell beállítani a margót, vagy az oldalszámozást, azt azonban nem tudtam megszokni, hogy egy okoskodó gép szeszélyeinek legyek kiszolgáltatva: felszólít, kioktat, utasításokat ad, kilesi a szokásaimat, számon tartja érdeklődésemet, bóvlikat akar rám tukmálni – árut vagy ideológiát –, és pont akkor hagy cserben, amikor határidős írnivalóm van. Legszívesebben úgy bánnék el vele, mint gimnazista koromban – réges-rég, a múlt század közepén – a házunk előtti fa villanypóznával. Ha nem gyulladt ki rajta a lámpa, elég volt a karó alját megrúgni, ijedten pislákolni kezdett a zöld-fehér bádogernyő alatt. A módszer fordítva is bevált: ha éppen világított, mikor Koja hazakísért a moziból, megdöngette az öklével, és sötétbe borult az egész Vizes utca, meresztgethették szemüket a kíváncsi szomszédasszonyok, nem látták: úgy ölelkezünk a kapuban, mintha örökre búcsúznánk egymástól.

A laptoppal azonban nem mertem gorombáskodni. Ha rakoncátlankodott, kikapcsoltam néhányszor, kihúztam a villásdugót az elosztóból, aztán kezdtem elölről, és addig gyötörtem a billentyűket – meg az agyamat –, míg úgy-ahogy rendbejött minden: előkerült a novella, amin éppen dolgoztam, helyreállt az internetkapcsolat, egyedül az utoljára leírt féloldalas körmondat javított változata hiányzott, azt nem mentette el a közben megbénult rendszer, kezdhettem újra a cilcolozást az összegabalyodott tagmondatok, elbitangolt mondatrészek és szétgurult írásjelek között.

jbt08114

Seth Mazow, flickr.com

Újraindításkor eltűnt a háttérkép is, a bizarr formájú facsoport Új-Zéland legdélibb pontjáról. Menedékül ültették elszánt juhtenyésztők a vad antarktiszi szelek ellen, amelyek váratlanul csapnak le az óceánba mélyen benyúló senki földjére, valahányszor olvadni kezd a sarki jég, és őrült hajszobrászként cibálják a sovány talajon amúgy is senyvedő fák gyér koronáját a Slope Point nevű kietlen földnyelven, félúton az Egyenlítő és a Déli Sark között.

Mielőtt rászántam magam a cserére, már naponta tomboltak az én laptopomon is a kibertér féktelen viharai, a világháló sötét labirintusába sodorva írásaimat és a megtépázott liget képét. Nehéz volt visszaállítani – mindig újra kellett tanulnom a lépéseket –, de a megszokás nagy hajtóerő: háttérkép nélkül nem tudok írni. Szükségem van rá, hogy az ablak mellett kilássak valami tájra, ne érezzem magam bezárva a monitor két dimenziójába.

Amint az új program felkerült a gépemre, első dolgom volt megkeresni Slope Point kusza berkeit; a szélcsupálta, szürkésfehér bozótost, a tetszhalott ágak hegyén sarjadó penészzöld és rozsdaszín hajtásokkal.

az ismeretlen tartomány

Kísértetjárta vidék ez, a neve szó szerint Lejtőpont, de fordíthatnám Utolsó állomásnak is. Nem vezet út odáig, onnantól pedig végképp nem mehetsz sehová. Új-Zélandon rémült birkákat és aggódó pásztorokat rejtenek a lepusztult erdősávok, mögöttük – akár a földnyelv innenső oldalán – kopár legelők és ónszínű tenger, ameddig ellát a szem, a víz mélyén óriás, lomha bálnák énekelnek, de ha arra gondolok, mi van nálam a háttérkép mögött, mi lopózik be biztonságosnak vélt otthonomba a kacskaringózó kábeleken, vezetékeken át, meddig terjed az az ismeretlen tartomány a képernyő túloldalán, elfog a szédülés, mint a távoli galaxisok űrteleszkópos felvételeitől.

Slope Point lidércerdeje sokadik háttérképem, mióta az a legelső, a legkedvesebb a bezárult winchesterben rekedt írásaimmal, levelezésemmel, e-mail címekkel, fotókkal, feljegyzésekkel és apám hangjával. Az öreg számítógép kimúlása nem volt látványos. Nem gyulladt ki, nem robbant fel, nem ugrott ki az ablakon, egyszerűen fogta magát, és becsukódott a külvilág számára, akár előző gazdája, Miklós, a hangmérnök. Hasonlítottak egymásra – a gép és az ember –: nem lehetett velük többé kommunikálni.

Tízezer forint megabájtonként, ez volt a taksa akkoriban, ennyiért hívta volna elő a pesti cég az adatokat a tetszhalott számítógépagyból, így hát ott maradtak a gyufásdoboznyi fémkoporsóban a technika további fejlődésére és a fajlagos költség csökkenésére – valamiféle virtuális feltámadásra –várva, ez azonban azóta sem következett be.

Miklós fejében bent ragadtak a hangok, a ki nem mondott szavak, tragikus zárlat akadályozta kitörésüket, de feloldására a család nem talált vállalkozót, nem volt rá díjszabás az interneten sem, ahol pedig mindent be lehet szerezni, Miklósra végleg rátelepedett a némaság. Szája körül gépies mosollyal, szemében a végtelen űr sötétjével tette, amire kérték. Evett, ivott, aludt, ébredt, tűrte, hogy felöltöztessék, nem tiltakozott a nyakkendő ellen, eljárt a családi összejövetelekre, még vezetett is, uszodába, kozmetikushoz szállította a feleségét. Néha azonban megállt a kanál a kezében a névnapi vagy karácsonyi ebédeken, és a leves a nadrágjára folyt. Többször bolyongott órákig parkolóról parkolóra ottfelejtett autóját keresve, és éjnek idején kiment a házból, mezítláb, pizsamában, lábnyomait belepte a hó, ahogy bandukolt át a városon. A rendőrök akkor csípték el, amikor begyalogolt a körforgalomba, és torlódás támadt, de nem tudták szóra bírni, a nevét sem lehetett kiszedni belőle, pokrócba bugyolálva, szájára fagyott mosollyal ült a hűlő radiátor mellett az őrszobán, míg Viktor, a fia megtalálta. Harmadik elbódorgása után öregotthonba vitték, felesége azt gondolta, ott jobb lesz neki, szakszerűen vigyáznak rá, és nyugodtan kivárhatja, míg a tudomány feltalálja az ellenszert a kórra, ami kirekeszti őt a valóságból, de semmi sem lett jobb, a feltalálók késtek, ő pedig némán feküdt az idegen ház idegen szobájának idegen ágyában, míg meg nem halt, szemét utolsó pillanatáig a plafonon elúszó háttérképekre szegezve, amelyeket senki más nem látott, csak ő.

 

Háttérképek

Az írásokat még időben kimentettem a roncsgépről, az eltűnt címek helyett idővel újakat szereztem, sokra nem is volt szükség, a címzettek időközben átköltöztek az örök vadászmezőkre, és odáig nem ér el a világháló, bárhogy nyújtogatják is az adatainkra és lelkünkre halászó névtelen hatalmak. (Mind meghaltak, mondta a beszélgetős tévéműsorban Lux Elvira ingerülten a barátairól kérdező műsorvezetőnek, mind, robbant a válasza kiesve a csevegő tónusból, és ráncos babaarcát eltorzította a harag…)

A feljegyzések, a levelek azóta elvesztették időszerűségüket, apám hangja sem hiányzik, hiszen itt van velem a házban. Ő maga is vissza-visszajár, lakatlan szobájából olykor kihallatszik torokköszörülése, érzem cigarettája szagát, de ha benyitok, nem találok semmit, kivéve néhány szétfoszló füstkarikát. Azt a torokkaparó Munkást szívja most is, ráismerek, ahogy lopva beleszippantok, de jól esik a virtuális slukk, pedig negyven éve nem dohányzom, már csak álmomban gyújtok rá néha.

Belenyugodtam a veszteségekbe – azóta újabbak is értek, és minden számítógép magával vitt néhány pótolhatatlannak hitt dolgot az életemből – mégis annak az első háttérképnek az elvesztését fájlalom legjobban, nem tudja helyettesíteni semmi, még ez a kitartóan visszatérő új-zélandi liget sem.

hátha rátalálok

Tűvé tettem az internetet érte, hátha rátalálok, de nem leltem sehol, biztosan nem is onnan töltötte le Miklós, hiszen internet sem volt még, amikor azt a gépet használta. Saját fotó lehetett régről, áradt belőle az önfeledt pillanat melege és a múlt bukéja, a rácsodálkozás az eleven és buja örökzöld falra, a tömött fenyősövényre, amelynek felületét barnára pácolt lécek osztották egyenlő négyzetekre a balatoni nyaraló verandáján. Bizonyára vidám barátokkal múlatta az időt, régi történeteket meséltek egymásnak, amiket mindannyian ismertek – épp ebben rejlett varázsuk –, saját szüretelésű vörösborát itták a zárványos hutaüveg poharakból, talán ezektől a képen nem is szereplő részletektől volt olyan mágikus kisugárzása a felvételnek, és bár a fenyők elzárták a kilátást, átszűrődött rajtuk a lomhán elnyújtózó nyáréjszaka nyugalma. A tűlevelű lombot villanyfény világította meg, mint a Csontváry-kép fáit Jajcéban, és ha sokáig néztem, megmozdultak az ágak – kóbor állat, bujkáló szerelmesek, vagy csupán a szél cicázott közöttük, a meleg déli szél –, és a csomókban álló hosszú fenyőtűk hozzásúrlódtak az üveghez. Valahol, túl a képernyő szélén, egy nyitva hagyott ablakszárnyon át behallatszott a csuszorálás hangja, meg a parti nádasokban unkogó békák monoton kórusa, és attól a valahai pillanattól – amelynek a gép által lettem részese – térben és időben végtelenül messze is éreztem a frissen locsolt kert nedves földszagát s a gyantaillatot.

Ezt a képet kerestem éveken át, de nem került elő. Vakon és süketen pihen a bezárult winchesterben egy doboz mélyén a lakatlan gyerekszobában hasznavehetetlen elektromos szerkezetek és az elromlott zenélődoboz társaságában (anyámé volt, váratlanul megszólaló dallamtöredékekkel üzeni odaátról néha, hogy van odaát), én meg váltogatom a háttereket, de semelyiknél sem tudok végleg lehorgonyozni.

Volt kopár, fehér sziklám ezeréves olajfákkal, hullámveréssel, cirregő kabócákkal; igazi mediterrán táj, vad és édes, mint az ifjúságunk, ám ha sokáig néztem, mocorogni kezdett valami összedrótozott szegycsontom mögött, verdesni kezdtek szívbillentyűim elrongyolódott vitorlái, és Koja gimnazista kori kedvenc Dante-strófáját megkeresve az interneten, nessun maggior dolore, che ricordarsi del tempo felice…, töröltem a képet.

jbt08118

Vicki, flickr.com

Borszínű tengeremen Odüsszeusz hajózott egykor, sós szél dagasztotta fekete vitorlák alatt hallgatva a szirének baljós énekét. Homokos partján nyurga srác játszott kutyájával; alakja, mozgása emlékeztetett öcsémre, aki a felbolydított nyolcvanas évek végén, a Nagyhét első napján bezárkózott szertárába, hogy számot vessen magával meg a világgal, és mire becsöngetés után rátörték az ajtót, már nem élt. Néhány hét után kicseréltem ezt is, mert újra és újra feltépte hegedőben lévő sebeimet: folyton azon tépelődtem, ugyan kik és milyen mocskos csapdába csalhatták szegényt, hogy csak a központi fűtés csöve és az a darab kötél kínált neki kiutat?

A fukusimai katasztrófa után japán erdei fenyő képe lett a hátterem. Felülről fényképezték, tekergő ágai, szétterülő koronája nem csupán betöltötte a monitort, túl is nyúlt a szélein, alul látszottak a talaj vörös rögei. A göröngyök néha elhalványultak, és áttűnt rajtuk az a rengeteg, a törmelékből összegyűjtött, szökőár áztatta fénykép. Néha még a köztük bóklászó árnyakat is láttam, a múltjuk darabkáit keresgélő túlélőket és holtakat. Ferde szemükben ugyanaz a reménytelen feketeség nyelte el a világosságot, mint Miklóséban a karácsonyi ebédeken, és az öcsémében, amikor utoljára találkoztunk.

fejbekólintott a valóság

Szerettem ezt a fát, leereszkedtem rá, tollászkodtam rajta, onnan nézve más perspektívát mutatott a világ, azt gondoltam, akár meg is tarthatnám, de tavaly ősszel krúgató darvak szálltak el a Vizes utca felett, ahol Kojával lakunk – nekik nyilván itt nyílt új légifolyosójuk – és kiáltásuktól elfogott a régi nyugtalanság, szálltam volna utánuk én is, de akkor fejbekólintott a valóság: foltozott szívvel, és közel nyolcvan év súlyával a hátamon nem lehet már repülni. Be kell érnem illúziókkal: háttérképet változtatok, és miközben mindenféle szélfajták, hullámtörések hangját hallgatom a BBC hangtárából, az oxigénpalackból sós tengeri párát lélegzek be.

Persze nehéz kedvemre való hátteret találni. Nem szeretem a festői tájakat, a lenyűgöző panorámákat, az üveggolyókék ég pedig, amivel az új program üdvözöl indításkor, kimondottan taszít. Nem a menny, csak az űr van mögötte, ugyanaz, mint az öcsém pillantásában, meg Miklóséban, és ez örvénylett a preparált bálna üvegszemében is, a bálnáéban, amelyik a hatvanas évek elején a vasfüggönyön túlról, a szabad világból érkezett a kihalt vásártérre, de nem hozott magával sem vigaszt, sem üzenetet.

 

Kalitkában

Slope Point szélmarcangolt erdejét sikerült a programcsere után visszaállítani, az asztal ikonjai –abszurd karácsonyfadíszek – azon függenek, de a bekapcsolás után megjelenő, émelyítően kék eget nem tudom elkerülni, behunyom hát a szemem arra a néhány pillanatra, amíg el nem tűnik a rajzfilmek stílusában kivirágzó kondenzcsíkokkal, és átadja helyét a vadul hullámzó bozótnak, amely napról napra változik és mégis ugyanaz, bár új ágakat sarjaszt, titkos ösvények nyílnak benne, és néhol átsejlik rajta az áttetsző alkonyi ég.

Alig van különbség, nagyon hasonlít az XP-re, próbált vigasztalni a Számítógépes Ember. Dúsan tömött, tizenkilencedik századi bajuszával, ápolt, hosszú ujjaival, szelídségével és udvariasságával két lábon járó anakronizmus a villogó monitorokkal, doromboló PC-kkel, nesztelenül dolgozó nyomtatókkal, tekergőző kábelekkel teli üzletben a tetováló szalon szomszédságában a vásártér felső sarkán. Régóta ismerjük egymást a Számítógépes Emberrel, tisztában van rigolyáimmal és az elektronikával szembeni ellenszenvemmel. Mindent meg tetszik majd találni rajta, úgy állítom be, mint a régit, mondja türelmesen, miközben egyszerre telefonál, babrál a gépemen, és kiszolgálja a betérő vevőket is. Laptopom képernyőjén számsorok és fájlnevek futnak végeláthatatlan sorokban: elmúlt öt évem hordaléka sodródik beléjük kódolva. Még húsz perc, mondja a Számítógépes Ember szeme sarkából ellenőrizve, és két ügyfél között precízen elmagyarázza, mi történik most a gépemen.

ripityára törte valamennyit

Tanár volt, mielőtt üzletet nyitott. Öt lányát tanítottam rajzolni, jártak hozzám szakkörre is, sőt a felesége is beállított néha, a lányok anyja, aki nem tudott fiút szülni, ha lenne még öt gyerekem, az is mind lány lenne, mondta egyik ritka közlékeny pillanatában. Amikor kitört rajta a gyes-szindróma, elege lett a háztartásból és elhatalmasodott rajta a férje életét betöltő virtuális világgal szembeni ellenszenv vagy féltékenység – sose tudtam rájönni, hogy a két érzés közül melyik gyötri jobban –, akkor kísérte el a lányait, és kért tőlem pár marék agyagot. Apró fejeket formázott éjszakánként, mikor a családja aludt, groteszk vigyorú gnómokat, azt mondta, ez az egyetlen dolog, ami megnyugtatja. Talán a benne dúló indulatoknak adott arcokat, hogy megszabaduljon tőlük. Mikor kiszáradtak, elhozta a bábukat, hogy égessem ki őket az elektromos kemencében. Nem tudom, mit kezdett azután velük, hiszen százszámra gyúrta idoljait, lehet, afféle wudu-varázslatot űzött, talán rájuk írta az ismert számítógépmárkák nevét, aztán húsklopfolóval nekik esett, ripityára törte valamennyit, és teleholdkor a gúnyosan vigyorgó égitest sápadt fényénél a kukába szórta a törmeléket. Lehet, dúdolt is közben valami maga eszkábálta dallamot vagy átkokat dünnyögött a performance teljessége végett.

Magas, szőke nő volt, az ír zenét szerette, és a természetes anyagokat. Iskolai szünetekben a Mátrába utaztak családostul, az asszony szülőfalujába, ahová éppúgy nem ért el a világháló, mint az én elköltözött barátaimhoz. Azt gyanítottam, talán nem is a hegyekbe mennek, hanem egy másik bolygóra, amit még nem hajtott uralma alá a digitális világ, mert a lányok nem e világi lényeknek látszottak. Talán földönkívüliek, gondoltam, vagy koboldok, villők, hattyúmenyasszonyok. Kamaszkorukban beszéd helyett jelekkel, gesztusokkal kommunikáltak; egy-egy pillantásra vagy intésre egyszerre mozdultak, és ha egyikük megütötte magát, mindük teste kék-zöld foltokkal lett tele. Akár egyetlen élőlény lettek volna, mint az a fa, amelyik több tucat törzset nevel magának, és erdővé terebélyesedik.

Régóta nem találkoztam velük, de tavaly a középső – az öt lány közül ő volt a legzárkózottabb, nem emlékszem, hogy valaha is hallottam a hangját, bár a többiekét se sokszor – eljött a könyvbemutatómra. Nem vettem észre, megbújt a közönség soraiban, csak amikor lezajlottak a gratulációk, és véget ért a dedikálás, ott termett előttem, mintha egy másik dimenzióból lépett volna elő. Sokáig nézett rám, a szája széle remegett, és a szeme megtelt könnyel. Nem bírt megszólalni, de szavak nélkül is értettük egymást, egy pillanatra befogadott a titkos körbe.

jbt08119

Kurt K Kreger, flickr.com

A Számítógépes Ember kiveszi az apró pendrive-ot a gépből, zsebébe csúsztatja, majd kihúzza a csatlakozót és lecsukja a fedelét.

Készen vagyunk – jelenti be –, ha valami baj van, tessék hozni, megcsináljuk. Arra, hogy mivel tartozom, csak legyint: Semmivel. Ma ingyen dolgozunk, és a kérdésre, hogy akkor miből élnek, a régi viccel válaszol: Vasárnap zárva tartunk, mondja halvány mosollyal széttárva a kezét.

könnyű eltévedni

Az új szoftver – nem a legfrissebb, de nekem ez is túl sokat tud a régihez képest – valóban hasonlít az előzőre, ahogy a Számítógépes Ember ígérte, csupán apróságokban tér el tőle, de az ördög a részletekben van. Orvul összekever mindent: zsákjában vegyesen van régi és új, igaz és hamis, jó és rossz. Válogatás közben könnyű eltévedni térben és időben; már magam sem tudom, hol látom a kondenzcsíkok fényes csiganyálával beszennyezett kék eget: a monitoron-e vagy a régi vásártér fölött, de a fenyegetés, ami gyerekkoromban a piszkebokrok alá kergetett, itt is, ott is jelen van.

Nem megyünk rögtön haza, visszakerülünk a benzinkúthoz, tankolni kell, csak azután állunk be az áruház sivár parkolójába. Notebookom – a Számítógépes Ember mostanában ezt a nevet használja a laptopra – csukott fedéllel, de ugrásra készen lapul a hátsó ülésen. Kiszállunk a kocsiból, Koja, meg én, és összekapaszkodva, nehézkesen elindulunk a szupermarket ajtaja felé. Az aszfalt meg-meginog alattunk, lent a mélyben óriási hullámokat vetve torlódik fel a múlt, és mintha egy hatalmas kalitka foglyai lennénk, kondenzcsíkok rácsozzák be a ránk boruló eget…

felső kép | mhx, flickr.com